Menekülés Pretoriából

Ha már közöltem volna valahol, elismétlem: világéletemben fütyültem az egész Harry Potter-világra! Ezért sem adom meg Hollywood-nak azt az örömöt, hogy egy messze túldicsért, kliséhegy franchise arcaként gondoljak Daniel Radcliffe-re, aki úgy látom, mára igazi, többarcú színésszé ért be. Figurájának itt egy kirekesztő rendszer rácsai mögül sikerül kitörnie annyi próbálkozás után; mintha csak a 31 éves sztár pályáját jelképezné a Szökés Pretoriából.

Timothy Jenkin-t és Stephen Lee-t polgárjogi aktivistaként ítélték el a 70-es évek Dél-Afrikájában, miután szórólapokkal szót emeltek a fajgyűlölő diktatúra ellen. Bár nem életfogytiglant kaptak, Jenkin szokatlan szökési módszerrel állt elő: titokban ál-kulcsokat készített a Pretoria Börtön záraihoz. Az emlékezéseiből készült könyv adta az alapot Francis Annan filmjéhez.

Nem műfajmegváltó darab ez, de attól még hihető és érdekes, végig lekötött. Szinte rögtön azonosultam a két főszereplő aktivista jellemével és helyzetével; sosem hagyjuk el nélkülük a fő helyszínt, a kifejezetten fehér raboknak fenntartott fegyintézetet. A klausztrofób légkör a rabság egyhangú sivárságát, a szökés előkészítésének idegőrlő nyomását is képes éreztetni a nézővel. 

Érdekfeszítőnek találtam, ahogy lassan formát ölt a nagy terv: Jenkin rájátszik, hogy őreik – meg úgy általában az utca embere – a faragott kulcs puszta gondolatára is legyint, hisz a hamisítvány túl könnyen törne. Mikor az egyik tényleg eltörik, Timmel együtt éltem meg a nyomeltüntetés páni sietségét. 

Nincs panaszom a színészi játékra: Radcliffe teljesen Tim Jenkin-né válik, a többiek közül senki nem halványítja el. Fontaine Ned Land-szerű karakterét is megkedveltem „útközben”, függetlenül attól, hogy őt „csak” több való életbeli rab alakjából gyúrták össze Jenkin és Lee mellé. A befejezés kicsit meseszerű lett ugyan, de a szökevény trió jól megérdemelt öröme akaratlanul is átragadt rám.

A Szökés Pretóriából tőlem egy 4-est kap az ötös skálán. Jó alkotás.