A Rozsomák

Egy eleve tűzrevaló krachfranchise-tól sokkal dühítőbb, mikor egy jó széria ígéretes új tagját visszatartják a megalkuvások. Mikor tisztán kivehető, miként lehetett volna egy filmből több ambícióval és érettebb hozzáállással marandó alkotás. Aztán valahogy mégis kicsúszik az alkotók kezéből, és átadja a helyét a szokványos, helyenként egészen kiábrándító félmegoldásoknak.

Nem fogom a The Wolverine-t a többi X-men-mozihoz hasonlítgatni. Az viszont sajnos igaz, hogy saját fő kategóriájában jóval könnyebb ütősnek nevezni. Képregényfilm; a nyári idényre szállított tagja egy zsánernek, ami máig csak módjával engedi be a realizmust, az esendőséget és a vért. Van ezekből is egy kevés. De nem annyi, mint kellene.

Ha simán filmként mérjük föl - ahogy a cím is sugallja, hogy tegyünk -, azt vesszük észre, hogy ez a mű... csonka. Érint számos felnőttkori dilemmatípust, konfliktushelyzetet és drámacsírát, amelyeket többnyire egyszerűen félbevág és veszni hagy. Csak azért, hogy a produkció a "nyári akciómozi" öntőformájába illeszkedhessen. Igazi mély tartalom helyett kapunk itt egy újabb konspirációs thrillert, olyan lehasznált panelekkel, amik alig vagy nem próbálnak jelleméréshez, esetleg újszerű tanulságokhoz vezetni. Ilyenekre gondolok, mint

• a szerelem újramegtalálása Mariko személyében;
• az önkéntes magány, rendszeres rémálmokkal a néhai Jean Grey-ről; 
• a szupererő vágyása/nem vágyása és az emberi gyarlóság;
• vagy a jövő megjósolása, az ellentét a végzet és a szabad akarat között.

Tökéletesen értem a méltatókat. Tény, hogy az X-gyártósor legújabb terméke jobban sikerült, mint az eredetmozi, a "Kezdetek". Jól lehet érteni a többi X-men-movie ismerete nélkül is; maga a "mutáns" szó talán háromszor hangzik el a 2 óra alatt. És a nagyvásznon könnyebben magával ragadják az embert a hangulatos tájak, a japán mentalitás középerős jelenléte, Hugh Jackman verhetetlen karizmája és akciójelenetek közül az 1-2 normálisabb. Mikor azonban kilépünk a teremből - kivárva előbb az epilógusjelenetet -, ráeszmélünk, hogy voltaképp a film egyes darabkái tetszettek. Egészében aligha.

Jackman játékáról rosszat nem tudok mondani. Ráöntötték Rozsomák szerepét. És az eredetfilmhez képest ezúttal jobban is használja őt a forgatókönyv, egy kicsivel. Most nem áldozati bárány. Balszerencséje a nőkkel végre nem vetekszik Michael Douglas-ével. Nem láttatja naivan ostobának, mikor leleplezi, kik az összeesküvők, ki élt vissza a bizalmával. Az elvonultság éppúgy jól áll neki, ahogy megszokott védjegyei: a cselekvőkészség, az enyhe cinizmus és az ádáz küzdőszellem.
Mindezen tulajdonságai remekül összecsengenek a film választott témájával, a szamuráj becsületkódex-szel.

1945. augusztus 9-én, Nagaszakiban  Logan megmentette egy japán katona, Yashida életét, aki ma, félszáz évvel később egy céglánc elnöke.
Halálos ágyán megkeresteti, és kétértelmű ajánlatot tesz neki: ha nem kér a halhatatlanságból, adja át neki az erejét. Temetésén unokáját és örökösét, Marikót megtámadja a yakuza. Miután Logan elmenekül vele, felfedezi, hogy regenerációs képességét blokkolja valami. Vagyis emberi miliőn kell eljátszania a védelmezőt, illetve rájönnie, hogy mi folyik itt.

Nagyon egyenlőtlen a minősége a különböző nagyegységeknek, ami miatt hajlanék engedékeny lenni. A prológus nagyobbrészt tetszett. Logan egy kúthoz láncolva kukucskál ki egy résen, mikor a táborban riadót fújnak, odafönt pedig árulkodó jelként 1-2 kóbor bombázó repül. Ez egy roppant izgalmas látkép, és azonnal felnyomta bennem az adrenalint. A 40-50-es évekbéli atombomba-detonáció pofásan teátrális effekt. (És mielőtt bárki kérdezné: a teljes filmet 2D-ben láttam.)

De sajna, így is megint felütötte fejét a Hatásvadászat Csillagokat Látó Kis Manója. Ahogy Yashida túléli találkozását az atompokollal, az csak 1 fokkal hihetőbb, mint ahogy Indiana Jones túlélte. Logan egy fémfedelet rászorít Yashidára, ami megóvja a beszűrűdő tűzcsóváktól.

Ami még rosszabb: Logan nemcsak hogy már az utolsó utáni pillanatban ugrik a kútba, de telibe kapja őt a lángörvény. Ez egyértelműen az X-men 3. öröksége, ami után a film időrendben játszódik. Már amott abszurditásig fokozták Logan gyógyulókészségét, hogy A Phoenix Jean Grey ne tudja egyből molekulákra tépni, mint Xavier professzort. Mintha azt képzelnék az alkotók: "YÍHÁ!! Az Acélember lazán túlél egy nukibummot! Sz'al Az Adamantiumember is bírná, ha telibekapja, ugye!?" 

 

A legkiforrottabb szelete a movie-nak a bevezetése. Logan a divatos hollywood-i elgondolás szerint elvadult külsővel, hosszúra nőtt hajjal és szakállal él, egy kisváros mellett Észak-Amerikában. Hogy mivel tengeti az életét, az nem annyira fontos. Az idő vagy emberkapcsolat nem köti, plusztulajdonságai miatt pedig elég nehéz félteni őt.

Bármelyik emberszereplő drámájától szívszorítóbb az a jelenet, ahol Logan egy medvét öl meg. A jelek szerint régóta ismerte az állatot, és mikor látja, hogy erős mérgű nyílvessző áll ki belőle, felhasítja a koponyáját. "Nem hagyom, hogy szenvedj, cimbora." Ezt én mint magánember mélységesen elítélem. Logantől viszont jellemző tett. Azonkívül rá is játszik a hasonlóságra a bushido-tan és Logan saját mentalitása közt. Öngyilkosságot nem engedi, de az elnyúló kínhalált se (Az utolsó mohikánban is azért lőtte le Sólyomszem Haywardot a máglyán, hogy ne kelljen soká gyötrődnie a megváltó halálig). A medve ugyan CGI, mégis élethű a jelenet. Nézőként éreztem, ahogy belémmar az állat utolsó, tehetetlen ordítása, és kimúlt.

Yukio, aki Logant nagynehezen elhívja Tokyo-ba, felemás eset. Energikus, életszerető, nem fél a kockázattól, de szerencsére nem akar folyton jópofa vagy menő lenni. Neki is a hátteréről több információt elhintenek, csak aztán a tipikus sidekick-pozícióba ülteti őt a film, aki csak pörög meg kardozik. Ez az, ami engem zavart benne. 

Eléggé eltér amúgy a képregénybéli eredetijéhez képest is. Úgy néz ki, mint azok a tini japán animefanok, akik műszínű hajfestékkel próbálnak hasonlítani a kedvenc figuráikra. Ez az, amit az X-men-fanok utáltak benne. Halovány jövőbelátó képességgel bír, szoknyát és időnként térdzoknit hord, illetve képzett vívó: ezek után végképp olyan, mintha egy live-action animefilmből lépett volna elő.

Engem igazából az tölt el csalódással, ahogy ez a film hozzááll a japán kultúrkörhöz. És ezt nem holmi megrögzött hagyománytisztelet mondatja velem, csak mert szakot végeztem belőle. Bosszant, hogy miután olyan szépen ábrázolták a Yashida-rezidenciát, a temetést, szó esett a szamuráj-mentalitásról, egy-két szokásról... mindez majd oda fog elvezetni, hogy

1. egy dölyfös apa a tekintélyelvvel és a szokásaikkal próbálja belezsarolni lányát egy érdekházasságba, majd yakuzákkal raboltatja el a temetés közepén, csak mert a nagyapa ráhagyta minden vagyonát; 
2. aztán egy megalomániás üzletember halálfélelemből szupergonosszá vedlik, és károgva áriázik róla, mi mindent épített fel, mekkora az ő fontossága. Majd még erre visszatérek a klimaktikus csatánál. 

 

Gyáva megoldás volt egy részben Frank Miller-képregény moziverzióját olyanra szabni, mint a hongkong-i akciófilmek. Az Adósság és becsület az egyik legismertebb X-men-képregény Rozsomákról. Az ott szereplő elemek a 2013-as filmben is megtalálhatóak: a japán tradíciók megkötései, a kényszerházasság terve, a nidzsa-szekta merényletei, illetve hogy Logan felfedezi az érző oldalát Mariko személyén keresztül. Mindez a mozis átiratban szintén megtalálható. De bár ne volna! Sem időt, sem okos elgondolást nem kapnak eleget. Így aztán sem a látványkészletben, sem a cselekmény szövedékében nem többek elszórt díszeknél.

James Mangold rendezőt és az írókat a japán kultúra, jelenségei és az egyes szokások csak mint körítés érdekli. Bónuszkellékek, amik zamatossá teszik elvileg, mire eljutunk a Wolverine-féle kézitusáig. Ez, ami talán a legjobban dühít. Mangold nem is próbálja átlátni és megérteni, mi lehetett a forrásanyag lényegi szándéka, hogy aztán tökéletesíthesse azt.

Nem elég, hogy filmjében

1. erősen érezni az inkonzisztenciát, elsősorban az összeesküvés-szálban;
2. hogy a japán szereplők önhitt, kisformátumú klisé figurák, akik tompa élű dialógusokat és zavaros ál-motivációkat kaptak;
3. hogy a sztori tele van csömörkeltő dedóságokkal (pl. óriás életben tartó harcipáncél, vérármot blokkoló gépatka, erkölcscsősz íjászpasi, őrült hüllőszabású tudósnő, szupererőért vicsorgó bushi cégelnök).

De mindezt összetoldozni egy ország kulturális jegyeivel már otrombaság.

Na jó, vissza a történethez...

Logan és Mariko szerelme külsőre mintha Az utolsó szamuráj romantikus szálára próbálna hasonlítani. Ugye a szakállas veterán kiábrándult a világból, még a japánok nyelvét sem ismeri, esze ágában sem volna maradni. A másik pedig egy hagyományos feleségjelölt, aki lelkiismeretes és szelíd. Nem mondom, ránézésre van némi halovány bája ennek a futó románcnak. De ha jobban meggondoljuk, életszerűtlen. Főleg a XXI. században.
Csupaszítsuk csak le Mangold elképzelését: az történik, hogy a csinos úrilányt első találkozásukkor a hős megmenti az öngyilkosságtól. Ő eleinte még ódzkodik a nyers modorú férfitól,

majd miután elmenekítette a yakuza elől, és bújkálni kényszerülnek, valahogy mégis megfogja Logan heves-hűvös, védelmező elszántsága. Részben mert kislány korában nagyapja mesélt neki róla.
Az elég óvatlan bújkálás közepette Mariko tanítgatni próbálja Logant... csak hogy ezáltal már annyira belehabarodjon, majd - kamerán kívül - együtt is aludjanak.

Aztán elrabolják őt, és Logan mehet megmenteni a várakozó kedvesét. Miután pedig Mariko mindent vagyont megörökölt, azzal búcsúzik Logantől, hogy várni fogja. Igencsak bűzlik a vágyálom-szerűsége ennek a kapcsolatnak!

Jean Grey jelenléte, mint a múlt árnya, nem volt tolakodó. Erősnek sem mondanám viszont; valahogy nekem sosem működött az eredeti trilógiában a köztük lévő, főleg szemezésekből álló flörtölés. Logan álmaiban Jean mindig az ágyon, hálóingben jelenik meg, és bíztatja őt, hogy mihamarabb csatlakozzon hozzá a túlvilágon. Ilyen erős kötelék biztos, hogy nem volt közöttük.

Gyanúm szerint ezt a  The Grey c. filmből importálhatták az írók: John Ottway képzeletében is mindig (beteg)ágyon jelent meg halott kedvesének a szelleme, és megnyugtatóan susmogott neki, hogy ne féljen.
Az elgondolás az volna, hogy Logan magára maradt az X-men 3. után. Yashida roninnak, hadúr-nélküli szamurájnak nevezi őt, és Logan érti, hogy miért. Nem szolgál senkit, nem hisz semmiben, nincs célja ki tudja meddig tartó életének. Az egyetlen hely, ahol úgy érezte, hogy odatartozik, X-professzor mutánsotthona volt, amely alapítójával együtt Jean-t és még másokat is elveszített. Ez az 1 olyan dolog, amit picit sajnáltam, hogy el kell maradjon a korábbi események elhallgatásával. Kicsit segített volna nyomatékosítani, mi teszi ennyire magányossá. Tovább nem is panaszkodom erről.

Vipera, a mutáns tudósnő egy kellően aljas, démoni szőke, aki vonzó ál-külseje alatt szörnykarmokat tud növeszteni és szupermérget köpni. Ő juttatja valahogy azt a gépatkát Logan szívéhez, ami blokkolja a regenerációs képességét. Miként? Talán úgy, hogy a szív körül tekeregve lassítja a véráramot, ezért gyógyulnak nehezebben Logan lőtt sebei? Borzasztóan erőltetett elgondolás. Nyilvánvalóan csak azért lökték be ezt a sztoriba, hogy Rozsomák ne legyen olyan sebezhetetlen, így izgulni tudjunk érte. Nem sokat segített, tekintve, hogy még a végső csata előtt kiveszi a fémparazitát.

A doktornő motivációja igencsak a WC-ben kötött ki. Ő mozgatja azokat a ninja-alakulatokat, akik végeznek Yashida fiával, majd elrabolják az ébredező Logantől Marikót. De hogy mi erre az indítéka, az nem világos. Pénzért? Pozícióért a főgonosz mellett? Tudományos ambícióból? Nem derül ki.

Ahogy azt sem értem, hogy mi célból vágta meg Marikót a nyakán. Mert a következő jelenetben már nincs baja tőle: sem a vérveszteség, sem Vipera testének mérgező zöld váladéka nem roncsolta. Ijesztgetésből?

Komolyan úgy érzem, hogy Vipera egy nagy elszalasztott lehetőség a forgatókönyvben. Sugárzik belőle az emberi mocsokság, így  jóval körmönfontabb manipulációkat is kinéznék belőle, mint amik jutnak neki a cselekményben.

 

Mielőtt rátérek a filmvégi Nagy Csavarra, tennék egy kis kitérőt. Létezik egy amerikai kifejezés: "jumping the shark", azaz: "megugrani A cápát". Ezt arra szokták mondani, mikor annyira abszurd és légből kapott dolgot raknak egy filmbe, mely akár az egész franchise-nak az értékét magával rántja/ránthatta volna.  

Íme tehát a csavar, amivel a 2013-as Rozsomák-mozi "megugrotta A cápát": az öreg Yashida nemcsak, hogy a film főgonosza, de építtetett egy adamantium-óriáspáncélt, melynek kisgépei visszahozták a klinikai halálból. Ami még cifrább: e fémpáncél egyek közt képes elszívni Logan képességét - révén, hogy az "átadható". Hát azóta nem láttam ilyen elfuserált leleplezést, mióta Raja Gosnell Scrappy Doo-t tette meg a Rejtély Rt. nemezisének!

Yashida pont fordított eset, mint Vipera: neki az eszközei sík hülyeségek. Motivációja azonban jól kivehető... lenne. Egy olyan alapvető emberi gyarlóság hajtja, amivel a legtöbben könnyen azonosulni tudunk: retteg a haláltól, az örök elmúlástól. Erre pedig bizony sokunknak nem nyújt vigaszt, hogy utódaink majd továbbviszik mindazt, ami fontos nekünk. Yashida alapjában véve gyáva. Loganre - aki a szeme előtt gyógyult meg a nukleáris égésből - mindig úgy emlékezett, mint egy csodalényre. Akiben ott az esély, hogy az ember meghaladja a neki szánt időt az életben. "Akkor sem álltam készen a halálra. És most sem."

Az még tetszett volna, hogy épp az idős Yashidáról derül ki, hogy ő a fő szemétláda. Mikor haldoklott és Logannel beszélt, a személyiségéből ki lehetett érezni az egót. Hogy nemcsak egy tiszteletreméltó családfő. És a tetőpontnál láthatjuk, milyen hálátlan, mennyire feladta erkölcseit, hogy a Logant fiatalon tartó életerőt megkaparintsa.

De aztán meg begőzöl az újsütetű fiatalságtól, és Logan halálát, az üzleti birodalma feletti örök uralmat áhítja. Minek kellett egy világos és érthető szándékot ennyire a megalomániáig fokozni az íróknak? Hogy ettől is még gonoszabbnak tűnjön? Kártékony ügybuzgalom ez a készítőktől.

 

Mikor láttam, hogy Yashida Logan erejéből másodpercek alatt évtizedeket fiatalodik, nem hagyott nyugodni, hogy már láttam ezt valahol. Valamilyen képregény-feldolgozásban. És akkor beugrott:

Ra's al Ghul, a DC-animációs világból! Azon belül is a The Demon Reborn epizód végéről, mikor Superman erejét akarta elszívni. Kis ismertető: ott az történt, hogy a Lazarus Kút forrása egyre kevesebb ideig tartotta fiatalon Ghult, aki 100-110 éves állapotúra rongyolódott. Egy rituáléval Az Acélember erejét akarta megszerezni, de mikor a célszemély már jelen volt, leállt a szíve. És miután mégis sikerrel megfiatalodott, mit csinált?

• Nem, nem érte be vele, hogy csoda történt, és most évtizedekig megint egészséges lehet.
• Nem, nem engedte szabadon hálából a férfit, és kért bocsánatot, hogy erre kényszerült élete megmentéséért.
• Nem, nem hagyta félbe az erőszívást, hátha ennek a hatása tartós lesz, és ráér dekádok múlva újra feltöltődni belőle.

Hanem őrjöngött, rombolt mint egy eszement, és kalimpálva rikoltozott: "Folytasd! Magamba akarom szívni az utolsó csepp erejét is!" Yashida pont ugyanilyen eset. Miért kell a képregényes rosszfiúkra mindig ilyen kicsinyes, bugyuta szadizmust ráerőltetni?

Nemcsak Yashida, de a többi japán férfifigura is a hazai mentalitás valamilyen torz formáját jelképezi. Yashida a gyáva hálátlanságot. Mariko miniszter vőlegénye, Mori a beképzeltség és az élvhajhászás mintaegyede. Mariko apja a cinikus tekintélyelv figurája. Az ő haláljelenete méltóan dicstelen és szánalmas volt.

És itt van, Harada, Mariko gyerekkori szeretettje és védelmezője. Ő a legnagyobb hatökör a mellékszereplők közül. Egy tradíciókról papoló, idiótául naiv és szolgalelkű íjász, aki azt hiszi, jót tesz, mikor különleges mérgű nyíllal rálő Loganre, és segédkezik Vipera és Yashida tervében. Majd miután Mariko egy újabb prédikálásakor kést szúr belé, úgy dönt, hogy az Ezüst Szamuráj páncélszörny ellen támad, és meghal. Nem érdekel, hogy benne volt-e a képregényekben vagy sem: itt csak foglalja az értékes helyet a többiektől.

A befejezés bizonyítja, hogy Logan karakterfejlődése beváltatlan ígéret maradt. Élete és sorsa mindössze annyicskát változott az egész őrült ügy után, hogy már akar kezdeni valamit az életével. Ja, és Yukio lelkesen mellészegődik, mint új partner. Hurrá.
A stáblista utáni jelenetek használatát ugyanúgy elítélem, mint a 3D-t. Ezúttal a plusz 1 perc egészen stílusos lett, ugyanakkor aggályosan sokat ígér a következő movie-ra. Megjelenik a reptéren Magneto, egyik társa pedig megfagyasztja az időt. Logannek pedig a dühroham után az álla esik le, mikor viszontlát egy másik ismerőst:

Xavier professzort! Ehhez csak annyit fűzök: piszkosul jó magyarázatot kell majd erre adniuk a Fox stúdió megbízottjainak, ha nem akarnak csalódást okozni a közönségnek.

Az előzetesek már bemutatták a legsajátosabb akciójelenetet: Logan egy yakuza-tag ellen, a száguldó Shinkansen-vonat tetején. Tagadhatatlanul hatásos. Az viszont nem tiszta, honnan tudják háttal támaszkodva, hogy mikor kell és milyen magasra ugraniuk, hogy ne roncsolódjanak szét valamelyik tábla vagy rácsozat falán.

A többi viaskodásból 2 volt olyan, hogy tetszett:

1. Yukio koreografált vívótudománya,
2. és ahogy Logan a virrasztáson a yakuza-bérencek nyomába ered, először bemutatva ebben az országban, hogy mit tud.

Amennyi negatív dolgot összeszedegettem a karakterek kapcsán, talán sokak kedvét elvettem a filmtől. De mennyiségileg szerintem a jó vonásai kiváltják a rosszakat. Lapul itt egy jó történet a mélyben, ahol a keleti elemeket hibásan használják, megakadályozva, hogy összefüggő, rendezett egészet adjanak ki. Az ötletszinten halott történések pedig az utolsó 20 percre korlátozódnak. Ha kompetens alkotógárda állt volna a kamerák mögött, akkor tartalmas szórakozás lehetett volna.

A 20th Century Fox idei rozsomákos sütije tőlem 3 pontot kap az 5-ből. Nem jó film, de nem is bűnrossz.

2020: A Tűz Birodalma

Christian Bale és Gerard Butler egy filmben. Lényegében ennyi vonzott a produkció leírása alapján. A klasszikus mesefigurák, pl. sárkányok a nagyvásznon sose ragadták meg a figyelmemet. Valahányszor valaki sárkányokról ír történetet, az mindig keményvonalas fantasy törekszik lenni. És mint ilyen, kimondatlanul a felnőtt standardok, a valóságismeret 0 kelvinfokos jegelésére szólítja fel a nézőt. Ez teszi számomra ellenszenvessé az európai népmesék mozira adaptálását.

A Tűz Birodalma sem nevezhető jó filmnek. Elvileg egy olyan apokaliptikus jövőképet próbál felvázolni, ahol a világ nagy részét sárkányok özönlötték el, és a túlélők elszigetelt erődökben igyekeznek fenntartani magukat. Átmenet a középkori várkultúra és a mai menekülttáborok között. Quinn, akit Christian Bale alakít, kisfiúként látott elsőként sárkányt a modern érában: kitalálható, hogy felnőttként ő az egyik erőd vezetője. A közösség izolált életmódot aztán egy tengerészgyalogos csapat zavarja meg, azt állítva, hogy képesek hatékonyan vadászni a sárkányokra.

Hamar leesik, hogy minden háttérismeret a tűzokádókról merő halandzsa. Nincs komolyan vehető részlet a faj jellemzőiről: eredete, elterjedése, sebezhetősége stb.  Egyetlen emlékezőmontázs zavarja le a szabályok egyik felét, másikat meg morzsánként hullajtják el a nézőnek. "...De hamarosan milliók követték." "Túl későn jöttünk rá, kivel állunk szemben: egy fajjal, ami kiirtotta a dinoszauruszokat, a jégkorszak urává lett, majd eonokkal ezelőtt - miután elpusztította a világot - álomba menekült!" Olyan, mintha 7-8 évesekre bízták volna a szkriptet. Ők aztán tettek néhány útrövidítést a cselekményben, hogy hamarabb eljussunk a 2020-as sötét világképhez (amiből egyébként is csak 2 nagyobb zónát látunk). Ezt hívják kapkodásnak.

 

A főszereplő színészek ellen nincs kifogásom. Valójában ők emelik meg a színvonalat annyira, hogy a maga kaliberén élvezhető legyen a film. Quinn rendkívül elővigyázatos vezető, barátjával Creedyvel minden egyes felnőtt és gyerek életét a szívükön viselik. Quinn motivációja tiszta sor: gyerekként látta a dögöt, látta bányász anyját meghalni miatta, hát nem hagy többé mást is odaveszni. Ezért, ám a józan eszére hallgatva is tart fenn kijárási tilalmat, hisz az állandóan kint karisztoló kóborsárkányok követhetik is. Ugyanezért is nem bízik a külvilág más embercsoportjaiban sem.

Örülök, hogy a szereplők nem voltak nevetségesen túlfeszültek, vagy a paranoiáig bizalmatlanok. Látom a gondolkodásmódjukat, így értékelem köztük a koccanásokat, a nézeteltéréseket.

Van Zan, aki az ismert legelszántabb sárkányölő gerilla, soha nem tétovázik. Őt pont sikerült belőni arra a vékony mezsgyére, ami a harcedzettséget a megszállottságtól elválasztja. "A toborzás ezennel befejeződött; kezdetét veszi a sorozás!" Nem szadista vagy pszichopata, csak érzelemmentes harcos, aki a sárkányfaj teljes kiirtásáról, mint közvetlen célkitűzésről sosem fordítja el a figyelmét. Megannyi filmben láttam, hogy egy hasonló archetípust fafejű izomagynak ábrázolnak, ezért megkönnyebbültem, hogy itt nem az...

...egészen a haláljelenetéig. Ahol mit csinál ez a harcedzett vezér? Fejszével nekiugrik a levegőben a fősárkánynak. Fantasztikus ökörség egy ilyen mutatványt végrehajtani, csak mert nincs lőszerünk. Szerintem az írók csak azért írták ezt a szkriptbe, hogy a végső csatában is legyen áldozat. Mégha csak 3 ember is vesz rajta részt.

Merőben más főszereplő Alex, Van Zan csapatának pilótája. Eléggé hasonló kinézetű és viselkedésű Quinn édesanyjához a bevezetésből. Szerintem ez tudatosan van így: Quinn a film során többször kerül olyan helyzetbe, ami gyerekkori lelki sebeit feltépi.

• Mikor megemlíti Alexnek, mi történt az anyjával, jogos indulat cseng a hangjából.
• Mikor egy tizenéves neveltje a szemébe mondja, hogy csatlakozik Van Zan felhívásához, nem tiltja meg. Nem ért egyet vele, de a lelke mélyén tudja, hogy addigi életük egy ingatag kompromisszumon nyugodott. Talán tényleg most jött el az idő. Talán.
• És a legintenzívebb pillanat: mikor a sárkány megostromolja az erődöt, és Creedy helyette áldozza fel magát. Quinn életében másodszor marad tehetetlen, miközben a hozzá legközelebb álló személy most veszett oda. Hasonlóképp Alex is elveszíti az utolsó csatánál Van Zant, akit érdemeiért tisztelt, és akinek már épp sikerült Quinn-nel is megbékülnie.

Leginkább a sárkányok szaporodási mechnizmusát tartom balgának. Úgy van direkt kitalálva, hogy 1 nemzedék alatt túlszaporodtak, de - a megfelelő támadással - 1 nemzedék alatt vége a populációjuknak. Először is itt van ez a kitétel, miszerint életkoruk nem haladja meg a cickányokét. És mint cickányok: ha más nincs, azonnal ráállnak a kannibalizmusra. Jó, ezt még talán elhihetjük, hisz nem ritka jelenség a létező állatvilágban.
És a legkevésbé hihető rész: 1 db hím létezik az egész fajban. Már elnézést, hogy kiabálok, de MICSODA?!! Azt akarják mondani ezzel, hogy a faj lényegében egynemű?! Mégha csak kevés számú hím volna: az megfelelhetne a hangyák nemi arányainak, csak fordított felállásban! De ez így végképp száműzi a logikát az egész elgondolásból. És gyanúsan nagy mázli, hogy az az egyed, akit Quinn látott, az pont a kizárólagos hím volt. Így ő lehet a kulcsa az emberiség végső nagy győzelmének a sárkányok fölött. John Rambo büszke volna...

Létezik egy disztópikus anime, a Blue Gender. Annak felállására emlékeztetett az itteni jövőkép. Ott is a természet egy különleges szörnyfaja szaporodott el "mint a sáskák", elpusztítva az emberiség nagy részét. Milicisták lövik és vadásszák őket rajokban, tartós eredmény nélkül. Bármely percben széttéphetik őket. A heves, jólelkű főhős partnere ott is egy képzett szőke katonanő, aki infókat közöl vele a szörnyfajról.

És a sorozat nagy csavarja: ezt az új lényt a természet direkt egy nemzedéknyi időre tervezte, hogy megtizedelje a túlszaporodott uralkodó fajt, az emberiséget. Szerepét ellátta, és egy gyors folyamat keretében eltűnhet a Földről, teret engedve a kevés túlélőnek az emberiség közül. 

Hát kb. ezt a tervezőmunkát sejtem az Anyatermészettől ebben a movie-ban is! Lapult egy fegyverfaj a tarsolyában, kiengedte, az pedig elvégezte aratását a Földön - rajtunk. Ha ezt az összefüggést a rendező beemeli a történetbe, az még nem sokat segít, viszont érdekesebbé tette volna a premisszát. Nagyobb lett volna az egésznek a látótere, a kiterjedtség, az eseményhorizont.

A Tűz Birodalmára et adok. Jó kis kikapcsolódás, de csak mint egy lazán tákolt, következményeket elsinkófáló B-mozi.

Ijesztő film 2. (Horrorra akadva 2., avagy még mindig tudom, kit ettél tavalyelőtt nyárson)

Ördögűzés nem való paródiába, ezt biztosra veszem! Először a Bújj, bújj, ördög! okozott letargikus csalódást a téma poénosításában, most meg a Scary Movie 2.-nek a prológusa. Még a létező legolcsóbb, ingyenes fageget is átvették amonnan: a megszállt leányzó lehányó mozdulata a 2 papra. Megtoldva ezt azzal, hogy a 3 személy a szobában hányóversenyt rendez.


Messze nem az utolsó eset, hogy ilyen szánnivaló vécéhumort alkalmaz a film: hányás, szellentés, nyelvmunka, nonsztop szexista beszólások, trancsírozások, dugások, ondóváladék spriccolása stb.
Pedig a forgatókönyv ugyanúgy a Wayans testvérek tollából származik, még egyes szereplők is visszatérnek az első részből, immár egyetemistákként. (Aki esetleg nem tudja: némelyiket maguk a Wayans-ok játsszák.) Látni, hogy ugyanazt a fiatalos stílust próbálták megütni, de egyáltalán nem sikerült. Alig akadt olyan másodperc, ahol a poénok tényleg nevettetőek tudtak lenni.

Kísértetkastély a helyszín. 1 év telt el az első rész zárása óta, akárcsak a Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron elején. A visszatérő szereplők közül kettőt tartottam jó választásnak: 

1. Cindyt, a főszereplő hősnőt,
2. és az "izgága fekete"-archetípus díszpintyét, Kurtát.

Szerintem is ők ketten voltak a legjellegzetesebb figurák az eredetiben. Közülük is Kurta az egyetlen, akinek a hülyülésein sikerült nevetnem: el is kereszteltem magamban Dumbest-nek. Neki jól állt az, mikor idétlenkedett, többnyire. Egyetlen másik eleme sincs az egész alkotásnak, ami jókedvre derített volna.


Cindy karaktere felismerhetően ugyanaz, de itt mást se tesz, mint zihálva beszél, rohangál és műpánikot ad elő. A túldramatizált reagálásait a folytatás nemcsak rosszul használja, de túl sokszor is. Egyszerűen fárasztó volt látni, ahogy rendre óbégat és megsérül, vagy valaki nekiesik (tanár, szellem, fiúbarát, démonmacska, stb.).
Megvetéssel fogadtam a homokos fekete srác visszatérését is: lejárt lemez ez a poén, a karakter untat, ráadásul az ötlet környékezi a rasszizmust. Az ő csúcsjelenete, mikor egy életre kelt bohócjáték az ágy alá rántja, hogy meggyilkolja. Ő pedig erre másfél méteres péniszt növeszt, amivel berántja vele a már iszkolni akaró bohócot. "Ray bácsi is tud egy játékot!"




Az új jövevények mintha ott se lettek volna. Van két lehetséges jelölt az antagonista szerepére: egyikük Tim Curry figurája, egy tanár, aki a kísértetkastélyba invitálja a fiatalokat. A másik a groteszk komornyik. Őt így tudnám tömören leírni: keresztezés Michael Keaton Beetlejuice-a és a Dracula-mitológiából Igor között. Megemlíteném még a tolókocsis feltalálót: csúcspillanata, mikor szemtől szemben nekimenjen egy szellemnek, csak azért, mert az is tolókocsis.
Különleges vendégként a szereplőgárdában üdvözölhetjük Tori Spellinget. Őt én abba a színészkategóriába sorolom, akik küszködnek egy klasszikus sorozat emlékével, és bármilyen szerepet vállalnak, hogy kitörjenek a skatulyából. Az ő figurája akkor éri el a filmben a csúcsot, amikor egy szellem egyéjszakás kalandot rittyent vele.

Kategóriája szerint a folytatás szintén fekete humor, mint az 1. Scary Movie. Viszont elődjével ellentétben már nemcsak a horror zsáneréből vesz elő célpontokat, amiket aztán lejáratni próbál. Előfordulnak felismerhető jelenetek a Charlie Angyalaiból, a Szellemirtókból, Anthony Hopkins Hannibál c. pszichothrilleréből vagy a Titanicból. De ezeket mind humorérzék nélkül használják; az ötletmagok, a csattanók, az időzítés, a helyzetkomikum egyáltalán nem szellemesek. A humorérzékem végig éhezett a film 1 és 1/4 órája alatt!

Ügyetlen zárójelenetként pedig megismétlik, mikor Cindyt elgázolta egy kocsi, csak most a rosszfiúval történik ez. Ja, majd elfelejtem: Cindy barátnőjének apja helyett a drogkedvelő Kurta az, akit élettársa éppen lerendez, miközben fogja a volánt. Valószínűleg így akarták a készítők hangsúlyozni, hogy ez a sikeres Scary Movie folytatása, tehát most is kellemes szájízzel kellene felállnunk a székünkből.

1 vacak pontot adok rá. Eszetlen gyökerek állatkertje, melyből minden mozgatóerő kihalt - beleértve a humort is.

CCCC ! ---- A temetetlen halott - Nagy Imre naplója

"Geek"-nek, azaz "strébernek" szokták hívni Amerikában a nem hivatásos filmkritikusokat. Akik kiegészítő tevékenységként, rendszeresen áldoznak rá időt, hogy véleményt formáljanak 1-1 mozgóképes alkotásról. Motivációjuk nem az, hogy pályamunkát vagy szabványtanulmányokat végezzenek. A "stréber" szabad. A puszta lelkesedés, az önkifejezés szándéka ösztönzi, és ő dönt, miként alkot véleményt: szóban vagy írásban, simán lejelzőzve, vagy kicsit boncolgatva is az "alanyt". 

Most kivételesen megpróbálom kicsit magamat is analizálni. Időnként említek magamról néhány apróságot, de csak azért, hogy az élményt, amit egy film nyújtott, könnyebben szavakba öntsem. Nem vagyok filmgyáros, színházi munkatárs vagy újságíró; soha életemben nem tanultam filmművészetet. Azért kezdtem filmfórumokra kommentelni, később blogolni, mert ezeket a tevékenységeket én a saját képemre formálhattam. Kedvtelésből, mereven rögzített kötelezettségek és ütemterv nélkül.



Kiskorom óta szeretem a jó történeteket - legyen szó filmről, animációról vagy mitológiai mondákról. Erős hajlamom van szóvá tenni, miben mit tartok jónak, és mit utasítok el. Ezért választottam éppen ezt, a hollywood-i mozifilmek firtatását "főhobbinak". Egyetemi éveim alatt, fokról fokra kapartam hozzá össze a kellő ismereteket. Sokkal lazább és kötetlenebb volt ez, mint az intézményi "tanulás", s így persze több és könnyebb sikerélményben is részesített attól.

De nem is ez a lényeg. Úgy örülhettem a meglevő, csekély tudásomnak, hogy nem kellett szégyenkeznem vagy stresszelnem amiatt, ha nem tudok még többet, és ezért engem "a gépezet" bármikor közönyösen kihullajthat. A hibáim felismerése és kijavítása tisztán belső igényből fakadt. Alkottam valami egyszerű dolgot, ami az enyém, a teremtményem, és amiben nemcsak örömömet lelem, de meg is tudom osztani azt az örömöt a többi emberrel. Akik pszichológiát tanultak, azok tudhatják, hogy ez a lelki folyamat komoly serkentő hatással bír az emberre. 

Aztán; tudom, hogy az ismereteim számos téren még bővítésre szorulnak. Például a blog hátterének formázhatósága, hogy tetszés szerinti képek és minták borítsák. És mivel egyedül szerkesztem ezt az internet-fiókot, nagyritkán bizony tárgyi tévedéseket is elkövettem, mert nem ellenőriztem le duplán minden betűt. Ezekre a vétésekre aztán mások hívták föl a figyelmemet, amiért azóta is hálás vagyok az illetőknek.

Mivel ez most felerészt önvizsgáló írás, ezért most olyat teszek, amit azt hiszem, nem sok blogger vállalt be eddig. Apró betűs részben listázom az 5 legnagyobb "felsülésemet", amelyre eddig sor került az elmúlt 27 hónap során.

1. Mikor a Feláldozhatókról írtam, Mickey Rourke karakteréről tévesen azt feltételeztem, hogy mozgássérült, pedig csak egy kiégett és elvonult szereplőről volt szó. Mondanom sem kell, milyen ciki volt, mikor ezt fórumfronton a fejemre olvasták...
2. Összekevertem Marv és Harry karaktereinek nevét a Reszkessetek, betörők!-ből. Mivel az eredeti dilógiában Macaulay Culkinnal mindig "a duóként" kergették Kevint. Marv és Harry csakis jellegre voltak mások: egyik tervez, másik nem. De a szkript mindig ugyanabban a felállásban mozgatta őket; egyenként sosem voltak többek, mint "a másik fickó" a bandából. Ezért mosódott össze bennem, hogy akkor most melyik volt melyik.
3. Wes Studi Magua-ját eredetileg az "egzaltáció" szóval jellemeztem. Helytelen: a színészi játék intenzitása nem abban nyilvánult meg, hogy heves vagy valamilyen extatikus állapotot tükrözött volna. Máig nem tiszta előttem, hogy melyik a legjobb magyar helyettesítő szó erre.
4. Az utolsó cserkész eredeti, 2 évvel korábbi elemzésekor túl sok figyelmet szenteltem annak, hogy az átlagnéző szemével vizsgáljam a produkciót. Pusztán az akciópillanataira és a stílusára fókuszáltam. Holott ez nálam csak 1 tényező a sokból, amit egy mozifilmnél nézni szoktam.
5. A Titanic-kritikámnál pontatlanul idéztem fel emlékezetemben az idős Rose Dawson egyik dialógus-részletét. Van úgy, hogy címeket vagy szövegsorokat direkt átfordítok saját szájíz szerint, mert hívebb fordításnak tartom a saját verziómat. De ez nem egy olyan eset volt.

Most pedig, a 400. bejegyzésre újfent egy hazai mozifilmet vennék elő.

Meg se próbálom Nagy Imre történelmi nagyságát bizonygatni vagy firtatni. Márcsak tanulmányaimból is tudom, hogy ez az eredeti személynek sem volna ínyére. A lényeg, hogy elismerem őt: egyenrangú hősi vértanú, mint gróf Battyányi Lajos vagy az aradi tizenhárom. Külön tragédiája, hogy épp az a politikai rezsim és ideológia ölte meg, amelynek ő az egész életét szentelte, amelyben hitt és bízott. Meggyőződéses kommunista volt, ám - vesztére - becsületes hazafi is. 

 3 magyar mozifilmről készítettem eddig review-t. Mindháromnak megvoltak a maga kórtünetei:

1. A Honfoglalás egy borzasztó eseménytelen, primitív kivitelű mozimonda volt. 
2. A Sacra Corona merő színházi tablóként funkcionált, túlidealizálva főszereplőit és a címbéli relikviát.
3. S a Hídember - bár közérthetővé tette Széchenyit, mint filmkaraktert, de szellemének igazi mélysége kiaknázatlan maradt.

A Temetetlen halott végre olyan mozifilmünk, amelyet nemcsak felvállalhatunk a külföld előtt, hanem büszkék lehetünk rá. Történelemóra nélkül hiteles, idealizálás nélkül emberközeli. Sikerül olyan portrét állítania Imre utolsó 2 évéről, amely elcsépelt frázisokban szegény, és túlmutat propagáción vagy politikai nézeteken.

Utólag nyugtáztam, hogy a megfelelő kézbe került a projekt. Mészáros Márta olyasvalaki, akit a Cannes-i filmfesztivál is díjazott, tehát nem mondható, hogy csak "regionálisan" nagy név. Filmje 3 ország koprodukciója, a főszínész maga lengyel - hasonlóképp, ahogy Árpád fejedelem is olasz megformálót kapott.
Mészáros másféle keretbe foglalja a történetet, mint Bereményi Géza a Hídembernél. Összhangban a címmel, a "halott" a keretbe lépve kel életre, lánya, Erzsébet levélgépelésekor. Ő nemcsak végtisztességet akart édesapjának, hanem teljes rehabilitációt. A koncepciós per részénél könnyű leszűrnünk, mekkora elvakult, bigott szolgalelkűség jellemezte a bírákat, akik a legabszurdabb vádakat aggatták Imrére. Ez a film legnagyobb pozitívuma: sikerül érzelmileg érdekeltté tennie a nézőt. A vége nem nyújt feloldozást vagy okító tanulságot, max. némi keserű megkönnyebbülést: Imre családja 30 év hallgatás után elégtételt nyert, gyilkosai pedig megbuktak.

Cseppet sem bántam, hogy Jan Nowicki arca nem sokban hasonlít az eredeti személyre. Remek alakítást nyújt. Apró külsőségek teszik jellegzetes figurává az ő verzióját Nagy Imréről; az imidzs része nemcsak a bajusz és a szemüveg, de az a zacskó somogyi föld is, melyet sok éve anyja hozott el neki külföldre. Keret a keretben, ahogy Imre házi őrizetekor felidézi a múltját. Mészáros ebben a lényegre próbál szorítkozni: csak meghatározó, egyéniséget formáló képeket és infókat közöl a címszereplőről, így azok nem laposodnak el.

Maga Imre nem egy bonyolult személyiség, de nagyon valós és könnyű azonosulni vele. Elveiből nem engedett, bármennyit győzködték. Önérzete mellé realitásérzék párosult; nem igaz, hogy jóhiszemű lett volna, csak mert bízott a szovjetek megértésében. Egyszerűen hitte, hogy a marxista-leninista tételek tiszta formában egy szabad Magyarországhoz vezethetnek. Egész jó párhuzamötlet "Tito ajánlatának" az említése: a délszláv vezér és rendszere is szélsőbalos volt, csak nem akarta, hogy országának Moszkvából dirigáljanak.

Imrére tehát az egyszerű józanság, meg egy cseppnyi irónia jellemző. Az első fél műsoridőben sokat látjuk családjával és párttársaival beszélgetni: a dialógusok és monológok minősége eléggé változékony. Minél feszültebb épp a helyzet, annál lényegretörőbbek. Imrének 2 olyan szövegsora hangzik el, ami számomra hatalmas lelki tartásról árulkodik:

1. Amikor egy régi újságból kiderül, hogy gyakorlatilag pusztulásra ítélték. "Ne sírj. Ne sírj, na! Nem szeretem."
2. Mikor Imre a sorstársairól beszél a kirendelt ügyvédnek. "Nyugodtan valljanak ellenem. Vállalok mindent."

Szó sincs tehát pátoszról, előnyösített beállításról. Az élénken szimpátiakeltő pillanatok akkor következnek, mikor az logikus: a fogság és kihallgatás, azaz a meghurcoltatás jeleneteinél. Ezek nekem inkább hasznosak voltak, mint érdekesek: illusztrálták Imre kilátástalan helyzetét. 60 fölött, nyomorúságos körülmények közt féltheti saját és szerettei életét.
Roppant ügyes, ahogy a rendezőnő a klausztrofóbia elemét használja! Ahogy telik az idő, Imre szabad emberből fokozatosan egyre kisebb mozgásterű közegbe kerül: az ostromlott Budapest, háziőrizet vidéken, börtönkomplexum, legvégül csak az udvar és az akasztófa lépcsője. Mintha valóban egy járkáló halottat kísérnénk figyelemmel, amint egy láthatatlan erő lassan összeroppantja őt.


A cselekmény ütemezésével nem igazán vagyok kibékülve. Az első 20 perc a legizgalmasabb: forradalom, majd szovjet bevonulás. Előbbiből a lelkesedés, utóbbiból pedig az ostromzár árnyéka, a félelem légköre érezhető ki erősen. A romániai őrizetből Imre vitája egyik nem elvbarát párttársával is tetszett. Imre hiába kommunista: felismeri, hogy '56 októbere nem "ellenforradalom", azaz felbujtott reakciós tüntetés volt. Nagyobb, mélyebb gyökerezettségű valami.
A fogság + kihallgatás percei ellenben igen hosszúak és vontatottak voltak, kevésszer ragadták meg a figyelmemet. Korrekten hátborzongatóra sikerült Imre kivégzését ábrázolni. (Szólok: nem tudom bizonyosan, hogy minden részlete pont így történt-e.) Abban viszont biztos vagyok, hogy kifejezőbb zárást is kaphatott volna a produkció, minthogy két lány csokrot helyez az immár hősi halott Nagy Imre sírjára.

A viszonylag sok archív felvétel használata sosem volt kényelmetlen. Nem érződött úgy, mintha egy kóbor tankönyv vagy egy aktuálpolitikai reklám furakodna be a sztoriba. Legnagyobb haszna talán az, hogy soron kívüli szereplőként behozza az eredeti Kádár Jánost. Egyik bevágott beszédében az önkritikáról beszél: ebből én - történészként is - azt szűröm le, hogy tudatosan vállalta a bábdiktátor szerepét. Nehogy valami még rosszabb valósuljon meg újra, még a Nagy Imre-kormány előtti időkből.
Meglepő volt olvasnom a zárófeliratot, hogy Kádár épp egyazon napon hunyt el, mint amelyen Imre és sorstársai poszt mortem felmentést kaptak.

Még röviden a zenekészletről: ebben úgy fele-fele arányban voltak a számomra tetszetős (pl. a szovjet tankok látványakor az ablakból) és a száraz dallamok (a záróképeknél a sírhelyekről). A szomorú zenetémák nem próbálnak grandiózus vagy túlzóan drámai taktusokkal operálni, épp ettől illenek pont ehhez a produkcióhoz.

A temetetlen halott tehát számomra bevált. Kaptam egy jó történetet, amely rám bízza, mit olvasok ki belőle.