Megkerülhetetlen örök kérdés a remake-eknél: modernizálni is próbálja az eredetijét, vagy csak annak kultstátuszából igyekszik könnyűpénzt sajtolni? Azt hiszem, legtöbben egyetértenek abban, hogy például a Ben Hur, James Cameron Titanic-ja vagy Martin Scorsese Téglája is olyan újra-feldolgozások, melyek az előbbi kategória. Azok átgondolt, nagyhatású újraálmodásai voltak egy korábbi, esetenként európai készítésű produkciónak. (Némileg kevesebbekkel együtt, de ugyanide sorolom A tetovált lány remake-jét.) A mérsékelt sikerű átiratok közt pedig ott a 2010-es Rémálom az Elm utcában, illetve az új Total Recall és a Judge Dredd újrázása.
A Rózsaszín Párduc egy még hátrább helyet foglaló, penészes liszteszsákba tartozik. Ahol olyan bűzbombák (t)enyésznek, mint Tim Burton Majmok bolygója, a Charlie Angyalai vagy az említett Ben Hur TV-film változata 2010-ből. Hiába sikerült megnyerni hozzá olyan közismert neveket, mint Jean Reno, Kevin Klide vagy Steve Martin: ez a 2006-os év egyik legkínosabb, legkevésbé vicces komédiája.
Az egy dolog, hogy egy vígjáték sablontörténet, bábuszereplők és együgyű rendezés révén jókora mozgástértől megfosztja magát. De ettől még lehetne vicces az alapszitu, kelthetne valami együgyű szimpátiát a szereplői iránt, és legalább néhol harsány nevetésre tudná késztetni a nézőt. A "modern" Rózsaszín Párducból épp az a komikus csíra hiányzik, ami élvezetessé tette volna. Ehelyett hiperaktív gegfesztivált kapunk fakó szereplőkkel előadva, olyan ráakaszkodó, mosolyleső faviccekkel, amiktől Rodney Dangerfield is a fejét fogná.
Feltűnően hiányzik minden nevetőinger a főszereplő aurájából. Kezdjük ott: kinek az ötlete volt Clouseau alakját egy diszlexiás autistává tenni? Nem elég, hogy egyértelműen kártékony, és méregdrága bútordarabokat és berendezéseket tesz tönkre. De ezeket cinikusan mindig a nyomozására keni, modora pedig éppoly egóval telített, mint a felettese, Dreyfus.
Az egészben az a bizarr - és főleg ezért nem működik a komikum -, hogy a derék Clouseau tompakezűségét nincs mire ráfognunk. Nincs miért elhinnünk, hogy valakinek véletlenül sikerül ennyire ügyetlen és ostoba személyiségre szert tenni. Jacques rendre negligálja a józan magatartás normáit, és a legnyilvánvalóbb intő jelről is azt olvassa ki: jól halad a "nyomozással". Nem egyszerűen szánalmas, hanem direkt lenézendő alak.
Az eredeti Rózsaszín Párduc Clouseau-ja is szeretett felvágni a nyomozói tehetségével, és csetlő-botló intézkedéseitől sokan a falat kaparták - különösen Dreyfus. De ott Clouseau - amennyire láttam - tisztában volt vele, hogy ő nem az előírásos módon mintarendőr. A rendőri munkába vetett hite generálta azt a különc túlbuzgóságot, az álruha-mániáját, ami a védjegye lett. Többre tartotta hivatását és hazáját, minthogy a médiában dicsekedjen velük, és a saját eredményeit fényezze.
Martin Clouseau-ja nem szimplán ügyefogyott vagy közveszélyes, hanem taszítóan destruktív és nárcisztikus. Gyakorlatilag bármiáron konfliktust provokál bárkivel, akivel legcsekélyebb módon is érintkezik az ügy felderítése során. Sosem környékezi meg a gondolat, hogy talán nem létező babérokkal páváskodik...
... Egész amíg maga Dreyfus nem szembesíti az igazsággal. Hogy csak médiacsali volt, a valódi nyomozás zavartalanságát biztosítandó. A komédiázás állandó erőltetése épp a detektív főbb vonásait ölik ki, szinte Adam Sandler-szintre süllyesztve a figurát. Ezért nem tudok együttérezni Clouseau-val, mikor visszarendelik, és a szemmel tartására küldött Pontonnak szomorkodik. "Maga tudta...?" "A komédia szomorú véget ért."
Jean Reno rendszeres vendégszereplővé avanzsált az utóbbi években Hollywood-ban. A Godzilla után ismét egy közismert tengerentúli filmikon Hollywood-i remake-jére mondott igent. Nem tudom ugyanakkor, hogy olvasta-e a forgatókönyvet vagy a dialógusokat tartalmazó füzetet. Ez az egyik legrosszabb film, amihez nevét adta. Ha csak az alakítását nézem, észrevehetően túlélésre játszik: forgassuk le, átjátszom magam valahogy, oszt jó napot. De legalább itt egy kicsit másféle árnyalatot használ Ponton megformálásához, mint általában a filmjeiben, ahol morcosabb, savanyúbb személyiséget szokott prezentálni.
A befejezés olyasmi, amit még én is könnyedén össze tudtam volna dobni. Clouseau diadala főleg abból a mozzanatból ered, mikor véletlenül épp elbocsátása után, véletlenül pont azt a fényképet nézegeti, amin felfedezi az ellopott Rózsaszín Párducot. Ezt a mázlit! Ami persze ahhoz vezet, hogy
- Clouseau elorozza Dreyfus elől az ügy megoldásának dicsőségét;
- hivatalosan megkapja a "hős" címet is, amire Dreyfus egész idő alatt ácsingózott;
- összejön azzal a szemüveges titkárnővel, akit még a film elején ismert meg;
- és újabb hülyülése kórházba, majd - miután ágyán újfent "üdvözölte" - a folyóvízbe juttatja Dreyfust. (Akárcsak a rózsaszín rajzfilm-párduc a nyitó-képsorokban, ez a jelenet is tisztelgés az eredeti széria felé.)
Nem igazán tudnék mit kitárgyalni még ezen a movie-n. Lapos, szükségtelen, ingercsapolt időtöltés, amelyben Clouseau felügyelő ámok(-pálya)futása néhol megmosolyogtat, de jóval többször zavarba ejt minket.
A Rózsaszín Párducra 2 pontot adnék 10-es skálán, de 5-ös skálán márcsak 1-et. Lehet, hogy a filmbéli ékszer gyémánt, de maga a film a Mohs-skálán inkább a gipsz szintjén foglal helyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése