Avatar: Tűz és Hamu

Na jó: először is takarítsuk el az útból a márkanév nimbuszát:

1. Elismerem azt a lórúgást, melyet a jó öreg Jimmy ökoopusza - minden idők legdagibb világbevételű filmje - adott az úgymond 3D mozitechnikának, mellyel megannyi rendező színesíthette meg alkotói vízióját (annyira, hogy az néha már ijesztő). 
2. Szarok hegyet a tudomány "hivatalos" álláspontjára; SIMÁN elképzelem, hogy létezhetett a galaktikában, sőt akár a mi valódi földi történelmünkben olyan jobb, spirituálisan fejlettebb emberek természethű civilizációja, mint amilyet az Avatar illusztrált 2009-ben a nagyközönségnek. Igen: a legtöbben beérik a kézenfekvő párhuzammal a na'vik és az őslakos(?) amcsi törzsek között. Szerintem ez csak a legkülső értelmezési héj: ha ez nincs, akkor egy ilyen projektet majdhogynem biztos elkaszálnak, leállítanak és/vagy betiltanak a (film)világ "nagy" kapitalistái.  
3. Látom, hogy a nézők zöme vígan fütyül az immár trilógia meseszerű, direkt elcsépelt sablonokkal táncoló, banális tartalmiságára. Közhely ma már, hogy az érett történet, jellemrajz, dráma e franchise-nál merő áldozati bárányok az |ÜZENET| oltárán: az élővilág gigászi, finoman hangolt szisztémáját sértetlenül megóvnunk nem pusztán "fontos feladat", de kultúránk sarkalatos irányelve, melyet fajként  eddig a váróban hagytunk. 
4. Még azt is lenyelem, hogy ezt a környezetvédő felhívást olyan erővel, mégis oly tükörsima, minden átlagemberke pici agyának vehető modorban tömi a szánkba, amitől A bolygó kapitánya című rajzfilm elvörösödne!

Jó; ennyit bevezetőül. 

A gyarmatosító földi hadak mit sem változtak: továbbra is leigázni, kisajtolni akarják Pandora gazdag természeti kincseit. A na'vi avatár-testben élő ex-katona, Jake Sully és családja ezt továbbra sem hagyná, de a közhangulat ma már borongósabb. Az őslakosoknak elegük van a látóhatáron túl rájuk leső fenyegetéstől: egyes na'vi törzsek inkább imádkozni, semmint csatázni akarnak, nagyobbik fiának halála pedig igencsak meggyűlöltette az "égembereket" Jake nejével, Neytirivel. 

Az emberként köztük élő srác, Gekkó (Pók) pedig kockázati tényező lett - még azután is, hogy egy súlyos sebből kigyógyulva képes lesz légzőmaszk nélkül elviselni a pandorai klímát. A szintén na'vi testben élő Quaritch ezredes tovább tartja főgonosz státuszát; fő célja változatlanul a revans Jake felett. Ehhez most saját szövetségest talál egy rablóklán képében, melynek ribanc sámánja, Varang mohón kap a neki fölkínált tűzfegyvereken. 

Hű maradt önmagához a tripla Oscar-os szerző: szörnyszülöttje ugyanaz a népszerű látványorgia-platform, mint eddig volt. Minél általánosítóbb biztonsági játék minden és mindenki, annál nagyobb a profitgarancia - annyira, hogy a végére dettó ugyanott tart a központi nagy, interplanetáris konfliktus, mint az 1. rész, vagy A víz útja után. 

Laikusként tudtam, mit várhatok az új résztől. Türelmesen Komótosan végigseggeltem 3 és 1/4 óráját - gyakorta ásítozva azon, ahogy a szereplők szokás szerint sokkal többet beszélnek, mintsem mondanak is valami lényegre-törőt. Elkönyveltem, hogy szigorúan csak ezt a "zűr a Paradicsomban"-fajta körkörös, ide-oda futrinkázós harci túrát szabad Cameron úr embereinek a cselekmény klóntestébe helyezniük. Ahogy számítottam rá: 1 kezem elég, hogy sorra vegyem, hány történeti szállal tudott cölöpöt verni a "Tűz és Hamu" az emlékezetembe. 

Egyik ilyen cölöp, hogy az új rész legalább úgy tesz, mintha próbálkozna, és feltetetné Jake-kel a kérdést saját nézetei és tettei helyességéről. Milyen és mekkora kompromisszumok árán éri meg fenntartani a család egységét, az életmódjukat, vagy akár a leigázásuk ellen küzdeniük kollektív fajként...? 

Legalább a nyilvánvalót engedték visszakontrázni Jake-nek Neytiri előítéletes kirohanásaira... vagyis azt, hogy az asszony párja és gyerekeik éppúgy embervért hordoznak ereikben, mint a támadóik. Üdvözöltem, hogy az önkritika jeleit látni egy olyan protagonistán, akinek hát, valljuk be: tilos érdemi személyiséget növesztenie. A háromfrontos dilemma - a család, a törzs és az egész bolygó jövője - még Cameronból is kicsikart harmadjára néhány elszórt önreflektáló mondatot: "Mégis mit mondjak? Hogy minden döntés, amit hoztam, rossz volt?" 

Elröhécseltem a még ettől is kurtább másik vívódásán: amikor is Jake-en a semmiből erőt vesz a gondolat, hogy na most ideje feláldozni Gekkót (Pókot), majd szintén a semmiből ugrik elő az ellengondolat, hogy inkább ne, hisz a kölykök a srác barátai. Fejre állok, ha ez valami allegória akart lenni a bibliai Ábrahámra! Elnézést a szarkazmusért, de az ilyen mértékben erőltetett, izzadtságszagú műdrámáknál, ami kötelezően dróton rángat amúgy is satnyára írt szereplőket, ott erre igenis szükség van. 

És most következzék a Tűz és Hamu poszterlánya: Varang! Komolyság terén ez az új karakter valahol félútra lőhető be Eva Green között a 300 folytatásából és a Sinister Squad hörgő boszija között. Nem tudom, ki hogy van vele, de a kínomban-röhögős faktort jócskán megtolta nekem, ahogy ez a vonagló ribi megkörnyékezi, sőt betömjénezi Quaritch-ot, 

aki ettől kezdve afféle vadkártya, egy nagy kék Joker-lap lesz a szereplőpakliban: egyszerűen nem lehet tudni, mikor gondol egyet, és vált tábort. Egy alapból vázlatos gonosz-tiszt-sztereotípiának ez szerintem csak jót tehet, hogy picivel komikusabb fénybe helyezték, mert ezzel legalább némi színezetet kap a személyisége - ha mélységet nem is. Túlnyújtott és rosszul kitöltött effektparádéknál pláne. 

Többet lehetett volna kezdeni például Kirivel is. Szimpatikussá teszi a lányt, ahogy tartozni akar a családhoz, ugyanakkor bizonytalan ki-mibenléte felől, egyszerre érezve maga körül a jószándékot és a várakozást (elvárásokat). Elmeképessége, hogy kapcsolódhat Eywához, a bolygó tudatosságához, ugyanúgy levegőben lóg, mint az, hogy mitől van blokkolva, vagy később mitől tör elő. Megint a lenézően igénytelen alapozás: itt nincs folyamat, nincs érdekes személyiségbeli vetülete a dolognak, egyszerűen a forgatókönyv parancsára történik. 

 

Nem lett volna érdekesebb az, ha mondjuk Kiri saját belső kételyeit helyette önti szavakba az a Varang, aki órákon át veri a mellét (szó szerint), hogy az ő klánja bizony el nem ismeri Eywát, mint istenalakot? Egyetlen közös jelenetük a végső csatában csattan csak el, ahol a lány már nagyban remekel. Vagy ha már itt tartunk: honnan tudta vagy miről ismerte fel Varang Kiri adottságát? Soha nem ragadta meg a képzeletemet ez a súlytalanul kezelt mitológia vagy a szereplők kusza kapcsolati rendszere, de így is feltűnő, mennyire szétszórt a rendezés.

Furcsa módon, a végtelen kiszámíthatóság ellenére, amely néhol már egy Brahms-altatódal hatásával vetekedett... azt hiszem, ez a rész a legkevésbé lapos. Komolyan! Hergelt, untatott, kétségbe ejtett a filmipar jövőjéről, de úgy igazán mégsem dühített fel: voltak kínosan banális, ritkábban kacagtató percei is, hála a főboszinak, és valahol a CGI-óceán fenekén ötletek romjait véltem felfedezni. Az első rész klónjaként labdába se rúghatott volna nálam a Tűz és Hamu. De a "mester" cinikusan elénk dobott morzsái, hogy picit másabbnak láttassa az újabb részt, mégis beváltak nekem - a tervezettnél picit eltérő módon. 

 

Egy arasznyival magasabb 5/10-et adok meg rá így, az óév utolsó cikkalanyként, mint az eredeti Avatarra. Átlagos, teremtője masszív egóját híven visszatükröző, lomha látványmozi.

 

Ezzel a felemás élménybeszámolóval búcsúzom tehát az óévtől, és sikerekben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindenkinek!