Rambo - Első vér

Akárcsak Schwarzeneggernek a Terminátor, Stallone életpályáján Rambo volt a legkeményebb és legismertebb karaktere. Korábban Rocky-ként is ikonná tette magát, de ez a karakter tette fel igazán a térképre.

Rambo figurája burkolt, politikai színezet nélküli kritika az amerikaiak felett. Egy nemzet önhittsége nyilvánult meg abban a vietnami háborúban, ami az USA hadtörténetének első grandiózus kudarca volt. Nem is annak kimenetele, hanem a vérszivattyú miatt: milliós nagyságrendben pumpálták a hadköteleseket egy pyrrhus-i háborúba, ami semmit tartósat nem hozott. A leszerelt zsoldosok pedig sokáig nem találták helyüket a világban, sokuk tönkrement, megnyomorodott vagy beszámíthatatlanok lettek. Európa mindezt már az első világháborúban megtapasztalta.

"Johnny" története sok szempontból olyan, mint egy epilógus: a tomboló vérfürdők ideje lejárt, vissza kell térni a "normális világba". A férfinak azonban nem maradt senkije, csak néhány kitüntetés meg semmitmondó gratuláció a volt feletteseitől. Rambónak kellett a legkegyetlenebbnek lennie, és épp ezért mindenki megvetéssel fogadja, amerre jár. És - mint ahogy ő maga mondja a végén - a diszkrimináció munkanélküliséggel és kényszerű izoláltsággal jár egy életre.
Akármekkora tehát a film akcióéhsége, van mögöttes mondandója. De még több értelme lett volna, ha látjuk a kisváros közösségét, amint Rambo próbál beilleszkedni: ahogy munkát keres, szállást bérel, bevásárol, stb. A rendező nyilván úgy gondolta, hogy ezzel csak húznák az időt. Nem drámát forgatnak, az is épp elég időt foglal le, ahogy hírt kap egyetlen még élő bajtársa, Delmore haláláról.

Nem egészen értem a logikát, ami alapján a film készült. És most szándékosan nem beszélek arról, hogy mi áll az eredeti könyváltozatban. Rambo és a hatóságok konfliktusa gyakorlatilag annyival kezdődik, hogy John ment-mendegélt, és aztán belekötöttek. Több részlet vagy legalább több fordulat a cselekményben is elfért volna a másfél órás műsoridőben - feltéve, ha a vágások rövidebbek és a történet ívét nem csak három főszereplő adja, amint egy nagy terepen egymást kergetik. Tiszta ügy, hogy ez komoly döntéshiba volt.
A szembekerülés lélektanilag érthető módon lett ábrázolva. Rambo egy csupa ideg tömeggyilkos, akinek még mindig röpke kényszerképzetei támadnak a kínzásairól. A rendőrök pedig tipikus viccelődő, mogorva fogdmegek, akik a jelvényük nélkül csak egy rakás kocsmajáró. És még érdekes is a felállás, hogy senki nem sejti, milyen harci potenciállal bír a nyakasan viselkedő fickó. Őrizetbe vételekor a hideg vízsugár már tipikus rendőri túlkapás. A felelősség a két fél között tehát nagyjából egyforma.

Rambo azt teszi, ami a lételeme: gerillaként elrejtőzik a hatóságok elől. Apropó: Teasle seriff alakját én nem látom annyira negatívnak, mint sokan hiszik. Ugyan neki "csak annyi" a dolga, hogy időnként hatalmaskodjon és üldöztesse a szökevényt. De ahogy fogadja a fejleményeket - legyen az információ vagy egy felrobbant helyszín -, az nem egy agyatlan hőbörgőt, hanem egy goromba frátert takar.
Ez legjobban azon jelentben látszik, amikor megtalálja egy régi kollegája holttestét a sziklákon. A bajszos férfi korábban megfenyítette, majd lőtte is Rambót, de lezuhant. Erre a hulla előtt egy fiatal rendőr azt kezdi méltatni, hogy Rambo egy igazi zöld sapkás volt. Igazat adok a seriffnek, amiért erre odanyomja a srác fejét a hullához: lássa csak a a taknyos, miféle "hősről" ájuldozik. Bár John önvédelemből ölt, a szolgálat közben elesettek látványa sose jelent érdemet.

A drámai tetőpont, amikor Rambo visszatér a kisvárosba, nagyon átgondolatlan. A férfi kijutott egy kocsival az erdőből, át a rendőrségi barikádon. Korábban kétszer is próbálta megadni magát, tehát nem lehet annyira paranoiás, hogy mindenáron harcolni és győzelmet kivívni akarjon. Ehhez képest felrobbant és szétlő minden épületet, amit meglát, egészen addig, amíg végül be nem kerítik egy épületben.
A legszellemesebb párbeszédre itt kerül sor: Trautman már nemcsak galibáról, meg hazaszállításról beszél, hanem gyorsan végigvezeti, hová fog vezetni Rambo "magánháborúja". John pedig végre konzekvensen, észérvekkel megtámasztva beszél az ezredessel. Szavai alapján érthető, min megy keresztül, hiszen már semmi irányt mutató elem nincs az életében - ahogy a filmben se. Katonai kísérettel távozik, és végül még fő ellenlábasa, Teasle se halt bele a sérülésbe.

Egészen olyan érzésem volt a film alatt, mint a Legenda vagyoknál. Egyetlen ember túlélésért folytatott harcát kísérjük végig, a többiek inkább csak őt üldöző árnyak. Több vonása miatt ez a film ereklyeként van számontartva. Nemcsak mert több magyar név is szerepel az alkotói között, vagy mert egy egészen fiatal David Caruso-t ismerhetünk meg a jól ismert vöröses hajával. Az egyszemélyi hadsereg addigi egyik legjobb mozipéldázatát kaphatjuk meg itt.