A majmok bolygója - Felemelkedés

Pierre Boulle Majmok bolygója olyan eset, ahol a regény történetét annak filmváltozatai vésték igazán bele a köztudatba. A '68-as kultuszmozi Charlton Hestonnal összesen 6 folytatást ért meg: az első 5 még évente, az utolsó pedig újabb 8 évvel. Részben ez az erőltetett gyártási tempó lejtmenetre ítélte a színvonalat, míg Tim Burton vérszegény 2001-es remake-e gyakorlatilag a franchise temetésévé lett.

Az első, amiben a film vívmánynak számít, azok a vizuális effektusok, azon belül is egy meghatározott dolog: a teljesen CG majmok. Ugyanaz a WETA Digital stúdió keltette életre őket, mely pl. Avatar effektjeiért is felelős volt. Azt kell mondjam: az eredmény fenomenális. Az emberszabású állatok külseje, szőrzete, mozgása, testbeszéde, sőt arcmimikája a legapróbb részletig hasonlít az igazi majmokéra. Ez azért is fontos, mert a műsoridő, a dramaturgia és a sztori legtöbb figyelmét szintén egy majomkarakter kapja meg (róla majd a karaktereknél).

Mindössze 2 dolog akad, ami nekem megzavarja az illúziót. Egyik a gyorsabb mozdulatoknál a némely esetben látható darabosság. A másik az, hogy a majmok erőnlétét, ellenálló-képességét eltúlozzák a filmben. Amikor tíz métereket ugranak sérülés nélkül, illetve mikor a pisztolylövés éri őket, attól egy pillanatra megtorpannak, de egy fikarcnyit sem lassulnak tőle. Nem tudom, hogy egy majom csontozata vagy izmai mennyire bírják a terhelést, de ez akkor is túlzásnak tűnik.

Az alaptörténet a balul kiütött kísérleti projekt-tel szerintem itt még lenyelhető. Többször látjuk, hogy legtöbbször az elsőre jószándékú dolgokból ered a legtöbb, legsúlyosabb ellentmondás. Egy gyógyszergyártó cégnél majmokon tesztelik az Alzheimer-kór lehetséges vakcináit. Embereket próbálnak menteni, de emberszerű állatok élete árán. A tudós Will Rodman apja, Charles szintén az említett kórban szenved. Ezért Will titkon azután is folytatja kutatását, hogy a project-et leállítják.

A sztori egyes szálai kellően szorosan lettek összecsomózva, nem erőltetett, ahogy a dolgok egymásból következnek. Először úgy tűnik, hogy Will munkája mindkét téren sikerrel járt: Caesart az évek alatt intelligens családtaggá nevelte, apját pedig meggyógyította az illegálisan beadott vakcinával. És aztán el is veszíti mindkettőt: Caesar-t egy félreértés miatt egy zord állatmenhelyre zárják be, Charles szervezete pedig legyőzi a vakcinát, és a férfi mentálisan leépül, majd meghal. Részben ez is hajtja majd Willt, hogy Caesart megtalálja, mikor tudomására jut a szökés.

Forradalmi vívmánynak tartom, hogy mennyire sikerült összetettre megrajzolni, majd hitelesen elénk is tárni Caesar karakterét. A CG-állat a film abszolút protagonistája, leginkább az ő sorsán keresztül követjük nyomon a cselekményt. Ugyanakkor a leggazdagabb jellem is: hallgatása, tekintete olykor beszédesebb, mint holmi soksoros dialógus. Caesar a Rodmanok szemében családtag. De hivatalosan csak háziállatnak minősül, állandó korlátokkal kell élnie. Póráza örök emlékeztető, hogy bármennyire okos vagy emberi, státusza sosem lehet több az eltartott állaténál. Eleve a szabadság utáni vágy minden tudatos élőlény sajátja: Caesar specifikus helyzete csak olaj a tűzre. Tudja, hogy Willék valóban szeretik és becsülik, ám kérdéseire ezek nem válaszok.

Caesar első agresszív tette során - aminek egyébként nyomós oka volt - a film hangulata még komorabbá válik. Gyakorlatilag egy kisebb börtönmozi bontakozik ki: Caesart egy olyan menhelyre zárják, ahol a majmokat nem egyszerűen rosszul tartják, hanem tipródnak rajtuk.

És nem is ez a legrosszabb. Caesart Will magára hagyja. Ahogy az ajtóüveg túlsó oldalán búcsúzkodott tőle, joggal érezheti úgy a néző, hogy cserben hagyja. Rodman ezzel Caesar megmentésének értékét teszi semmissé: önámító módon azt hiszi, hogy majd később érte jön, és úgy viheti haza, mintha mi sem történt volna. Ez a közjáték kikerekíti Caesar motivációját a harcra: a csupasz jóindulat mint olyan, leszerepel, önmagában haszontalan cicoma, ha nem vagy kész megvédeni.

Külön izgalmasnak találtam, ahogy a vadidegen közegben Caesar kitaszítottá válik. A helyi majmok szabályosan utálják: ezt fejezi ki, amikor az egyik lakótársa letépi piros pulóverét, mint az emberféleség bélyegét. Először úgy tűnhet, a fogság és egy helyi dolgozó, Landon terrorizálása őbenne is lerothaszt minden normát és emléket, amire a Rodmanok nevelték.

Hogy végül nem ez történik, az cseppet sem patetikus vagy erőltetett. Caesar intelligenciája révén a többi majmot nemcsak meggyőzni és vezetni válik képessé. Saját érzéseit/értékeit küszködik megőrizni az utálat légkörében, amit a szökés napján rögtön bizonyít, mikor az egy férfit a menhelyről megment a kivégzéstől. Ez a fajta jellemfejlődés az egyik legemberibb megnyilvánulás, és érdekfeszítő: Caesar, mint a majomsereg vezetője egy olyan morális értékrendet tud megtartani, amit sajnos sok emberpolgár nem sajátít el.

A többi majom kevésbé érdekes, de nem igaz, hogy egyformán viselkednek. Vannak fásultabbak, és vannak agresszív mészárosok is köztük. Nem kifejezetten jobbak vagy rosszabbak, mint a homo sapiens. De a társadalmi érzékük következetes: akik terrorizálták őket, azt lázadáskor a "népharag" elsodorja. Aki csak rabtartáshoz asszisztált, az pedig, nos, megy a ketrecbe. A majmokra való fókuszálás viszont egy tipikus hátulütőt hoz magával: az emberalakok többnyire sztereotípiák:

• (jószívű, engedetlen tudós;
• szép és okos barátnő;
• gonosz állatgondozók;
• intelmező idős apuka;
• akarnok projektvezető, aki a falka kiirtásáért liheg, Caesar egyik bajtársa miatta hal meg, így Caesar megtagadja tőle a segítő kezet a bajban)
 

A legjobb színészi alakítást a Charles-t alakító John Lithgow prezentálja: valahogy kísérteties, ahogy látjuk ezt a szegény embert, hogy az átkozott kór végül mégis leépíti, majd végül megöli őt.

Igazából a cselekmény sem hoz sok új ötletet. Okosan felépített, időt hagy megismerni a szereplőket, kerüli a túlzásokat. Ám az is igaz, hogy híján van a szokatlan, vagy legalábbis eredeti megoldásoknak. Talán a régi franchise rossz emléke játszott ebbe bele, nem tudom. Mindegyik harmadnak (tanulás, börtön, kitörés) megvan a maga erőssége és gyengéje. 

Az utolsó fél óra például az akcióra fókuszál, és a végkifejlet egy átmeneti megoldással zárja le az eseménysort. Spartacus-hoz hasonlóan Caesar is csak kitörni akart - 1 nagyobb kerülővel - az elnyomók uralta környezetből, egy szabadabb világba. Serdülőként sokszor látta a Golden Gate hidat (elismerésem a festői tájképekért), ami a szabadságba vezető utat jelentette számára. A labor pedig, ahol született, az abszolút elnyomás színtere/szimbóluma - hasonlóan, mint a francia forradalmárok szemében a Bastille. 

A mértéktartó rendezésnek köszönhetően a "Lázadás" valóban csak lázadás, nem mondjuk egy fekete-afrikai háború  majom és ember között. Az akció vagy az öldöklés egyáltalán nincs túlsúlyban, nem rántja le a többi aspektusát a filmnek. A rendező óvatosan bánt a tartalmilag erőszakos, véres jelenetekkel, mégsem lesz kevésbé intenzív maga a csata.

A túlzások esetiek, és számuk is viszonylag csekély. Említettem, hogy a majmok picit túl szívósak, teszem azt ha esetleg lelövik őket. Abban sem vagyok biztos, mekkora kézi tolóerő kell egy oldalra döntött kamion mozgatásához. És egy emberszabású majom - legyen bármily okos - hogy tanulhat meg egyik percről a másikra lovon vágtatni?


Tetszett még az első emberi mondat, amit Caesar először kimond, bár furcsálltam, hogy bármilyen szérumtól képessé vált erre. "Caesar otthon van." Caesar ezt Willnek mondja, és örültem neki, hogy Rodman végre megérti, hogy legjobb barátja mit akart. 

Rupert Wyatt munkájára lehet mondani, hogy nem eredeti, kiszámítható, de azt nem, hogy lapos vagy széteső. Amit beemel a történetbe, azzal helyesen bánik - leszámítva talán az emberoldal jellemrajzait. Nagyon jó, érzelmileg is okosan kezelt sztorit tár elénk, ami egy valószerűtlen konfliktust hihetően tudott bemutatni és végigmesélni. Jócskán felhalmozza az elvárásokat a 2. nagyfejezethez.