Ösztön

Mesterműtől kliséhalmazig a skála minden fokát bejárta az éterben az Ösztön: egy ’99-es filmről se leltem még ekkora véleménykülönbségre az Interneten. A magam 1 fős véleményén belül is összekülönböztek a benyomások róla: betaláltak nálam egyes okfejtései a vénebbik főszereplő száján és sorsán keresztül, máskor meg azt kívántam, bár ne futna ki olyan erőtlen, számszerű, sőt idillizált irányba a története.

Ethan Powell volt természettudóst lecsukták két vadőr meggyilkolásáért, ám a ruandai kormány végül kiadja őt az Egyesült Államoknak. Az elnémult elvadult férfiban ideális alanyt lát Theo Caulder sztárpszichológus: a róla írt könyv jókorát lendíthet szakmai pályáján. Powell lassan meg is nyílik neki, de közben egy kijózanítóan őszinte életlátást oszt meg Theo-val, amit csakis a komfortzóna feladásával lehet valóban befogadni.

Talán a jó szó, ami összegezné az Ösztön foghíjait, az az „esetlen”. Komoly hangú lélektani dráma akar lenni, csak ahhoz nem elég érett. Nyers civilizációkritikája – amivel könnyű azonosulni – akár megragadó is lehetne, ha kevésbé nyilvánvaló körülményekből érlelnék ki, és nem olyan tanmese-stílusban rágnák elő nekünk. Gyakorta érezni beállításszagúnak, mesterkéltnek a szituációkat, kezdve rögtön az alapsémával: az állatokért erőszakkal küzdő számkivetett az önhitt civilizátor agyturkász ellen. Mikor Theo reklamál a „szokatlan terápiás környezet” miatt, professzora így felel: „Akkor maga se legyen szokványos!” Ezt mondom én a filmnek.

Nem a téma lerágottsága zavart, ezért nem érdekelt az se, melyik jelenet honnét lehet ismerős (bár arról, ahogy Theo kitárt karral áll az esőben, ordít A remény rabjai). De a filmet áthatja egyfajta közhelyes szentimentalitás, ami hamar lepuhítja, sőt kimondottan gyermeteggé teszi néhol az Ösztönt. Túl átlátszó a körítés: a pszichológiai elemek, pl. ez a tekintélyuralmi rendszer a káró ász kiosztásával, sutának érződnek – az meg már rémesen együgyű, ahogy Theo humánus felindulásból „eltörli” a kártyákat. Értem, hogy az eszmecserék Ethan-nel őt is egy picit tökösebb valakivé formálták, de ez nekem inkább zavarba ejtően festett, mintsem ösztönzően. 

Az igazi káró ász itt Anthony Hopkins alakítása: tekintetéből sugárzik az űzött vadság, a "fosztogató" kultúránk iránti mély megvetés. Cuba Gooding Jr. Theo-ját Ethan éppoly sekélyes nagyokosnak látja, mint a többi városit, akik csak a külső szociális normákat látják, de az eltérőt kapásból megbélyegzik. "Én maga voltam." Ezért is ébreszt elégtételt a film talán leghíresebb jelenete, ahol a konzulensét elnémítva kényszeríti őt, hogy leírja, mit is vett el tőle az imént. „Megleckéztetett.”

Öklös médiabírálatot hozhattak volna ki abból, ahogy Theo tekintett Powell-re. Íme: a családos tudós, ki a gorillák között élt, egy erőszakos szökevénnyé vadult el! „NEM lettem gorillává!” Aligha tennék egyből hozzá a lapok és híradók, hogy egy teljes értékű (állat)közösség bizalmát érdemelte ki a vadonban, túllépve előítéletein, védve társait, mikor a modern világ nem védte volna. Úgy éreztem, ez az ötlet parlagon hever, pedig prímán tükrözi, ahogy a fősodratú média torzítja, a puszta frázisokra kondicionálja az emberek észjárását. Így viszont ez csak Theo mentális startvonala maradt, ahonnét új páciense fölrázhatja őt. „Falra mászom magától.”

A meghatónak szánt zárást is papírízűnek találom: Powell persze, hogy el kell szúrja esélyét a törvényes kijutásra – miután végre beszélhetett a lányával –, és szökése vissza a dzsungelba a nagy happy end. „Igaza volt: a szabadság nem álom. Ott van, az általunk húzott kerítések túlsó oldalán.” Jól hangzik; vissza is utal a korábban látott rabmajomra, aki „feladta”, nyitott ketrecből se akart többé szökni. De 2 óra filozofálás után a szabad élet mibenlétéről ez sovány, sőt önellentmondó finish. Theo fejlődése, hogy megtanult kilépni a hamis biztonságérzetéből, de Powell maradt, aki az elején volt, egy az egyben. 

Az Ösztön számomra Anthony Hopkins Medicine Man-je: egy markáns őserdei öregúr rágódása, hogy a "civilizációnk" máig csak uralni, birtokolni, kisajtolni törekszik a természetet. Lényege ma is van olyan aktuális, mint két évtizede: a "szabadság" és "közösség" nem egyetlen sémát jelentenek, amit kötelezően rá kell húzni mindenre és mindenkire. De az okos gondolatok az elcsépeltségig föl vannak hígítva; a szereplők szavai és tettei is valahogy olyan szokványos, triviális helyre futnak ki végül.

Ha jó filmnek nem is, de egy közepesnek azért nyugodt szívvel tudom nevezni.