Egy makulátlan elme örök ragyogása

Mikor egy film egyszerre több műfaj elemeit próbálja vegyíteni, nem árt, ha megkeresi közülük azt, amelyik a legközelebb áll a történet természetéhez. Sok ilyen műfaji vegyesválogatott azért sem működik, mert a sztori közel sem olyan többoldalú és színes, hogy indokolt legyen különféle stílusjegyek belapátolása.

Nem hiszem, hogy romantikát sikerült volna oly sok szívvel és odafigyeléssel vegyíteni a sci-fi, dráma és pszichológiai thriller vonásaival is, mint ahogy az Charles Kaufmannak és Michel Gondrynak sikerült. A film címe: "Egy makulátlan elme örök ragyogása" fellengzősen hangzik, de a mű egésze felnő hozzá. Szíven üti a nézőt, feje tetejére állítja a románcmozik konvencióit. Egy életszerűbb szerelmespárt tár elénk, akik nem csupán felejteni akarják a félrement viszonyukat, de a puszta neurobiológiai alapjait akarják kiradírozni az elméjükből. Itt nem az agy harcol a szív ellen, hanem a tudatos döntés a tudatalattival - és nem az előbbinek szorítunk, hogy győzzön.

Jim Carrey és Kate Winslet már mindketten bizonyítottak drámaszínészként, mikor kiosztották nekik a diszfunkcionáló pár, Joel Barish és Clementine Kruczynski szerepét. Joel a Montaukból hazatartó vonaton találkozik Clemmel. A szeszélyes, életvidám csaj tökéletes ellentéte az unott és egykedvű Joel-nek, mégis vonzalom alakul ki köztük.
Tudtukon kívül ők ketten már ismerték egymást: 2 évvel korábban együtt jártak, azonban töröltették emlékeiket a másikról, miután kapcsolatuk zátonyra futott. A nagy kérdés: hogyan jutottak idáig? És hová fog vezetni az újratalálkozás?

Christopher Nolan Mementója óta nem láttam ilyen zseniális példát a nem-lineáris narratívára. Az időrendi bontás nemcsak hogy indokolt, nemcsak segít érdekesebbé tenni a románc elbeszélését, de szervesebbé is teszi a sci-fi-aspektus bevonását a filmbe. Amíg Joel és Clem románca működött, addig egyenesen haladunk. Hogy mi romlott el, azt visszafelé kapjuk meg, az agyi beavatkozás során.

De a memóriatörlés nemcsak az az esemény, amihez kötve a történet elkezdhet visszatekerni. Joel nemcsak újraéli az emlékeit, de mind inkább beléjük is avatkozik. A férfi tudatalattija próbál védekezni az emlékamputálás ellen, felismeri, amit a tudat nem: hogy Joel valójában a fájdalomtól akar megszabadulni, nem a kapcsolat emlékeitől, amik vegyesen jók és rosszak. Így aztán a srác álmában próbálja menekíteni Clemet korábbi emlékek helyszínein keresztül. Van, aminek még köze sincs a nőhöz, így talán jó "búvóhely" lehet a férfi elméjében (pl. az anyja mosogatója). Az utolsó emlékében elhangzó mondat ("Találkozzunk Montaukban.") pedig finom utalás a hidegháborús Montauk-project-ekre.

Középtájt egy mellékszál nyílik, ami a vége felé válik majd fontossá. A Lacuna-magánklinika, mely az emlék-eltávolítást végzi, legálisan bejegyzett intézmény, ahol önkéntes alapon kérhetik bizonyos emlékek törlését. Külön akta és búcsúkazetta készül minden "páciensnek". Dr. Howard Mierzwiak tehát nem hollywood-i őrült tudós, aki gyanútlan ördögökkel játszadozik: gyarló magánember, de az ügyfelei állapotára odafigyel.

Az egyik fiatal recepciós Mary az egyik technikussal, Stannel hanyagul felügyelik Joelt, és itt jön a képbe a Végzet. Nemcsak Howard, de a felesége is megjelenik Barish címénél, leleplezve, hogy Mary is töröltette egy viszony emlékeit saját agyából - éppen Howardról. Romantikus filmben nem sokat látni ilyen átélhető reakciót, ahogy emberek a saját múltjukkal szembesülnek:

1. Joel egy nap azt látta, hogy Clem egyáltalán rá sem ismer, s az eljárásról értesülve ő is belemegy. Klasszikus eset, mikor a könnyebb, gyorsabb gyógyírt választjuk a sebeinkre.
2. Mary felelőtlen libaként előbb összefeküdt Stannel, majd csókolózott Howarddal. És mikor megtudja az igazat, hiszti vagy siránkozás helyett valódi döbbenet és őszinte szégyen tükröződik az arcán.
3. És miután lelkiismeretét követve elküldte minden kliensnek a maga anyagát, Clem és Joel is szembe kell nézzen a korábbi, felelőtlen döntésével.

Clementine és Joel viszonya "az ellentétek vonzzák egymást" esete. A festett hajú lány maga az indulat és spontaneitás, egyfolytában valami újra vágyik. "Én egy rohadt, bosszúálló ribanc vagyok." Joel viszont csendes, töprengő alkat; nem fantáziaszegény, egyszerűen csak visszafogott beállítottságú. "A folyamatos beszéd nem feltétlenül kommunikáció." Mindkét fiatal talál valamit a másikban, amit saját magában nem: Joel az életkedvet, Clem a nyugalmat. Buktatója a dolognak, hogy ha már megszokták egymást, teherré nehezedhet, hogy egy ennyire más gondolkodású valakihez kötik le magukat. "Túl sokan hitték rólam, hogy én vagyok a zsákjuk foltja. Hogy életet lehelek beléjük."

A szereplőknek mind azt kell lényegében megtanulniuk, hogy a teljes feledés önbecsapás. Ha egy viszony minden emlékét kitöröljük, azzal nemcsak a jó emlékek jelentette öröm, hanem a rosszakból leszűrhető tanulság is odavész. Aki ennyire erőszakosan akar minden kellemetlenséget kiirtani az életéből, az nem gyarló, hanem gyáva. És ez szerintem valahol a karaktereknek is feldereng a végén.

2 dolog keltett komolyabb hiányérzetet bennem, de ezért nem hibáztatok senkit, magánigény:

1. Bár tényleg úgy láttam, hogy Joel és Clementine, sőt Mary és Stan is szembe tudnak végül nézni hibáikkal, ehhez az utolsó 20-25 percig kell várni. És ha az egészet nézzük: mégiscsak egy dolog nem tudomást venni a problémáinkról, és más örökre elvenni a választás esélyét - magunktól és másoktól is. Aki felnőtt fejjel kicsit is becsüli magát, az merő "felindulásból" vagy "bánatból" nem játszadozik tudatokkal és agytartalmakkal.  
2. A másik dolog, ami kicsit faramuci nekem, az a klinika működése. Értékelem, hogy realisztikusan, nyilvános praxis keretében létezik az emléktörlő procedúra - leszámítva az orvosi titoktartást. De azért belegondolni a lehetséges okozatokba itt aligha nevezhető pusztán "etikai kérdésnek". Mi van, ha valaki csak kényszerből vállalta be? Mi van, ha életek és sorsok múlhatnak egy-egy odaveszett emlék tartalmától? És hol a határ abban, hogy mi minden törölhető az elméből?

Szerencsére a cselekmény nem fárad el a végére, és a "pay-off" valóban "kifizetődővé" teszi, hogy addig végigizgultuk az utazást Joel múltjában és pszichéjében. Ő és Clementine nem adják föl egyéniségüket, nem elhatározzák, hogy "mostantól minden más lesz". Egyszerűen kicsit tudatosabbak lettek, és mérlegre tudják tenni a várható hátrányokat, amik egy ilyen "tűz-és-víz"-típusú párkapcsolatból eredhetnek.
"Most nincs olyan, amit ne szeretnék rajtad."
"De majd lesz! Majd lesz. Igen: idővel kitalálsz majd egyet, és ma este pedig rád unok! Csapdában érzem majd magam, ahogy mindig!"

S végül eldöntik magukban, hogy mindez nem számít. Az utolsó jelenet végre nem a szirupos hollywood-i "boldog vég", ahogy a hóban futkároznak. Más romantikus filmben talán giccses lenne, de itt valódi jutalom a nézőnek. Sőt igazából ez maga a tanulság is: élj a mostnak! Merj kockáztatni egy kapcsolatot, mégha csalódsz is. Függetlenül attól, hogy idővel megint szakítanak-e vagy sem: a hátramaradó élmények, érzések velük maradnak, többé teszi őket belül.

A finom hangzású zenéket is kellemes hallgatni, de igazán a képi világ húzza be az embert a mű hangulatvilágába. A valós helyszínek visszafogottan vonzóak, Joel tudatalattija pedig izgalmas, olykor egészen szürreális hely. Személyes kedvencem, amikor Clementine-nal éjszaka a folyó jegén csúszkálnak, illetve később, mikor Clementine-t ugyanitt beszippantja a sötétség Joel elméjében. Ahogy az eredeti történtek elmódosulnak, az már-már mesteri képjáték. Gyakori visszatérő motívum a kialvó lámpafény: metafora az elhaló emlékekre. Innen nézve az utolsó fél perc, ahogy a 2 főszereplő alakja elhalványodik a hóban, már az egész élet tünékenységét érezteti velünk.

Válogatós fickó révén csak olyan filmeket szoktam vásárolni, melyeket minimum kitűnőnek ítélek meg. Márpedig ehhez nem volna elég méltatnom Jim Carrey és Kate Winslet brillírozását a tőlük szokatlan szerepeikben. Vagy hogy a tudatalatti képsorokat a kedvenc rendezőhöz "hasonlóan" használják itt. Friss, jó értelemben bonyolult, gondolat- és érzelemprovokatív történet Joel Barishé, amit újra meg újra érdemes végignézni. Illusztrálja a hétköznapi ember azon vágyát, hogy társra találjon, és egy szélsőséges példán keresztül keresi a gyökerét mindazon szépségnek, amit egy ilyen kötelék megadhat.

Nálam A makulátlan elme örök ragyogása:

Winnetou 3. - Winnetou halála

Két korábbi felvonás után kíváncsi voltam, vajon hogyan filmesítették meg Winnetou, az apacsok törzsfőnökének a halálkrónikáját. Mivel a 60-as éveknek ezt a szériáját alapból életszerűtlen és cukrozott műcsokornak tartom, tudni szerettem volna, hogy legalább értékelhető, emberileg átérezhető dráma kíséri-e ezt a pillanatot. Az egyik legismertebb pillanatot bármelyik westernfilmből.

Miközben újfent sokasodnak a banditaportyák a környéken, Winnetou-t legbelül mind gyakrabban kísérti az elmúlás előérzete. Mikor életében először egy fehérlakta városba, Santa Féba lovagol fogadott bátyjával, Old Shatterhanddel, kiderítik, hogy valaki háborút próbál szítani a telepesek és a helyi indián törzsek között. Bár az apacsok nem, de a Fehér Bölény vezette dzsikarillák vevők a harcra. Miközben Shatterhand az összeesküvés kiagyalója után nyomoz, Winnetou-t üldözőbe veszik, hogy ne tudja Fehér Bölénnyel tudatni az új amerikai békeajánlatot.

Nos... az 1. filmhez képest mindenképp jobb. Talán ez volt az 1. Winnetou-epizód, ahol már láttam az erőfeszítést a sztori és a forgatókönyv íróitól. Nemcsak egyszerűen egy bandafőnök "rendetlenkedik" a bérenceivel holmi "aranyért" meg "kincsért". A háttérben száraz üzleti érdekeltségek húzódnak meg: föld, ipari tőke, olaj. A szembenállás pedig kiszélesedik: 2 törzs egésze mellett az amerikai katonaság is érintett lesz az ügyben.

Amit már enyhe sunyiságnak tartok, az a területosztás kérdése: ugye a béke vonzataként sor kerülhet a földosztásra a telepesek között, melyet "A Nagy Fehér Atya" rendel el Washingtonból. Vagyis Winnetou és O.S. (bocs, hogy így írom) egy olyan békét szolgálnak életük kockáztatásával, mely a nagyobb képet nézve az amerikai terjeszkedés egy állomása. Mégha Clinton kormányzó (na ez a karakternév is gyanús választás!) azt is ígéri, hogy a Fehér Bölény által visszafoglalt földeket megtarthatja: ez inkább csak azt szolgálja, hogy ne legyen már túlzottan egyértelmű, hogy dicsérik az USA terjeszkedését.

Winnetou sztoikus egyénisége engem sosem fogott meg, de itt legalább már nem is taszított. Nem ostoba, nem arrogáns, filmeleji ítélkezése egy csomó huligán fölött józan észről tanúskodik. A film az elejétől fokozatosan emlékezteti rá a nézőt, hogy a címszereplő el fog távozni közülünk: a családi sírok, a templomi harang, a naplemente mind-mind az eltávozás jelzései. Pont fordított eset ez, mint pl. a Star Trek 3. - Spock nyomában: ott végig arra utaló jeleket láttunk, hogy a címkarakter a befejező percekre mintegy visszatér a halálból. 

A párbeszédek közül sikerült előbogarásznom egy erős tanlságot. És nem az elcsépelt "szeressétek a jót, gyűlöljétek a rosszat" frázisra gondolok, pedig a legtöbb, a filmről leírásban ezzel találkoztam az adatgyűjtésnél. Mikor Shatterhand elmondja neki, mit jelent a harangszó, Winnetou párhuzamot von a keresztény Mennyország fogalma az Örök Vadászmezők között. "Bár bőrünk színe eltér, és másképpen imádkozunk, legbelül ugyanazt akarjuk." Ez semmiképp nem egy mély film, de örülök, hogy akad benne egy-két jó gondolat. Meg a 2. felében majd látnivaló.

Negatív szereplők... Komolyan mondom: a Winnetou-filmek rosszfiúi láttán visszasírom Indiót a Pár dollárral többértből. Fehér Bölényt a rend kedvéért részeges öregnek ábrázolják, hogy véletlenül se szívleljük, mikor Winnetou-t a fia megölésével vádolja. Rollins, a cselvető bandafőnök pedig akár egy Looney-Toons rajzfilmben is szerepelhetne, és akkor is ugyanazt a benyomást tenné rám: semmilyet. Ami azért elég kiábrándító, révén, hogy ő a központi figura üldözője és leendő gyilkosa.

Sam Hawkens, Old Shatterhand névadó cimborája visszatérő komédiása a sorozatnak. Nem nevezném ugyan ostobának, hisz ki tudja használni, hogy alacsony növése és ápolatlan külseje miatt a banditák lenézik. De a történetben minden perc, amit külön őrá szánnak, fölöslegesnek érződött. Egyedüli valós szerepe, hogy valakinek meg kelljen mentenie:

• egy szőke nő bújtatja a városban,
• majd Shatterhand menti meg, miután Rollinsék kikötözték az országúton.

Egy nagy végső csatában odaveszni mindig nyújt némi elégtételt, hogy el kell veszítenünk egy közönségkedvenc karaktert. Főleg, ha az látványos, nem sajnálva rá a pürotechnikát sem. Old Shatterhand flashback-je a közös múltjukról kézenfekvő keretet ad a 3 filmnek. Ellenben a klasszikus "barátom-elé-állok-hogy-golyó-engem-sebezzen" momentum, a szépelgően elnyújtott haldoklás már kevésbé nyerték el a tetszésemet.

Amit viszont ügyesen használnak, az a naplemente. Winnetou a felhőkkel körülölelt napot nézve jött rá, hogy a közeljövő bizonyosan a halálát fogja hozni, és ugyanilyen háttér előtt látjuk, amint az apacsok és Shatterhand elviszik a holttestét a csatatérről. Stílusos hanghasználatnak tartom, hogy az amerikai katonaság gyászindulót fúj a jelenet alatt, és pár másodpercnyi szünet után veszik elő újra a franchise témazenéjét.

Két dolog zökkent ki engem folyton a jelenet varázsából, és ezek egyike sajnos maga a témazene. Túl idilli és derűsen pátoszias, mintha direkt elkényelmesíteni akarná az ember fülét és tudatát. Azonkívül tolakodó is, hogy Shatterhand emlékmontázsa alatt is ezt kell hallgatnunk, meg pár perccel később a legvégén is. Nyugodtan komponálhattak volna egy külön muzsikát Winnetou haldoklásához, hogy ne váljon monotonná a zenei összeállítás.

Amire tehát leginkább kíváncsi voltam, annak kivitelezése felerészben megfelelt annak, ahogy én elképzeltem. Nyilvánvaló, hogy ha a korjellemző romantikus alapstílus nem jön be valakinek, és nem rajong a westernekért, akkor nagyobbrészt unni fogja a 3. Winnetou-mozit is. De az 1. részhez képest jelentősen jobbra sikerült, kevésbé rosszsugallatú az indiánokról, több dolog történik benne, és talán most először több a tét, minthogy egy rakás hapsi coltokkal és puskákkal lövöldözik egymásra.

A Winnetou halálára 5-ből 2 pontot adok.

Vissza az árokba - A csodálatos Pókember 2. kritika

"Ha rád nézek, nem egy okos, magabiztos férfit látok, csak egy nagyképű, önző, ijedt kölyköt."

(Good Will Hunting)

A képregények egyik legismertebb pillanata, amikor is Peter Parker elveszíti élete első nagy szerelmét, Gwent Stacey-t. Sejthető volt, hogy ez a momentum idén meg fog elevenedni a nagyvásznon. És miként Peter a barátnőjét, úgy gyászoltam meg én is a Pókember-filmszériát miután május 3-án kiléptem a Corvin-mozi Korda nevű terméből. A csodálatos Pókember 2. szlogenje akár az is lehetne: "A nagy erő kizárt, hogy nagy felelősséggel járjon."

Végigkúszik a hátamon a hideg, mennyire hasonló a legújabb rész összbenyomása a Raimi-féle trilógia utolsó darabjáéhoz. És nemcsak a hosszuk, illetve a 3 főgonosz-felállás miatt. Mindkettő egy-egy grandiózusra szabott, sok szálon futó és sok szereplős adrenalinjárat, amely fölött rendezője hamar elveszíti az uralmát, így az végül akció és dráma sok tízmillió dolláros karambolozásába torkollik.
Marc Webb, miután 2012-ben sikerült korrektül megalapoznia a címszereplő hátterét és motivációit, most olyan alkotást engedett ki a kezéből, mely az emberi jellemek és kapcsolatok épülését rendre megtorpedózza. Még a kellő írói alapozás mellett is óriási kontrolligénye van egy ilyen 2 és fél órás behemótnak: egyszerre továbbszőni minden főbb szereplő útját és tapasztalatait egy életszerű irányba, és úgy hozzájuk illesztve a múlt konspirációs vonalát, hogy azt felderítve a változás bennük és környezetükben kifejezzen egy mondanivalót. Olyan ez az új felvonás, mint egy nagy teljesítményű turbina, ahol az alkatrészeket nem úgy öntik ki, majd foglalják szerkezetbe, hogy egymásba érjenek, hanem hogy szó szerint minél több szikra keletkezzen közöttük, ahogy forognak. És pörögnek.

A legjobb részlet éppen az, mely a legkevésbé emlékeztet egy tipikus Spiderman-movie-ra: a prológus. Miután A csodálatos Pókember 1.-ben Richard Parker a bátyjára, Benre bízta fia nevelését, most kicsit többet megtudunk róla, miért kellett Peter szüleinek elmenekülnie, és hogyan érte utol a Parker-házaspárt a balsors egy magánrepülőgépen.
A film folyamán Peter megtalálja azt a metrómegállót, és egy kocsiban azt az üzenetet, amit apja élete utolsó perceiben hátrahagyott. Az volt az egyedüli pillanat, amikor valóban át tudtam érezni a fiú bizonytalanságát, hogy kiskora óta nem tudta, miért hagyták magára a szülei. És bár nagynénje, May sem volt teljesen őszinte vele ezügyben, őszintén sajnálni lehet ezt a családot, melynek 1 nagy keresztje volt, akárcsak az összes fontos szereplőjének: Oscorp Industries.



Az egyetlen problémám ezzel az időzítés: Peter épp a Gwennel szakításakor bőszül fel annyira, hogy előkotorja apja iratanyagát, amitől kutakodni kezd. Nem tudom: szervesebben kapcsolódna az egészhez, ha Peter már a 2 film ideje között kutakodott volna apja sötét ügyei után, párhuzamosan a tanulással, Gwennel és a "pókemberséggel". Ez indokoltabbá is tenné, hogy Gwennel stagnál a viszonyuk, nemcsak a srác nem bírja ki az álarcos ökörködése nélkül.

A többi történetszálat kb. olyan ugrándozva szövik az írók, mint a főhős a hálóját. Ne menjünk messzire: Pókember működése New York-ban. Nem hibáztatom Andrew Garfieldot: ő továbbra is tökéletesen feloldódik a szerepében. Bejövős Pókember első, skydive-os belépője, és a ruhája is már a Pókruha közismert formája. Azt is értem, hogy a karakter természetes része az állandó humorizálás, hogy elfogadtassa magát az emberekkel - civilekkel és a hatóságokkal egyaránt. 

A csodálatos Pókember 2. azonban nem tud bánni a humorral. A viccek fele szükségtelen hangulatkímélő túlkapás, 3/4-ük pedig nem is szellemes, hanem kimondottan fárasztó. A lakosság és az ömlengő tévéadások olyan szinten dicsérik körbe, ami émelyítő egy józan ítélőképességű felnőtt számára - egy ponton még azt is bemondják, hogy az egész világ őrá figyel. Porhanyós klisédömping az orosz bűnözők és a sugárzásveszélyes kémcsövek hajszolása, melynek - mint sok más rossz szuperhősfilmnél - semmi köze a sztori többi részéhez, csak rutin bevezető akciózás.

Az ezalatt zajló érettségi kiosztó azért örvendezteti meg a nézőt, mert ebből látja, hogy Peter és Gwen felnőttek. Most már elkezdhetnek szakosodni, elindulni valamerre az életben. Gwen tudja, hogy Peter Pókember, és mindkét fiatal önszántából próbál - a kettős élet veszélyei dacára - közös jövőt tervezni. Ezt sikeresen lerombolják az alkotók azzal, hogy Peterre kényszerképzeteket rónak a prequel-ban meghalt Stacy kapitányról. Érdekes, hogy Peternek a bácsikájáról nincsenek ugyanilyen víziói, pedig az ő halála volt elvileg a legnagyobb érzelmi ráhatás az életében.
Aztán meg rátestálják a szülei miatti öncélú rágódást, amin Gwen sem tudja túllendíteni. Peter egyfolytában azt hebegi évfolyam-társának, hogy fél elveszíteni őt. Erre az a megoldása, hogy hol faképnél hagyja, hol meg visszasomfordál a közelébe. Nehéz együttéreznem velük, mikor a megoldás ennyire kézenfekvő: több odafigyelés, jobb kommunikáció. Amit Peter vonzalom címén művel, az fogyatékgyanús érzelmi zsarolás, és Gwennek teljesen igazat adok, hogy inkább egy oxfordi ösztöndíjat pályáz meg, minthogy lekösse magát egy ilyen pipogya, álszent bakfis mellett.

Max Dillon, alias Electro merem állítani, hogy a leglenézhetőbb antagonista bármelyik pókember-adaptációból. Jamie Foxx egy sztereotip meg nem értett lángelmét alakít, aki - kicsit úgy, mint maga Peter - tele van félelmekkel és komplexusokkal. Mindenki átnéz rajta, huszadik senkiként robotol még szülinapján is, a gigászi Oscorp millió alkalmazottja között. Miután Pókember egyszer az utcán megmenti, intenzívebben bálványozza, mint Edward Nygma Bruce Wayne-t. És legalább annyira könnyen gyűlöli majd meg, mikor csalódik benne.

Természetesen látványos a szupereje, amivel akár egész Manhattantől képes elszívni az áramot, illetve tiszta elektromossággá változtatni a testét. Nem különben a metamorfózisa, ahogy beleesik egy csomó kísérleti angolna közé, és az elektrokisülés valahogy elkékesíti a bőrét. Nem sok értelme van, de látványos. Viszont az indoka, ami miatt korábbi bálványát, Pókembert meggyűlöli, egyszerűen nevetséges. Mikor az utcán találkoznak, egyre csak győzködi a kötelezően idióta rendőrséget, hogy nem ura erejének. Majd a következő percben már nem a saját, hanem Pókember arcát látja szerteszét a felhőkarcolókon. "Önző vagy." Az egész jelleme annyiból áll, hogy vágyódik a reflektorfénybe.

És anélkül, hogy részleteznem kelljen: masszív hányinger kerülgetett a cuppogós dilidokitól, aki a fogva tartását felügyelte!

A csodálatos Pókember 2. fő vesztesége mégis Harry Osborn, akit Dane DeHaan formál meg. Ennek az emós, apukedvenc aranyifjúnak minden jelenéséből valahogy az önteltség és a mások lenézése tükröződik. Ővele esélyem sem volt együttérezni, amiért egy gigacég alapítójának magányos gyereke. Sem pedig azért, mert annak nemcsak vagyonát, hanem ritka betegségét (nem, nem a Mcgregor-szindróma) is megörökölte. És miután New York hálószövőjét saját fő ellenségévé nyilvánítja, csúcsra járatott seggfejjé vedlik, aki Electro-t az egész városra rászabadítja, csak hogy előcsalja Pókembert.

Székem karfáját vágtam volna a vászonhoz, mikor láttam, hová és hogyan viszi a dramaturgia Harry jellemfejlődését. Mikor rájön, hogy Pókembert az Oscorp egyik génmanipulált pókja ruházta fel erejével és regeneratív adottságaival, megkéri megriogatja Petert, hogy valahogy hívja őt ide. És ekkor jön a fekete leves. Mikor Pókember megjelenik neki, egészen közel ül hozzá, hogy nemet mondjon. 

Tudom, hogy Peter Curt Connors esetének ismétlődésétől tart, aki az 1. részben Gyíkká változott. De ez akkor is már az undor határát átlépő képmutatás. Mégha hisztis hülyegyerekként viselkedik is, Harry a legközelebbi barátja, és voltaképpen haldoklik. Minek jött el, ha úgysem segít? Tényleg azt hiszi, hogy így majd letesz a szándékáról? Azért is ellenszenves nekem Peter viselkedése, mert saját, lelkesen hangoztatott szlogenjét pisili le azzal, hogy így utasítja el Harry kérését. Pókember elvileg "reményt ad az embereknek", ezért menti meg őket naponta New York-szerte.

Mikor utánaolvastam, hogy az előző rész íróit a Sony lecserélte, világossá vált, hogy az új írók nem értették, mi jelent Peter Parkernek Pókember alakja: a bűnözők hajszolásával nem pusztán "reményt adni" akar New York-nak, hanem példázni, hogy minden egyes ember értékes és különleges, így bármelyik átlagfickó hőssé válhat, ha úgy adódik. Ezért haverkodott Maxszel is, mikor először találkoztak. Ha Peter helytelen döntéseiből nem sütne a felelőtlen önbálványoztatás, akkor ez folytatná a felelősségtanulás folyamatát, amit Ben nagybátyja sulykolt belé az eredettörténetben.

Mi az, hogy az igazgatótanács egyik tagja egyszerre úgy dönt, hogy kihajítja Harryt a saját cégéből? Magyarázat nuku. A toporzékoló főszemét-tanácstag is mindössze azért van jelen, hogy megadja Harrynek az egyik kísérleti szérumot, amitől a zakkant kölyök a megmenekülését reméli. Véletlenül akad a részlegen egy különleges páncélruha, és feltehetően egy antigravitációs sikló is, és presztó: kész van Pókember talán legnagyobb nemezise, Green Goblin. Végül pedig a szanatóriumban viszontlátja apját, Normant, aki mégse halt meg, és még van néhány széruma meg páncélja a raktáron. Olcsó reklám a következő tárcafejő Pókmozinak - valószínűleg 2016-ra.

Amennyire ki tudom olvasni, az egyik témája a filmnek az időnk megbecsülése. Gwen zavaros nyitóbeszéde - mely amúgy elcsépelt sejtetés, hogy a karakter meg fog halni - azt üzenné elvileg, hogy az életünk nemcsak véges, de nagyon ritka, hogy ugyanaz a lehetőség kétszer is megadatik benne. Mindegyik szereplő életében valami módon jelen van az időhiány. Nem tudhatjuk, lesz-e elég időnk megtenni, amit akarunk:

• Peter rendre halogatja a döntést, hogy vállalja-e a közös jövőt Gwennel;
• Pókembernek szinte nincs magánélete, annyit bogarássza New York csirkefogóit;
• Richard Parkernek élete utolsó percében sikerül hátrahagyni leleplező fájlját az Oscorpról;
• May néni minden idejét arra áldozza, hogy gondoskodhasson Peterről, akit fiaként szeret;
• Maxnek saját szülinapján nem jut ideje magára, és kis híján egész élete rámegy;
• Harry nem tudja, hogy egyáltalán hány nap van hátra az életéből. "Nekem NINCS már időm!!"

Hogy közvetlenül Electro legyőzése után jelenik meg először Zöld Manó, belépőnek egész hatásos. Peter és Gwen nagynehezen legyőzték azt a statikus őrültet, erre felbukkan egy még őrültebb, még veszélyesebb gonosz. Egy minimális észt azért mutat, hogy Osborn Gwen láttán felismeri, hogy Peter és Pókember ugyanaz a személy, tehát a saját barátja "árulta el". A dráma ebben sajnos közel sem olyan erős, mint lehetett volna. Az írók feltűnően mentegetik Petert: Gwen az ő aggályai ellenére keveredett oda, többször elszajkózza, hogy ez az ő döntése, stb. Alig működik olyan részlet a forgatókönyvben, ami a tragédia felvezetéséül szolgálna.

A kevés dolog egyike, ami szerintem úgy-ahogy megfelelőre sikerült, az maga a leszámolás. Zöld Manó direkt meg akarja ölni Gwent, hogy Peter megtapasztalja, milyen kínzó elveszíteni a reményt. "Csaló vagy, Pókember!!" Mivel a főszereplő pár jellemrajza jóval szárazabb, mint az 1. részben volt, teljesen jogos büntetésnek tűnik, hogy Peter kudarcot vall, és 5 hónapra jegeli az álarcos önbíráskodást.

Párhuzamot látok Richard és Peter esete között: a kedveseik a szemük láttára haltak meg, ahogy a kegyetlen gyilkossal viaskodtak. Még inkább ráerősít erre, mikor Peter visszatérésekor egy kisfiút lát hogy a visszatérő Rhino ellen ott ácsorog Pókemberes jelmezben. "Kösz, hogy beugrottál helyettem." Értjük a szimbolikát: Peter végre túllép a múlt, a kisfiú- és tinédzserkori  veszteségein is. Bárcsak látnám majd a 3. felvonásban, hogy tanult is a gyászából, és nemcsak visszatér az egzakt régi önáltató önmagához, akit a stúdió szerint feltétlenül mutatni akar a célközönségnek...

Az akciójelenetekről nem sok mondanivalóm van. Michael Bay örökségét idézi a rengeteg öncélú rombolás, gépjárművek és épületek összedőlése. A kamerakezelés alattuk émelyítő, és egyiknek sincs súlya, következménye. Rhino, Pókember egyik képregénybeli ellenfelét potyapetárdaként lövik el, mint őrjöngő tucatbohóc, akin a főhős a bőkezűen szórt, de többnyire humortalan vicceit köszörülheti.
Hatalmas feszültségpotenciált dobtak a kukába a producerek az áramszünettel. Max egész New York-ot megfosztja az elektromos energiától, egész a repülőgépek áramellátásáig. Semmi nem szűrődik át abból a borzalmas káoszból, amivel az éjszaka közepén egy ilyen hirtelen, általános leállás velejárna. Aztán mihelyt Gwen és Peter valahogy csapdába ejtik Electro-t, egyszerre visszatér minden áram, az utolsó amperig. Electro egyszerűen egy elpazarolt, üres figura, annyira túlfokozott erővel, ami a történet hitelét minden perccel mélyebbre ássa. Az egyetlen kreatív ötlet vele kapcsolatban, hogy Peter hálóvetőjét is túlterhelik a kisülések, így különösen kell figyelnie, hogyan mozog Electro körül.

Bebizonyosodott, hogy a Sony semmit sem tanult az előző széria hanyatlásából. Még mindig futószalagra akarnak gyártani, a Marvel, az X-men és a Transformers mintájára, vegytiszta üzleti kalkulációk szerint. Ezért van az, hogy - mint Pókember 3.-nál - annyi rajongóknak szánt morzsát zsúfolnak be egy kiszámítható vázlat mentén, hogy garantáltan bevonzzák a gimis meg egyetemista nézőket.

A csodálatos Pókember 2. nemcsak elődjéhez képest méltatlan munka:

• Peter komor családi háttere,
• néhány jól kivitelezett jelenete Gwennel
• és a gyász 

azok, amik úgy-ahogy működnek (esetleg  még Zöld Manó őrült külseje). A többi selejtes tartalom és parasztvakítás. Amíg az amerikai közönség ennyire igénytelen pénztejelő farmként viselkedik, kollektíven rábólintva bármire, ami kicsit is hasonlít a kedvenc képregényeikre, addig Pókember garantáltan a mozivászon páriája marad. Térj vissza, Póköcsi, de ezúttal igaziból!

Winnetou

"Ez a törvény szépsége, Jefferson. Világossá és kétségtelenné teszi a tulajdont. Ezért nyírták ki elődeink az indiánokat, és ezért írták az egész alkotmányt."

(Married with Children - How green was my apple)

Attól a naptól fogva untatott a 60-as évek Winnetou-szériája, hogy először láttam tinédzserként. Megjátszott, idejétmúlt, patetikus zenéjű és cukormázas filmek csokrának tartottam és tartom a mai napig. Mégha az író, Karl May valós tapasztalatain is alapulnak ég és föld kontrasztját alkotják a valósággal, öklendeztető cinizmussal puhítanak és szépítgetnek egy olyan  kort, mely sokkal inkább egyik szégyenfoltja az USA történetének (indián népirtás), semmint romantikus fantáziakép Hollywood-ból.

Maga a történet egy területi vitáról szól. Santer, a vasúttársaság egyik intézője az apacsok földjén átvágva építteti a sínvonalat, hogy idővel kifoszthassa az aranykészletüket. Eközben a társaság egyik mérnöke, aki a "Régi Törő-kéz" becenévre hallgat, egy karaván élén a területre utazik az ügy kivizsgálására. Mikor Winnetou, a törzsfőnök fia, és Kleki Petra, az apacsok közt élő öreg tárgyalni jönnek, utóbbit Santer megöli. Az apacsok bosszútámadása után "Old Shatter-hand" fogságba esik, és ki kell verekednie Winnetou bizalmát, hogy megállíthassák az igazi ellenséget.

A legvisszataszítóbb dolog, amit ez a nimbuszából ki sem látszó klasszikus tesz éppen az, ahogy a bennszülött amerikaiakat ábrázolja: kishitű, arrogáns, nevetségesen ön-megvezető emberek, akik bármit előbb hisznek el, mint az igazság. Gondolok itt elsősorban Winnetou-ra magára: Shatterhand az éj leple alatt szabadítja ki Santer fogságából, és mikor később szembesíti ezzel, az alábbi elmélettel áll elő: "A Nagyszellem, Manitu szabadított ki." + "Nem hiszek neked! Gonosz vagy." 

De épp ilyen óvodás értelmű és elvakult a húga, Nscho-tchi is: "Feláldozzák őket, hogy megmentsék a jók lelkeit a szenvedéstől." (...) "Az apacsok törvénye!" Old Shatterhand később "kislánynak" nevezi, de igazából az egész észjárása zavaros. A végén, mikor meghal a Santer elleni csatában (megjegyzem a saját túlbuzgósága miatt), még mindig azon töprengtem, vajon mi okozta a pálfordulását. Nem láttam semmit, ami megingathatná azt a szintű ellenszenvet, amit először tanúsított. És ha valaki úgy véli, túlzok, mikor "óvodás értelműnek" nevezem ezt a lányt, Nscho-tchinek ez a párbeszéd-részlet hangzik el a szájából:

"Nscho-tchi buta. Nem tetszik Old Shatterhandnek. De most iskolába megy, hogy tanuljon! És akkor ő is okos lesz."

Sajnálom, fiuk: a "fehér ember tudása" is csak azon segít, aki előbb önmagát megtanítja gondolkodni.

Még barbarizmusnak is primitívnek tartom a próbatételt, melyben Old Shatterhandnek az igazát kell bizonyítani. Ha selejtes kenun, közelharc árán átjut egy folyón és hágón, azzal bizonyítja ártatlanságát? Ráadásul Winnetou-ék csalnak azzal, hogy csoportosan utánaeveznek, hogy lenyilazzák. És ezt egy olyan törzs agyalja ki, akiket 30 éven át tanított Kleki Petra a békés ösvény fontosságára! Old Shatterhandet is kicsit gyorsan dönt úgy a leendő főnök, hogy vértestvérévé fogadja. Mintha a nem nyíltan szemét fehérek képviselnék a filmben az erényt, a bennszülött indiánok pedig a babonát és az előítéleteket.

Magasról teszek arra, ha a forrásműként szolgáló regényben így szerepelt: a western műfaj egyik nagy generátormozija úszik az aluljátszott giccsben és a sértő sztereotípiákban. Amellett, hogy vagy démonizálja vagy lebutítja a fehéreket, felháborítóan ostoba képet fest az indiánokról. Félek, hogy még a mai újrafeldolgozási divat mellett is Hollywood előbb készít remake-et a 2001: Űrodüsszeiából, mint a Winnetou-ból.

Transzcendens

"Ez a küldetés túl fontos ahhoz, hogy hagyjam, hogy veszélyeztesd."

(2001: Űrodüsszeia)

Az élményt, amit Wally Pfister Transzcendense bennem hagyott, leginkább úgy tudnám jellemezni: indulatmentes hibalátás. Légköre, legtöbb tudományos fantasztikus ötlete megfogott, és az átlagos színészi játékok dacára néhol előtüremkedik belőle a dráma is. Függetlenül a pro és kontra érvektől: lelkesített ez az elképzelés a számítógépes evolúció várható, majd akárcsak elképzelhető jövőjéről, technika és természet határának elmosódásáról - miközben pedig tudtam, hogy nem egy jó filmet nézek.




Pfister körülbelül addig uralja teremtményét, ameddig az alap-leírás tart. A 2 főszereplő, Will és Evelyn Caster tudósok, szakterületük az A.I. (="M[esterséges] I[ntelligencia]"). Egy előadásukon akaratlanul is kihívják maguk ellen a sorsot: Willt és kollegáit aznap egy terrorcsoport támadása éri, férfi szervezete elkezd leépülni, és az orvosok csak heteket jósolnak számára.
Egy nap Evelynnek az az ötlete támad, hogy Will korábbi egyik találmányába, egy szupercomputerbe töltsék fel a férje agyának a tartalmát - hiánytalanul. Vagyis: egy hús-vér ember összes emléke és gondolata, mindaz, ami Will Caster szellemileg valaha is volt, az ki tudja hány terabyte-nyi szoftveranyagként létezhet tovább. Az áttörés sikerül, de menekülniük kell, és Evelyn egy elhagyott kisváros mellett építtet Willnek egy kutatólaboratóriumot, teret adva neki, hogy működjön és továbbfejlődjön.

De vajon mivé?



Könnyen összefoglalható, hogy mi miatt lett erőtlen ez a remek kiindulási alapokat kapott tervezet: hanyag írás és rendezés. Pedig érezhető a törekvés, hogy elkerüljék az ősi hollywood-i képletet, ahol a géplény elszabadul, és mindent ki akar sajtolni, illetve mindenkit el akar pusztítani. De ezek az ötletek (sejtregeneráció, gondolatok digitalizálása, evolúció, szerves mechanika, stb.) legfeljebb műsoridőt kapnak, kellő alapozást sose. A történet nem mentes ugyan fordulatoktól, de koherens összefüggések híján s z é t f o r g á c s o l ó d i k, _ é s _ a _ b e e m e l t _ ö t l e t e k _ n e m _ k é p e s e k _ a z t á n _ e l r e n d e z ő d n i _ b e n n e. _ M i n t _ a _ b e t o n r a _ s z ó r t _ m a g v a k, _ a m i k _ n e m _ t u d n a k _ m i b e n _ s z á r b a _ s z ö k k e n n i.



Körvonalaiban tetszett az, ahogyan "Az új Will" fejlődik. Első életjelzését egy DOS-kérdésként adja Evelyn tudtára, hangot, majd virtuális képet hoz létre magának. 2 év múlva már saját fizikai újjáteremtésén munkálkodik, hogy újra magához ölelhesse Evelynt. S mire ez az "álma" összejön, nanotechnikai hatalma közben az egész bolygóra szétterjed. Ez talán az év legprovokatívabb sci-fi-s elképzelése, és sajnálom, hogy Pfister nem tudta kibontani.
S o k a n _ a g y r é m n e k _ t a r t j á k _ a _ r e p r o d u k t í v _ n a n o r é s z e c s k é k _ ö t l e t é t, _ a m i v e l _ E v e l y n _ é s _ W i l l _ s ú l y o s a n _ s é r ü l t _ h e l y i _ l a k o s o k _ s z e r v i _ k á r o s o d á s á t _ k e z e l i k, _ e g y r e _ v a d a b b _ v é g l e t e k b e n. _ É n _ s z e m é l y _ s z e r i n t _ e l h i t t e m, _ h o g y _ e z e k _ a _ n a n o d ö g ö k _ ö n s o k a s í t v a _ k i j a v í t h a t j á k _ a _ s é r ü l t _ s z e r v i _ r é s z e k e t. _ A z _ ő s s e j t t e r á p i a _ k o n c e p c i ó j á t _ j u t t a t t a _ e s z e m b e. _ E n n e k _ i s _ c s a k _ a z _ a _ b a j a, _ m i n t _ m i n d e n _ m á s n a k _ a _ T r a n s z c e n d e n s b e n: _ n i n c s _ f e l é p í t v e _ é s _ h i h e t ő v é _ f o r m á z v a, _ e l l e n b e n _ j ó c s k á n _ s i k e r ü l _ e l t ú l o z n i. _ A z z a l, _ h o g y _ W i l l _ ö s s z e s _ c s o d á s _ k é p e s s é g é t _ a _ n a n o t e c h n i k á r a _ f o g j á k _ r á, _ a z _ b ó v l i _ k i f o g á s s á _ ü r e s e d i k.

Nemcsak a sci-fi-aspektusában vérzik ez a mű. Arcpirító, hogy Chris Nolan több  kultfilmjének operatőre olyan szempontokra nem figyelt oda, mint a

1. kiforrott főkarakterek, 
2. életszerű helyzetek és ezek eszkalációja,
3. történeti szálak logikus mozgatása.

És mielőtt valaki elfogultsággal vádolna: fütyülök rá, hogy Nolan itt az alkotógárda tagja. Kizárólag a film alap-leírása győzött meg, hogy jegyet váltsak a Transzcendensre: nem olvastam utána, ki csinálta, vagy hogy kik szerepelnek benne.
Visszanézve azt azért belátom, hogy Nolan hatása teli tüdőből ordít a témáról és a komoly(kodó) hangvételről. Ha az alkotók között Pfister, Nolan és Emma Thomas nevét együtt látom, nem nehéz odaképzelni Morgan Freeman és Cillian Murphy nevét a színészgárdába. Joseph-Gordon Levitt - szintén korábbi Nolan-mozik főszereplője - tavaly sikeresen debütált rendezőként a Don Jonnal. Miért ne sikerülhetne idén Pfisternek is - gondolhatnánk.

Nem hibáztatom Rebecca Hallt és Johnny Deppet. A házaspár kapcsolata jobbára csak Will betegeskedése, illetve az utolsó 1-2 közös jelenetükben mutat bensőséget. De a tárgyalás nagy részében a 2 színész között - függetlenül az ember-gép felállástól - stagnál a kémia. És a párbeszédeik sem természetesek. Ez egyértelműen a hanyagul írt jellemvonások és a biztos rendezői útmutatás hiánya miatt van így: Depp nem találja a helyét a szerepében, alul teljesít, és ezzel Hallra hárítja, hogy érzelmileg feltornázza a jelenteiket.
Evelyn pálfordulása sem jellemfejlődésből fakad, pedig fakadhatna. Elvesztette élete párját, mellette volt utolsó heteiben, hamvait saját kezűleg szórta a folyóba. Most, hogy kínkeservvel visszahozta őt ebbe a világba, szinte megszállottan ragaszkodik hozzá, majd közös álmaik folytatásához. Pfisternek egyszerűen nincs emberismerete: nem azt látom, hogy egy pár elveszlik a tudomány iránti determináltságában, hanem hol érzékenyek erkölcsileg, hol meg értelmezni se tudják a szót. Bizonyíték erre Evelyn kiborulása, mikor Will - épp a nő kérésére - elemzi a hormon- és érzelmi térképét. Válogatott csodákhoz asszisztált mosolyogva 2 évig, de egy ilyen kézenfekvő képesség kiborítja? Ugyan már...

A legjobban megcsinált nagyjelenet kétségkívül Will öntudatra ébredése, immár kibernetikus entitásként. Evelyn, és legjobb barátjuk, Max Waters közösen tanúi az ébredésnek. Max viszont le akarja állítani, mert "Will" egyből az internetre akar csatlakozni, ami nem vall az eredeti személyre. Itt a legletisztultabb a színészi játék, ahogy Evelyn és Max egymásnak bizonygatják az igazukat: "(...) Ott voltunk, Max; ezek emlékek!" És a konfliktusnak is itt érezni az élét, hiszen egy intelligens gép meg is tudhatja játszani magát.
Én ugyan megadnám az új Willnek az esélyt, hogy továbblétezzen. Még azzal is egyet tudok érteni, ahogy később megpróbál 1 darab hús-vér testet létrehozni magának, hisz érdemtelenül fosztotta meg a sors, hogy együtt éljen le egy hosszú életet az élettársával. Mégsem értek egyet Evelyn álláspontjával sem, sőt időnként kifejezetten vaknak tartom a nőt.


M a x _ r e m e k ü l _  r á t a p i n t _ a r r a , _ a m i _ m i a t t _ a _ G é p - W i l l _ n e m _ l e h e t _ u g y a n a z _ a _ s z e m é l y i s é g, _  m i n t_ a z _ E m b e r - W i l l _ v o l t. _ "A z _ e m b e r i _ t é n y e z ő _ t e l e _ v a n  _ ö n e l l e n t m o n d á s o k k a l. (...) E g y _ g é p _ e z t _ n e m _ t u d j a _ k e z e l n i." . V i l á g o s, _ h o g y _ i t t _ a z _ é r z e l m e k r e _ c é l o z n a k. _ E g y  _ g é p t u d a t, _ b á r m i l y e n _ f e j l e t t _ t u d a t _ n e m _ k é p e s _ é r e z n i, _ l e g f e l j e b b _ f e l f o g n i _ é s _ é r z é k e l n i _ a z _ é r z e l m e k e t. É s _ e z _ a _ k i t é t e l _ m é g _ t e t t e n _ i s _ é r h e t ő _ a z o n,  _ a h o g y a n _ W i l l _ d ö n t é s e k e t _ h o z _ é s _ c s e l e k s z i k. _ Ö r ü l t e m _ v o l n a, _ h a _ l á t s z ó d i k, _ a m i n t _ r e a n i m á l t _ t e s t é b e n _ i s m é t _ e l k e z d _ é r e z n i: _ ú g y _ é r t e l m e t _ n y e r t _ v o l n a, _ h o g y _ m i é r t _   á l d o z z a _ f e l _ m a g á t _ a _ v é g é n _ E v e l y n n e l.

Piásnak kellett lennie annak, aki Kate Mara karakterének ezt a nevet adta, hogy "Bree". A lány elvileg korábban maga is kutatói gyakornok volt, aztán pár társával alapított egy technika-ellenes csoportot. Azonkívül, hogy neki sincs igazi személyisége - goth-sminkje miatt még ellenszenves is -, nincs szervezőkészsége, sem pedig morális érzéke. Az elején felrobbant egy csomó gyanútlan dolgozót, azt remélve, hogy ettől leállnak az A.I.-vel kapcsolatos munkák. Hiábavaló hóhérság. Max pedig, bár sokáig fogolyként tartják, soha nem mondja ki a konkrét felelősségüket: sem az ártatlanok megölésében, sem Will halálában és a Gép-Will megszületésében.
A terrorakció az elején egyszerűen csak forgatókönyvi eszköz, hogy

• Willt valaki halálosan lebetegítse (radioaktív pisztolytöltény??),
• hogy Evelyn valakik miatt elrejtőzzön, és létrehozza Will szuperlaborját,
• hogy valaki reprezentálja az ellenoldalt: az elsőre kegyetlennek tűnő, de közelebbről nézve csak a nagyobb bajt elkerülni akaró radikálisok csoportját.

A többi figura lényegében csak a színészek imprózásából tevődik össze, és még a cselekmény sem oszt ki igazi teendőket rájuk, pl. Freeman Joseph-jének, illetve Murphy FBI-ügynökének. A karakterek ugyanúgy s z é t e s n e k _ k ö t ő e r ő _ h í j á n, _ m i n t _ a _t u d o m á n y o s _ v o n a l, _ v a g y _ a _ W i l l _ j e l e n t e t t e _ v e s z é l y _ d r á m á j a.
Maxnak legalább a szerepe világos: megemlékezése Casterékről a film kezdeti és végpontja, átpártolása Bree-ékhez pedig jelezhette volna, hogy a hangzatos eszmék a világ jobb hellyé tételéről mennyire kétélűek. Érthető, hogy nem bízik a Gép-Will önmegtartóztatásában, főleg miután Josephék látták, mivé fejlődött. De ezt az aggodalmat a szkript nem tudja rendesen a szájába adni. Azt bizonygatja, hogy Will a szerves életet a planétán l a s s a n _ a _ s a j á t _ n a n o r é s z e c s k é i v e l _ a k a r j a _ m ó d o s í t a n i, _ "a z _ e v o l ú c i ó _ n e v é b e n". E z _ m e g i n t _ e g y _ o l y a n _ i d e a, _ a m i _ a _ s e m m i b ő l _ j ö n _ e l ő, _ m é g i s  _ ú g y _ t e s z n e k, _ m i n t h a _ l o g i k u s a n _ k ö v e t k e z n e _ a z _ a d d i g _ t ö r t é n t e k b ő l.

S í r h a t n é k o m _ t á m a d t, _ m i k o r _ m e g l á t t a m, _ m i l y e n _ e l f u s e r á l t a n _ r e a g á l _ a _ k i n t i _ v i l á g _ W i l l _ i s t e n s z e r ű _ g y a r a p o d á s á r a. _ A _ k o r m á n y _ B r e e _ t e r r o r i s t á i r a _ b í z z a _ a z _ e g é s z  _ ü g y _ "e l r e n d e z é s é t", _ p l u s z _ k ü l d _ p á r _ k a t o n á t _ é s _ á g y ú t, _ a z t á n... _ a z t á n _ k é s z. E z t _ e g é s z í t i k _ k i _ M a x é k _ a z z a l, _ h o g y _ E v e l y n _ v í r u s t _ f e c s k e n d e z _ m a g á b a, _ é s _ r á b í r j a _ v a l a h o g y _ W i l l t, _ h o g y _ a z _ ő _ e l m é j é t _ i s _ f e l t ö l t s e _ a _ h á l ó z a t á b a. _ Á t l á t s z ó _ c s e l, _ é s _ n e m _ i s _ v i l á g o s, _ m i é r t _ v a n _ s z ü k s é g _ r á. _ A h o g y _ a z _ F B I - ü g y n ö k _ i s _ s z ó v á _ t e s z i _ k é s ő b b: _ W i l l _ s e n k i t _ n e m _ ö l t _ m e g. _ É s _ n e m _ i s _ a v a t k o z o t t _ b e l e_ a _ v i l á g h á l ó _ m ű k ö d é s é b e, _ h o l o t t _ r é g ó t a _ k é p e s _ v o l t _ r á.

A l i g _ f e d e z h e t ő _ f e l _ a _ G é p - W i l l e n, _ h o g y _ W i l l _ C a s t e r _ l e l k i i s m e r e t e, _ a n n a k _ d i g i t a l i z á l t _ m a r a d v á n y a i _ j e l e n _ v o l n á n a k _ b e n n e, _ í g y _ j ó v a l _ n e h e z e b b _ e l h i n n ü n k _ E v e l y n _ r a g a s z k o d á s á t _ i r á n t a. _ E l l e n b e n _ a z _ e r e d e t i _ é n j é t ő l _ t e l j e s s é g g e l _ i d e g e n _ m ó d o n _ m a n i p u l á l j a _ t ö b b _ t u c a t _ e m b e r _ t e s t i _ k é p e s s é g é t _ é s _ t u d a t á t, _ i r á n y í t j a _ ő k e t, _ h o g y _ h ú s - v é r _ a l a k b a n _ é r i n t h e s s e _ m e g _ E v e l y n t. _ D e _ a k k o r _ s e _ f ü g g e s z t i _ f e l _ b e f o l y á s á t _ a z _ á l t a l a _ "k e z e l t e k e n", _ m i k o r _ s a j á t _ r é g i _ t e s t é t _ ú j r a t e r e m t i. _ H a _ e z t _ m e g t e t t e _ v o l n a, _ l e g a l á b b _ k i c s i t _ é r d e m e s n e k _ l á t t a m _ v o l n a _ r á, _ h o g y _ m e g m e n e k ü l j ö n _ a _ t á m a d á s t ó l. _ H o g y _ j ö j j ö n _ l é t r e _ m i n d e b b ő l _ e r ő s _ d r á m a, _ h a _ a z _ e l m é l e t _ s z i n t j é n _ i s _ e n n y i r e _ z a v a r o s?

R é s z l e t e i b e n _ s z e r e t t e m _ v o l n a _ l á t n i _ a _ m o d e r n _ v i l á g o t, _ a h o l _ m á r _ n e m _ l é t e z i k _ a _ G l o b a l _ I n t e r n e t _ C o m p u t e r _ N e t w o r k. _ V a g y _ l e g a l á b b i s, _ a h o l _ m á r _ v i l á g s z e r t e _ l e á l l í t o t t á k. _ H a _ m á r _ v a l a m i _ o k b ó l _ e z t _ a _ l e g v é g s ő _ l é p é s t _ m e g l é p t e _ a _ n y u g a t i _ c i v i l i z á c i ó, _ a k k o r _ e z _ i l l u s z t r á l h a t n á _ a _ T r a n s z c e n d e n s _ f ő _ ü z e n e t é t, _ a m i r ő l _ f e l t e h e t ő e n _ s z ó l n i _ p r ó b á l. _ M e n n y i r e _ f ü g g _ m a _ a _ v i l á g _ a _ s z á m í t ó g é p e s _ t e c h n i k á t ó l? _ H a _ a _ g é p e k _ m e g t a n u l n á n a k _ g o n d o l k o d n i, _ m i _ m i n d e n r e _ v á l h a t n á n a k _ k é p e s s é? É s _ m i t _ j e l e n t e n e _ e z _ r á n k, _ a _ "f e l j a v í t a n d ó" _ s z e r v e s _ é l e t r e _ n é z v e?

É l e t e m b e n _ e l ő s z ö r _ t a p s o l t a m _ a _ m o z i b a n _ e g y _ g y e n g e _ a l k o t á s n a k _ l e n é z é s _ v a g y _ c i n i z m u s _ n é l k ü l. _ K ü l ö n _ j e l e n e t e k, _ k ü l ö n _ ö t l e t e k _ é s _ k ü l ö n _ l á t v á n y k é p e k _ t e t s z e t t e k _ b e n n e, _ é b r e s z t g e t i _ a z _ e m b e r b e n _ a _ t é m a k ö r ö n _ v a l ó _ e l m é l k e d é s t. _ A z on b a n:_ a _ b í z t a t ó _ e l e m e i t _ n e m _ t u d j a _ ö s s z e fo g n i, _ í g y _ a z o k _ ú g y _ s z ó r ó d n a k _ s z é t _ m e n e t k ö z b e n, _ m i n t _ W i l l _ n a n o r é s z e c s k é i _ a z _ a t m o s z f é r á b a n. _ S z ó v a l _ h a _ n e m _ i s _ "t r a n s z c e n d e n s", _ l e g a l á b b _ s a j á t o s_ é l m é n y t _ n y ú j t o t t _ W a l l y _ P f i s t e r _ d i r e k t o r i _ d e b ü t á l á s a.




G y e n g e, d e 
v á l l a l h a t ó.

Arábiai Lawrence

"Ha nagyobb a büszkeség, nagyobb a bukás."

(Star Wars: Epizód III.)

Az életrajzi filmek az egyik leghasznosabb mozis zsáner. Amellett, hogy a vásznon életre keltve nekünk is könnyebb képet kialakítanunk 1-1 személyről a tudatunkban, nagyobb eséllyel is nyitnak érdeklődést az adott történelmi alak iránt, mintha könyveket mutogatnának nekünk róluk. Tetteiket sem csak egy katalógus datált listájaként, hanem érthető érzések, gondolatok és motivációk kivetüléseként, folyamatában segít látnunk.
David Lean 7 Oscar-díjat nyert eposza is ettől működik elsősorban: közel hozza főszereplőjét az átlagemberhez, minden erényével és hibájával együtt. És bár ezt az alkotást a mai napig kedvelem, mégsem tekintem annak a grandiózus mesterműnek, mint dézsányi másik mozikedvelő. Elismerni valaminek az értékét és rajongani érte messze nem ugyanaz - utóbbinál pedig jóval könnyebb a népszerű közvélemény sodrába bekerülni.

Ódamentes a véleményem az Arábiai Lawrence leggyakrabban emlegetett pozitívumairól: 

1. az alkotás térbeli kiterjedtsége,
2. Peter O'Toole pazar alakításáról mint Lawrence hadnagy/őrnagy,
3. és egzotikus sivatagi tájképeiről.

Mindez nekem is hozzátesz az élményhez, de érdekes történet nélkül nem lenne több egy irdatlan képeslapnál. A forgatás Spanyolországban Jordániában és Marokkóban zajlott: szinte bőrén érezheti az ember a kietlen homokdűnék sivárságát, az állandó életveszélyt rejtő, forró égövi klímát. A kalandor angol tiszt pont itt, pontosabban az itt élő, megosztott arab világban lépett élete legmeghatározóbb szakaszába. Ez az időszak formálta őt azzá a Lawrence-szé, aki rövidesen "Arábiai" becenéven bevonult a korai XX. század történetébe, a történelmi köztudatba. És az arab térséget elhagyva többé nem is találta igazán a helyét a nyugati civilizációban.

Mint pl. a 20 évvel későbbi Gandhi, az Arábiai Lawrence is a főhős halálával indít: T. E. Lawrence motorbalesetben meghal, majd egy újságíró felteszi a kulcskérdést: ki volt ő. A válasz maga a film tartalma: az értelmezést teljesen ránk bízzák. És az is elég nyilvánvaló, hogy mit üzen ez a halálától való indítás: "Tegyétek le a szakkönyveket, nem törileckét kaptok, hanem egy személyes krónikát! Abból is csak egy szeletet!" Nem firtatom, mennyire követi a dokumentált adatokat a produkció, vagy sem; nem ez a lényeg. Mint mondtam, Lean és alkotótársai valódi egyéniséggel ruházzák fel Lawrence-t, azt elmesélve, hogy őt miként formálták az átélt tapasztalatai - a lelke sötét sarkaiba is betekintve.

Az egész alkotás légkörében van valami meseszerű, kalandregényes hangvételű, de nem próbál direkt idealizálni. Lawrence voltaképpen antihős: makacs, színpadias, becsvágyó idealista. Noha sosem tagadja meg európai hazáját, teljesen elkötelezi magát az arab függetlenség ügye mellett. Tetemes rizikó lehetett a 60-as évek Hollywood-jában, hogy nem egy hagyományos hősideált ábrázolták, hanem egy, a hős imidzsét tudatosan használó és áhító valakit. Lawrence-t az elszántsága először még valóban hősies tettekre sarkallja. Rövidesen viszont olyan döntéseket is meghozni kényszerül, melyek árnyékot vetnek a lelkére, beszennyezve erélyeit. Míg végül olyasvalamit is megenged magának, amit régi életében sosem merészelt volna: a gyilkolás örömét.

Tehát Lawrence lelki utazása nemcsak annyi, hogy megismerve az arabokat bizonyítani akar nekik és értük. Rögtön érkezésekor szembesül azzal, hogy itt senki és semmi nem fekete-fehér. Egyik legközelebbi barátja, Ali ibn el Kharish is megölte Lawrence beduin kísérőjét, mikor először találkoztak - csak azért, mert engedély nélkül ivott a kútjából. De a kísérő pisztoly rántott, és Aliról is kiderül, hogy művelt, toleráns ember.

Izgalmasabb, mikor már saját magán tapasztalja, mennyire kétélű hivatkozási alap a becsület. Kész öngyilkosságot vállal be, mikor egy Gasim nevű férfi leszakad az Aqaba-ba küldött 50 fős csoportjuktól, és Lawrence visszafordul érte - napokig repetázva a pokoli éghajlatból. És mintha csak Allah gúnyolná ki, Gasim később gyilkosságot követ el, Lawrence pedig maga vállalja kivégzését. A biztos halált kockáztatta, hogy megmentse, hogy aztán a Sors rá testálja a halálát. Ami még groteszkebb, hogy - mint később bevallja feletteseinek: - élvezte. Számomra ez attól borzongató, hogy nem tudni, mennyire vallja be ezt bűntudatból, és mennyire csak azért, hogy szabaduljon az emléktől.

A 2. félidő a lejtő, a személyes bukás ideje. Lawrence mentalitása egyre radikálizálódik, énképe mind inkább arab, semmint angol. Aztán ahogy egy török városban kémkedik, elfogják és erőszakot vesznek rajta. Ez szerintem fordulópont a változásában: míg eddig csak a szíve lett egyre szennyesebb, most már az elméje is kezd azzá válni. Damaszkusz ostromakor személyéhez hű sereg élén lovagol, de testőrei mind gyilkosok, akiket nem is érdekel az arab függetlenség. Tetszik, hogy Ali felismeri a lelki torzulását, de nem tudja megfelelően szavakba önteni az aggodalmát:

"Az én fejemen is van vérdíj."
"De ezek mészárosok!" (...) "Nem egyszerű emberek."
"Nem is akarok egyszerű embereket!"

Senkinek nem ajánlom, hogy végigülje a leghosszabb, több mint 3 és fél órás verziót, függetlenül látványtól és hangulattól. Ennyire ugyanis nem tömör a történet; messze nem! Rengeteg jelenet mintha csakis azért nyújtózkodna el, hogy kettébontható legyen a mű 2 részegységre.  Tudom, hogy a 60-as évek divatja volt minél hosszabb vágásokkal mélyíteni a hangulatot (pl. a 2001: Űrodüsszeia). De nekem, mint nézőnek ez hamar és visszatérően meg-megakasztotta a sztori folytonosságát.

Lawrence-en és Alin kívül még talán Auda abu Tayi karaktere az, aki kiemelhető a szereplőgárdából. Ő a howeitat törzs vezére: elszánt, gyakorlatias, ugyanakkor kissé földhözragadt és babonás lélek (nem engedi, hogy fotózzák, mert azt hiszi, a gép elragadja a lelkét). Ennek ellenére érdekes figurának találtam: néhányszor még egy csipetnyi humort is hozzáadott a jeleneteihez (pl. mikor a vonat kifosztásakor egy böhöm nagy órát zsákmányol).
Hármójukon kívül mindenki más inkább csak tartozék. A csatáknál is úgy éreztem, hogy nem elég spontán az emberek reakciója, ahogy lesújtanak valakire, vagy ahogy őket ölik meg. És az igazat megvallva: az átlagarabot sem ábrázolják valami intelligensnek. Mikor Damaszkuszban a nagygyűlésen egyikük az áramadó gépek állapotáról szól, hangosan kijavítják:
"Van három nagy... gépezet."
"Úgy érti: generátorok!"
Kötve hiszem, hogy az 1910-es évek arabjai ne ismerték volna azt a szót, hogy "generátor". 

Lawrence változása igen tanulságosan fejeződik be. Miután Damaszkusz végül brit kézre kerül, Lawrence-t ismét előléptetik és hazarendelik. Keserű irónia ez olyasvalakinek, aki az arabokat utolsó percig győzködte, hogy egységes népként tekintsenek önmagukra - akár a britek ellenében is. Nyilván nemcsak az töri le, hogy a végcél, az arab egység létrejöhetett volna, de saját résztvevői nem tudták rávenni magukat. Saját nagyratörő álmait, illúzióit is "gyászolja", amiket hagyott az élete értelmévé válnia. Gerillaharcot élt túl és vezetett a semmi közepén, listányi dolgot bírt ki, veszített el vagy adott tudatosan fel - egy ponton még az emberségét is. Hogy utána lényegében oda jusson vissza, ahonnan indult. Akárcsak a cselekmény.

Mindent összevetve ez egy jó és igényesen összerakott mozi, mely valóban kiállta az idő próbáját. Ennél följebb viszont nem méltatom. Nekem elsősorban nem a képi beállítások és jelmezes harcok, hanem címszereplő karakter átalakulása adta el filmélményként az Arábiai Lawrence-t. Voltaképpen csak attól fosztom meg az alkotást, amire Lawrence maga is úgy szomjazott: a dicsőségtől és glóriától.