Avatar: Tűz és Hamu

Na jó: először is takarítsuk el az útból a márkanév nimbuszát:

1. Elismerem azt a lórúgást, melyet a jó öreg Jimmy ökoopusza - minden idők legdagibb világbevételű filmje - adott az úgymond 3D mozitechnikának, mellyel megannyi rendező színesíthette meg alkotói vízióját (annyira, hogy az néha már ijesztő). 
2. Szarok hegyet a tudomány "hivatalos" álláspontjára; SIMÁN elképzelem, hogy létezhetett a galaktikában, sőt akár a mi valódi földi történelmünkben olyan jobb, spirituálisan fejlettebb emberek természethű civilizációja, mint amilyet az Avatar illusztrált 2009-ben a nagyközönségnek. Igen: a legtöbben beérik a kézenfekvő párhuzammal a na'vik és az őslakos(?) amcsi törzsek között. Szerintem ez csak a legkülső értelmezési héj: ha ez nincs, akkor egy ilyen projektet majdhogynem biztos elkaszálnak, leállítanak és/vagy betiltanak a (film)világ "nagy" kapitalistái.  
3. Látom, hogy a nézők zöme vígan fütyül az immár trilógia meseszerű, direkt elcsépelt sablonokkal táncoló, banális tartalmiságára. Közhely ma már, hogy az érett történet, jellemrajz, dráma e franchise-nál merő áldozati bárányok az |ÜZENET| oltárán: az élővilág gigászi, finoman hangolt szisztémáját sértetlenül megóvnunk nem pusztán "fontos feladat", de kultúránk sarkalatos irányelve, melyet fajként  eddig a váróban hagytunk. 
4. Még azt is lenyelem, hogy ezt a környezetvédő felhívást olyan erővel, mégis oly tükörsima, minden átlagemberke pici agyának vehető modorban tömi a szánkba, amitől A bolygó kapitánya című rajzfilm elvörösödne!

Jó; ennyit bevezetőül. 

A gyarmatosító földi hadak mit sem változtak: továbbra is leigázni, kisajtolni akarják Pandora gazdag természeti kincseit. A na'vi avatár-testben élő ex-katona, Jake Sully és családja ezt továbbra sem hagyná, de a közhangulat ma már borongósabb. Az őslakosoknak elegük van a látóhatáron túl rájuk leső fenyegetéstől: egyes na'vi törzsek inkább imádkozni, semmint csatázni akarnak, nagyobbik fiának halála pedig igencsak meggyűlöltette az "égembereket" Jake nejével, Neytirivel. 

Az emberként köztük élő srác, Gekkó (Pók) pedig kockázati tényező lett - még azután is, hogy egy súlyos sebből kigyógyulva képes lesz légzőmaszk nélkül elviselni a pandorai klímát. A szintén na'vi testben élő Quaritch ezredes tovább tartja főgonosz státuszát; fő célja változatlanul a revans Jake felett. Ehhez most saját szövetségest talál egy rablóklán képében, melynek ribanc sámánja, Varang mohón kap a neki fölkínált tűzfegyvereken. 

Hű maradt önmagához a tripla Oscar-os szerző: szörnyszülöttje ugyanaz a népszerű látványorgia-platform, mint eddig volt. Minél általánosítóbb biztonsági játék minden és mindenki, annál nagyobb a profitgarancia - annyira, hogy a végére dettó ugyanott tart a központi nagy, interplanetáris konfliktus, mint az 1. rész, vagy A víz útja után. 

Laikusként tudtam, mit várhatok az új résztől. Türelmesen Komótosan végigseggeltem 3 és 1/4 óráját - gyakorta ásítozva azon, ahogy a szereplők szokás szerint sokkal többet beszélnek, mintsem mondanak is valami lényegre-törőt. Elkönyveltem, hogy szigorúan csak ezt a "zűr a Paradicsomban"-fajta körkörös, ide-oda futrinkázós harci túrát szabad Cameron úr embereinek a cselekmény klóntestébe helyezniük. Ahogy számítottam rá: 1 kezem elég, hogy sorra vegyem, hány történeti szállal tudott cölöpöt verni a "Tűz és Hamu" az emlékezetembe. 

Egyik ilyen cölöp, hogy az új rész legalább úgy tesz, mintha próbálkozna, és feltetetné Jake-kel a kérdést saját nézetei és tettei helyességéről. Milyen és mekkora kompromisszumok árán éri meg fenntartani a család egységét, az életmódjukat, vagy akár a leigázásuk ellen küzdeniük kollektív fajként...? 

Legalább a nyilvánvalót engedték visszakontrázni Jake-nek Neytiri előítéletes kirohanásaira... vagyis azt, hogy az asszony párja és gyerekeik éppúgy embervért hordoznak ereikben, mint a támadóik. Üdvözöltem, hogy az önkritika jeleit látni egy olyan protagonistán, akinek hát, valljuk be: tilos érdemi személyiséget növesztenie. A háromfrontos dilemma - a család, a törzs és az egész bolygó jövője - még Cameronból is kicsikart harmadjára néhány elszórt önreflektáló mondatot: "Mégis mit mondjak? Hogy minden döntés, amit hoztam, rossz volt?" 

Elröhécseltem a még ettől is kurtább másik vívódásán: amikor is Jake-en a semmiből erőt vesz a gondolat, hogy na most ideje feláldozni Gekkót (Pókot), majd szintén a semmiből ugrik elő az ellengondolat, hogy inkább ne, hisz a kölykök a srác barátai. Fejre állok, ha ez valami allegória akart lenni a bibliai Ábrahámra! Elnézést a szarkazmusért, de az ilyen mértékben erőltetett, izzadtságszagú műdrámáknál, ami kötelezően dróton rángat amúgy is satnyára írt szereplőket, ott erre igenis szükség van. 

És most következzék a Tűz és Hamu poszterlánya: Varang! Komolyság terén ez az új karakter valahol félútra lőhető be Eva Green között a 300 folytatásából és a Sinister Squad hörgő boszija között. Nem tudom, ki hogy van vele, de a kínomban-röhögős faktort jócskán megtolta nekem, ahogy ez a vonagló ribi megkörnyékezi, sőt betömjénezi Quaritch-ot, 

aki ettől kezdve afféle vadkártya, egy nagy kék Joker-lap lesz a szereplőpakliban: egyszerűen nem lehet tudni, mikor gondol egyet, és vált tábort. Egy alapból vázlatos gonosz-tiszt-sztereotípiának ez szerintem csak jót tehet, hogy picivel komikusabb fénybe helyezték, mert ezzel legalább némi színezetet kap a személyisége - ha mélységet nem is. Túlnyújtott és rosszul kitöltött effektparádéknál pláne. 

Többet lehetett volna kezdeni például Kirivel is. Szimpatikussá teszi a lányt, ahogy tartozni akar a családhoz, ugyanakkor bizonytalan ki-mibenléte felől, egyszerre érezve maga körül a jószándékot és a várakozást (elvárásokat). Elmeképessége, hogy kapcsolódhat Eywához, a bolygó tudatosságához, ugyanúgy levegőben lóg, mint az, hogy mitől van blokkolva, vagy később mitől tör elő. Megint a lenézően igénytelen alapozás: itt nincs folyamat, nincs érdekes személyiségbeli vetülete a dolognak, egyszerűen a forgatókönyv parancsára történik. 

 

Nem lett volna érdekesebb az, ha mondjuk Kiri saját belső kételyeit helyette önti szavakba az a Varang, aki órákon át veri a mellét (szó szerint), hogy az ő klánja bizony el nem ismeri Eywát, mint istenalakot? Egyetlen közös jelenetük a végső csatában csattan csak el, ahol a lány már nagyban remekel. Vagy ha már itt tartunk: honnan tudta vagy miről ismerte fel Varang Kiri adottságát? Soha nem ragadta meg a képzeletemet ez a súlytalanul kezelt mitológia vagy a szereplők kusza kapcsolati rendszere, de így is feltűnő, mennyire szétszórt a rendezés.

Furcsa módon, a végtelen kiszámíthatóság ellenére, amely néhol már egy Brahms-altatódal hatásával vetekedett... azt hiszem, ez a rész a legkevésbé lapos. Komolyan! Hergelt, untatott, kétségbe ejtett a filmipar jövőjéről, de úgy igazán mégsem dühített fel: voltak kínosan banális, ritkábban kacagtató percei is, hála a főboszinak, és valahol a CGI-óceán fenekén ötletek romjait véltem felfedezni. Az első rész klónjaként labdába se rúghatott volna nálam a Tűz és Hamu. De a "mester" cinikusan elénk dobott morzsái, hogy picit másabbnak láttassa az újabb részt, mégis beváltak nekem - a tervezettnél picit eltérő módon. 

 

Egy arasznyival magasabb 5/10-et adok meg rá így, az óév utolsó cikkalanyként, mint az eredeti Avatarra. Átlagos, teremtője masszív egóját híven visszatükröző, lomha látványmozi.

 

Ezzel a felemás élménybeszámolóval búcsúzom tehát az óévtől, és sikerekben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindenkinek! 

 

Az elrabolt lány

 

Vaksötét van Hollywood-ban. Sose még ekkora kreatív vákuum és egyet nem értés média és az átlagértékelő között, mint idén óévben, így mindegy, ha találomra keresgél a néző olyan filmet, aminek némi értéke is esetleg lehet. Az elrabolt lány "értéke" teljesen a témaválasztásában merül ki, melyet tévesen garanciának tekint a többszöri megtekintésre. Másfél órán át vonszolja magát a keserű, de semmitmondó melankólia barakkjában, míg el nem ér házi-feladat-szagú befejezéséig, mintha meg lenne ijedve attól, hogy esetleg nyomot is hagyjon a nézőben.

Maureen kislányát a mohamedán ex-férje elrabolta, és a Közel-Keletre vitte. A nő éveken át nyomoz, sőt egy speciális alakulat munkatársául is elszegődik, mely elrabolt gyerekek keresését és mentését végzi. Aztán rájön, hogy a szervezet sose akarta az ő konkrét esetét megoldani, mert túl macerásnak találták. Ennél is nagyobb baj, hogy a végre meglelt, azóta tinivé serdült lánynak hazudtak róla, és utálja őt. Most akkor mi legyen?

Egyszerűen nem gondoltak bele James Kent rendező és emberei, hogy mit akarnak ezzel elmesélni. Mert az, hogy "igaz történet alapján", nem mentség: erős kézzel semmilyen szálat nem tudtak megragadni, egyetlen karaktert sem tudtak markánsan, meghatóan kiformázni. Színészi játékról alig lehet beszélni: a főhősnő anya egyszerűen az élet pofozózsákja, leányzója a legbeetethetőbb-féle viaszbaba, az apa egy önámító senki nyálgép. A nőt segíteni próbáló kolléga pedig fatökű, szürke kis bércserkész, aki kb. olyan fafejjel "őrlődik" szakmai prioritás és erkölcsi kötelesség között, mintha buli után kéne választania a fű meg a pia között.

Maureen nyomozásában 1 világos nyomvonal vagy gondolatmenet nincs kiemelve. Erőtlen a rendezés, fecni a forgatási füzetkönyv; sem a figurák, sem az események nincsenek kidolgozva, lefektetve, tálalva, szinkronba hozva. Ez a fakezűség pedig már a téma adta alapszimpátiát is kikezdi, még mielőtt végre eljutnánk oda, hogy az anya-lánya dinamika sorra kerüljön. (Hogy nem számított Maureen arra, hogy lányának hazudtak róla, és hogy évek alatt már talán őt fogja idegennek érezni, nem az apát?) Már olyan apró morzsáknak is örülni tudtam, hogy nincs paranoid likvidálós titkosfőnökség, mellőzték a túljátszott főgonoszt, és a vége se nem happy end, se nem tragikus halál. Ha azt mondom, ez semmi, sokat mondtam.

Az eltűnt lány egy léha kliséséta ólombakancsban. Természetesnek veszi a gyerekrablással járó drámafaktort, de nem támasztja alá  semmi jelentős, vagy a figyelmet ébren tartani képes dologgal. Krónikus energiahiányban szenved, színészet alig pislákol benne, és a kieső játékidőre jobban emlékszel, mint magára a produkcióra. Valahogy sikerült dögunalmasra kihozni egy olyan "igazi történet" alapján csinált sztorit, ami a való életben pihekönnyen elborzaszt egy lelkiismeretes honpolgárt.

Van annyi viszonyítási alapom, hogy tudjam: soha többet nem nézem végig ezt a nyűglődést.

Mickey 17

Robert Pattinson és Pattinson Róbert közös erővel cipelnek el a közös hátukon egy sötét humorral próbálkozó űr-sci-fit. Ennyi és nem több, amit a Mickey 17 nyújtani tud, és még ezt a keveset is csak csak szűkmarkúan. A forrásadó regény (Mickey 7) ismeretében bizonyára több értelme volna ennek az űrlényes szatírának, de mint filmalkotás sok sebből vérzik, és sok téren fejletlen ahhoz, hogy szórakoztatónak nevezzem: 

• a karaktereknek sose sikerül életre kelniük vagy egyéniséget növeszteniük, 
• a fanyarra beállított humor ingerszegényen csapódik le, 
• az érzelmesebbnek szánt percek erőtlenül lógnak a levegőben, 
• az üzenet pedig valahol az éterben rekedhetett, mert a vásznon nagyon nem jut át. 

Pedig az eldobható másolatember témája légypapírként kellene, hogy bevonzza az érdekfeszítő gondolatokat: 

• mennyit érhet egy gyárilag megcsinált élet/élőlény, 
• a másolat mennyire pótolhatja/testesítheti meg eredetijét, 
• vagy pl. hogy a halhatatlanság egyik formájának tekinthető-e ez a morbid, erkölcsficamos eljárás. 

A koreai Pong Dzsunho (Bong Joon-Ho) az Oscar-díjas Élősködők óta a biztató rendezőnevek közt szerepel nálam; ezúttal sokszoros tőkéből operálgathatott, ám ez az idei darabja amannak a közelében se járt akár élmény, akár okosság terén - függetlenül a más műfajtól vagy más típusú történettől. 

 

Úgy tűnik, az a módi 2050-re, hogy a "feláldozható" (eredeti, mi?) titulusú munkásokból fénymásolatként lökhetnek ki újabb példányt egy kolonizálandó exobolygóra, ha a gyártósor előző tagja kimúlt. De ha ugyanez az előző egyed valahogy mégis visszajut, miközben már készült újabb másolata, akkor mindegyik klón azzal a pofával megy a levesbe. Mickey 17 is – kinek eredeti kiadása pénztartozás miatt jött a kolónia felé tartó hajóra – ebbe a szorult helyzetbe kerül. Mire sikerül összeállnia a tőle fickósabb, radikálisabb alkatú Mickey 18-cal, már nemcsak a saját irhájukat kell menteniük, hanem pl. Mickey barátnőjét Nashát, illetve egy őslakos szörnyfajt is, akikről kiderül, hogy értelmes lények.

Közel sem olyan szellemes a forgatókönyv, mint ahogy beállítják, ezzel esik hasra szegény film. Túl szürke és hamiskás lett: annyira erőlködik belőni a tónus középútját könnyed és nehéz, gunyoros és emberibb között, hogy közben maga a történet az, ami megreked egy kifejezetten gyönge stádiumban. Borzasztóan kilátszik az egésznek a mesterkélt mivolta, és ez énbelőlem hamar kiszívta az érdeklődést. Ez megint az a vakvágány, mikor a készítők azt hiszik, a téma zaftja, érdekessége majd magától beszivárog a szereplők jellemébe, világuk kellékeibe, a velük történt zűrök tanulságaiba, sőt a poénokba, így ezek egyike sincs erős kézzel megfestve. A látványvilágból sem mondhatnám, hogy süvít a szellem, mégis főleg a benne lévő figurák azok, akik laposnak, jellegtelennek érződnek. 

Feltűnő, hogy itt szinte mindent Pattinson vállára pakoltak: a sztár két archetípus között pingpongozza végig a teljes játékidőt, és ezzel még úgy boldogul is (kb. olyan Hayden Christensen-szinten). A két Mickey egymáshoz viszonyulása itt-ott egész mulattató, a többiek is egy-egy villanásra szimpatikusnak tűnnek, de az ilyen pillanatok egyike se tud beerősödni, egy-egy sztoriszál motorjává felfejlődni. Tűrhető ugyan a lezárás a tökösebb Mickey önfeláldozásával és a klónozógép betiltásával, csak hát a felvezető körök ebbe nem sok nyomatékot fecskendeznek. Ez a formula, hogy a tőled picit más másoddal akadsz-akaszkodsz össze, számomra a Star Trek TNG két epizódjában volt okosan előadva: a DataLore és A Második Esély.  

Szatírához mérten is agyrém a politikai balfácánt játszó Mark Ruffalo, és még inkább a cinkos-feleség, aki mintha talán Meryl Streep elnöknőjét majmolná a Ne nézz fel!-ből. Oké, hogy Kenneth Marshall és neje a vezetői képmutatás gúnyrajzai, akik populista szólamokkal hülyítik a népet, beszédekkel fényezik az imidzsüket és szolgákkal a seggüket, függöny mögött meg köpnek ránk. Ám ez semmi többletet nem ad az önmagukban sekélyes, bugyután előadott sallangalakoknak, akiknek értelmes elképzelése sincs arról, hogy mit miért akarnak. Egyszerűen már korán fárasztóvá válik nézni és hallgatni ezeket a hús-vér porondbábukat.

Még csak nem is az a Mickey 17 jéghegye, hogy túl sok benne a poén vagy az utalás, hanem pont az, hogy még azok is valahogy beleolvasztódnak ebbe az elcsépelt, jobbára fahumorú, átgondolatlan szürkeségbe, ami az egész művet belengi. Ha nincs meg egy bizonyos kreatív szellemi energia, ami lendületet ad sztorifronton, élettel tölti meg a világot és lakóit, akkor nem számít a szatirikus tónus vagy a fricskák száma, azok tompán koppannak a csempén. Akár Kenneth Marshall karaktere, maga a produkció is fényévekre kullog attól a sziporkázó eszességtől, amit magáról mutat.

 

A Mickey 17 nevű szériatermék egy zsengus 2/5-öt kap tőlem minősítés gyanánt. 

Superman (2025)

"Ne félj kicsit nagyobbat álmodni, drága!"

(Inception)

Talán Az Ébredő Erő óta nem múlott olyan sok egy franchise(-csokor) izmos feltámasztásától, mint James Gunn Supermanjétől. 2022-re a 2. legnagyobb szuperhősverzum romokban hevert, főleg a türelmetlen Warner vezetése miatt, kik éppoly irigységgel figyelték a Marvel szárnyalását a kasszáknál, mint Lex Luthor tudjuk-kiét Metropolisz egén. Nem irigylem Gunnt azért az irdatlan teherért, ami az új alapkőletétellel a vállait nyomta – egyebek közt mivel a fél rajongóhad még mindig fájlalta Henry Cavill búcsúját a híres vörös köpenytől.

Visszhangoznám most azokat, akik szerint az író-rendező ezt a kvázi herculesi munkát ügyesen megoldotta. Könyvtárnyi DC-irodalom eddig "moziszűz" figuráival tömött ki karcsú 2 órát, ügyelve, hogy az idegen "kiscserkész" története el ne merüljön a kondérnyi bűvésztrükk, no meg a dübörgő cselekmény hullámai között. Még a mítosz unásig ismert elemei is egész meghökkentő tálalást kaptak néhol, főleg egy ilyen klasszikus látványzúzdához mérten. Gunn 2 szuperhősös csapatfilm (A galaxis őrzői, Az öngyilkos osztag) után egy olyan újra esendő, testileg-lelkileg sebzett Supermannel lep meg minket, aki ellen soha, még Zakariás Snyder legvadabb perceiben sem esküdött így össze az egész világ(mindenség). 

Clark Kent 30 évnyi földi pályafutásából mégcsak 3 telt szuperhősi melóval. Lex Luthornak még ez is sok: a milliárdos technokrata majd' minden forrását egy metahumán hadsereg teremtésébe ölte, és életcéljának vallja, hogy a világ szemét felnyissa Superman valódi, ártó természetéről. Bár még számára is ironikus, hogy ezt épp a kriptoni szülők, Jor-El és Lara révén nyílik alkalma elérni: amikor félig sérült üzenetüket a Magány Erődjében felleli, kijavíttatja, majd szétkürtöli, kiderül, hogy Kal-Elt nem pusztán inspiráló hősnek, hanem imádatot követelő uralkodónak szánták a Földre, a leendő új Kriptonra. S miután a tömegek, a kormányok, milíciák, sőt a többi szuperhős is Kal ellen fordul, Lex teljes felhatalmazást kap, hogy azt tegyen gyűlölt prédájával, amit csak akar – még ha véletlenül veszélybe is sodorja a bolygót egy zsebuniverzum-generátorral.

 

Bár legalább annyira szól az új kiadás Szupi világáról, mint őróla, a cím reklámértéke tagadhatatlan. Nagyon zsúfolt, pedálozós darab ez: különösebb felvezető vagy magyarázat nélkül pakoltak bele csupa olyan újdonságot, ami előtt a laikusok értetlenül állhatnak ülhetnek. A cselekmény egy korai szakaszán például úgy tűnhet, mintha a Godzilla világába csöppentünk volna.

Rendesen himbálózott azért a kötél, amin Gunn táncolt: úgy kellett feltunningolt hangszereivel koncertet előadnia, hogy a zene ne legyen hamiskás, ne boruljon föl az ütemezés, a nagy ricsaj se nyomja el/terhelje túl a keretet adó sztorit. Ezt szerintem sikerült is elkerülnie. Tényleg a pápaszemes kansas-i újságíróról, az ő első nagy személyes válságáról szól a mű: mindaz, ami értékes és pozitív a mostani kettős életében, hirtelen értelmét veszíti és lánccá változik a nyakán, őt magát pedig első számú közellenséggé fogja átminősíttetni. Ezzel az alapötlettel bukott csúnyán fejre Snyder depressziós Batman V Supermane egy évtizeddel ezelőtt. 

Szóval a nagy kérdés, amin az egész eldől: az eredet és más témák külön boncolása nélkül nem kopik-e ki a film személyes vonala? Vagy mondjuk énrám szabva a kérdést: egy rakat városrombolós akciófilmmel a hátam mögött találok-e még egy ilyenben annyi lelki-szellemi táplálékot, hogy szívből élvezni és méltatni tudjam – ellentétben olyan roncsderbikkel, mint a Transzformersz, vagy a fent említett Godzilla-széria?

Társadalom- és médiakritika terén ez a Superman nem prűd, az egyszer biztos. A Daily Planetet inkább csak mint helyszínt használja a forgatókönyv: Jimmy Olsent kivéve munkatársaik csak Lois-hoz csapódva jutnak itt szuszhoz (párbeszédhez). Lois magáninterjúja Clarkkal az elején csípős kikacsintás Richard Donner idealistább Supermanjére, de baljós ómenként is príma Clark előbb szociális, majd fizikai meghurcolásához. 

Majdnem kitört a röhögés belőlem a moziban, ahogy megjelentek a Superman online sározását végző majom-bloggerek: egy ilyen kép többet mond ezer szónál. És még talán utalásnak is beillik arra, miként tekintenek a Luthor-féle őrült zsenik – vagy akár a magukat felsőbbrendűként látó űrkultúrák – az egyszerű földi halandókra. 

  

Amit viszont brutálisan drámaira sikerült megfesteni, az a leleplező híradás. Clark váratlanul, a nagy nyilvánossággal egyszerre ismeri meg Jor és Lara teljes útmutatását arról, hogy a Föld háremtartó ura legyen. Egyértelmű a sokkhatás és csalódottság, ami ott lerí az utcán az emberek, köztük annak a gyereknek az arcáról, akit Superman épp megmentett – milyen szándékkal is...? 

Ez még nagyobbat üt, mint a nyitány, ahogy vért köpve hever az antarktiszi havon. Nagyobbat, mintha szó szerint gonosszá vedlett volna, mint a Brightburn című horrorflick sráca. 

Erre már nem mentség az, hogy "nem tudta," hisz e tévedésre épült az összes nyilvános jótéteménye, és most "hősből" pont azzá a csaló veszedelemmé vált a világ szemében, mint ami eddig Luthoréban volt. Az márcsak meggy a tortahabon, mikor katonai kézre adja magát – újabb kacsintás, most Az Acélemberre – és Lex foglyul ejti. Mármint... Lex nyert! Legalább annyira, mint ahogy Scar nyert Az Oroszlánkirály első felében, és a főhős most már legföljebb  visszakutyagolhat majd, hogy helyrehozza a dolgokat. Ebben látom a rendező legütősebb újítását, ami jókora adag muníciót adott az érdeklődésemnek. 

Sajnos a nagy rohanásban csak a férfi és női főszereplő árnyalására jut idő. A mellékszereplők, mint Ultraman, az Igazság Bandája, Lex T-3000-szerű női katonája, stb. megmaradtak a "gonosz terv" statisztáinak. De én Lois és Clark jeleneteit elegendőnek találtam, hogy a film emberi oldalát ne őrölje föl az akció gőzhengere. Ami még fontos, hogy a többi fontosabb karakter, sőt az átlagpolgár sem züllenek merő karikatúrákká... na jó: kivéve a pletykarovatos Cat Grantet, illetve Olsen picsogó informátorát a Luthorcorpban. 

 

Hőskritikát is kapunk tehát, és örültem, hogy ezt épp az a Lois Lane indítja, akihez ez testhezálló. Kolleginája szembesíti Kentet elsőként vele, hogy milyen naiv, kényelmes, ezer sebből vérző a felfogása nemcsak a mai világról, de saját ténykedéséről is. Önhatalmúlag, hatósági engedélyek vagy ellenőrzés nélkül jótevősködik bárhol a planétán, és ennek kettős jelentését nem ismeri föl Clark, ellentétben Lexszel és a világ pár prominens tisztviselőjével.

Rachel Brosnahan remekül hozza a talpraesett, cinikus riportert, aki szakmája folytán mindenben a szálkát keresi, de a szívét is kész követni. Mindkét oldalának ad megoldandó feladatot a cselekmény, s hozzájuk egy-egy segítőt: 

1. Luthor szennyesének kinyomozásához a jámbor, de megbízható Jimmy-t, 
2. Clark kiszabadításához pedig a tárgyilagos, de azért humorérzékeny "Mr. Tökéleteset." 

Nem mintha ellenezném sztárok klónozását, de David Corenswet esküszöm: arcra olyan tökéletes utódnak tűnt Cavill után, mintha a fiatalabb kiadása lenne. Nem érződik körülötte az a félisteni öntudat és aura, ami Cavillnál hol működött (MoS), hol meg nem (BvS), ugyanakkor alakításában ott lapul Christopher Reeve szerethető közvetlensége, ahogy az emberekkel beszél. Cívódásai Kryptóval, a szeleburdi szuperkutyával nem mindig viccesek, de maga az új jövevény jópofa jószág.

A romantikus szál is tényleg életre tud kelni Brosnahan és Corenswet közös jeleneteinél: kicsit sem bántam, már a 2. verzióban tudja Lois kezdettől, hogy Clark egy szuperember. (Zöld Lámpás hipnó-szemüvegnek nevezi a civil álcáját, de kétértelmű, hogy ezt poénnak szánta, vagy szó szerint így van.) Maga a párkapcsolat kellő érzelmi töltéssel bír, hogy mozgatórugót adjon a film deréktájának, ahol  kivételesen Superman lesz a bajbajutott ártatlan. 

Az a "Szuperember", akit Mr. Tökéletes és Lois a Kent-farmra menekít, űzött vad és megtört férfi – még a kriptonitos mérgezését sem gyógyítja meg csak úgy ripsz-ropsz a Nap. Voltaképpen egy nemzetközi körözés alatt álló törvényenkívülit rejtegetnek a hozzátartozói: ebben a szituban, ebből a szemszögből még nemigen láthattuk ezt a soknevű fiatalembert.

Belátom, hogy Clark mostohaszülei is a mítosz "lerágott csontjai" közé tartoznak, s ezért lett beáldozva a jellemrajzuk. Meg tudtam bocsátani a dolgot, mivel Gunn ügyesen rántja elő őket a pakliból: Clark a mélyponton valódi tanácsot kap a nevelőapjától, és az egész szegmens a vidéki házzal, szülőkkel és Loisszal ugyanazt a gyógyító meleget nyújtják a lelkének, mint a sárga nap a testének. Eddig is fontos volt mindez Clark számára, most azonban felbecsülhetetlenek lesznek – bizonyítja ezt, mikor a végén a kriptoni üzi helyett smallville-i emlékeiről játszat le egy felvételt az Erőd gépeivel stresszoldóként. (Gondolom, a kriptoni rendszer be tudja olvasni a  gondolatait...)

 

Minden idők legagresszívebb Lex Luthora az, amit Nicholas Hoult prezentál nekünk: rögeszmésen vadászik Superman támadható pontjaira, majd magára Kal-Elre. Ő Gunn személyi implantátuma a történeten belül: rajta keresztül a direktor mindent a főhősre zúdít, amit csak bír. 

Mégse nevezném őt sztereotip főgonosznak: funkciója, hogy a főhőst fizikai és szellemi síkon is kihívja, mint Joker A sötét lovag Batmanét. Lex az abszolút katalizátor: utálatát nemcsak a kriptoni potenciájától való félelem, hanem a tudatosan beismert irigység is hajtja. Azt hangoztatja, hogy mégiscsak ők, a "gyenge" földiek dönthetik el a legjobban, miként ossza meg Superman különleges adottságait az ő világukkal. Vagyis az emberiség nevében szónokolva gyárt önigazolást arra a kisajátításra, amit ő lepel alatt már javában nyomat: a jelenet, ahol a saját Superman-klónjával püfölteti Clarkot, fizikai kivetülése a két férfi ideológiai vitájának. Amúgy remélem, hogy egy gazdája nélküli Bizarrót majd viszontláthatunk a folytatásban...

Tényleg egy élőszereplős Superman se kapta még így a képébe az élete és világképe hézagait, és épp ezért a film fő negatívuma, hogy ennek következményei alól látszólag egy tipikus világmentő CGI-zúzda, + a főgonosz lekapcsolása mentik őt föl. Ezt a klisét legalább két pluszjelenettel még orvosolniuk kellett volna a készítőknek: 

1. egy olyannal, ahol Superman engedélyt kap, hogy jogilag védekezzen a kriptoni üzenet kapcsán (mint a szenátusi meghallgatás a BvS-ben), hisz az NEM Luthor kreációja volt;
2. és még eggyel, ami még egy majdani folytatás előtt lefikszálja, hogyan fog Superman földi működése módosulni. Ne feledjük: a DNS-ét gond nélkül be lehetett spájzolni, így jutott be Luthor a harcosaival az Erődbe.

Beszéljünk még Szupermigránsról, jó? Szokatlan, bár nem totál légből kapott a párhuzam, hogy Superman is afféle intergalaktikus bevándorló, így szívügyének tekinti, ha egy közel-keleti (?) ország  leigázni készül egy másikat. Ez a szál azért már szembeszökően gyengus ahhoz képest, mennyi műsoridő jut neki: maga Lex ismeri be, hogy az egész Borávia-incidens csak egy platform a tervében, állomáshely a magánhadjáratához. Asszem, legajánlatosabb, ha a néző is egyszerűen a főrosszarc egy sokadik eszközének fogja föl ezt, amit nekihajít a nagyfiúnak – mert mint sztori-konfliktus papírízű.

 

Pro és kontra: a DC saját Jimmyje megcsinálta azt, amit legtöbbünk nem nézett volna belőle ki. Nemcsak új stílust és energiát, de új értelmet is adott a 100-hoz közelítő képregényikon világának a nagyvásznon. Lelkesedéssel álltam fel a székemből, mert a forgatókönyv út-átvágásai és pár kényszerű klisé dacára a márkanév megkapta a biztató kezdőlökést, ami már nagyon ráfért. Mélyíteni lehet és kell is majd, de egyelőre a zászlóvivő rész felszállt, tartja magát és vele újra megindult a DCEU légi forgalma. Újra fel lehet nézni az égre (a műsorkínálatra), hogy mikor jön az újabb Detective Comics-járat! 

Richard Donner Supermanje 4/5-öt kapott tőlem egykoron, és most James Gunné is ugyanezzel zárta a vizsgát.