Amerikai kapitány 4. - Szép új világ (barmai)

 

Feltűnően jól látszik a rajongói közösségekben a konszenzus, hogy a 4. Bosszúállók emelkedett fináléja lett az MCU több szérián átívelő sztoriláncának, s ahhoz legföljebb még a 3. Tom Holland-os pókmozi, a Nincs Hazaút számít méltó adaléknak, mint afféle epilógus. Ryan Reynolds is ezt figyelhette meg, hisz a Deadpool és Rozsomák is nyíltan utalgatott a Multiverzum sebeire. "Szerintem folytonosan remek a Végjáték óta!" Tudom, hogy az részben a Disney-előtti Fox-szuperhősök hattyúdala volt hivatott lenni. De nemigen láttam, hogy akár egy Marvel-címerű produkciót is keblükre öleltek volna a hívők e három darab óta.

Szóval mi lehet alkalmasabb a kiégett MCU tatarozására, mint a Bosszúállók egyik alapító tagjának a neve? Steve Rogers és Tony Stark kora ugyan már leáldozott, de attól még egy új Amerika Kapitány, a név új viselőjével talán visszaállíthatja a Bosszúállók világának "régi dicsőségét" – ráadásul egy olyan 3. rész emlékével, mint a Polgárháború, melyet nemcsak képregénybújók szoktak "Bosszúállók 2.5-nek" becézni. Még úgy is, ha sztrájkok, páni újraforgatások és egyéb gubancok miatt késve sikerült csak összehozni a kész eredményt...

Thaddeus Ross katonakorában üldözte Hulkot, de Kapit se kedvelte túlzottan. Most, elnökként égre-földre esküdözik, hogy már más ember lett, ám egy őt célzó merénylet után megint bevágja a durcát. Az új Kapitány, Sam Wilson személyesen is érintett, mivel egy régi barátja, Bradley is a tettesek között van, és látszólag egyik pillanatról a másikra kattant be. 

A hunyó egy Sterns nevű, mutálódott őrült tudós, Ross egykori áldozata, aki agykontroll alá tudja vonni egyeseknek az elméjét. Bradley-re tehát kivégzés vár, Ross-szal pedig valami talán még ettől is rosszabb fog történni, hacsak Sam és jópofizó társa, Torres le nem kapcsolják Sterns-t...

Biztos fogadás volt rá köthető, hogy a Szép új világ a súlytalan, unásig kopott, olykor kínosan patrióta sablonok vidékét fogja körbevonatozni, mint oly sok marveles őse. Persze, ettől még lehet szórakoztató, ha nem visítana róla, mennyire a múltban rekedt a stúdió – és nemcsak az iparágon belüli felfogásuk miatt. Még ha el is tekintünk tőle, hogy a főhős a történelem egyik legvéreskezűbb nagyhatalmának élő dicszászlaja, akkor is nehéz bekajálni ezt a hebehurgya "gonosz tervet", melynek keretében egy őrült tudós pár lakos zenés agymosásával háborút rittyent 2 ország, az USA és Japán közt. Ráadásul egy olyan fém birtoklása kapcsán, amit a Fox-féle X-men-univerzum árnyékában ritka sután próbáltak újdonságként tálalni az MCU-ban. 

      

Olyan sebtiben hegesztettnek hat a cselekményváz, amit nem lehet nem észrevenni; az egész mű bátortalan, céltalan, mondandó és motor nélküli.

Mintha a stáb már az al-műfajon se tudott volna megállapodni: 

• klasszikus gyepálós akciózúzda legyen egy vadi-új Vörös Hulkkal (naná, hogy csak pár percre a végén);
• agymosós kémfilm, ahol a legtöbb ügynök maga se tudja, hogy az (és ahol az "agymosós" szóban az "m" betűt simán lehet "f"-fel helyettesíteni);
• vagy provokatív politikai thriller, ami a vezetők gyógyíthatatlan álságosságára, illetve A Rendszer rejtett gonosz mivoltára vezet rá minket. Tudjátok: mint ugyanezen szériának a 2. része, A Tél Katonája.

      

Semmi súlya és szinte semmi szerepe a "fontos" (=sokat szereplő) figuráknak, úgyhogy vakremény az olyasmi, mint "jellembéli mélység" vagy "kidolgozott háttér." Sterns és Csörgőkígyó féláron akciós fő-rossz-arcok, akikhez hasonlót kismilliószor láthattunk már, nemcsak szuperhős-filmeknél.

Az egyetlen dolog itt, ami 19 dioptriával nézve még "érzelmes jutalomnak" nevezhető, azt álmos fillerek és szilaj zúzások szűk 2 órás pingpongja után, a befejezésre sikerült beszúrniuk! Amikor a lesittelt, lehiggadt, karrierjével leszámolt Thaddeus végre újra láthatja lányát, Betty Ross-t, aki ugye haragudott rá Bruce Banner  miatt. Harrison Ford megmutatta, hogy még 80 fölött, egy ilyen kétdimenziós szerepben is tud színészkedni, bár vélhetően inkább csak azért, hogy ne az Indy 5. legyen a búcsúja a nagy büdzsés blockbuster-ektől. Szomorú, hogy még erről is megint a D&W egyik mondata jut eszembe a stílustalan kritikaalanyé helyett: "A Disney visszahozta: addig nyomatják ezt vele, mire 90 lesz!" 

Történetszála, ami körül a címszereplőnek végig röpködnie muszáj, mint légy a lámpaizzón, sose tud úgy megizmosodni, mint maga Ross (majd erről mindjárt9.  Sam szimatolása során az öregúr egyre több sötét múltbéli stiklije tör a felszínre – köztük egy gamma-gyógyszeres kezelés ténye, amit Ross a már rabként tartott Sterns-től kapdosott, és amiről most mégis hüledezve hallja, hogy csapda volt. Még ha nem is tudnám, hogy az elnök egy nagy francot az USA "legfőbb hivatala", akkor is fejemet fogom, hogy egy volt tábornok, sőt a teljes katonai-hírszerző vezetőség sem tudott kizárni egy ilyen súlyos veszélyfaktort.

Ám a gyógyszer akkor gurul el végleg és szó szerint, mikor Ross-elnök testéből is felszínre tör valami a tetőponton... egy nagy, a 2003-as Ang Lee-féle Hulk szintjén animált, hörgő CG-Red Hulk! És még ezt a meglódult ötletet is sikerült kiherélniük. A vörös bőrszín és a sárgás szemek azt sejtetik, hogy ez minden idők legvadabb Hulk-ja, ráadásul a régi, hagyományosan zöldes Hulk ellenlábasából kibújva. Ehhez képest sem a tombolás vadságát, sem az átvedlés iszonyatát, sem az elfojtásának a küszködését, de még a visszaváltozás drámáját is olyan előemésztve, hígítva, már-már prűden adják itt elő, ami bizony kontárkategória. 

Szerencsére az akció nem Bosszúállók-szintet céloz, és ez segít a még Sólyomként marvelizált Anthony Mackie-nek, hogy valamit mutasson abból, minek fizetik. Bárhogyan is remekelt korábban, a Szép új világban ő inkább tornázik, mint színészkedik; Sam Wilson karaktere nem volt vagy lett több itt se, mint egy reklamálós, jellegtelen morci verőbaba, aki még a haveriságot is olyan önhitt fejjel adja elő, mint Will Smith az egyik önsztároló projektjében, pl. A Föld utánban. Mitugrász segédjétől pedig stílszerűnek találtam, hogy egy kórházi ágyon köszönünk el.

Mellettük még Ross elnök smasszer-képű biztonsági főnöknője szerepelt sokat: kósza kép se volt róla a fejemben a stáblista és a kritika írása közt eltelt idő alatt. 

Összegezve: nem utáltam, de megmosolyogtam. A Szép új világ  simán debütálhatott volna Szép új hacuka címen is, mert  a Marvel-világot újra beizzítani se tudta, nemhogy továbbépíteni. Az akciókunsztok ugyan néhol figyelemreméltók, ugyanakkor minél jobban bonyolítják a gonosz zseni bosszúszálát, annál jobban szökik a kraft a cselekményből. Ross csúcspontnak szánt... nos... be-hulk-osodása pedig nagyobb eséllyel nyújt diszkrét kuncogást a nézőnek, semmint adrenalinlöketet. Bármi is lett volna az MCU-ban az új folytatás szerepe, holtbiztos, hogy annak megfelelni nem tudott.

2/5-öt adok rá: egy vörös + egy kék ötödöt. Ártalmatlanul gyengus.

Deadpool 3. - Deadpool és Rozsomák

GYŐZTÜNK!

A magyar forgalmazás hajlandó Rozsomáknak hívni Logan-t! 

^_^

Egy-két évente szoktak érkezni azok a bizonyos "eseményfilmek." Amikor egy alkotás nem egyszerűen hangos reklámot kap, hanem mintha az egész média annak az 1 műnek a visszhangkamrájává volna átkötve, hogy majd az első jó kritikák és vígan távozó nézők dobszavára fölrobbanjon, és a szezon győzelmi zászlaja váljék belőle. Valami ilyesmi zajlik itt is: milliárdos tarolás 1 hónap alatt, lelkes sajtó, elégedett rajongói közbeszéd premierkor. És mégis: olyan kiégés jeleit vélem látni e franchise-on (is), amelyek miatt ha akarná sem lehetne ez a Disney szuperhős-birodalom megmentője.

 

Mellőzném a fejhasogató töri órát a Marvel Stúdió fénykoráról: már elkönyveltem, hogy az MCU kommersz gépezetét a pontos irány hiánya, a "woke"-ideológia erőltetése és a projekt-túlhalmozás együtt vitték a gödörbe a Bosszúállók: Végjáték (na meg persze a Disney-Fox fúzió) után, tele silány forgatókönyvekkel, szereplőkkel és  panorámákkal (tisztelet az 1 vagy 2 kivételnek). 

Csoda hát, ha a véres, mocskos, pörgős, trágár Deadpool-Expressz, a Marvel-Pantheon két legkarizmatikusabb ikonjával az élén falja a rekordokat? Ha nem is kevesek szemében a Deadpool és Rozsomák pont az a "Marvel-Jézus" lett, aminek a fejesek akarták; amivé maga Ryan Reynolds is ravaszul felkonferálta Wade Wilson személyén és száján keresztül? 

Már a premisszát se könnyű "röviden és tömören" összefoglalni:  Mr. Wilson-nak sikerült ugyan kiigazítgatnia hülyeségeit a Deadpool 2 végén, de ehhez már annyit nyúzta Kábel idősasszézó kütyüjét, ami kiveri a biztosítékot egy, a Multiverzum idővonalait felügyelő titkos szervezetnél. Wade-t ezért behozatja a Téridő Variancia Alapítvány illetékese, Mr. Paradox, aki külön az X-menes világmindenségeket felügyeli. Amint elrizsázza Wade-nek, hogy az ő idővonala (is) haldoklik – mivel az azt összetartó "horgonylény", Logan hulla –, több se kell Deadpoolnak: 

Paradox saját kütyüjével előrángatja a sok párhuzamos világ Logan-jei közül az egyik csődtömeget hősjelöltet. Paradox viszont veszett ügyként leírja őket meg a világaikat is, így a Verembe, a multiverzum lomtár-világába küldi át őket, a gonosz telepata, Cassandra Nova áldozati telepére. WW ugyan további szuper-felkelőket talál itt a harchoz, de fémkarmú útitársa egyrészt szarik az egészre, másrészt rohadtul utálja DP szüntelen pofázását... 

Emlékszünk még Reynolds laza kis bejelentővideójára tavalyról? "Ehhez most nagyon át kellett fésülnöm a lelkemet. Belépője az MCU-ba nyilván különleges kell legyen. Hűek kell maradjunk a karakterhez. Új mélységet, új jelentést kell találnunk neki. Ez egy hihetetlen utazás, amely rábírt, hogy mélyen lenyúljak a bensőmbe. És így most: semmim sincs. Teljesen: üres itt fönn. És ijesztő. De 1 ötletünk azért volt."  

Röhej, de pont az a helyzet, amit a széria bajnoka nyilván csak viccnek szánt. A Deadpool és Rozsomák nem annyira egy "történet lezárása", mint inkább dugig pakolt húsvéti kosár a nyár közepére kiosztva. Felváltva és egyszerre is tud fárasztó és mulattató, sietős és ráérős, öntömjénező és önironikus lenni. Anti(száj)hőse immár Dr. Strange-t alázó léptékkel csavarog a világok között: így láthatunk viszont olyan rég elföldelt szuperhős-variánsokat, mint Wesley Snipes Pengéje vagy Jennifer Garner Elektrája, sőt az immár felnőtt Dafne Keen is felbukkan Laura "X-23"-ként. 

A rengeteg duma, vagdosás, bunyó, sztárerő és utalás mögött mégis pofonegyszerű a képlet: rántsd össze a 2 éppen legmenőbb Marvel-akciófigurát egy nagy világmegmentősdibe, amit addig kell tömnöd poénnal meg díszvendégekkel, míg már nem lesz feltűnően sovány a sok körítés mögött! Na, talán pont ezért a cselekmény is úgy szakad szét a tényleg csúcson túli csúcsponthoz érve, mint látszólag Rozsomák és Deadpool teste, ahogy tűréshatáron állítják le az univerzumok nagy mészárszékét. És ezzel nincs is gond: a Madonna-dalt is hozzáadva az egy tökéletesen rendezett, valóban drámai jelenet. De csak egy jelenet.

Vitán felül látszik a produkción az elhivatottság, csak ez valahogy többnyire félrecsúszva fejeződik ki. Míg a 2. résznél kissé zavart, hogy Wade simán visszacsinálhat bármit Kábel mini-időgépével, ezt az új rész utólag segített megemésztenem, hisz a TVA jövetele egyenes következménye Wade akkori tetteinek. "Paradox módon" a "Deadpool 3" mégis mintha félne hosszabban is visszanézni a múltba, Wade életének a szürkébb, gyérebben lakott valóságába, ahonnét indult. 

Ez a "komolyságot" 1-1 villanásig, max. 1-1 jelenetig bírja ki, egész szálakkal nem kíván kötődni hozzájuk. Könnyen lehet, hogy csak én untam rá végül, hogy az ilyen téridős meg univerzumozó sztorikat márcsak leszelídítve/kiparodizálva merik elővenni Hollywood-ban. De valahogy itt már megborult az a komoly-vicces egyensúly, amit a Deadpool és a Deadpool 2 még jól tudott belőni.  

Tudjuk, hogy a Sliders-szerű világváltogatás meg az öldöklés eddig sem nagyon érdekelte Wade szeretteit, nekem mégis hiányérzetem volt, hogy az új felvonás már nem talált nekik helyet az új hullámvasútra (kivéve maximum Peter jópofizó beköszönését pocakos-Deadpool-ként). Mielőbb lezavarják Wilson állásügyeit, szülinapi zsúrját, sőt a szerelmét is Vanessával, vagyis a Wade életét kitöltő kulcsdolgok, a saját világa-szerettei pusztán a startvonalat képezik, ahová egy csomó logikai tigrisbukfencen át végül visszazöttyenhet. 

Azért rugózom ezen annyira, mert ez adná az egésznek a drámai magvát: az itt megismert Logan egykor tragikusan bebukta a világa-szerettei megmentését, Wade pedig törheti magát, hogy mivel vegye rá a tagot: kezdje újra azt a mentést (életet), csak most az ő világáét-szeretteiét. Ősrégi sablon, ami a világvariánsok halmozása nélkül is komoly téttel bír, ha sikerül újszerűen tálalni, nemcsak új látvánnyal. 

Hibának tartom, hogy a Wade számára fontos emberek nem fontosak a történet számára is, amely túl erőtlen és sima maradt. Helyettük hosszan legelhet a szemünk egy rakás felszínes, merő dísznek bedobott cameón és képregény-gyűjtőknek szánt fan-service-figurán, akik néhány perc után mintha sose léteztek volna. Becsülöm, hogy a futamidőt kerek 2 órára szorították le, de ez most pont az az eset, ahol extra negyedóra jellemmélyítés nagyon elkelt volna nemcsak a szuper-nacisoknak, hanem a gonoszoknak is.

Paradontax Paradox a "nagy semmi" szótári példázata lehetne rosszfiúként. Ügyetlen ármánykodása és a nyámnyila aktakukac-stílusa még nevetségesnek is alig nevezhető, csak egy kötelező fogaskerék az A-ból B-pontba jutáshoz. Kisiklatott tervét, meg az újabb flancos sci-fi-masinát a világegyetemek végigirtásához pedig már követni se bírtam vagy akartam. Ez is csak a sok részlet egyike, ami a kutyát nem érdekli, pedig kéne, ha egyszer ezen fog eldőlni a világon minden, sőt: mindegyik világon minden!

De a fő csalódásom Cassandra Nova azok után, milyen lelkesítően mutatták őt be az előzetesek. Ezt a szadista női Xavier-utánzatot a személyisége pótlására agyontuningolták szupererővel – és tojok rá, hogy ettől is pusztítóbb-e vagy sem a képregényekben. Itt ez a keselyűként élő, Mad Max-be való bandavezér, akinek bőven volna hozzá kedve és alkalma is, hogy telekinetikusan megnyúzza hőseinket, akárcsak Chris Evans elfeledett Johnny Storm-variánsát, és feltűnően csak azért nem teszi meg, mert ennek az egész zűrzavarnak a címe Deadpool ÉS Rozsomák. 

Mikor pedig Wade fejében megidézi Vanessa emlékét, a film megint befékez, nehogy "túl mélyre" ásson érzések, életutak és motivációk terén. Ezt a tendenciát világéletemben gyűlöltem a szuperhős-moziknál; talán így sakkozták ki Reynolds-ék, hogy az új Logan tragikus háttere nehogy jelentéktelenné satnyuljon Wade-é mellett. Egyszerűen mesterkéltnek hat az, ahogy ezen a sakktábla-szerű történet-kereten a bábukat ide-oda mozgatják.

Megértem, hogy Hugh Jackman miért tért vissza mégis a már másodszor "örökre" otthagyott szuperhős-avatárjához. A Loganben egy másfajta, "vénember" Logan-t alakíthatott, miután a főirányú X-men-idővonal Rozsomákja elnyerte végső jutalmát Az eljövendő múlt napjai végén. Na, most újfent kikeverhetett egy alternatív Logan-árnyalatot, sőt az elején még egy sor másik variánst is röviden (Megjegyzés: a törpe Logan a film egyik legjobb vicce).  

És Ryan Reynolds lelkesedése szintén mit sem lanyhult az évek során: Deadpool még mindig zabolátlan, kiszámíthatatlan vadkártya, aki imád a saját világán túlra kikacsintgatni, sőt kiruccangatni. Agyament belépője, ahol mészárlás közben az öreg Logan sírját és csontvázát is szétbarmolja, frappáns kezdőlökést adott annak a 2 órának: a sok fan-szuvenír jelenet egyike sem gurított olyan telitalálatot nálam, egész a világhalmazmentő nagy fináléig. 

A Deadpool-Logan páros végig nagyon ütős maradt: egymás bősz győzködése, szidása, nyiszilése (regenerációs erejük mindent megold), + barangolásuk a szupervilágok között ígéretes koncepció, és meg is adják a műnek a maga jópofa pillanatait és ötletes csapatfelállásait. 

"Kurvára nem az én gondom." 

"Ugyanezt mondtad, mikor a te világod ment szarrá?!" 

Izgi attrakció még, mikor Deadpool-variánsok egész raja feszül a kettősnek, valami Kit-érdekel? ürügy kapcsán. Logan 50(>) árnyalata után így Deadpool 50(<) árnyalatát is megcsodálhatjuk picit: ez már összesen az álomcsapat 100(?) árnyalata! Persze ez se vezet sehova történeti fronton, de mint látványosság retinacsikiző – főleg, mikor Rozsomák rég várt sárga X-uniformisa mellé fölkerül a csúcsok csúcsa: az álarc is. Ugye: szép húsvéti tojások a rajongóknak, csak maga a kosár van már az osztogatás alatt szétesőben. 

Valahogy két magas bárszék – a régi közel-valós szatirikusság és a játszadozás a multiverzum-klisékkel – között a pult elé rogyott számomra a Deadpool & Wolverine. Akadnak vidítóan muris és józanítóan fanyar percei is, ezeket viszont nem tartja össze az a kritikus reaktormag, amit történetnek szokás hívni, és bántóan hűtlen az első két epizód lakóihoz. Csattanói hol betalálnak, hol csak fárasztják a nem-marveles kívülállókat, és nagyon kilátszik, hogy a szálak-szereplők szövedéke mennyire kicentizett és kiszámítható lefutású. Nem tagadható, hogy az egész szuperhős-zsáner Jackman-nak és Reynolds-nak egyaránt sokat köszönhet, 

és a Deadpool-varinások láttán nem tartom kizártnak, hogy még az évtizedben életre hívnak olyan nyalánkságokat, mint az élőszereplős Gwenpool-, vagy akár Venompool-adaptáció. Önmagában nézve viszont ez is inkább a szokott Marvel-sablonok gyűjteménye és továbberőltetése, mintsem igazi végkifejlet a Reynolds-féle Wade Wilson "Hű-de-meta!" sztorijának. 

A hármas számú Deadpool-movie hármas értékelést kap tőlem. Szerettem volna rányomni a négyest, de nincs olyan gyökérzete, amibe a lelkesedésem kapaszkodhatna. Akárhogy is: bírom a tagot, és csak remélhetem, hogy a kritikám miatt nem akar majd belém is ólmot vagy acélt küldeni, ha esetleg az én univerzumomban jár. 

Madame Web

 

100. szülinapját ünnepli a Sony mostohaleány-cége, a Columbia Pictures – egy olyan halva született pókproduktummal, mely mégcsak nem is "látványosan rossz" vagy „emlékezetesen rossz”, egyszerűen csak "rossz". De ez most nagyon. Kondérnyi rossz tendencia sorolható a jó öreg Álomgyárból, melyet a Madame Web csak még tovább erősít, sőt valósággal a keblére ölel:

1. Újabb csupa-csajos „girl power”–akcióflipper, ami mégse lyukad ki sehova.
2. Újabb 4-5 író kezét ért forgatási anyag, ami mégis seggtörlésre való fecni lett.
3. Újabb százmilliós projekt, ami elásta magát kassza, néző ÉS kritikus előtt is.
4. Újabb „mozis univerzum” sokadik, kötelezően lélek-kasztrált koporsószöge.
5. Újabb tanújele, mily lyukas kézzel bánik a Sony a Pókember-filmjogokkal.

 

Cassandra „Cassie” Webb new york-i mentősben egy mentális szuper-képesség éled föl, amikor majdnem megfullad egy balesetben. Az árván felnőtt nő innéttől képes a jövő szilánkjait meglátni maga előtt: mondjuk hogy 3 helyi tinilányt öl meg egy pókruhás pasas. 

Ugyanis ez a pali, Ezekiel Sims éjjelente azt lázálmodja, hogy a 3 csitri, Anya, Julia és Mattie egy napon szupererőkre fog valahogyan szert tenni, őt magát pedig kinyírják. Cassie-nek még éppen időben sikerül rájuk találnia, de baromi nehezen értenek szót egymással, miközben hóhéruk a város összes kameráján keresztül pásztáztat utánuk.

 

Tettethetném, hogy nem ezt vártam a műtől – még úgy is, hogy nekem, sőt az egész mozivilágnak ez volt az első találkozása "Háló Nagyasszonnyal." Kiborulhatnék hosszú oldalakon át azon, hogy mekkora tumultus akad benne logikai bakikból, közhelyekből, béna jelenetekből vagy uncsi párszövegekből – ugyanakkor mennyire híján vagyunk itt 

• érdekes történetnek, 
• érdekfeszítő mitológiának, 
• értékes karakternek, 
• értékelhető alakításnak, 
• értelmes döntéseknek,
• érzelmes szálaknak 
• életszerű drámának, 
• és élelmes humornak. 

De a helyzet az, hogy ezt már megtettem. Sőt sokan, sokszor megtettük. Pont ezek miatt, pont ezen okokból (is). Csak épp a terméknek volt mindig más a neve: Ghostbusters (2016), The Marvels. 355. Charlie Angyalai. Stb.

 

Esküszöm, mintha nem-emberi humanoidok engedélyeznék és felügyelnék ezeket az előírtan ostoba, ötlet-sterilizált filmklónokat! Egyszerűen nincs élet a Sony-féle „Pókverzum” újabb részében (se): gépiesen tolnak össze fakó, egyvonásos faszereplőket és elcsépelt sztori-pontokat, amiknél olykor értelme nincs annak, ki mit miért tesz és hogyan. A víziós részeknek köze nincs az időhöz, a végzethez vagy akár az emberi elme/lélek ábrázolásához, picit sem árnyalják az egész mondvacsinált dilemmát a jövő megváltoztatásával. 

Egy babaház babáival játszva több inger éri az embert, mint ezeket a kirakati bábukat hallgatva és látva, holott ezek a lányok papíron irányt vesztett, szociálisan elszigetelt ifjak lennének, akiket az életveszélyt nem számítva is sajnálnunk, majd buzdítanunk kéne. Ahogy Móricka elképzeli...

 

Mégha a Madam Web–stáb értené is a dolgát – és nem egy kreatívan rég impotens anyacégnek dolgozna –, az idekotort színészek valami siralmasak. Közülük is kirí Tahar Rahim, aki a szuperhős-műfaj talán valaha is leglustábban megírt zsebfőgonoszát kénytelen eljátszani – de olyan unott baltaképpel, mint aki buszra vár. Tipikus sármos szemétláda férfidémon, akit oly előszeretettel mutogatnak az ilyen női emancipációs reklámfilmekben. 

 

Döbbenet, de pont Dakota Johnson, a gyűlölt 50 Árnyalat-trilógia sztárja az egyetlen, akin úgy láttam, mintha értené, mi is akar lenni ez a darab, és hogy attól hány fényévre rekedt meg a fejlődésben. Mire beindulna a sztori, és Cassie immár a tinitrió dajkája, a színésznő mintha enyhe katatóniába esne, és rezignáltan hányódik a többiekkel együtt a cselekményben. Nem is okolom őt ezért: mind 0 alatti személyiséget kaptak, ellenben jó idegcsesző és zavarba ejtő hallgatni, ahogy Cassie a cserfes védenceivel lelkizik…! 

Gúnyból horkolni próbáltam a „tragikus” hátterén a szuperpókot kutató anyjával meg a perui helybélivel, aki Cassie születésénél bábáskodott. Az első néhány perc mintha a Medicine Man sivárabb kiadása volna; utána pedig végképp a nyomasztó unalom és kit-érdekel?-bűz lengi be az egész produkciót. Johnson esküszik rá, hogy a projektet egész más állapotban látta ő, mikor csatlakozott, mint amivé végül legyártották. Igaz vagy sem, szívemből szólt, mikor egy interjúban a szórakoztatóipar mai állapotát így foglalta össze: „kibaszott sivár!”

 

Ezúttal tehát a fújolók közé állok be: élettelen, velőig hamis, totál céltalan hálómaradék a Madame Web. Önmagát sem bírja fölépíteni, nemhogy kibővítsen egy döglődő „mozis univerzumot” – egy olyan reklámfogást, ami mára magánál a Marvel-nél is besült, nemhogy a többi riválisnál. Úgy tűnik, hiába lett a tavalyi év színbukás képregényfilm-fronton – kivéve A galaxis őrzői 3.-at –, továbbra is sok az éghető dohány, a szórható pénzhegyek, és még mindig talpon csókolható a szuperhős-műfaj egyre csak süllyedő színvonala. 

Újabb 1/5-ös a szütyőbe. Egy sima pókhálóhoz is kevés.

Marvelek

Tapsolnék, ha kiderülne, hogy titokban M.I.–program írja az éves filmkínálat jelentős szeletét, a stáblistára vésett embernevek mellett, sőt akár helyettük is. Ha direkt ilyenek után szaglásznék, alighanem a Disney-vel, azon belül is a Marvel-lel kezdeném a sort. „Virágkora” óta támadtam a stúdió „korhatár- és nézőbarát” forgatókönyveit, de még nekem is feltűnt, mennyire sehol a gyártmányaik régi stílusossága és energiája az MCU 4. és 5. fázisa, azaz az évtized nyitánya óta. Úgy vélem, nem alaptalanul divat ezt a periódust „MSheU”–nak gúnyolni a „girl-power” („csajhatalom”) sablon sekélyes erőltetése miatt. 

 

Mióta Carol Denvers = Marvel Kapitány kinyírta a Kree Birodalom M.I.-jét, a főváros-bolygó, a Hala egyre szennyezettebb, sőt a bolygó csillaga sem éppen optimálisan üzemel. A Kree vezére, Dar-Benn ezért 2 kvantum csuklópántot keres, amikkel szabadon ugrálhat az Univerzum ugrópont-hálózatán keresztül, sőt még el is tudja velük szívni más égitestek tiszta állóvizét, légkörét, sőt akár csillagenergiáját. Ám mikor az egyik ilyen vértdarabot meglelve téridő-sérülést okoz, a másiknak a gazdája, „Ms. Marvel” Kamala Khan helyet cserél az éterben névrokonával, plusz még egy 3. szupercsajjal, akinek a nevét úgy ejtik, hogy „Rambó.” És ez a helycsere addig fog ismétlődni, amíg közösen ki nem okoskodják az anomália kezelését.

 

Nem sokan maradhattak a márkanév hívei között, akik úgy nagyon lelkesedtek volna a The Marvels érkezéséért. Két fő „ajándékkal” lehetett várni, hogy ez a „haveros akcióvígjáték” megörvendezteti majd a célközönségét:

1. egy részt egy olyan „idegen etnikumhoz tartozó”, „fangirl” tini-szuperhős belépője ez a mozikban, akiről képregényei vagy TV-sorozata nélkül fogalmunk sincs, ki lehet. Rajongása tárgyán túl semmi se derül ki róla vagy családjáról, azon kívül, hogy pakisztáni gyökerűek;
2. más részt egy olyan túlprotezsált szuperhős-karakter (és színésznő) visszatértének tapsolhatunk, aki éppoly bika, ha nem bikább harcban, mint Superman, és akit mégis a rajongók zöme vagy feledhetőnek tart, vagy konkrétan a pokolba kíván.

 

Lerí, hogy ez eredetileg egy Marvel Kapitány 2.-ként indult, csak az MCU hanyatló tendenciája miatt – kis- és nagyvásznon is – nem mertek egyedül Brie Larson nevére építkezni. Így most 3 „erős nő” archetípust kapunk 1 áráért, mégha egyiknek sincs tisztességesen megírt személyisége. Az egész alkotás valahogy el van szakadva minden viszonyítási ponttól, belső logikája nem létező, képtelen nyomatékot adni bárminek is abból, ami miatt izgulnunk kéne. Nia DaCost tavalyi interjúján már meg sem lepődöm, ahol is szóvá tette pl. az utómunkák körüli zűrzavart, és hogy addig tologatták a premiert, míg a rendező nem tudott részt venni rajta, egy másik munkája miatt Londonban. 

Tele lehetett a vágószoba kimetszett és többször újravett részekkel – és erről nemcsak a rekord-rövid 105 perces futamidő suttog. Az amúgy egyszerű alapötletű cselekmény kapkodása és az üres sci-fi-dumák csűrés-csavarása hamar kiölik a néző kíváncsiságát. Algopirinhez akartam nyúlni a halandzsát hallgatva kvantumlyukakról, ugrópontokról, klímaválságról, vagy a kismilliomodik kozmikus isteni ereklyétől, amivel persze egész égitesteket ki lehet ütni. Csokornyi filmférc sejlik föl, ahonnan "képregényszűz" fejjel is lazán le lehetett nyúlni egy-egy sztorielemet: Zöld Lámpás, Charlie angyalai, A galaxis őrzői, Hipervándor, etc. Legkínosabb mozzanata pedig, ahol jelmezes hőseinket egy bolygó lakói tarka rongyokban táncikálva–virnyákolva köszöntik, valami bizarr bazári musical-re hajaz. Ki hagyta jóvá, hogy ilyesmi bennmaradjon a végső vágatban? 

 

Teljesen fakezűen mozgatják a szereplőket, amit a rossz vágás és írás mellett bizony a rossz rendezés idéz elő. Kapitány, Khan és Rambeau a leghamisabb öli-bari duók/triók közt vannak, akiket valaha is összeboronáltak. Félretéve Kamala fülsértő ujjongását, mikor találkozik az ő nagy példaképével, a három központi figura szinte oda se figyel egymásra, bugyuta szóváltásaik és gépies csapatmunkájuk mind csak lohaszt, álmosít. A Marvel-től „kötelező” CGI–orgia pedig lassan megadta nálam a figyelem kegyelem-döfését: meg sem próbálták súlyozni a tényállást, hogy itt most több, egyszerre milliók életét fenyegető intergalaktikus válság jelentkezik egyszerre. 

 

Brie Larson játékával egyébként valami külön nem stimmel. Vélhetően a rendező annyi utasítással látta el a forgatáson, hogy véletlenül egy más karaktert játszott el, a 2019-es Marvel Kapitány ingerült, femináci jégcsapja helyett. Carol Denvers most érzékenyebb, kiégett – kivéve persze krízis közepén –, meg némi zsenge bűntudat terjeng a baltaarca körül. Úgy járt szegény, mint Ben Affleck Batmanje a BVS és az Igazság Ligája (mindkettő) között: a stúdió rájött, hogy sztárhősük egy utálatos seggfej, így az utóbb finomított második filmjébe lefinomították őt magát is. Nehogy meg találjon bukni a negyedmilliárd $-os agyi présgépük…

 

Konfliktusokat építeni, majd föloldani normális ütemezéssel se sétagalopp, de itt jóformán esélytelen, hogy bármi is megfogható drámául szolgáljon: Kamala Khan első bolygóközi tapasztalatai, Rambeau kit-érdekel?-fajta neheztelése, amiért „Carol néni” szó nélkül eltűnt az életéből, vagy akár a Dar-Benn nevű női Ronan–klón gyűlölete Denvers iránt, amiért nem direkt az otthona haldoklásáért felelős. Nos, a „Carol néni”–mizériát észre se vesszük, olyan suttyomban oldják föl, a hosszú kalapácsát lóbáló főboszit meg épp az általa hajszolt ultraerő csinálja ki.

És a vége felé pottyan rá a meggy a habra a tortán! A Hala-rendszert Carol egymaga menti meg… a saját puszta teste szupererejével újraindítva az egész csillagjukat!

!!اے مہربان اچھے خدا

 

 

Mentségként még a humorosságot lehetne fölhozni – ha létezne ilyen. De a szereplők körül úgy hiányzik bármi eligazodási pont az akciók és motivációk levesében; amikor egymás közt ennyire nincs kémiájuk/kölcsönhatásuk, ott már nem számít, mit akarhattak kihozni ebből az alkotók, vagy a megbízóik. Pedig nagyon erőltették a lazáskodást: Nick Fury-t már az első Marvel Kapitány óta leszelídítették, a szuper(hős)liga kőkemény edzőjéből egy jelentéktelen kispados lett, aki mintha a vakációját szakította volna meg épp, hogy a pálya szélén ténferegjen. Teyonah Parris-t, Monica Rambeau megformálóját is nagyon átlátszó húzással tették talonba, mikor a két Marvel-csaj föltölti őt a lyuk betöméséhez, mint valami Duracel–elemet, és odaát ragad. Fütyültem rá, mi lett vele.

 

Az egyetlen épkézláb erkölcsi dilemma szintén teljesen lapos, ez pedig a skrull faj kiszolgáltatott helyzete a kree fajjal szemben, ami miatt tárgyalni, majd Dar-Benn támadásakor menekülni kényszerülnek. Maguk a kree nép meg még ennyi figyelmet sem kap: ők végképp csak dísznek foglalnak helyet és időt, amíg a gyűlölt ellenségük meg nem oldja varázsütésre az összes globális slamasztikájukat. Teljesen mondvacsinált minden, ami a bajok és így a trió összejövésének a katalizátora lehetne, mivel a rendező tisztán látja, milyen keveset akar a stúdió, és hogy milyen elánnal ügyködik azon, hogy még azt a keveset se tudják időben összehozni az emberei.

 

Újabb koporsószeget vertek a Marvelekkel az egész 5. fázistervbe: 1 működő aspektusa nincs, képtelen kicsikarni magából az értelmet, belőlünk pedig az érdeklődést. Félelmetesen hiányzik a szín, a jellem és gravitáció a szereplők körül, a józan ész és befogadhatóság meg az eseményekből, ez pedig megosztott sara stábnak és stúdiónak egyformán. Megint egy város évi költségvetését ölték gépgenerált effektek és talán szálak közös bomlástermékébe, egy szükségtelenül tönkretett brand alatt.

 

 

Ha itt is létezne olyan iskolai osztályzat, hogy „egy-ketted”, azt talán meg tudnám adni a Marvelekre.