Die Hard 2. - Die Harder

Az első Die Hard érdekes alaphelyzetével és ütős hangulatával elnyerte a tetszésemet, de azért mégsem vett le a lábamról. Helyenként ki-kizökkentett az illúzióból a hatóságok inkompetenciája és a humor túlerőltetése, amik szerintem nem a stílust erősítették, hanem a konfliktus éléből faragtak le. 



A Die Harder számomra a komolyabb megújhodása az 1. résznek. Sikerül annak leglényegesebb hibáit kiküszöbölnie, miközben fő erényeit megtartja, esetenként fokozza is. Nem ugyanazt a meccset játssza le más helyszínen és rosszfiúkkal: a vészhelyzet most kiterjedtebb és bonyolultabb. Ráadásul ez egy új, független konfliktus, ami magasról tesz rá, mi történt 2 éve a Nakatomi-toronyházban.
Sejtem, miért tartja sok akciófan gyengébbnek a 2. részt az 1.-től, sőt nem ritkán a 3.-tól. A Die Hard 2. kevésbé ügyel a westernszerű stílusjegyekre, mint elődje és utódja: a magányos strapabíró hős, az inkompetens rendőrfőnök, az edzett lelkű széphölgy, számító gonosz stb. Számomra éppen ettől komolyan vehetőbb, feszültebb, nagyobb ütőerejű a 2. Die Hard-mozi.

Stuart ezredes kevésbé stílusos és színpadias főgonosz, mint Hans Gruber, de pont emiatt félelmetesebb: rideg, részvét és részrehajlás nélküli katona, végsőkig szolgálja az ügyét, és puszta elrettentésképp se habozik emberéletek feláldozásával. Főnöke, Esperanza tábornok is kellően határozott egyéniség volt, hogy elhiggyem őt a rosszfiúk vezetőjének. Meglepődtem, mikor a Stuart embereit játszó színészek között ráismertem Robert Patrickra, aki rövidesen T-1000-es játszotta a Terminátor 2.-ben. 
Tetszett, ahogy Stuart terve lépésről lépésre megvalósul. Egy repülőtéri hálózatot ellenőrzés alá vonni, levédeni, majd a repülőgépeket félrevezetni és a légtérben tartani. Ilyen helyzetet kézben tartani mégiscsak problémásabb, mint átverni néhány dilettáns rendőrtisztet. Régebben még kifogásoltam volna, hogy a gépek miért nem próbálnak más állomásokat vagy tornyokat elérni. Nem vagyok fizikus, de megpróbálok magyarázatot adni erre. A térségben hóvihar tombol, nagy a távolság, és az ottani torony rendszerbénulása elvileg a gépek egyes műszereire is kihathatnak. Ilyen körülmények között pedig nem sok választása maradhat egy pilótának: köröz tovább, amíg nem okvetlenül szükséges leszállnia - ha más nem, üzemanyag-hiány miatt.

John McClane helyzete nagyjából megegyezik a Nakatomi-esettel: véletlenül rossz helyen van karácsonykor, egy liftaknán kell keresztül jutnia, egy fantáziaszegény parancsnokkal vitázni, és a csatatéren egyedül helytállnia. Belebotlik később egy emberbe, akiről leesik, hogy a rosszakarója. Kevesebb beszólás, több sérülés, keményebb tűzharcok. John-nak itt küszködnie kell, többet kell gondolkodnia. 

Imádom a jelenetsort, ahol Stuart büntetésből becsapja az egyik gép kapitányát, hogy leszállhat. Semmi John Wayne, semmi Rambo: itt nincs mire lőni, nincs mit lekapcsolni. Egy rendőr teszi azt, amit csak tud, hogy elkerüljön egy tömegkatasztrófát, de elbukik, és a gép szakaszokban felrobban előtte. Talán többnek látom a filmet, mint ami, de ez az én szememben már dráma, méghozzá súlyos. A Nakatomi-házban John kb. 30 túsz oroszlánrészét megmentette, csupán állva a sarat. Most viszont tehetetlenül nézi végig, ahogy ennek a többszöröse elevenen elhamvad. 
A játék baba, amit a géproncs törmelékéből kiemel, alighanem saját kislányát juttatja eszébe - bár ezt az összefüggést hál'Istennek nem akarják a szánkba rágni. Nem a bűnbánáson van itt a hangsúly, hanem hogy hatással van rá a mészárlásnak ez az alattomosabb változata. Amikor a végén berobbantja Esperanzáék gépét, azt bosszúnak szánja. Ám valami még jobb kerekedik belőle: egy hathatósabb jelzés a gépeknek, hogy ne akarjanak oda landolni.

Nem furcsálltam, hogy Holly gépén utazik Dick Thornburg is, a riporter, aki az 1. részben TV-adásba hozta a McClane-házat, kockáztatva az életüket. Holly szerepe itt se nagyobb, mint a Die Hard-ban, de a szövegsorai jobbak voltak. "Maga az embereket akkor látná," (Thornburgre értve), "ha körülnézne, min tapos a lába az előrejutásért." Nagyon tetszik ez a sor, mert utal is a cselekményre. Stuart fizikai értelemben is "végigtiport" egy gép utasain, majd ugyanazt szenvedte el cinkosaival, mikor John felrobbantotta az ő gépüket. 
A hatóságok dölyffel kevert balféksége itt mindössze egy személyre korlátozódik, Lorenzo kapitányra. Róla először azt hittem, hogy a Die Hard dilettáns zsaruinak szerepörököse lesz a filmben. Tetszett, ahogy a film ezen csavart egyet: itt most a hős tisztet és a dilettáns tisztet egyformán felültetik. Ahogy John Lorenzo-ról belátja, hogy mégse menthetetlenül barom, úgy kell csalódnia a jófejnek hitt Grant őrnagyban. A kiküldött különleges egység parancsnokáról kiderül, hogy Stuarték cinkosa. Argyle, avagy az izgága limuzinsofőr helyett pedig egy reptéri gondnok közreműködik Johnnak, amikor már a katarzishoz közeledünk. 

A Die Hard 2. sem tökéletes alkotás, de számomra mégis keményebb és emberközelibb nemcsak a széria, de a zsáner többi tagjától is. Az alaphelyzet okozta feszültséget végig sikerül fenntartani. Még a részmegoldások megtalálása is nehezebb feladat, semmint egyetlen bepörgött hekus lezárhatná az egészet, akármilyen menőn néz ki. Osztom Gene Siskel chicago-i kriritikus véleményét, aki 1990 egyik legélvezetesebb darabjának titulálta.