Polar

Gondoltam, így január végén ideje végre belesnem a 2019.-es év érkezőfélben lévő filmtermésére. 

Alighanem korai volt. 

Egy büszkén vagdalkozó, gyúrható szarpempő terült el 2 órára a szemem előtt Polar címmel, aminek pucér jeleneteiről nem csodálnám, ha tavasszal már az Xvideos.com-on is fellelhetők lennének. Merthogy azokon legeltetni a retinánkat az egyetlen haszna ennek az agyatlan stiláris vadkreténségnek.

Duncan Vizla profi bérgyilkos, becenevén Black Kaiser 50 évesen nyugdíjba készül, mert a munkaadója 50 évesen minden bérgyilkost nyugdíjba küld, hogy aztán leölesse őket a saját, belterjes bérgyilkos-bandájával. Így akar kisebb vagyont spórolni a bérgyilkosoknak elvileg fizetendő nyugdíjakon. Mikor Vizla a soros, ő szívósan visszatámad, ezért új hölgybarátját és szomszédját, Camille-t elrabolják. Az eredmény? Hullanak a fejek, ömlenek a töltények.

Nem adom meg azt az örömöt a Netflix hazai vagy helyi forgalmazóinak, hogy összekapargatom azt a néhány futó pillanatot, ami legalább flörtöl a kompetens írással vagy érzelmi impulzussal. Vizla John Wick és A Szikla bajszos szerelemkölyke, akit előszeretettel mutogatnak, ahogy épp meghág egy bombanőt. Camille meg a tipikus gyámoltalan kívülálló céltábla, akire a végén ráhúzzák azt a nonszensz csavart, miszerint Vizla egy régi célpontjának a lánya. 

No de a csiricsáré rosszfiúk viszik a prímet! Még úgyis, ha a noir-os képregényfilmek stilisztikáját használja a Polar, mert ezek a videóklipekbe illő hentelőpunkok csodásan illenének egy Sucker Punch-, Spirit- vagy Sin City-pornóparódiába. 

Dagi főnökük, Blut pedig ripacs főgonoszként visszasiratja velünk Jessie Eisenberg Lex Luthor-át vagy a Spawn pokolbohócát, Violator-t: olyan istentelenül hülye emberi selejtbucka, hogy egy újszülött-ről hamarabb elhinném az üzleti érzék bármilyen megnyilvánulását!



Az összes művies akció közül is a legműviesebb az kell legyen, mikor Vizla Blut régről ismert asszisztensével, Vivian-nel utoljára vált szót - akit jó piros kabát emel ki a szürkeségből -, majd valami golyózáport küld rá és embereire. Miért nem ordítják rögtön, hogy: "Ide süssetek, hogy majmoljuk már a Sin City-t és társait!" Ez győzött meg végleg, hogy mindennek és mindenkinek a póz, a minél illusztrisabb mutogatás a lényege - legyen szó lövöldözésről, vallatásról, szexről, brutális kínzásról, vagy akárcsak egy sima beszélgetésről.  

Több bekezdést nem fecsérlek rá: az újfajta detektívregények (neo-noir) nyomoronc bokapattanása a Polar. Akinek szeme elé kerülne a műsorajánlóban, vagy satírozza ki belőle, vagy a mozi /TV közelébe se menjen alatta...!

Tágra zárt szemek

Megint olyan klasszikusnak veselkedek neki, amit már rég ízekre analizáltak tőlem alaposabb, "tágabbra nyitott" szemek. Külön filmes oldalak tucatjai fejtegetik Stanley Kubrick életművét, feltehető kapcsolatát a szabadkőművességgel, az általa oly gyakran használt jelképrendszert, a rendező ismereteit a világhierarchia zárt elitjéről és azok titkairól. Ennyire meg se próbálom kivesézni ezt a hírhedt produkciót, inkább csak azt törekszem szavakba önteni, nekem mit sikerült látnom benne.

A Tágra zárt szemek Kubrick búcsúajándéka nekünk, a tömeg emberének. Az Alattvalónak. Utolsó szemfelnyitási kísérlet arról, hogy mennyire álomvilágban, szofisztikált álcák mögött éljük életünket, mert legtöbben nem bírjuk látni a belső és külső világunk igazi, groteszk arculatát. Kubrick ítéletet mond, de nemcsak a "polgári jólét" cukros ideálképe fölött, ami után egy életen át futunk. 

Ez a film egy kritika énrólam, terólad, az összes eddigi és leendő szeretteinkről. Ahogyan kis híján Bill-t a rituálén, minket is lemeztelenítenek, hogy lássuk, mik is vagyunk belül, az erkölcs és a polgári életvitel jelmeze alatt: lelkigyenge, önáltató, nagyon könnyen terelhető lények, akiknek mindig kényelmesebb szemet hunyni a felszín alatti démonaik fölött, mint szembesíteni magukat velük. 

Összefoglaló:

Dr. William Harford és felesége, Alice részt vesznek a milliárdos Victor Ziegler érzéki hangulatú partiján, majd otthon pici droggal koronázzák az estet. Vitájukban Alice férje arcába vágja, hogy hiába pedáns a családfő szerepében, sejtelme sincs az ő, a nők rejtett vágyairól - t'án még a sajátjairól se. 

Ez az önérzetét ért pofon nem hagyja Bill-t nyugodni, és mikor egyik ismerősétől tudomást szerez egy zárt körű jelmezbálról, eltökéli, hogy hivatlanul beoson rá, élményszerzésből. Leleplezik, de az egyik álarcos nő, Mandy átvállalja Bill büntetését - cserébe, amiért az orvos korábban segített rajta. De hogy mit is jelent mindez, azt a férfi későn fogja föl...

Pici előítélet-söprögetés jön: 

1. Szemben azzal, amit a hírhedt orgiajelenet miatt sokan hisznek, az Eyes Wide Shut nem soft-pornó, hanem erotikus pszichológiai thriller. A sztori itt nemcsak ürügy a szexuális tartalmú képek mutogatására (mint pl. az 50 Árnyalat-trilógiánál). Az álmok és vágyak valódisága a film egyik éles témája, egyben a férfi főszereplő kutakodásának a tárgya is (akárcsak pl. az Elemi Ösztönnél). 
2. Nem nehéz értelmezni, mi miért történik benne - márcsak az érezhetően lassú tempó miatt sem. Szerencsére Kubrick-ot nemcsak az izgatta, hogy művét dugig tömje leleplező szimbolizmussal. Bill története egy jól követhető lélektani utazás az árnyak birodalmába, aminek aztán ára és következményei vannak - nemcsak őrá nézve.
3. Gyengébb thriller-eknél csak ködösítésnek rakják be ezt a "valóság vagy illúzió?" kétértelműséget. Itt viszont szerves része a film mondandójának és a tabuparti körüli rejtélynek. Mindaz, amit Bill átél, egyszerre ijesztő és szürreális. Ironikus, mikor Ziegler azt állítja: Mandy önfeláldozása is csak ijesztgetés és színjáték volt... mert az egész história olvasható úgy, hogy "nem valódi", hanem Bill csak álmában élte át! Mintha az orgia a film eleji estély torz tükörképe volna, amit Bill végül ugyanúgy megoszt a párjával, mint Alice a saját sötét fantáziáját vele. Ezért olyan álomszerűek a helyszínek, a fények és színek használata, sőt sok párbeszéd is. 
4. Végül pedig... ez egy film. Egy darab mozgókép. A néző dönti el, hogy a benne látott rituálé a való világunk sötét titka-e, vagy csak hihetően pikáns fikció a művésztől.
   

Maga a cím, "Tágra zárt szemek" is 2 dolgot, kétfajta álmodást jelenthet egyszerre: 

1. az élet illúziói közt alvajáró ember vakságát; vagy 
2. egy szó szerinti rémálmot, a film teljes középső nagy-egységét.

Megértem azt a kritikát a filmmel szemben, hogy a fő páros rég elő kellett volna vegyen egy olyan "kézenfekvő" témát, mint a tudatalatti vágyaik /álmaik. Én is hajlok ezt gondolni. A házasság lényege - minden szabály és norma mögött is - elvileg az őszinte szerelem a lelki társunkkal, ami aztán remélhetőleg egy életre szól. Ehhez képest 

• Harford-ék nem együtt próbálnak kezdeni valamit a dilemmával; 
• Alice rémálma a tengerésztisztről - minő véletlen! - szintén egy orgiává fejlődik, ahol a nő a párján kacag;
• sőt a film végén még az "örökre" szó hallatán is megrémül. Mintha nem is a két szülő együttlétéről, hanem a halálukról lenne szó...
  

Mégse találom Bill-t se szánandó, se már zavaróan naiv fickónak, illetve ezt a házasságportrét cinikusnak. Az volt a benyomásom, hogy van önismeretük, létezik még köztük a kötődés, csak ezek mégse gyökereznek annyira mélyen, mint eddig gondolták. Azt a mentális pincét, ahol Alice fantáziája lapul, még nem tárták föl egymásnak, ilyen szélesre nem. Nem tudnék azonosulni a főhős válaszkeresésével, ha csak az egóját istápolná, amiért nem jött rá magától neje perverziójára. 

A Tágra zárt szemek-ben Bill Harford megtanulja: egy felidézett álom igenis jelent valamit. Bármi is az: nem lehet elbújni előle vagy tudatosan elfojtani, ellenben bármikor előtűnhet, manifesztálódni próbálhat a fizikai valóságban is - ha eddig még nem tudott. Mindezt a szerelemről szoktuk hinni, hogy képes rá, az álmokat meg csak múló elmeterméknek. Akkor valójában fordítva van? Ez a főhőst űző kétely van finoman elővezetve itt.

Olyan kérdéseket hoz föl a film, amiket szerintem minden párnak tisztáznia kellene még esküvő előtt. Mennyire igazi az ún." normális életük"? Meddig terjed a szerelem és a vágyaink, a valóság és a képzelet tere? Mivel jár testestől-lelkestől feltárni magunkat a választott partnerünknek? Kubrick nem tágít a gondolkodtatásunktól, nem kapunk kész válaszokat. 
Még a befejezés is kicsit megtréfált engem: a pár látszólag szemet huny Bill minden rémes felfedezése fölött, egy idillszerű karácsonyi vásárlás során a kislányukkal. Mintha hitegetnék magukat, hogy az egész csak rossz álom volt, happy end-del. Úgy olvasva is értelmes a sztori! De Alice-ék erről egy nyilvános helyen beszélnek így, nyilván féltve egymást és a kislányukat a láthatatlan erőtől, ami azt a lányt is elragadta. Ravasz egy húzás ez: a néző "láthatja úgy", hogy a szereplők "csukták be" a szemüket (az igazság előtt).

Szimbólum-bogarászás nélkül is látni a metaforát, hogy a jómódra törekvő, modern életvitelünk egy hihetetlen nagy illúzióvilág, melyben a rejtett rémálmot a báltagok titkos köre jelenti. Ami engem leginkább felvillanyoz ebben az, hogy a kör Ziegler-en keresztül milyen elegánsan kezeli Bill ügyét. 
Annyira nem hagynak nyomot, hogy a Mandy halálához való közüknek még a gondolatát is kvázi eltüntetik, amikor Ziegler "tisztázza" a történteket Bill-nek. Nem arról van szó, hogy hülyének nézi, csupán a lelkiismeretét helyette nyugtatgatja: rájátszik, hogy a doki milyen ügyetlenül keverte magát ebbe az egészbe. 
Imádtam azt a jelenetet.

Nem esem a sznobok csapdájába, hogy azt éreztessem: akinek nem hoz katarzist, az nem érti/ látja jól a Tágra zárt szemeket. "Let's cut the bullshit, allright?" Kizárt, hogy mindenkinek ugyanazt nyújtsa: felnőttes képtára, lassú üteme vagy kicentizettsége talán ingerlően hathat, ha teszünk magasról az alant megbúvó utalásaira. Nem számít: "felszíni filmélményként" is igazi, tömény thriller, vibráló hangulattal és okos lélekboncolással; szépen kitessékel minket komfortzónánkból a démonaink lakhelyére - a bőrünkben és kívüle is -, hogy kicsit más szemmel nézzünk mind a két világunkra. Akkor pedig Kubrick munkaáldozata már nem volt hiábavaló.

Az Eyes Wide Shut-ot tehát végülis a személyes "elitembe" rangsorolom, és 5/5-öt adok rá. 

Django elszabadul

Közhely, hogy író-rendező Quentin Tarantino – töketlen kollégahadával szemben – nem fél a végletekig elmenni filmjeivel forgatókönyvírás és brutalitás terén. Munkáit mindennek lehet nevezni, csak "átlagosnak" nem, bár azok színvonala nálam a skála bármelyik mércefokán kiköthetnek.

·       ’94 legjobbjaként imádom a Ponyvaregényt, fenomenális atmoszférája, érdekes karakterei, szellemes párbeszédjei és a résztörténetek okos kiszámíthatatlansága miatt.

·    Ellenben a Bugyrok alá kívánom a Kill Bill-t, ahol Tarantino összes kedvelt stílustechnikája visszafelé sült el: szánalmas sztorit, agyatlan szereplőket, időhúzó halandzsázás és undorítóan pozőr akciókat fölvonultatva.

·       Az Aljas Nyolcas pedig túlságosan olyan benyomást keltett, mintha mereven beállítgatott jelenetek laza tákolmánya volna. Sajnálom, de nem tudok a Tarantino-rajongókkal tartani, és jó filmnek titulálni.

És itt van a Django Unchained, melyet csak nemrégiben, csaknem 7 éves késéssel pótoltam be, mint 2012 egyik leghangosabb sikerét. 


Nyílt titok, hogy magasról teszek a western nevű propagandazsánerre, az semmilyen helyzetelőnnyel nem bír számomra más műfajokkal szemben. Az sem érdekelt, hány korábbi Django-film készült az Unchained előtt. Csak annyi szűrődött be hozzám eleddig a népszerűségén fölül, hogy Quentin-t a Pulp Fiction után már 2. Oscar-jával gazdagította ez a munkája, 

és hogy az egyik fő gonosztevőt nem más játssza benne, mint az egyik kedvenc színészem, Leonardo DiCaprio.


1858, Texas. Dr. King Schultz, a német fogorvosból lett fejvadász visszaadja a rabszolga Django szabadságát, cserébe, ha vele tart, és segít neki azonosítani a körözött Brittle-fivéreket. Miután ez megtörtént, a két férfi új egyezséget köt: Schultz kitanítja maga mellé Django-t társnak a télre, 

cserébe tavasszal közösen felkutatják Django szintén rabszolgának eladott feleségét, Broomhildát.

Ritkán dobálózom olyan szavakkal, mint "Fenomenális" és "Szenzációs", de itt testre szabott! Nem sűrűn jutnak ennyire jó alapozású, színgazdag, lüktető, extravagáns és szemérmetlen akciómozik a vetítőtermekbe, mint ez! Minden benne van, amit hasonló darabokból hiányolni szoktunk: 

izmos történet, egyszerre hatásos és őszinte ábrázolása a témának, bátor vérhasználat, érdekfeszítő fordulatok és izgalmas személyiségek, épp csak annyi viselkedésbeli manírral, ami színezi jellemüket, de nem redukálja őket ócska pózológépekké. 

Hazugság, hogy a Django elszabadul csak stílusjáték volna tartalom nélkül. Nem telepszenek rá a rabszolgaság és a brutalitás nyilván sokkoló képei: előbbi a másiknak ágyazza meg a létjogosultságát, együtt pedig a piros habot adják a tortán, azaz Django Freeman bosszúhadjáratának történetén. 

Életemben először találtam igazán emlékezetesnek és veszettül szórakoztatónak egy vadnyugati pisztoly(anti)hős kalandjait - és nemcsak a külsőségei vagy a hangulata miatt.  

Tarantino hamar elérte, hogy Jamie Foxx Django-jának nemcsak a sorsa, de a beérése is érdekeljen. Alapfogalmakat nem ismer, mikor Schultz rátalál a rabszolgacsoportban, de a német kiszúrja rajta, hogy jó eszű, jó helyzetlátású fickó. Fajtájával délen kb. mindenütt állatokként bánnak, 

így túlélési alap, hogy soha ne mutasson féltést vagy félelmet a helyi gazdagok, az ültetvényes gazdák előtt. Különösen olyan szadistáknál ne, mint Calvin Candie, akihez behízelgik magukat, hogy kerülőalkuval megváltsák tőle Broomhildát. 


Tarantino rendezése valami varázslatos ebben a produkcióban: fergeteges az erőszak és humor váltakozása és tónusegyensúlya. Istenien tudtam mulatni azon, ahogy rutinos gyilkosokat megdumálnak, vagy épp szitává lőnek benne. 

Leglátványosabbnak mégis egy olyan gyilkosságot találtam, ahol nem rémlik, hogy vért mutatna a kamera: az óriásfogba tömött dinamit, amit Dr. Schultz rárobbant a szekerüknél köröző fajgyűlölő seregre. Nem tudom, a rendező vagy a stáb más tagjának ötlete volt-e ez, de eszméletlen csattanó!

Ahogy a Ponyvaregénynél, itt sem igaz az az ellenvetés a filmmel szemben, hogy "ne lenne morális középpontja." Az élet értéktelensége része a korképnek - különösen feketéknél -, de a szereplők többféleképp értelmezhetik, mikor, mi célból engedik meg maguknak az emberölés luxusát. "Nem bírtam ellenállni."

És Django-n sem csak 1 db, külön e célra bedobott jelenetben csillan meg, hogy azért van értékrendje - gondolok itt arra, mikor kezdő fejvadászként tétovázik, lelőjön-e egy körözött ipsét annak fia szeme láttára, vagy sem.



Imádtam, ahogy minden fontosabb szereplőben van valami szokatlan, amire nem számítanánk, mégis a jellemükből eredeztethető: 

• Django-nál, hogy felismeri, milyenfajta kegyetlenkedés mikor használ. "Azt mondtad, legyek piszkos. Bepiszkolom magam." 
• Schultz-ban, hogy a gondosan tervezett húzásait csiszolt modorral adja elő, mégha épp az életükkel hazardíroz is. "Másszóval, Marshall: tartozik nekem 200 dollárral."
• Candie halálig hű néger inasában, Stephen-ben azt, hogy apró reakciókból is kiolvassa a kapcsolatot Django és Broomhilda között.
  
• Magában Calvin-ben pedig, hogy elsődleges szempontja mindig az üzlet. Tajtékzik, mikor Stephen beárulja neki a párost. De mint Django, ő is érdekei alá rendeli dühét és bosszúszomját, váltságdíjat számítva fel Broomhilda szabadítási papírjaiért. 
  

Annyira rétegelt volt a négy karakter közös perpatvara, hogy sosem a megformálóikon járt az eszem.


Egyedül a végső harcnál tűnt úgy, mintha Tarantino keze a tollon elzsibbadt volna. Nem az újabb vérfürdő a Candie-villában, hanem az épület felrobbantása: tipikus modernizált múlthátteres akció, direkt arra kihegyezve, hogy egy nagy bummal tudjon elköszönni a film a közönségtől. 

Stephen teljes joggal átkozódik halála előtt, hogy Django nem aludhat többé nyugodtan egy ilyen húzás után. Arisztokrata testvérpár lemészárlása és összes bérencükkel túl nagy fajsúlyú bűntett, hogy utána ne akarnák a föld alól is előásni az elkövetőt. Azt hiszem, ez még lenyelhető, hisz nincs konkrét bizonyíték vagy szemtanú 
- a két elegendett házszolga meg nyilván holtáig se fecsegné ezt ki. QT végig olyan prímán kompenzálta a stiláris túlzásokat a sztoribéli indokoltságukkal, hogy a zenésen lelépő pisztolyhős imidzse picit mesterkéltnek tűnt így a végére. Broomhilda férje a legjobbtól tanult, és a legjobb is lett, így biztos úgyis kivédi, ha zűr támad körülötte.

A Django elszabadul az első western vagy az-szerűség, ami beverekedte magát a kedvenc filmélményeim közé. Friss volt, meglepő, egyszerre képes elmésen vicces és vakmerően durva lenni a gyilkolás látványával és jelentésével. Virít róla a lelkesedés, amivel a kamera mindkét oldalán dolgoztak rajta, és a kész produktum vibrál a feszültségtől.

A Django Unchained 5/5-öt kap tőlem.