Egércsapda

Tudtam, hogy ez lesz. A nagybüdzsés művek elmesterilitása csak átragadt végül a mikrobüdzsésekre is. Onnéttól kezdve, hogy a közhasználatúvá vált Micimackó tavaly már a 2. horror-futamát „ünnepelhette”, csak idő kérdése volt, hogy újabb világ barma hányjon össze aprópénznek számító költségen egy újabb agysejtkoldus öldösést valamelyik aki-kapja-marja márkanévből – esetünkben a Steamboat Willie nevű, majdnem százéves Mickey Egér-prototípusból.

 

Alex egy egész normális lány, aki egy játékteremben melózik. Hülyegyerek haverjainak a meglepi látogatása a szülinapján viszont tragédiába torkollik: egy Mickey Mouse-sisakos őrültnek kedve szottyan a bennrekedt fiatalokat megtizedelni, miközben versenyt rinyál az áldozataival...

 

Ha egy majom az ürülékével dobálná meg az állatkertben a látogatókat, azt is többre becsülném, mint amit ez a Jamie Bailay nevű illető "nyújt" nekünk a munkájával. Koherens gondolatot itt keresve se találni, vagy talán a főhősnő agyában bír cikázni. Mindenki más már olyan mértékben síkökör, hogy a Csonthülye 2. – Csapás a múltból értelmesebb időtöltésnek számít mellette! Történet mint olyan, nem is létezik; a színészi játéktól M. Night Shyamalan kiborulna, egyik történés vagy szereplőmegnyilvánulás sem tud megfogni minket, hogy valami kis ingerlöket érjen minket. Egy komolyan vehető interakció vagy cselekedet nem fordul elő, elsőtől utolsó percig állandó a mellébeszélés – gondolok itt főleg Alex emós rucis barinőjére, aki egyedüli túlélőként narrálja a dolgokat, két Jurassic Prey-szinten fejpuha hekusnak!

 

Mutációs eredetsztori ugyan most nincs az aktuális hentes körül, ez azonban nem javít semmin. Eleinte még "csak" semmi értelme a Mickey Egér-sisakos gyilkosnak, szóval kedvünkre unatkozhatunk. Ám a végén aztán – alighanem a forgatókönyvet író óvodások bepánikolása révén – emberünknek sikerül lenyiszilnie az egyetlen értelmesnek számító főszereplőt… úgy, hogy teleportál egyet! Akármi apró ürügy vagy belemagyarázott nyom nélkül! Illetve nem is teleportál, egyszerűen csak elillan egy két vágás közti törtmásodpercben, úgy, mint egykor a Vörös Sonja főboszija a végső kardozásos jeleneténél. Hát ehhez már pofa kell, na meg persze egy gyáva aktorgárda, amelyik félti a munkadíját, és ezért nem mer szólni...

 

Az Asylum fénykora óta nem láttam ilyen trash-pártoló divatot a mozgókép-világ gödreiben, mint ami ezekkel a szabad filmjogú, bárki által filmesíthető rajzfigurás horrorokkal jött el. Már a két véres Micimackó kézbe vonzotta nálam a puskát, és az Egércsapda Jamie Bailay-től el is süttette velem azt: nyomasztóan untatott, öklözően hergelt és dühített, értetlenül hagyott, hogy hogyan lehet ilyet katyvaszt a nagyközönség elé a piacra dobni. Mintha csak az őrület csúcsait ostromló A szer után egy enervált hang azt cincogta volna a fülembe: „Ez szerinted az év legrosszabbja? Fogd meg a söröm…!”

Ha bárhol kiszúrjátok, hogy vetíteni készülnek, meneküljetek onnan messzire, akár Speedy Gonzales! Ezt tudom javasolni.

A Szer

 

„Mi a veszett fene volt ez?! Jesszusom! Összehányták a padlót odafönt!”

(Halálsoron)

 

A szándékosság nem mentség egy filmnek a taszító mivoltára. Hiába Napnál is világosabb, hogy Coralie Fargeat taszító képek sorfalával igyekszik mondanivalóját nyomatékosítani Hollywood, a média és főleg a celebkultúra túlzó, természetellenes, sőt agyrém szépségideáljairól, A szer ettől még nem lesz intelligens, frappáns horrorfilm, és főleg nem méltó egy Cannes-kaliberű díjazásra „a legjobb forgatókönyv” kategóriájában. Veszettül taszít, ez ugyan igaz, de nem okos vagy érzékletes, hanem csupán ótvar, nyers és bumfordi módon, a végére pedig már határozottan az ocsmány kategóriába sikerül bepörgetnie magát. Rengeteg Rotten Tomatoes-os „sikerdarabban” csalódtam a tavalyi esztendőben, de A szer valami olyan élményt adott, amit csak kb. két-háromévente él át úgy istenigazából szegény nézőember – nevezetesen a gyomorkitörést.

Félszázadik szülinapján Elisabeth már ugye nem elég dögös, hogy szexista producer-főnöke tovább foglalkoztassa, ám egy kocsis koccanás után a doki felajánlja neki a legtutibb szépségápolási csodaszert: egy vadiúj titkos vegyi oldatot, ami garantáltan visszaadja fiatalságát, ha betartja a leírást. A szérum őrületes dolgot művel vele: sejtkettőződés révén kvázi előidézi, hogy a nő felszakadó hátából kikeljen önmaga egy fiatalabb kiadása, mint valami rovarbábból! Új, ifjú kiadását Sue-nak nevezi, és bombasikert arat a producernél, ráadásul valahogy senki se ismeri föl benne Elisabeth-et. Lassan egyébként már saját maga se: mivel a stabilizáló anyagok révén hetente kell váltogatnia régi és új testét, lassan a tudata is különhasad. Sue egyre több időt rabol el Elisabeth-től, ami a nő extra gyors öregedését idézi elő. De vajon ez a túlkapás nem fog előbb-utóbb „a másik nőre” is visszaütni…?

 

Demi Moore-nak ez a sikítóan önironikus szerepvállalása, a beletett színészi játékkal az egyetlen, ami a film egészéből pluszpontként ott maradt bennem. Az túlzás, hogy Elisabeth érdekes jellem volna, és a kiöregedés miatti mellőzöttség az egyik legősibb szimpátiakeltő szitu, amibe karakter helyezhető. De azt el tudom fogadni, hogy ha valaki ennyire a szépségére alapozva futott be, és ennek semmi ellensúlya magánéletében, akkor az ipar kiszipolyozó, torz elvárás-rendszere az agyába vésődik az évek során, és a fényes múlt megszállottjává válik.

 

Minden más kellékével A szer egész más reakciót váltott ki belőlem, mint amit megcéloztak. A gúnyrajzszerű mellékfigurák nem „kényelmetlenek” voltak, hanem agyonverni-valók. A rikítóbb képek a szépségipar sekélyessége helyett a banális bóvliságot tolták ezerrel a képünkbe, míg a sterilebb helyszínek a lelketlen unalmat fokozták a „hátborzongató” hangulat helyett. Maga a késztetést szivattyúzza ki ez a produkálmány, hogy valaki elemezgetni akarja – még akkor is, ha érti és helyesli is a bizarr képek mögötti üzenetet.

 

A klasszikus Jekyll-Hyde tudathasadást fizikailag is kifejezni sem lenne rossz gondolat, de a rovargubószerű testhasadás és visszabújás visszapityeregtette velem A legyet vagy az Alien 4.-et. Hát, ha mást nem is, az agyrémfaktort el tudom ismerni ebben! A hipervénülés is egy pontig rémisztő, hisz Elisabeth ebben márcsak részben hibás, ahogy fiatal mása elsikkasztja társa idejének mind nagyobb szeletét – ráadásul mikor már egyszerre, a maguk két külön bőrében egymás előtt állnak, Sue még irgalmat nem ismerve ki is nyírja szegényt.

 

Valahogy mégis a szakadékban köt ki az egésznek a lélektani aspektusa, és végül egy szatírának is túl hibbant trancsírpornóvá degenerálódik az egész. Az ocsmányságot az agg Elisabeth-nél, de mindenekelőtt az alaktalan húskocsonyává torzult Sue-nál már olümposzi méretekig fokozták, amitől viszont nem „félelmet”, és nem is szimplán csak „viszolygást” tapasztaltam magamon. Konkrétan egy rendőrségi lángszórós osztagot a színpadra, ahol a mellesleg a közönség is az alap józan észt meghazudtoló módon viselkedik: jobbára inkább fújoltak, mintsem eszüket vesztve menekültek. 

 

Ott bújik meg a nagy botlás A szer gondolatmenetében, hogy összetéveszti a jó-ízlés feszegetését az értelem tagadásával, a „Van egy határ, amin túl már túl sokkoló” célkitűzést a „Van egy határ, amin túl már eszetlen marhaság” végállomással. 

• Olyan mértékben mesterkélt és nem emberszerű, 
• annyira fakezűen próbálja a mondanivalót az imádott groteszkségével összehangolni, 
• és a művészi megoldásai is akkora erővel hajítanak minket a teherautó alá, 

ami már élvezhetetlenné, sőt hovatovább értékelhetetlenné teszi az alkotást.

 

 

2024 egyik eresztését se sikerült úgy meggyűlölnöm, mint ezt a borzadályt. Aki értékes anti-Hollywood üzenetű tragédiát keres, annak e helyett inkább pl. a 2014-es Térkép a csillagokhoz című filmet tudnám javasolni Julianne Moore-ral és Robert Pattinsonnal. 

Belül-Kívül 2. (Agymanók 2.)

Az első Agymanók sokakéval együtt az én fejemben is a Pixar éllovas animációs filmjei közé tartozik. Friss volt, bájos és intelligens, tele jótékony energiával; alapötlete, hogy az 5 fő érzelemfajta önálló egyéniségként ténykedik egy Riley nevű gyerek fejében, már jó receptnek tűnt egy érzelmes és szívhez szóló alkotáshoz. Az ember és a jelleme zömét adó figurák tapasztalásai közösen görgették előre a cselekményt, egy mindegyik korosztálynak bejövős drámát adva jól eltalált humormértékkel. Tíz éve a premierkor még nem tudtam, de eredetileg vagy tucatnyi érzelemlény létezett volna, kiket a praktikum kedvéért volt muszáj félretenni vagy összegyúrni.

 

Ezt a sokrétűséget pótolja be részben a 2. rész, megkétszerezve a pubertás korba lépő Riley karbantartó állományát. Nem rossz elgondolás, hogy a két brancs ideológiai ütközését szövi hozzá egy logikus külső problémához: a lány új közegbe kerülését és személyiségválságát. 

Riley-t egy sporttáborba veszik föl, ahol, ha beválogatják a helyi jégkorong-csapatba, az lendítene jövőjén, és egy új, „menő” sulis klikkel lóghatna együtt, ugyanakkor elszakadna két korábbi pajtásától. 13 évesen ez kívül-belül is kihívás neki; a fejében az új tagok egyike lassan kitúrja, sőt le is csukatja Derűéket, Riley régi énkép pedig kihajítja. A hazavezető úton  Bánat, Harag, Majré, Derű és Undoris azt találják, hogy Riley belső világa jobban megváltozott, mint eddig hitték – és nem csupán az ámokfutó új vezetés miatt. 

Először is gyorsan letisztáznék valami mellékeset: fütyülök rá, hogy a stúdió az egyik legnépszerűbb brandjét arra használta, hogy az animálás eddigi formáinak 1-1 külön mellékfigurát kreáljon. Oda nem való fölöslegnek éreztem az olyan kóbor fejlényeket, mint pl. egy kézi-rajzolt firkalényt, aki végül Harag övén végzi, vagy egy videójáték-hapsit, akitől Undor cseppet sem undorodik. Talán a szintén 2024-es Deadpool és Rozsomák utóhatása, de az effajta utalásokból és kacsintásokból mostanra elegem lett. Az 1. részből Bing-Bong is csupán egy régi elmekép volt Riley fejében, mégsem lógott ki Derűék mellől, és az elmúlása valami hihetetlenül szíven tudta ütni a felnőtt- és gyereknézőt egyaránt. 

 

Igazából az érdekelt, hogy Feszkó, Ciki, Uncsi, Irigység és Nosztalgia nagyi, azaz az új gárda van-e olyan okosan kitalálva és cselekményileg mozgatva, mint a korábbi ötös fogat. Hát, emberek… nem igen. A jelek szerint a stúdió beleesett abba a hibába, hogy a jelenleg legnagyobb siker-márkanevüket biztonsági játékkal protezsálják: az Agymanók 2. gyakran vontatott, kiszámítható, és szinte teljesen az előd drámaívét újrázza, csak több figurával, kiknek többsége jobbár csak díszként van jelen. De ha ennyire féltek újítani, mire föl váltották le majdnem az egész régi alkotógárdát? Az eredeti Agymanók külcsínye persze sértetlen, sőt a humor is mintha érettebb hangszínt ütne meg, mint korábban. 

Mégis nekem úgy tűnik, mintha Feszkó nemcsak Riley, de a pixaros vezetés fejeiben is átvette volna a hatalmat. Nyilván a szorongás mint érzés ideális antagonistának, ha már mindenképp "kell" egy, de valamennyire akkor is el kellett volna fogadtatni őt a nézőkkel. Feszkó egy hátba-szúrós, velejéig önző és önámító, félőrült kis vakarék, akit már a puccs előtt is a saját szájával akartam megkötözni és a szakadékba dobni őt! Várható volt, hogy az ő uralma alatt a serdülő lány fejében és életében talán kevesebb lesz a szívhez szóló perc. De a készítők ezzel most átestek a ló túloldalára: kb. a befejezésig sehol egy lényegre tapintó szóváltás az érzelmek között – az embereknél meg pláne – és ezt végig kapásból az alapszitura, Riley új életközegére és életszakaszára fogják rá. "Én... beparáztam!" 

 

Alapból necces nem bosszantóra megírni olyan drámát, ahol az a lényeg, hogy a „fő-rossz” tetteit csak a túlzott naivitás, a baklövései fafejű be nem látása mozgatja. Piszok könnyen körkörössé tud ez válni, és ezzel visszatartja a sztori haladását is. Kelsey Mann rendező és csapata szintén ezen a kötélen táncoltak, bár nagyjából azért boldogulnak vele.

A „Feszkó-rezsim” érdekes negatív tükörképe elődeiknek (kicsit olyan, mint A bolygó kapitánya és A környezetszennyezés kapitánya), és érthető marad, hogy „csapatfőnökük” hogyan próbál dolgozni, mégha nyilvánvalóan helytelenül is – pl. ahogy egy egész részleggel gyártat ötleteket, melyek révén Riley még jobban megfelelhet a környezetének. Azon a téren üdvözlöm a változás hiányát, hogy a lány fejvilága nem módosult egész a felismerhetetlenségig, nincsenek direkt ártó szándékot árasztó fejhelységek, miután a régi „Jó ember vagyok.” énképet a „Nem vagyok elég jó!” váltja fel a műsoridő nagy részében.

 

Azt a két jelenetet mindenképp okosabban kellett volna megírni, ahol az egész Derű-Feszkó ellentétet kiéleződik: Derűék bebörtönzését (ami egyébként már túl morbid puszta poénnak) és a visszacsinálást a tetőponton. Egy fontos meccsnél Riley szívritmuszavarral küszködik a kispadon, míg Feszkó a Fejhadiszálláson túl magas fordulatszámon pörög, hogy kezelje azt. Derű „Nem te döntöd el, kicsoda Riley”, vagy Feszkó „Én csak meg akartam védeni Riley-t” sorai igencsak sovány jutalom annak, akik eddig figyeltek. Az ilyen vázlatos, óvatoskodó írásról virít ki nagyon a rutinszag, a biztonsági játék – pedig a 12 év körüli célközönség fejét és szívét is stimulálja, ha a szereplők szókincse és érvei jobbak ennél.

 

Értem, hogy egy mesétől már az is szép, hogy egyáltalán előveszi a témát (az 1. rész vége utalt is a pubertás kori riadókészültségre). A tinikor elején a régi énkép elégtelensége, az új intézmény követelményei és a beilleszkedés miatti görcsös para valóban megterhelők – főleg, ha mindezt egyszerre, felnőtt útmutatás nélkül kapjuk a nyakunkba, mint itt Riley. De pont ezen rugózom ennyit: a tinijellem nem csupán változik, hanem érik, rétegződik is, ahogy próbálja kiismerni magát mások között és önmagában. Az Inside Out 2. direkt nem veszi tudomásul, hogy egy hosszú, több-buktatós folyamatot választott a saját témájául, és olyan mértékig simítja el és egyszerűsíti le azt, ami már szemet szúr. Ráadásul potom idő alatt, alig pár napon belül fut le és oldódik fel a konfliktus, mintha az egész csak egy múló, hányaveti kitérő lett volna.

Igenis: a téma többrétű körüljárása és valódi kommunikáció kell a figurák között, ha már egy fiatal ember énképe, az életének, közeljövőjének és identitásának a formálása a tét. Ehelyett csak variáltak kicsit a Derű-Bánat ellentéten az első részből, és szinte pont ugyanoda is lyukadunk ki:

• Derű belátja, hogy egyik félnek sincs teljesen igaza,
• az állandó örvendés és annak hiánya se megoldás,
• a gazdalény és érzelemhada csakis oda-vissza működhetnek rendesen. „Derű... Riley téged akar.”

Hiába több a bábu a táblán, a produkciónak szerintem lett volna sansza lényeges szerepet adni mind a 10 figurának egy eszesebb forgatókönyvben. Míg Feszkó és Derű egyértelműen az irányadók, Ciki és Bánat a jámbor kisinasok: kifejezetten aranyosnak találtam köztük a falazás és szimpátia pillanatait. De a többiek puszta keringő tartozékok, mindegy, mennyit beszélnek vagy kalimpálnak. 

Ugyanez a helyzet a Riley körül keringő homo sapiens-ekkel: egyikkel sincs érdemi szóváltás a nagy sablonos bocsánatkérésig, addig meg csak kétféle reakciót váltogatnak a szereplők: 

1. megjátszott modorosság, 
2. csalódott értetlenkedés. 

Igaz, Riley még „bunkó-módba” kapcsolva sem válik kimondottan utálni valóvá, és eddigi tapasztalásútja sem lett visszafordítva. De előre se hagyták messzire jutni szegényt; az egész mű Feszkó 2 órás hivatali visszaéléséről szól, míg végre mind együtt rá nem veszik, hogy álljon már le, nyugi! Sejtem én, mit próbáltak itt összeadni a készítők az irányítópult mellől: kamaszként először is az aggályainkat, az önromboló impulzusokat kell megtanulnunk kezelni, mire elkezdődhet az igazi munka, az önkeresés, a nagyobb léptékű átértékelés/átépítés. Csak hát abból az önkeresésből konkrétan nem látunk semmit, vagy szinte semmit. Lehetséges, hogy azt a majdani Agymanók 3.-ra tartogatják...?

Az Agymanók 2. végül a LEGO-kaland 2. mellett foglalt helyet nálam, mint egy kreatív animált remekmű csalódtató folytatása. Sőt ez inkább csak egy hosszabbítás, az elődöt másoló nyúlvány, mintsem valódi második rész. Természetesnek veszi a sikert; tartalma lakóival szokványosan, házi feladat-szerűen bánik. Rengeteget tanakodtam, vajon a saját korom, az 1. rész miatti magas elvárások, Feszkó eltúlzottsága vagy az évek helyett napok alatt játszódó sztori-e a fő oka, de tény: közel sem fogott meg úgy az új felvonás, mint az eredeti. 

 

Saját érzelembrigádom egy 3/5-öt szavazott meg rá. Szokványos rutinmunka.

Meg ne mozdulj!

Sam Raimi produceri feltüntetése nélkül szerintem a szélesebb közönség azt se tudná, hogy létezik a Meg ne mozdulj! Szánakozó félmosolyt kelt, ahogy ez a kis túlélőthriller egy régi formulával bíbelődik: egy egyszerű felütésű, rémisztő alapszituból minden apró kis részletet előbogarászik és kisajtol, hogy ezáltal a film minimalistának, mégis frissnek és intenzívnek tűnjön. Legutóbb David Fincher A Gyilkosa remekelt nálam ezzel a recepttel. Amit a Don't Move! elfelejt, hogy ez csak akkor válik be, ha minden más elem is működik, és a sablon sajtolása közben a film, mint nagy egész külön megizmosodik, ahogy összeáll egyetlen nagy élménycsomaggá. Itt viszont csak elszigetelt pontokban pislákol feszültség, miközben haldoklik a színészi játék, történet pedig elvi síkon talán létezik, de a cselekményben nem kimutatható.

 

Iris egykor elvesztette a fiát. Egy napon hirtelen elhatározásból elsurran a párja mellől, és most egy sziklaorom tetején vacillál, vajon leugorjon-e. Egy Richard nevű krapek jön arra, és nyájaskodva lebeszéli őt a dologról... de csak azért, mert ő egy pszhiopata gyilkos, Iris pedig a legújabb áldozatjelöltje. A nőnek ugyan végül sikerül elfutnia, de Richard előzőleg egy bénító szert fecskendezett a nőbe, ami a vadonban menekülve ideális célponttá teszi. 

Ami már a kezdet kezdetén torpedót állít e mű hátsójába, az a forgatófüzetet végig belengő álmatag beállítás és Kit-érdekel?-bűz. Itt még az a kevés szereplő és sztorielem is, amivel bíbelődnek, olyan mértékig jellegtelen és súlytalan, ami már nem "minimalista", hanem egyszerűen csak lusta. Ez az egész egy lusta zsebthriller, az egy vagy két félelmes beállítása – pl. a rejtőzködés a fa odvánál – is inkább csak elgondolva, az átlagember alapfelfogása szintjén kegyetlen. Nem pedig attól, ahogyan a jelenetek meg vannak írva, rendezve vagy utó-munkálva.

 

Iris egy szép pofi, és ezzel ki is merült a személyisége. A semmiből dönti el már azt is az elején, hogy megöli magát, rácsaptak pár mondatnyi háttérsztorit, ami bődület monoton stílusban el is fecseg a vadidegen Richard-nak. És valahogy sikerül a részleges paralízisét úgy, mint a vége felé a hatás elmúlását is félrekezelni; a fiatal nőt feltűnően mentegeti a szkript, mert a női főhősnek kötelező győznie a gonosz férfi antagonistával szemben. 

Óvodások kitalálnák az, hogy mit kéne tanulnia mindebből, mire ellenfele előtt áll diadalmas pózban: Iris, ne ölődj meg se magad, se más által, élni az mindig egy jó dolog! Így sikerült a veterán Raimi-nek és munkatársainak érzékeltetnie egy olyan tucatmesét, ahol az életakarást egy ölőmániás hivatott előcsalogatni a hányódó szegény nőből, mintha ez a sors afféle beteges terápiája lenne gyászra és/vagy depresszióra.

 

Hazudnék, ha azt mondanám, meglep a dolog, hisz a tartalomra éhes Netflix ideális lomtára az olyan balga ujjgyakorlatoknak, mint a Meg ne mozdulj! Agytompító anyag elejétől végéig, szereplőitől beállításaiig. Igyekeztem valami foszlánnyi félelmet és részvétet a főszereplő iránt összegereblyézni magamban, de csak a lohasztó unalom lenyomata, ami tartósan megmaradt itt bennem. A mű címét pedig úgy fogom föl, hogy közvetve nekünk, a székünkön ásítozó nézőknek szól: meg ne mozdulj (míg le nem gördül a stáblista)!

A vad robot

 

Nem csekély gyanakvással veselkedtem neki A Vad Robotnak, a Dreamworks 30. évét megkoronázó 3D-mesefilmnek, melyet az őszi szezon óta már internet-szerte úgy magasztaltak, mint a Bambi és WALL–E könnyfakasztó ötvözetét, az év mozis jövevényeinek egyik legjobbját.

Annyit azért mindenképp elvártam, hogy a látványtervezés és a mozgás-animáció profi munka legyen, és előbbi valóban gyönyörűre, utóbbi pedig összeszedettre és követhetőre sikeredett. Nem nagyon bíztam viszont abban, hogy 2024-ben még elő bírta valaki adni átélhető, nem elcsépelt módon ezt a már kifulladóban lévő sztorisémát, ahol a magányos gondolkodó gép fölfedezi az emberi érzéseket, s így emberibb indíttatású célokat is tűz ki maga elé. Nos, Chris Sanders (Így neveld a sárkányodat, A vadon hívó szava), mesefilmek veteránja, ezúttal mivel örvendeztettél meg minket?

 

A 7134-es számú Rozzum intelligens háztartási robot egy (ember által) lakatlan szigeten reked, és véletlenül aktiválódik. A magát Roznak hívó gép feladatok megoldására, segítségnyújtásra van programozva, ám a helyi fauna szörnyetegként tekint rá, és kiközösítik. A sors mégis kiró rá egy feladatot: gondoskodnia kell Derűcsőrről, az újszülött lúdcsibéről, akinek fészkét Roz egy medve elől futva véletlenül leverte. Ugyanakkor adatbankja az anyaságról enyhén szólva foghíjas, fő segédereje pedig egy kissé sunyi vörös róka, Stikli. Ám miután Derűcsőr felnő és fajtársaival elrepül, a magányos Rozra végül rátalálnak "az övéi"… de főleg egy gonosz begyűjtő-robot, Vontra, hogy visszaintegrálni őt eredeti gyártósorába.

Két témabeli célterülete van Roznak és a cselekménynek: gyereknevelés és beilleszkedés. Mindkettőt ésszerűen, valódi szerethetőséggel ábrázolják a készítők, nem érzelgős vagy infantilis színezettel. Még épp komolyan vett, mégse gúzsba kötő hierarchia áll fenn külön a gépek és az állatok világában is, így Roz kettős erőfeszítései, a különböző fajta gondok mérlegelése a drámát is igazivá teszi, és az egyes sikerei őszinte derűt, valódi örömöt okoznak a nézőnek. 

Ha számítunk is bizonyos fordulatokra (pl. ahol Derűcsőrt más ludak szekálják; az elengedés pillanata, az egész kolóniát ért csapások, stb.), azok  logikusan követik egymást, tartással, mézes-mázas rinyálás nélkül kerülnek terítékre. Még az se borítja föl a sztori ütemezését, hogy viszonylag későn mutatnak be nekünk bármiféle főgonoszt: a konfliktusok, melyeket Roz a sajátos élethelyzete miatt kellett, hogy cipeljen, egyenként, nagyságrendi sorrendben rendeződnek el, egyesekkel szemben nem éreztem úgy, mintha a produkció kapkodna. 

 Roz egy érdekes árnyalatúan "jótét lélek" karakter, aki bőven megszolgálja a szigetlakók bizalmát, kunyhójába menekítve, akit csak bír a téli hóvihar elől. Elcsépeltnek találtam volna ezt akkor, ha egyszerre öleli mindenki keblére a történet ezen pontján, de nem ez történik:

• első barátai, mint Stikli, meg a sokgyerekes oposszummama, Rózsafarok már Derűcsőr adoptálásakor elfogadják társaságát,
• a Hosszúnyak vezette libák a Roz iránti közmegvetésen túllépve befogadják fölnevelt „fiát”,
• Stikli védőbeszéde és a tömeges áttelelés 1 fedél alatt egymással is összebékíti úgy-ahogy az erdei vadakat,
• mire tavasszal a robot a sziget teljes jogú tagjává válik (nem feltétlen a kissé sután hangzó "Már ez az otthonom. Egy vad robot vagyok." sora miatt a vége felé).

A főbb állati mellékszereplőkkel is ki voltam békülve. Nem tudom, vajon a 100 perces futamidő rövidsége miatt, de csak helyeselni tudom, hogy az alkotók nem emelték az állatfigurák fölé emelni, szó szerinti "fő-hőssé” avatni Rozt. Kiérezni a minimális reakcióiból, hogy nem sérülhetetlen, főleg nem ott legbelül: ahogy üldözik, magára marad, elrabolják, vagy épp védtelenül hever kikapcsolva, sőt még ő lesz az, akit Derűcsőr, a "szerves"  mostohafia meg kell, hogy mentsen. Ez az érett érzékenység A vad robot jókora piros pontja, sokkal őszintébben szól így a benne felkarolt témákról: az összetartozás mibenléte a család és a közösség szintjén is, a szülői lét kibogozása, a kirekesztettség és beilleszkedés dilemmája. 

Teljesen az én spekulációm, de legalább 1 ponton biztos fontolóra vették, hogy „Robot a vadonban” legyen e mesének a címe: Peter Brown, az azonos című eredeti művek írója szerint is pusztán ennyiből állt az alapötlet. Nos, Chris Sanders adaptációja nem ejtette le a labdát: többnyire okosan megírt, meglepően szerethető adaptációt hozott össze, mely éppúgy letörte az én előítéleteimet, mint címbéli karaktere az erdőlakókét. „Mesterműnek” azért mégsem titulálnám – főleg mivel egy-egy ponton már riasztóan könnyedén veszik pont egy szülő- vagy kölyök halálát. De az ilyen botlásoktól eltekintve remek munka; világos, hogy nem csupán a büdzsét négyszer is visszahozó profitjával szolgált rá a folytatásra mozgóképen.

 

 

Idén is sikerült az utolsó pillanatra maradnia, de A vad robottal immár megleltem legalább 5 olyan darabot az óévi filmtermésből, melyet őszintén tudok mások előtt méltatni, így tehát egy 4/5-öt pecsételek rá.

Várakozáson felüli, boldog

új esztendőt!

Anora

"Így elég laza vagyok?"

"Heh, csak szét ne essél..."

 

Mégha az első benyomások egy filmről pozitívak is, akkor is megéri mérlegelni, hogy mennyire ajánlható őszinte meggyőződéssel írásban is. Vajon nemcsak a vonzó külsőségek, mint, teszem azt: a bujaság és pompa képei, az éles váltással begyújtott dráma és a fanyar valóságszagú humora miatt nyeri el a felnőtt néző tetszését? Ironikus módon pont az efféle mérlegelés hiányáról szól az Anora, ahol a főszereplő pár a saját pozitív, de felszínes benyomásaik alapján, felelőtlenül ugranak fejest a házas életbe, hogy aztán később szemközt találják magukat a szőnyeg alá söpört következményekkel.

 

Egy new york-i sztriptíz bárban Ani találkozik egy újgazdag orosz aranyifjúval, Ivan „Vanya” Zakharovval, aki totál belezúg a bájos eszkortba. Viszonyuk hamar odáig fajul, hogy hasonkorú kliense nőül veszi Anit egy felhőtlen las vegas-i kiruccanás során. Önfeledtségükért viszont az élet hamar benyújtja a számlát. Vanya szüleinek az emberei, Toros, Garnick és Igor töri rájuk az ajtót, szembesítve Anorát a tényekkel: mivel Vanya mindig is teljesen szüleitől függött anyagilag, most visszahívják őt Oroszországba, tőle pedig azt várják, hogy egyezzen bele villámházasságuk eltörlésébe. Tombolva a megalázottságtól, de Ani végül is belemegy, hogy előkerítsék az ifjabb Zakharovot, aki csakhamar elhúzta a csíkot.

Aki fütyül a klasszikus romantikus filmklisékre, az pénzt tehet rá, hová lyukad ki logikusan az Anorában látott románc, hisz az ellentétes anyagi háttérhez gyakran ellenkező mentalitás is párosul. Az egész mű egy nagy, sötét humorú neontábla a felszínesség és alapozatlan döntések csapdájáról – melynek az éjszakai bár csak a legnyilvánvalóbb, de nem az egyedüli színtere. 

Sean Baker rendezése mégis olyan erősre színezi a két huszonéves közti vonzódást, hogy félre tudjuk tenni az ellenük szóló észérveket. Nyilván Ani és Vanya ezzel a friggyel inkább csak lázadni, kitörni akar a valóság törvényszerűségei alól, a saját közös álomképüket is törvényesítve, és az időre bízzák, hogy az megszilárduljon – pont arra, amit nem engednek meg nekik. Akár a hiteltörlesztés: idővel biztos könnyebb lesz majd leperkálni azt a sok felvállalt kamatot…!

 

Bakernek ügyesen sikerül elfátyolozni ezt az óriási szakadékot egy látszólag jól össze illő pár világfelfogásában. Ani a bájai és mosolya álarca mögött valódi melós, aki éber, cinikus kellett maradjon a napi túléléséért, de most úgy esik mégis a naivitás csapdájába, hogy az nem láttatja őt ostobának. Elsiették a frigyüket Vanyával, igen, és tényleg éretlenek még a házassághoz. De hogy pontosan mi miatt, azt a film úgy válaszolja meg, hogy nem kell nyíltan a szánkba rágnia: egy párkapcsolatot nem elég átélni, föl is kell építeni. 

A vidám felszín, az örömteli kezdet észrevétlenül mossa el a határt néhány hasonló, mégis nagyon mást jelentő fogalom között, amiken az egész tartóssága múlhat. 

• A nyílt, szókimondó hajlam nem ugyanaz, mint az őszinteség.
• A vonzalom, szimpátia és szép gesztusok még nem mély érzések, csak a látszat szintjén generálnak boldogságot.
• Nincs ugyan hátsó szándék a kapcsolatukban, de ugyanígy nincs meg a gyakorlati érzék se benne.

 

Így aztán persze már az első „csapástól” széthullik minden: Vanya megroppan, elbukik, elfut, sőt züllik egy nagyot, magára hagyva Anit a bajban. „Légy férfi!” Az tetszetős nekem ebben, hogy hiába realista hidegzuhany a történet, bármennyire is várható ez a gyors összeomlás, az egésznek mégis kirajzolódik egy külön olvasata az álmok síkján is. Vanya és Ani tényleg egy közös álom részei voltak egymásnak, ahogy hitték. Ám míg a feleség Ani számára Vanya addigra már a társat, a másik megálmodót jelentené, addig Vanya lefelé bukik, és tetteivel (vágy)álmuk egy darabkájává, puszta kellékévé minősíti le a nejét. Vagyis szegény lány végül csak felcserélte a klubok látszatvilágát egy másikkal, az otthon látszatvilágával.

 

Az márcsak ráadás, hogy Baker a bonyodalmat kicsit szatirikusan, enyhe túlzásokkal ábrázolja, mégis kiforgatva egyes sablonokat. Miközben letöri bennünk a szexmunkásokkal szembeni előítéleteket, fejre állítja azt a romantikus klisét is, mely szerint az ifjú párt a férfi nagyhatalmú apja és emberei kényszerítenék különválni. Kicsit ez a férfiszidó filmes kordivat cseng ki belőle, de viccesnek találtam, ahogy a kezdeti bunkóságuk mögött a két fogdmeg, sőt Ani átmeneti apósa is kvázi normális, már-már jópofa alakok, míg az anyós egy dölyfös, gengszterszerű boszorkány, akinek még Ani akcentusával is baja van.

 

És bár Ani láthatóan fölfogja a súlyát, mikor ez a banya fenyegeti, hogy tönkreteszi őt (is), örültem, hogy nem emiatt áll rá végül a házasság fölbontására. Régi lakásába visszajutva is kiállt a méltósága mellett, míg Vanyának apuci minden pénzével együtt sincs ilyesmije. Efféle "szerelemért" harcoljon? 

Ettől márcsak a végkifejlet illúziórombolóbb (jó értelemben), mikor Ani egy tánccal hálálná meg Igornak a jegygyűrűje visszaadását, de végül sírva a karjába omlik. Baker nyitva hagyja Anora sorsát, életvitele alakulását, és belső változására sem nyom föl külön pecsétet. A történtek hatása a lányon egyértelmű – mi pedig eldönthetjük, megérte-e neki ez az egész rémálom-utazás.

 

Szóval igen: nem csupán a vonzó külcsín miatt érdemes látni az Anorát. Arany Pálma-díj ide vagy oda: tanulságos, kijózanító kis tragikomédia ez. Nem prűd szembesíteni minket, milyen megtévesztő tud lenni az "igaz boldogság;" annak a veszélyével, ha az örömteli élmények mögül hiányzik a felelősségtudat és teherbírás, egyáltalán bármi konkrét értékrend, ami független a körülményektől. Sokkal jobb érzésekkel váltam el tőle, mint amit előzetesen vártam el tőle. 

 

4/5-öt adok rá.