Ad Astra

Évente kerüli meg pályáján az űr-sci-fi műfaja a moziszínházat: minden éven kijut egy sokmiliós, erős reklámú, a 2001 babérjait megcélzó űreposz – mikor hogyan elsülve. Az Ad Astrán is látni az igyekezetet: néhány igen mutatós látványelem, a visszafogott dráma hatásosabb percei, plusz egy pár torokszorító szituáció is elég erőt visz bele, hogy legalább az őszinte szándék felismerhető legyen rajta. Ettől messzebbre azonban nem jut el; mintha félne elengedni a biztonsági paneleket, így az eposzi zónát sem sikerül elérnie.

 

Roy McBride őrnagy az évekkel ezelőtt eltűnt apja, Clifford McBride példáját követve lett űrhajós. Clifford annak a Lima-Projekt-nek volt a vezetője, mely a lakható, illetve más értelmes fajok által már lakott világok után kutatott, és lehet, hogy a férfi még él a Naprendszer túlfelén. Clifford egy régi kollégája, Pruitt is csatlakozik Roy küldetéséhez, de komoly megpróbáltatások kísérik az asztronauta útját.

Meglehetősen kiábrándító, közhelyes film lett az Ad Astra. Megannyi okosabb üzenetű, szívpumpáló sci-fi után már keményebben kell gyúrnia nálam egy történetnek, hogy átérezzem, ha tényleg a civilizált világ jövője forog kockán, a végkifejlet meg kell térítse a figyelmünket, amit a dramaturgia követésének szentelünk. Író-rendező James Gray és színész-producer Brad Pitt nem tudtak erős fogást találni a témán, és ezt nagyon sajnáltam. Nemcsak az eredeti és kiélezett mondandó hiánycikk itt, ahogy az intelligens élet kereséséről szövegelnek, de az események olykor a fizika törvényeit is kikezdik, pl. a villámgyors bolygóközi adásvétel, vagy a vákuumtól szétrobbant majomfej. 

Túl sokszor láttam az apai példaképhez felnőni akaró, azonos pályát választó férfiú lelkizését, aki aztán találkozhat is a szülővel, szembesülve annak árnyoldalával. Clifford és Roy valahogy nem adtak nekem Vader-Luke-szintű apa-fia-dinamikát – pedig a párbeszédek ott sem voltak magasabb színvonalúak. És hiába szívszorító maga az elválás, rohadtul elcsépelt is, hogy végül csak azért szelte át Roy a fél naprendszert apja után, hogy "elengedje". Sehová nem fut ki érdemben a fő történetszál: Clifford - aki fia szemébe mondta, hogy küldetését többre tartotta, mint Roy-t és egész eldobott életét együttvéve - ellebeg a kozmoszba, Roy pedig takaríthatja utána az "örökségét". 

Látványban az Ad Astra hozza a rutint, de többet aligha; a helyszínek – a kozmosz, a Föld szomszédsága, a külső bolygók, az állomáshelyek – változatosak, van hangulata, légköre. De őszintén szólva jobban megfogott eleve a tény, hogy egy fősodratú sci-fi közeljövőjében a Hold és Mars földi kolóniáknak ad otthont. Tudom, hogy ma már tartunk itt – csak még nem dicsekednek vele a nyilvánosság előtt. 

Visszavesz az egésznek a hatásfokából ez a túlzásba vitt lamentálás a filmben és a főszereplő monológjaiban. Roy nem elég érdekes és rétegelt karakter ahhoz, hogy elvigye a hátán a teljes dramaturgiát, és ezen azok a pillanatok se változtatnak, ha épp hullák, vagy a teljes magány veszi őt körül. Több hónapi sodródása a Neptunusz felé, ahogy felvételeket néz a feleségéről és az apjáról, a Csillagok között másolásának tűnt nekem. Miután a a filmnek vége lett, úgy éreztem, mintha egy túlbonyolított tanmesét láttam volna arról, hogy soha ne adjuk föl, leárazott sci-fi-köntösben.

Brad Pitt-nek jól áll, hogy változatos műfajú filmekben próbálja ki magát. Amilyen kedvelhető és jellegzetes figura volt idén a Volt egyszer egy Hollywood-ban, annyira feledhető családi űrutazó volt az Ad Astrában. Ez az űrdráma annyira sallangokból épül föl, úgy túlhangsúlyozza a személyes hányódást éles üzenet és érvütköztetés nélkül, hogy elveszíti a kapcsot a nézőhöz, így nem tud katarzist se teremteni. A hatásosabb percei dacára inkább menetrendszerű, mintsem okos műfaji jövevény.

 

Az Ad Astra tehát egy középmezőnyös alkotás, amin simán keresztül lehet nézni 2019. kínálatában.

Lincoln

Abraham Lincoln amerikai elnök 2. ciklusa legnagyobb feladatára vállalkozik: elfogadtatni a rabszolgaság eltörlésére vonatkozó alkotmánykiegészítést a Kongresszusban. Gordiuszi csomót jelent a véres Észak-Dél polgárháború, mely voltaképp szintén a rabszolgatartás mellett és ellen dúl. Ha a békét a szavazás előtt kötik meg, kizárt, hogy az emancipációnak megszerezzék a 2/3-os képviselői többséget.

Őszintén szólva nem sok mondandóm van Steven Spielbergnek ezen alkotásáról. Bár politikatörténeti szempontból igényes, apró részletekig korhű látványában, az összélményt tekintve legalább annyira hatott eseménytelennek, mint okítónak. Tökéletes portrét fest az idősödő Lincoln személyiségéről, felmérhetővé teszi az általa kitűzött cél jelentőségét és nehézségét. De rajta kívül 1 szereplőnek sikerült egyáltalán a figyelmemet megragadnia, és komótosan haladó cselekmény csak elvétve hoz létre feszültséget vagy érzelmeket.

Rekordot állított fel Daniel Day-Lewis, amikor 2013-ban harmadszor kapta meg a legjobb főszerep Oscarját. Nemcsak egyetértek a díjazással, de megkockáztatom, hogy pályája legkiváltóbb alakítását nyújtotta: Lincoln

• erőtlen hangja,
• megviselt arca,
• görnyedt tartása,
• tétova mozgása, 
• borongós tekintete,
• kedélyes viselkedése
• és magányossága

mind-mind ott vannak. 

Rajta kívül még úgy Tommy Lee Jones, mint a radikális republikánus Thaddeus Stevens volt érdekes és szórakoztató jelenség. Különösen mulatságos az a felszólalása, hogy nem lehet mindenki egyenlő, hisz némely képviselő agyilag alsóbbrendű az értelmesektől. "Maga inkább hüllő, mint ember!"
De Lincoln abszolút viszi a pálmát a filmben, bármi látványoskodás nélkül tűnik ki a szereplőkínálatból.

A többiek úgyszólván egyáltalán nem érdekeltek. A film ugyan Lincoln életének utolsó néhány hónapját öleli fel csupán, családi hátteréből mégis többet kaptam, mint szerettem volna. Felesége, Mary Todd és fia, Robert Todd Lincoln hisztérikus ordítozásaikkal idegesítő figurák, akik miatt is csak még inkább csodáltam Abraham türelmét, hogy elviseli őket. Robert harcolni akar a fronton, mert úgy érzi, ezzel bizonyítja, hogy férfi és hazafi. Róla valahogy direkt elfeledkezik a cselekmény azok után, hogy egy frontkórháznál látogatást tettek. Nem mintha hiányzott volna...

Mégha nem is sikerült a Lincolnnak érdeklődést keltenie bennem a politikai intrikák iránt, maga a szavazás már leköti a figyelmet. Izgalmas látni az indulatok elszabadulását egy olyan vitában, ahol mindenki nyíltan színt kell valljon a véleményéről. Nemcsak illusztrálják, hogy a korban mennyire természetesnek vették a színesbőrű férfiak és nők rabszolgatartását. "Mi jön legközelebb? Szavazati jog a nőknek?!" Olyan érvek is elhangznak, ami miatt sokszínűbbé válik az ellenzők tábora:

• van, aki nem is akar egyenlőként gondolni arra, "akiket Isten is különbözőnek teremtett."
• akad olyan, aki próbálja győzködni magát, de ellenérzése erősebb a humánumától.
• megint mások még korainak tartják, hogy 1965-ben létrejöjjön egy ilyen "radikális" újítás.

A szavazás lezárulása, illetve az eredmény nyilvános visszhangja lelkesítő: ha a néző nem is tudja követni, ki kivel van és miért, drukkolni tud ennek a valóban gigászi fontosságú ügynek. A viszafogott zene pedig remek hangulatot teremt annak a képsornak.

Még annyit, hogy Lincoln kilépését a történetből egész stílusosan oldották meg. Ahogy a városi harangok jelzik a törvény elfogadását, Abraham már az erkélyen, a függöny mögülről látszik, mintha eltünedezne a sikerre vitt politikai harc után. Intenzívebb és teljesebb drámában talán hiányoltam volna, hogy nem látom a meggyilkosát, de ide legalább illik, hogy csak szóban értesülünk a tragédiáról.

Olyasmi élményt nyújtott számomra a Lincoln, mint magyar történelmi filmek közül a Hídember. Itt is egy XIX. században élt, kivételes államférfi akarja megjobbítani saját nemzetét, és végül, a maga felemás módján testet ölt. Abraham Lincoln ráadásul az egyetlen amerikai elnök, akiről én magam is úgy tartom: méltó példakép a jelenkor politikusainak. Maga a főszereplő telitalálat itt, míg a produkció egésze - akár egy rozoga szekér - biztonságosan döcögi keresztül 2 és fél órás útját.

A szökevény

Harrison Ford és Tommy Lee Jones adják elő "a félkarú rabló" klasszikus esetét A szökevényben. Mit jelent ez? Adott egy átlagcivil, aki rossz helyen volt rossz időben. Könnyen bevádolják egy bűnténnyel -  ezesetben a felesége halálával -, ő pedig szökés közben nyomoz a valódi tettes után. Miközben a rend buzgó őre a sarkában lohol. És persze a hatóságokat a frizurájuk jobban izgatja, minthogy talán egy ártatlan embert igyekeznek bármiáron a méreginjekció általi halálra juttatni. 

Nem indulatból írok, amikor A szökevényt átlagszinten megírt, erőtlenül kivitelezett filmnek hívom. Minden fordulatában szürke és kiszámítható. Dr. Richard Kimble, a chicagói érsebész története semmit olyat nem nyújt, amit több tucat zsánerrokona ne mutatott volna előtte - legtöbbjük ráadásul hihetőbben, több feszültséggel tette ezt. Harrison Ford tűrhető alakítást nyújt, de vékonynak találtam a háttér felvezetését: Kimble szakálla is hihetőbb, mint azok a boldog képsorok a feleségével Helennel.
Némi feszültség tényleg jut a filmben, de közel sem annyi, mint amennyit a témából ki lehetett volna hozni. Kimble élet-halál harcot vív. Űzött vadként vadász rá a rendőrség, és így kell próbálnia valami bizonyítékot előkaparnia, rátalálnia neje valódi gyilkosára. Azt valóban érdekes látni, ahogy a főszereplő doktor feltalálja magát a szorult helyzetekben. A hamis igazolvány okos ötlet (habár jobban is elmásíthatta volna a külsejét). Többször személyesen is összetalálkozik üldözőjével, Samuel Gerard rendőrbíróval, klasszikus macska-egér játékba kezdve vele. De hogy mibe keverték Kimble-t, kik és hogyan, megússza-e és hogyan: mindez hidegen hagyott, mert nem tudtam azonosulni a sablonos szereplőkkel.






Máris lemetszi nálam a várt élmény jókora darabját, ha inkompetens hatósági szerveket látok hangyák módjára sündörögni. Gerard munkatársai inkább kiscserkészeknek tűnnek, mint egy szakképzett nyomozócsoportnak. Percig se tudtam komolyan venni őket: Kimble fényes nappal jár-kel az utcán, alig 1-2 idegen ismeri fel a képét, holott a városi híradók biztos rég leközölték az arcfotóját. A vége felé szerepel egy lesújtó primitív mozzanat, ahol a főgonosz lefegyverzi Gerard egyik emberét: aki már látott Willy Coyote-rajzfilmet, az hahotában fog kitörni alatta.




Tommy Lee Jones Oscar- és Golden-Globe díjat kapott Samuel Gerard szerepéért. Ennek ellenére is azt kell mondjam: ez a karakter untatott engem, elejétől a végéig.  Kétszer még hangosan szóvá is teszi ellenfelének: nem érdekli, hogy egyáltalán bűnös-e. "Nekem ez nem egy kirakó."
Pedig én értem Gerard szemszögét: ő egyszerűen a törvényt képviseli, hivatalos munkája részeként hajkurássza ezt a szökött elítéltet, függetlenül attól, mi vár rá a sitten. A forgatókönyv Gerardra testálja az összes fontos észrevételt, + a lassú gyanakvást, hogy Kimble talán tényleg ártatlan. De semmi olyan nincs ebben a figurában, amitől összetett emberi lénynek látnám őt. Messze a legizgalmasabb látni, ha Kimble-lel összetalálkozik, üldöző és üldözött, szemtől szemben.





Megint azt látom, hogy egy éles társadalomkritika lapul a főszereplő személyes drámájában, amit maga alá temet az unalmas krimiszál. A halálbüntetés eleve csonkítja az igazságszolgáltatás lehetőségeit: ha egy halálra ítélt rabot utólag tisztáznak, azt már megette a fene. Ez a cselekményben szinte semmi figyelmet nem kap, csak párszor látni, ahogy a sajtó kínos kérdéseket intéz Gerardéknak Kimble ügyében. Az esküdtszék ítéletében nagy szerepet játszott Helen Kimble segélykérő telefonhívása: hát esküdt legyen a talpán, aki abból a hívásból ne hinné bűnösnek a tulajdon anyját!

Szűk óra telt el a filmből, mikor fejben én már lejegyzeteltem, miként fog végződni ez a história: Kimble kideríti, hogy egy pályatárs barátja áll a merénylet mögött, pihekönnyen leleplezi, s erre ő saját kezűleg próbálja meg kinyírni - ahogy az a hollywood-i szabvány-rosszfiúkra jellemző. Kimble helyzete ugyan végül tisztázódik, de nem tisztázódnak a kritikus kérdések, amiket az ügye felvetett. Hány ártatlan élet veszett el úgy, mint kis híján Richard Kimble? Mit számít egyetlen ártatlan a rendszer egészének? Hogy lehet érvényben hagyni egy büntetésformát, amit nem lehet visszavonni, ami nem szolgálja, hanem önösen elveszi az életet - akár bűnösét, akár ártatlanét?



Mezei akcióthrillerként is csak a száraz rutint nyújtotta nekem A szökevény. Amellett, hogy érdemtelennek tartom a 7 Oscar-jelölésre, illetve Tommy Lee Jones beváltott díjaira, a végkifejlet elhomokozza a tényt, hogy itt egy ma is létező szisztéma majdnem megölt egy igaz embert. Aki egy gyógyszercsalás leleplezésével maga is emberéletek sokaságát segített megmenteni, jogfosztott bűnözőként. Mindezek jól hangzik elmondva, de végül csak kevés jutott át belőlük a szűrőn, ki a mozivászonra.

Amerika Kapitány

Amerika Kapitány az egyik legproblémásabb szuperhős-ikon, több okból kifolyólag. Mikor a figurát létrehozták 1940-ben, már a füzet borítóján is az volt a lételeme, hogy harcoljon Hitler és a nácizmus ellen, megelőzve magát a Roosevelt-kabinetet. 

Steve Rogers a képregényben éppolyan idealista reklámja az amerikai nagyságnak, mint Bolygó Kapitány a környezetvédelemnek, vagy akár mint a náci-szónoklatok a felsőbbrendű árja faj képének. Olyan szuperhősöket, mint Superman és Pókember is ábrázolták amerikai szimbólumként, de ez a karakter az én szememben a nemzeti ego abszolútuma. És nem feltétlenül csak Amerikáé.

Hogy lehet ilyesmit tálalni a XXI. századi ember gyomrának, főleg ha nem Amerikából származik? 

Amerika kapitánynál a hazafias giccsóceánt kellett elsősorban elfogadhatóvá tompítani. Kicsit hasonlít ez ahhoz, mikor egy túl kanyargós folyót lecsapolnak, hogy ne legyen kártékony arrafelé, ahol megfordul. Először is eredeti történelmi korba kell helyezni a főhőst. Márcsak azért is, mert a dátumok kulcsszerepet játszanak Rogers életében. 

Aztán: Amerika kapitány külsejéből ordít a propaganda: a történet legjobb húzása, hogy a jelmez legyen puszta reklámfogás. Mikor a vézna kis Rogers szuper-önkéntessé avanzsált, először mégcsak hadikötvényeket népszerűsít zászlómintás maskarában. A jelmez tehát propagandabohóccá teszi, ahogy egyébként közülünk is sokan tekintünk a karakterre. Ám Steve akkor is megtartja, amikor már meg meri szegni a vezetői parancsát, és a harcmezőn küzd az igazságért. 

Mamutfenyőbe vágta a fejszéjét Jon Favreau helyett Joe Johnston rendező, ezt ő is tudta. Ám ezért kész volt komoly kompromisszumokat kötni, hogy igazi Marvel-produkciót teremtsen. Először még - Richard Donnerhoz hasonlóan - egy kvázi ismeretlen színészarcot akart volna a közönségnek szuperhősként prezentálni. Nem tudom, volt-e konkrét jelöltje, de végül Chris Evans is megfelelően ábrázolta Steve Rogers mindhárom periódusát:

• vézna hazafi, akit eltanácsolnak ezernyi nyavalyája miatt
• reklámmajom, akit csinos lányokkal pózoltatnak
• elszánt harcos, aki az ellenség területére masíroz

Nem irgalmazok: a történet gyönge. Bár elég időt és teret hagyott a főszereplőknek, azok képtelennek bizonyulnak érzelmileg és értékeikben kiteljesedni. Az adott helyzetben megteszik, amit kell, de semmi jellegadó nincs bennük. A produkcióban minden és mindenki a hazafiság kérdése körül forog, jobban, mint azt az alaptéma megkövetelné.

Peggy Carterről szinte semmit nem hiszek el: 

1. hogy a stratégiai részlet munkatársa, 
2. hogy gyengéd érzéseket táplálna Steve iránt, vagy 
3. hogy dühösen rátüzel a vibránium pajzsára, amit épp most kapott Howard Starktól.

Legalább annyit el lehet hinni róla ruhája, haja és sminkje alapján, hogy melyik korban él.

Howard Stark, Anthony apja, és fontos összekötő kapocs a többi filmmel (bár nem igazán bírom követni, hogy most melyikük élt mettől meddig). A Marvel már hosszú ideje tervezte első nagyszabású ligafilmjét szuperhősökből, és ez a darab volt az alapozásnak szánva. Akárcsak a Batman: A rém álarcában, itt is bemutatnak egy, a jövő világát bemutató nagykiállítást. Érdekes látni, hogy képzelték el a mi jelenüket a '40-es években. 

Azonkívül ez egy elég okos utalás is arra, ami a végén Steve láthatja a tényleges jövőt. Miután megharcolta a magáét a gonosz Hydra ellen, befagy, kiolvasztják, és egy mai nagyvárosban találja magát, ahol Samuel L. Jackson Nick Furyje üdvözli a veteránt. Hatásos cliffhanger, de nagyon erősen érződik rajta a szokványosság. Mikor kapunk már olyan filmet a Marvel-kirakósból, aminek a végén nincs áthallás egy tervezett folytatásból, vagy stáblista utáni toldalékjelenet? Talán soha.

Hugo Weaving Vörös Koponyája különös jelenség. Mintha A Maszk CGI-nélküli, sötét tükörképét kapnánk: megalomán, hataloméhes, ellentmondást nem tűrő figura. Johann Schmidt is egy szuperkatona program keretében vált azzá, aki. Miután felkutatott egy különleges ásványt, és szert tett szupererejű rombolófegyverére, szervezete, a Hydra világuralomra tör. Schmidt függetlenedik Hitlertől, ami a "Heil Hydra!"-köszöntés tesz permanenssé. 

Nem állítom, hogy egy eleve sablonból kigyúrt karaktert nem lehet eredetivé tenni. Vörös Koponya megfelel annak, ami a képregényekben is volt. Világuralom, csodafegyver, szuperkatona-kísérlet, kegyetlenség a kegyetlenség kedvéért, stb. Az a bökkenő, hogy bármennyire is részei ezek az eredeti sztorinak, pillanatig sem hatnak többnek fárasztó, ezeregyedszerre tapasztalt szuperkliséknél. Schmidt és Rogers ellentétét főleg filozófiai vonatkozásában nem tudták kiaknázni az írók; a vezér legjobb monológja talán első találkozásukkor hangzik el:

"Eljátssza, hogy egyszerű katona, de valójában csak fél beismerni, hogy mi elvesztettük az emberségünket. Magával szemben én ezt büszkén vállalom!"

Bár tetszik, mennyi igyekezetet fordítottak a '40-es évekbéli Amerika ábrázolására, a főszereplő, aki miatt az egész volt, nem kerül igazán közel hozzánk. Nem tartom Steve Rogerst teljesen rossz karakternek, mert vannak szimpatikus pillanatai. Elfogult a haza eszménye iránt, de ez modorosságra nevelte őt. Kínos "fellépéseit" toporzékolás nélkül tudja eltűrni. Amikor parancsszegően megmenti legjobb barátját, "Buckyt", és a 107-es egységet, továbbra is kötelességtudónak mutatkozik felettesei előtt: "Alávetem magam a fegyelmi bizottságnak." 

Röviden: fejlett az önuralma.

De ezzel is ki is fújtak az okos vonásai. A kísérleten a transzformációja alig egy fokkal hihetőbb, mintha felpumpálták volna a Venom-származékkal.

A végső összecsapással több gondom is van. Az egyik Amerika Kapitány katonai szakértelme, amit nem tudok elhinni. Jó eszűnek és taktikusnak lenni nem ugyanaz: nyugodtan hagyja, hogy a Hydra-katonák fegyverei a rohamkor elporlasszák az övéiket! Túl sokat akarnak belemagyarázni ebbe a derék hazafiba: onnantól, hogy Amerika Kapitányként ténykedik, kifakul a személyisége, és tényleg csak egy patrióta szuperhős marad, acélököllel meg egy tuti nyerő pajzzsal. 

A másik Rogers alakulata. Nem tudom, mi alapján válogatta ki őket, vagy hogy mekkora a harcértékük. Ami rosszabb, hogy érdekelni sem tudott onnantól, hogy némelyek porladni kezdtek közülük. Az úton-útfélen beszórt poénok helyett inkább ezen részletek átgondolására kellett volna jobban odafigyelniük.

Szóval nemcsak azért szidom a filmet, csak mert tömény nacionalista légkört áraszt. A korhű díszletek és használati tárgyak . De a kreativitás alig jut levegőhöz az eszmei sulykolástól. Hiányzik 

1. a cselekményből az ív, 
2. a CGI-ból a természetesség, 
3. a fordulatokból a dráma, 
4. a mondanivalóból az aktualitás,
5. a párbeszédekből a szellem (leszámítva egy-két sort, mint: "Aki mindig is ismerte az erőt, nem fogja eléggé tisztelni.") 

Az Amerika Kapitányra nálam zsenge darab. Sokkal inkább felel meg a forrásanyagnak, mint a mozinak általában, és nem tudja kikerülni a témája által hordozott buktatókat sem. Vannak benne elszórtan ügyes holmik, de számomra a sztori, szereplői és a konklúziók csalódást okoztak.

Mindörökké Batman

Nagyon "Kétarcú" film. Giccses neon, de középmély karakterisztika. Stabil tartalmi szerkezet, de ficamos érzékeltetés. Klassz motorok, de ocsmány Batmobil. És még lehetne folytatni a sort. 

Sokat elárul az elkészüléséről, mikor egy mozinak majdnem annyi kivágott jelenete van, mint pl. A Maszknak - egy szintén Jim Carrey-filmnek. Az indok ugyanaz: azok nélkül kevésbé lesz horrorisztikus a közönség vélt befogadókészségének. Én azokat a jelenteket is bele szoktam számítani: egyenrangú részei a filmnek! Elkészültének körülményeit nem ismertetem, mert őszintén szólva fölöslegesnek tartom. A 4 részben mindössze 2 dolog közös: Alfred és Gordon megformálója.

KÉTARC

Az eredeti prológus, melyben az arkhami doktor Harvey Dent széttört rácsú cellájában bosszúírást talál a falon, igazából csak adrenalinfokozó. Ettől alighanem még kiábrándítóbbnak hat Kétarc, aki most már nem bajszos néger (mint Billy Dee Williams Dent-je a '89-es filmből), hanem borotvált fehér férfi. Deni Devito Pingvinéhez hasonlóan egyfolytában hörög, intelligenciája minimális, Batmannek szánt csapdái pedig túlkomplikáltak.
Trehány az eredettörténete: Maroni perén a vádlott feláll, odahajol, rárak egy savas papírt az egyik arcfelére, és... Harvey nem hajol el, a másik arcfelére csúsztatja, és ott kezdi égetni a sav! Batman pedig addig kosztümben végigülte a tárgyalást, mielőtt felugrott volna a helyéről?!

És ott az érme: ezzel kellene a vakszerencsére bíznia döntéseit. A filmben mindig úgy manipulálja az "eredményt", ahogy előzőleg már eldöntötte. A Wayne-kastélyban is úgy dobálja a cinkelt pénzdarabot, mint kisgyerek a jojót. Halálakor mit érdekli, hogy nem mind a száz érme a tenyerébe hullik - mint mikor a hullája eltűnik a vízben?
Tommy Lee Jones maszkja sem egy savtól égett emberarcra, inkább egy rózsaszín hüllőfejre emlékeztet. Búvóhelye agyonstilizált, két segítője pornófilm-szereplők. Az egyetlen normális ötlet, ami hozzá kapcsolódik, a páncélszekrény-jelenet volt. Azt viszont a mai napig nem értem, mit keres a Szabadság-szobor Gothamban.

BATMAN

A "Batman örökké" legnagyobb érdeme, hogy először kutatja a figura miértjét és eredetét mozivásznon. A főhősnő, Dr. Chase Meridian egy pszichoanalitikus, és ez okos ötlet arra, hogy megközelítsük Batman belső énjét. A probléma  Chase-szel, hogy a szándéka inkább mintha az lenne, hogy ágyba bújjon Batmannel, semmint feltérképezze a pszichéjét.
Hogy tudott csak úgy hozzáférni a Batsignalhoz?

Bruce Wayne gyerekkoráról sok emlékképet mutatnak, pont jó arányban adagolva. Ahogy Chase rámutat: Bruce elnyomta emlékeit a fájdalom miatt, de a Greyson-család gyilkossága beindítja a memóriáját a szülei haláláról, a ravatalról, naplóról, barlangról és denevérről.

A kapocs, ami mindezt összeköti, egy kivágott nagyjelenetben rejtőzik. Miután Bruce-t a homlokfelületén meglövik és felébred, Alfred odasegíti a zavart férfit a Denevérbarlang azon sarkába, ahova beesett a temetés napján. Ha most szembenéz rég eltemetett rettegésével, visszanyerheti híres lelkierejét. Meg is találja a naplót, amelyben az áll: Bruce akart aznap elmenni este a moziba. Mikor ettől magát kezdi vádolni, meglátja rettegése tárgyát: egy embernagyságú óriásdenevért! A képregényekben is létezik ilyen figura. Továbbá: Batman egyik rajzolt ellenfele egy mutálódott őrült, akit Man-Bat-nek hívnak.
Ahogy Bruce odaáll a kreatúra elé, és utánozza szárnycsapását, tényleg visszanyeri a szellemi akaraterejét. Az egész film csúcspontja az a néhány másodperc, így nincs bocsánat arra, hogy ezt kihagyták a filmből. Ami Val Kilmer játékát illeti, tűrhető, de Batmanként nem látszik a viselkedésén akkora karizma és ütőerő, mint kellene.

ROBIN

Egy másik vágásban Robin Kétarc plakátjával ellátott palánkot üt az edzőteremben, mire Bruce maga is mutat egy erős rúgást. Egy eltúlzott látványeffektekkel teli filmben az ilyen apró adalékok hozzátesznek a filmhez. A 4 "hadviselő fél" közül Robin a legemberközelibb karakter: Bruce-hoz hasonlóan bosszúval akarja elűzni bűntudatát, hisz Kétarc bombáját dobta ki a cirkuszból, mikor a torzó végzett a családjával.

Mivel Bruce ismeri ezt az érzést, így először útmutatással fordul felé. De amikor Batmanként segít neki, tiltakozik és elutasítja, hogy mellészegődjön. Ez is egy összefüggő folyamat, nemcsak ide-oda rángatják Bruce hozzáállását a kérdéshez.
A végső bevetés előtt azért fogadja el Robint, mert felismeri rajta, hogy ezúttal ő se bosszúvágyból indul harcba. Mindketten ugyanazt döntötték el tudatosan, egymástól függetlenül. Robin nem Batman segédje itt, hanem valódi partner, bár Bruce eszközeit használja. Jellemfejlődése végén nem öli meg Kétarcot, de láthatja, mikor meghal. Arcán látszik, hogy haragja elégedettségbe fordul: helyesen cselekedett, a szemetet úgyis utolérte a balvégzet.

Mindezek ellenére Dick némely megnyilvánulása idegesítő. Gumipáncélja még Bruce-énál is fetisisztább: nemcsak minden testrész ki van domborítva hímvesszőtől mellbimbóig. De neki ezenkívül az öltözete többszínű, koponyája teljesen védtelen, és a maszkja haszontalan. Abban csak az az élő ember nem ismer rá, aki nem ismeri fel a denevért Chase Rorshach-tesztjén.

REJTVÉNYELŐ

Rejtvényelő/Rébusz is kap eredettörténetet: E. Nygma Bruce zseniálisan elmebeteg ex-alkalmazottja. Jim Carrey sziporkázóan adja a hiperaktív géniuszt, aki rejtvényeivel és üzleti hódításaival akarja Bruce Wayne-t pszichikai úton terrorizálni. Nem vendettát akar, hanem hogy a célszemély "okuljon", leszálljon a magas lóról és gyötrődjön. Ügyesnek találom, ahogy beugratja az ünnepségen, hogy használja a masináját. A rejtvényei ötletes csomagolásúak, de egy gyerek is kitalálná őket. Pedig Batman ezek révén bizonyíthatná, hogy remek detektív, mint a képregényekben.


Rébusszal az a legnagyobb baj, hogy a ruhája túldíszített, a beszéde, testbeszéde és mimikája pedig irritálóan pojácás és tele van sületlen poénokkal. Mesterséges szigete egy fejlett ország GDP-jéből épülhetne fel. Az ottani csapdák fikarcnyival se érnek többet Kétarc malőrjeinél. Oké: ha ezt a sok kínlódást túléli, jutalomképp feláldozhatja egyik szerettét. Gyenge indok, hogy miért nem hagyta Kétarcot kinyírni Bruce-t, de legalább van. A választásban Chase a normális életet, míg Robin a "szuperhősi melót" jelképezi. De azért: sok milliárd dollár egy kimondottan Batmannek szánt halálpályára?

Még egy apróság: kizárt, hogy az emberi agyhullám így működjön. Zöld, villámlik, bárkiből kiüríthető, sőt: egy piros gomb révén lézerfüggönyként is használható! És mikor a sok millió ember (és kutya!) agyhulláma kiszökik Rébusz fejéből, az pontosan úgy fluktuál, mint Edward Munch Sikoly c. rézkarca.

Akármekkora stiláris borzalom a Mindörökké Batman, el kell ismerni, hogy lendületesebb és kiterjedtebb a Batman visszatértől. Motivációkat és indokokat próbál felvázolni, a kivágott részekkel pedig majdnem kerek egésszé válik a címszereplő jellemfejlődése.