Számkivetett

Tom Hanks drámai színészként már gáladíjak sorát gyűjtötte be. Egyes filmjei egyszerűen kisebbeknek, zsengébbnek hatnának, ha egy kicsit is kevésbé hiteles színész lett volna a főszereplőjük. A 2000-es Számkivetett pont ilyen eset. Messze nem először ülteti át egy film a klasszikus Robinson Crusoe sztorit a modern korba. De véleményem szerint itt sikerült a leghihetőbben ábrázolni magát a fő szituációt.

Chuck Noland a FedEx intézője. Régi élete bizonyos szemszögből éppen megfordítottja a későbbinek azon a lakatlan, csendes-óceáni szigeten. Munkatársaival mindig idejében kellett kiszállítaniuk a küldeményeket - akár más országokba. Időbeosztása kifejezetten szoros: fél szemmel mindig az óra mutatóit figyeli, és mihamarabb elsimítani, ha fennakadás történik. Chuck tehát átlagos dolgozó, kevés ember áll közel hozzá, pl. jóbarátja, Stan vagy tanult mennyasszonya, Kelly.

A Végzet szabályosan kiszakítja őt nemcsak eredeti közegéből, hanem az egész civilizált világból. Minden adva van: szokatlan erejű vihar, jókora pályamódosítás, lezuhanó gép. És ami a legrosszabb: 2 Texas-nyi területű óceán mindenfelől. Ilyen körülmények között az időhiány az utolsó, amitől tartania kell az embernek. Egy barlang falára kell majd vésnie a hónapokat és talán a napokat is, hogy mindig be tudja tájolni az eltelt idő nagyságát.
Nagyon sokféleképp lehetett volna belerondítani a hangulatba. A film bő egy órás szakasza, majdnem a teljes bonyodalom a szigeten zajlik, egyetlen jelenetre sem vált más helyszínre. Semmi nem oldja kívülről a helyzet komolyságát: erőltetett poénok, zenei kíséret vagy éppen arra vetődő látogatók. Nincsenek olyan random, behajigált ötletek, mint elásott kincs, bennszülött törzs vagy tengeri csempészek. Chuckhoz hasonlóan mi sem tudunk szabadulni a szigetről, a magány érzésétől, melyen mit sem enyhít a Kellytől kapott zsebóra, benne a fiatal nő fényképével.

Tom Hanks alakításáról tényleg semmi rosszat nem lehet írni. 1 évig váratták a forgatást, hogy szakállat növesszen és 22 kilót leadjon a jelenetre, ahol Chuck már "ősembernek" néz ki. A film teljesen őrá fókuszál, illetve mindarra a fizikai és mentális kihívásra, amit Chuck Nolandnek ki kell állnia. A szokatlan helyzet leleményességet követel tőle: a járni tanuló gyerekhez hasonlóan sokat hibázik, lelkileg sérülékeny, ám rövidesen megtanul gondoskodni magáról. A sziget nyersanyagait + a kézbesítendő ajándékokat felhasználva gazdálkodik: kötszernek használ ruhákat, görkorcsolyát lándzsafejként, videószalaggal rögzíti egy tutaj farönkjeit stb.

Legfontosabb "módosítását" viszont nem a hasznosság motiválja. Itt mutatkozik meg a remeteélet lelki vonatkozása. Az ember társas lény: egyedül az óceán közepén, mindennap a túlélésért harcolni, a megmenekülés reménye nélkül több mint kétségbeejtő. Őrületveszélyes. Chuck tudata félárnyas régióiban harcol az őrülettel, és ennek eredményeként születik meg Wilson, a röplabdából kreált képzeletbeli sorstársa. Amikor Wilsonnal "beszélget" vagy fennhangon vitázik, ez azért nem hat komikusnak, mert látjuk a létezése okát. Kreáció, pótbarát, táplálék az állandó kommunikációéhség ellen. Fenomenálisak ezek a jelenetek.
Wilsont a 2 órás műsoridő alatt legalább 2-szer látjuk, hogy majdnem "elgurul", de egyszer sem röhejes vagy gyatra. Első eset azért, mert Chuck lelkivilágát nagyon jól illusztrálja: már olyannyira elhiszi saját tévképzetét, hogy megengedi magának a durcáskodást. Kihajítja, aztán ahogy a totem nélkül újra ránehezül az örök magány súlya, utánasiet.
Másodszor mikor a film 4 évet előreugrik az időben, mikor Chucknak végre sikerül tutajjal nekivágni az óceánnak. Wilsont egy áramlat elsodorja, a tutaj pedig billeg. Chuck itt már vérbeli ősemberré rongyolódott, és bár nincs vihar, a férfi ekkorra testi és lelki ereje határa ért. Akárcsak például a Nemo kapitány regényben Arronax és Ned Land, Noland is eljut oda, hogy már mindennel levígasztalta magát, már nincs miből erőt meríteni, kifakult minden apró reményforrása. És a sors újabb kegyetlen leckéje, hogy pár órával Wilson "halála" után... egy hajó felszedi őt.


Amennyire hibátlan dramaturgiát szőttek a fogság évei köré, annyira kiábrándító volt a körítés hozzá. A mellékszereplők lelki szegény földkinövések, nekem esett rosszul a vérszegény reakciójuk, miután Chuck évek múltán megmenekül és visszatér Memphiszbe. Természetesen a világ halottnak hitte, eltemették őt. Rengeteg lehetőség rejlene ebben a fordulatban! A film szerkezete azonban megköti az írók kezét: 1-1 bő negyedóra a két végén, középen pedig Tom Hanks minden mennyiségben. Mi van a jóbaráttal, akinek közben meghalt a neje? Mi van Kelly új családjával? És ami a legfontosabb: mi van Chuck még felépítendő új életével? Ezek mind elsorvadnak.
Azért is furcsállom ezt a léhaságot a végén, mert a forgatókönyv, melyért William Broyles volt a felelős, nem kis hányadában Hanks ötletein alapult, sőt ő volt az egyik producer. Nyilván nem akarták még az újrakezdéssel is terhelni a cselekményt; helyette egy bő epilógust kapunk, hogyan zárja le hősünk a félbemaradt régi életét. A megtört, nehezen visszaszokó Chuck felismeri: mindaz, amit elvesztett, eleve nem képviselt akkora értéket, mint hitte. Ez a fő tanulság a filmben, és a mai rohanó világban roppant időszerű tanulság.
De hogy ez még jobban kitűnjön, érzésem szerint lehúzzák a többi ember érzelmi fejlettségét. Látnak egy embert, aki 4 évig neander-völgyi színvonalon élt, és most hirtelen visszakerül, mégis vagy jópofiznak vele, vagy hosszasan bámulják. A protagonista pedig ugyanezt teszi a legutolsó percig, míg a végén a jelenetet látjuk, hogy az út kereszteződésnél áll a városon kívül. Nyilván arra utal ez, hogy mi választjuk az utunkat, de hogy kapcsolódik ez épp ehhez a filmhez? Chuck nem utat választott, minden tette és monológja a túlélésről szólt: előre, tovább!

Az egyetlen érzelmes viszontlátás, amit Chuck a ma már férjezett családanya Kellytől kap, de ez meg szappanoperába hajlik. Apropó: a "férj" bemutatkozásáról azonnal lerí, hogy féltékeny és távol akarja tartani a nejét a halálból visszatért fantomtól. Itt van ez az asszony, évekig küzdött, hogy elfelejtse, toleránsan segít Chucknak megszokni a mostani helyzetet, a kislánnyal meg minden.
Aztán mikor Chuck elindul a régi kocsijával, Kelly a zuhogó esőben utánafut és csókolózik vele az utcán! Ha ennyire tartja a családját, minek ment férjhez? Nyilván mert a család megléte volt a lényeg, nemhogy miféle férfi által. Egy ilyen instabil, pihekönnyen befolyásolható nő, a kétszínű férjúrral és az eldobott karrierjével (doktori disszertációját sosem adta le) minden, csak nem megbízható társ. A Chuck által leszűrt fő tanulság groteszk fricskája ez: jócskán kevesebbet ért a szeretett nő, mint addig gondolhatta.




Teljesen jogos volt a Golden-Globe-díj Hanksnek, és az alapötletet is nagyon jól aktualizálták. Tele van leleményes és hangulaterős jelenetekkel a film törzse, sziporkázik benne a csendes dráma. De a bevezetés és befejezés egyformán lapos, és az összes többi figura kiábrándítóan egysíkú hangyaember. És ez nagyon nagy kár.