Incepció

Mi van akkor, ha a világod, melyet a valóságnak hiszel, csupán álom?

S mi a következménye, ha egy álomsíkon kudarcot vallasz/meghalsz? 

Az Eredet/Incepció nem próbál másolni az olyan hasonló témájú alkotásoktól, mint a Dark City vagy a Mátrix-trilógia. Minden hasonlóság mellett is korszerűbb képi világgal rendelkezik mint az említett filmek, nagyobb költségvetéssel és színészkínálattal.

Leszögezném: nem tudom, hogy a Nolan-testvérek mennyit dolgoztak aktívan a 10 éve terveikben szereplő project-en. Ugyanígy nem ismerem a részleteket a Warner rábólintása körül, ami nyilván A sötét lovag gigasikere miatt jelentett - gyakorlatilag - korlátlan mozgásteret is a büdzsé mellé. Mindenesetre a mű alapvonásaiból sokat nem találni a szokványos filmfelhozatalban: fokozottan összetett, összehangolt és ötletcentrikus.

Leo Di Caprio bevallása szerint Nolan saját egyéniségére ismert rá Dom Cobb-ban. Higgadt profi, családos ember és ártatlanul áll körözés alatt. A cselekmény lényege, hogy elvállal egy munkát, ami lehetővé teheti, hogy legálisan térjen haza gyermekeihez. Egyébként a gondolat álmon belüli betagoztatásának ötlete (is) Nolannél van a legérthetőbben ábrázolva.

Cobb első bevetésétől a nagy akció kezdetéig valamivel hangsúlyosabb a magyarázatok szerepe. Utána is kapunk majd új információkat a mesterséges álom működéséről (a Váró veszélye, törést jelentő gondolat elburjánzása stb.). De ott még inkább sebtében, az események közepette derülnek ki a fontos apróságok. A gondolatok sokszor tárgyak alakjában vannak jelen. Az alany, akinek a tudatába gép által be lehet jutni, valóságnak kell higyje a világát, különben a tudatalattijának védelme kidobja az idegen tudatot. És egyes szabályok épp a valósság/valóságutánzás ellen szólnak: "Sose építkezz a memóriádból! Mindig törekedj új helyszíneket elképzelni!"

Tárgyakkal megjeleníttetni  gondolatokat egyszerű, de működőképes ötlet. A Saito-ra szabott álom 2. szintjén Cobb egy széfről beszélt: ez a legkézenfekvőbb objektumformája a zárt titok jelenségének, amiként az ifjú Fisher tudatalattijában is manifesztálódott. Saito nyilván nem nyithatta ki nekik a széfet, mert rájöttek volna, hogy teszteli őket.

A szereplők közül Ariadne a legszimpatikusabb. Nyugodt természetű, kíváncsi, és a maga módján akaratos, amikor Dommal vitatkozik. Bár ő nem is annyira többdimenziós, mint inkább többjelentésű figura. Alakja egyrészt segít Domnak kijutni tudatalattija sötét labirintusából - mint a krétai mitológiában az a jól ismert fonál. Másrészt: a szabályok többségét és Cobb előéletét Ariadne-val együtt ismeri meg a néző is. Megint másrészt: ő Cobb tanítványa: külső segítség, mivel a férfi nem bízik magában - Mal miatt.

Mal egy mindenhová beférkőző fantom, Cobb tudatalattijának Fekete Pétere. Korábban munkatársa, majd felesége volt, akivel ezt az újkeletű kémkedési módszert kutatták. Révén, hogy ez a legfőbb személyes konfliktus a filmben, ezt a szálat részletezik leginkább.

Mal éppcsak annyira szimpatikus nőalak, hogy meg lehessen érteni őt. Szerette gyermekeit, de az álmaik kínálta lehetőségek megrészegítették, így - sok évtizedként átélt - áloméletük alatt "száműzte", kizárta a valóságot. Dom kényszerlépése, hogy az "ez csak álom"-gondolatot elplántálja Malban, épp az ellenkező végletbe sodorta. Annyira áhította a valóságot, hogy végül már arról se hitte el, hogy az.

Dom karaktere a két női főszereplő közt csiszolódik; a profi csapatból övé az egyetlen tisztességes karakterfejlődés. Bűntudata állandóan újrateremti Malt az agyában, aki öngyilkosságát Domra kente. Ám a legvégén, mikor a legalsó elmeszinten konfrontálódik Mallal, már a szemébe meri mondani: ő csak egy árnykép, és hiába ő "fertőzte meg" Malt azzal az elburjánzott gondolattal: Mal a vétkes. Ő fordított hátat a valóságnak, és ezzel a valódi gyermekeiknek.

Ami a csapat eszköztárát illeti: a valóságban a high-tech berendezések mellőzik az extravaganciát, a feltűnőséget. Az álomban viszont kérdéses, hogy mik a lehetőségeik. Eames híres mondata a trailer-ből: "Nem szabad félned tőle, hogy nagyobbat álmodj, drága." És elővesz egy aknavetőt. Honnan és miből? Ha csak egy erős gondolatba kerül nagyteljesítményű fegyvert teremteni egyiküknek, miért jelentenének a projekciók nagy veszélyt a teljes csapatra? Mik Eames módszerének a korlátai? 
Robert karaktere az "incepció" alanya szintén szimpatikus figura volt nekem a filmben. Mint a legtöbb pályakezdő, ő is könnyen befolyásolható: Cobbék előbb nagybátyja képének elferdítésétől, majd a bizalma kijátszásával is megvezetik. A film meg sem próbál jó és rossz pólusokat keresni: itt csak profik és zöldfülűek vannak, akik a munkájukat végzik. Robert agya trenírozva volt álombehatolók ellen, bevonása nélkül lehetetlen volna elplántálni a célgondolatot. Könnyű kitalálni, hogy a főszereplők tervébe be is csúszik néhány váratlan probléma - például a jelenet, ahogy Dom saját gyerekei fantomképét pillantja meg egy épület folyosóján. Fordulatokban és elbizonytalanító részekben tehát hiány nincs.

Felmerülhet a kérdés: eleve hogyan tud izgalmat kelteni olyan akció, ami csak a fejünkben létezik? Az nyilvánvaló, hogyha az alany tudatalatti védelme (projekciók) felismeri és kidobja a külső személyt, az akció befuccsol, és ugrott az alku Saito-val. Ezért is nem variálgathatnak olyan lazán a fizika törvényeivel, mint Ariadne a betanításakor.

Az álomvilág szintjein az idő mélység szerint exponenciálisan lassabban telik, ami szintén egy nagyon okos ötlet. A tudatalatti bizonyítottan lassabbnak érzi a múlást mint a tudatfelszín. Ezért tudott a Cobb házaspár öregkorukig álomban élni, mialatt a tényleges idő tízezrede telt el "odafönt".

Saito maga is megtapasztalja ezt, és itt az időrendi megbontás tényleg érdekesebbé tette a film eseménysorát. Már az elején látjuk a nagy terv egyik utolsó mozzanatát; Cobb lejutott Saito-hoz, aki közben már megvénült. Miután újra látjuk, már csak az ügy végkimenetele marad hátra.

Les annyi veszedelem az emberre egy álomutazás során, mint a valódi kémkedésnél, ezt azonnal meg lehet figyelni:

·         Az álomba belépők önébresztő módszere esetleg nem működik

·         Ha egy álomszinten meghalnak, a következő feljebbi szintre kerülnek vissza, ez pedig pszichésen megterhelő.

De ha a legalsó szinten, a Váróban maradni a legrosszabb, mert a többiek sokkal kevesebbnek érik meg föntebb, amin lentebb egy kieső személy keresztülmegy.

Nemrég jöttem csak rá, hogy a Váróból is lehet pusztán azzal kijutni, hogy valaki azon a szinten "megöli" magát. Ez pedig felveti a kérdést: miért nem tudott Saito magától feljönni? Miért várt évtizedeket (vagy akárcsak órákat), hogy Dom megtalálja őt? Izgalmasabb lett volna, hogy a legalsó szinten a "halál" nem ébredést, hanem tudatösszeomlást okoz. Akkor pedig már a valóságban lévő személy is veszélybe kerül, mert a hátralevő élete egy nagy vegetáció lesz a halálig. Amit sok évezrednek élne meg, és nincs belőle menekvés.

Vizuális téren a film fantasztikus, a hangeffektusok tiszták és élesek. Legtöbben Arthur gravitáció nélküli jelenetét tartják a látvány-eszköztár legfrappánsabb elemének. Nekem személy szerint inkább Ariadne álombéli variálgatásai a kedvenceim. Ha rangsorolnom kellene őket, akkor így határoznám meg:

1.    A piactér szétesése, ahol a széthasadó tárgyak minden irányból úgy lebegnek és áramlanak a levegőben, mint egy gigászi kaleidoszkóp.

2.    Amikor város egyik fele szabályosan felfelé fordul, és minden épületével emberével ráhajlik arra a felületre, ahol Ariadne és Dom állnak. Még a gravitáció is horizontálisan megfordul, ahogy átlépnek rá.

3.    Egy létező helyen sétálva Ariadne módosítja egy hídnak a kinézetét. Gyors egymás utánjában fémhasábokból formálódik meg az új képződmény.

Ami még kicsit absztrakt az álomlét ábrázolásában, az a Cobb-pár élete. Kezdjük ott, hogy évtizedekig éltek egy álombéli metropoliszban. Ami meglehetősen kihalt, talán egy lelket sem látunk rajtuk kívül. Mivel töltöttek el fél évszázadnyi időt, ha ők voltak saját álmuk urai?

A tippem, hogy mi lehet erre a hivatalos elmélet: amivel minden ember. Munkába megy, otthon vagy a szabadban tevékenykedik, alkot és kapcsolatokat gyűjt. A másik dolog, ami még picit zavaró lehet, hogy sosem látjuk az idősebb arcukat. A sínekre fekvés az első szinten zajlik, ott fiatalok. De nem ártott volna mutatni, hogy kezdett neki Dom, hogy nejét feljebb taszigálja az álomszinteken. Csak az 1. szintről a valóságba szökkenésüket látjuk.

Sokaknak nem tetszett, hogy a film befejezése a szokványos "lehet, hogy az egész film csak álom?" típusú sejtetés. Én nem tartozom közéjük. A totemünk azt jelzi, hogy a saját álomvilágunkban vagyunk-e. Dom nejétől "megörökölt" toteme pörgettyű, ami eldől, ha tudata a valóságban van. A film utolsó kockáján csak picit meglassul. Ez inkább kötelező keretezési eszköz, semmint kétségbe vonása a valóság "valódiságának". Érdekes eltöprengeni rajta, de úgy érzem, a válasz nyilvánvaló: a Cobb-gyerekek valamicskével idősebbek, mint Dom emlékezett rájuk.

A totem egyébként olyannak érződik, mintha az ember a saját lelkének egy darabkáját tartaná a kezében, ami jellemzi is őt: egy kocka, egy lap, bármi, ami elfér a tenyerünkben. És tényleg építően hat az emberre, ha van egy olyan tárgya, ami összegzi akár saját egyéniségét, akár egy hozzá kapcsolódó eseményt.

A három központi figura mellett még Eames az, akinek a jellege a dörzsölt profizmuson túl egyéniségről árulkodik. Arthur, Fisher, sőt igazából még Ariadne is inkább asszisztánsok Cobb mellett. Jellemvonásaik nem állnak Dommal azonos árnyalási szinten, egyéni ötleteik inkább a film vizuális kelléktárára korlátozódnak. Az is főleg Ariadne esetében.

Ha mindenáron panaszkodni akarnék, akkor a lezárásnál említenék meg egy dolgot. Amennyire nem volt elég tágas a Cobb-házaspár álomélete, annyira volt szűk a karakterek utóélete a bevetés után. Cobbon kívül senkinek nem dőlt el a sorsa. Még Robert Fisheré sejthető, ahogy leszűri a hamis tanulságot saját életére nézve. Tudom, hogy az egész csak üzlet volt, egy alternatív közeljövőben. Ha ennyire rutinmunkának számít az elmekémkedés, akkor az incepciót tényleg csak a nehézsége teszi hangsúlyosabbá a gondolatlopástól. Nem is számítom ezt vétségnek, csak picit hiányérzetet kelt.

Chris Nolan maga "kisebb lélegzetű"-nek nevezte műve kaliberét egy szokványos mega-block-busternél. Az az intelligencia és  profizmus, ami áthatja az Inception-t, magában hordozza egyben a sterilitás veszélyét. Engem ez a része nem különösebben gátolt a filmélményben. A főszereplők okosak és jól elkülöníthetőek, és valamennyire képesek is színezni saját cselekedeteiket. Nolan a film érzelmi hajtóerejét ügyesen megtalálta, és életszerű is a száműzött maszekkém esete. Kicsit úgy érzem, a film 10 év tervezés után túlnőtt azon, hogy 3 emberre terjedjen ki az érzelmi bohózata, de ettől még nemcsak technikai szempontból bravúr a film, hanem tartalmilag is kiváló darab.

Ambiciózus, fifikás, érdekes akciómozi!