Ben Hur (2010)

Az 1959-es Ben Hur valójában Lew Wallace regényének már a sorrendben harmadik filmes adaptációja volt (a legelső több mint 100 éve készült, és alig negyedórát tett ki a hossza). Korabeli sikere, a díjai jelezte elismertség és közönségnimbusza miatt senki se merte megkockáztatni, hogy negyedszerre is megfilmesítsék Judah, a Hur-család örökösének történetét - egész a mű 50. évfordulójáig.

Amikor egy kiemelten népszerű filmklasszikust újraalkotnak, az új verzió gyakran nem lesz több a régi erőtlen másolatánál. Ilyenkor a készítők elbátortalanodnak, mert a köztudatba már túl mélyen beleivódtak a felülírandó verzió helyszínei, emberarcai és híresebb jelenetei.

És sajnos azt kell mondjam: a 2010-es verzióra is ez a trend áll. Egy élettelen, bóvli jelmezbál lett. Nemcsak azért, mert teljesen monoton, ahogy egyik jelenet maga után próbálja vonszolni a másikat. Ez a film valahogy sohasem teremti meg azt a sorsokat eldöntő, eposzi atmoszférát, ami az '59-es verziót jellemezte. A legkiábrándítóbb, hogy határozottan szűknek, kis volumenűnek érződik, kevés eredeti elgondolással: egy nevenincs TV-film, ami véletlenül a római korban játszódik.

Leginkább a kocsiverseny jelenetnél éreztem ezt, mely a kedvenc Ben Hur-jelenetem volt régen. Kezdve azzal, hogy a helyszín nem Róma, mégcsak nem is aréna, hanem egy judeai regionális verseny, ahol a tömeg egy-két méterre ácsorog az elhaladó fogatoknál. Nincs se izgalma, se volumene a párbajnak, pedig itt megkapjuk a felvezetést is, hogy gyerekkorában Ben Hur és Messala is versenyeztek.
Majd most, amikor Messalát Judah lovai eltapossák, abban sincs semmi feszültség - bár továbbra sem könnyű nézni, hogy ez történik valakivel. Annyiban szolgálja a történetet, hogy Judah a váratlan történéstől kicsit összezavarodik: bosszút akart, de az nem úgy és akkor érte utol célpontját, ahogy tervezte.

Amilyen impozáns egynémely forgatási helyszín, annyira rossz a szereplőválogatás. A fiatal színészek mintha tanonc pótlékai lennének szerepeik hajdani megformálóinak. Észrevehetően kételkednek a produkció és saját ottlétük jogosságában: túl zsengén játszanak és túl erőlködve próbálnak érzelmeket kivetíteni. Az idősebb színészek is pusztán bábuként teszik vagy mondják, amit rájuk oszt a forgatókönyv: annyira felejthetőek és egysíkú jellemek mindannyian, hogy teljesen föloldódnak a tömegben.

Képregényfilmek közül ugyanezt tapasztaltam a Superman visszatér esetében: tiniaktorok imitálnak jelmezekben nagy elődöket, karöltve pár idősebbel, olyan filmben, ami inkább szerelmeslevél egy korábbi verzióhoz, semmint életképes alkotás. Apropó Superman: Kristin Kreuk, a Smallville Lanájától semmiben se különböző személyiséget présel ki magából Tirzaként. Nyilván ezzel a bevállalással próbált kitörni Kal-El gimnáziumi szerelmének skatulyájából. 

Ha már a kocsiversenyt felhoztam, kitérek még külön a többi másolt jelenetre is.

1. másolt szcéna: A meglazult párkány, amiből egy darab Pilatust vállon találja (hatásosabb lett volna a fején), a cselekmény nyomatékosítja azzal, hogy akaratlan jeladásnak állítja be.

Dávid, a Hurok arrogáns zsidó kereskedője felkelésen szervezkedik, amit a légiók parancsnokai, köztük Messala is gyanítanak. Judah-ban nem bízik, sőt apró incidensét is fölhasználja, hogy lázadjon. Nyugodtan nevezhetjük a legutálatosabb karakternek, bár a római észjárást tényleg zsarnokinak ismerjük meg a filmben. Judah gályaévei alatt az általa kedvelt hercegnőt, Esztert befogadja apjával a házába, persze csak azért, hogy a lány szívét ostromolja.
És mikor Judah-t viszontlátja, a tömeg előtt pengét ránt. "És még mindig hátulról támad!" Ez hülyeség. Lehet, hogy így bizonyítja az aljasságát, de akkor is: a Megváltó harmincas évei idején kürtöli ezzel világgá, mekkora szemétláda legbelül, mennyire nem érdemli mások megbecsülését.

2. másolt szcéna: a tengeri csata. (Judah személyiségéről majd lentebb külön). Már azzal bajom van, ahogy az ifjú Ben Hur kinéz 3 év gálya után (e verzióban büntetését a kereszthalál módosításaként kapja, ami jó ötlet). A leláncolt raboknak nem hiszem, hogy sok lehetőségük adatott borotválkozni, vagy a hajukat ápoltan tartani.
Erre a vézna fiatalemberre mondják, hogy "izmos a karja"?? Hát nem tudom: szerintem ha valaki éveken át intenzív munka és gyér elláttás mellett lapátolna, akkor ettől jobban megduzzadnának a kar- és mellkasi izmai.

Ahogy megmenti a főparancsnok, Quintus Arrius életét, szinte egy az egybe átmásolt és amellé még túlironizált is. Ray Winstone alakítása teljesen álmos, hullaszagú, alig-alig pislákol benne élet vagy reagálókészség. Winstone egyszerűen nem Arrius ebben a produkcióban! Az '59-es verzióban Ben Hur és az idős Arrius között érezni lehetett, hogy méregetik egymást, kényszerűségből kovácsolódik köztük az megbecsülés, ami aztán lehetővé teszi Judah számára a bosszút Octavius Messala fölött. Itt a súlytalan párbeszédek, az alélt dramaturgia és a színészi játék kiölik az egész történetszál értelmét. Van még egy-két ilyen a mellékszálak között, de itt érződik a legerősebben.

3. másolt szcéna: ismerkedés a sejk lovaival. Egy jelenetben Judah a bosszújáról beszél. és eközben nyugtalankodnak a lovak, nyilván megérezve rajta az ártó szándékot Messala ellen. Talán értékelni tudnám ezt is, ha előzőleg láttuk volna a lovakon, hogy az ifjú Arrius bizalmat ébreszt a paripákban.

4. másolt szcéna: Messala haldoklása. Mondanom se kell, hogy ő szintén dögunalmas figura a filmben. A fogatversenyen mikor előrebukik 4 másik ló keresztültapos rajta, mint a másik feldolgozásban. Csak jelen esetben Judah lovai gázolják el, mégpedig a hajtó szándékán kívül. Ha félretesszük az emberbaráti előítéleteket, Messala szenvedése és vergődése is valahogy kevésbé jön át.

Akkor már persze hihetőbbé válik, ahogy a megcsonkított karjával látjuk. A régi verzióban nem akarta csonkán fogadni Judah-t: itt viszont Judah nem kér belőle, mert halottnak hiszi a családját, akiket vele együtt elítéltek.

A legjobb módosításnak tartom/tartanám a sztoriban, hogy Judah előbb tudja meg, hogy családja él, és aztán búcsúzik el Messalától. Az eredeti verzióban fölös elnyújtásnak éreztem, hogy

Miriam és Tirza titkoltatják Eszterrel, hogy életben vannak, mondván: Judah-nak "ne kelljen így látnia őket". Az én tippem az, hogy ez csak kifogás volt az '59-es változatban, hogy a nézők láthassák Krisztus nagy kereszhalálát, és az azáltali csodás meggyógyulást.

5. átmásolt szcéna: anyja és húga viszontlátása a völgyben. Itt már azzal gondom volt, hogy Judah halottnak hiszi a két legkedvesebb szerettét. Örültem is neki, meg nem is:

1. egyfelől lehetővé teszi, hogy Messala halálával kerekebb lezárást kapjon a film;
2. másrészt viszont fantáziaszegénynek láttatja az ifjú Arrius-t. Ha az ő ítéletét módosították, Judah gondolhatott volna arra: mi van, ha esetleg élnek? Eszternek szabályos szópárbajt kell vívnia vele, hogy végre elmondhassa a hírt. Holott Heston Judah-ja egyből számolt a lehetőséggel: "Mi történt anyámmal, Messala? És a húgommal?"

A viszontlátás pillanatai voltak az egyedüli része a filmnek, amikor egyáltalán szimpatikus fényben tűnt föl Ben Hur. Nem állítom, hogy jobban megrendezett volt az új jelenet a hajdanitól. Viszont örültem, hogy nem raktak bele fölös, ráakaszkodó drámázást, bármennyire is indokolható lenne Miriamék helyzetével.

Bizonyára több ilyen is volt, de ezek a legfontosabb másolt részek az '59-essel.

Most már kitérhetek magára Judah Ben Hurra, mint a movie fő protagnistájára. Joseph Morgan alakítása semmilyen téren nem közelíti meg Charlton Hestonét. Mindennemű karizma vagy humánum hiányzik arcáról és tartásából, nem tudja árnyalni a lelkében zajló, vegyes érzéseket, és ehelyett csak akaratoskodik a bosszúja mellett.
Hayden Christensen Anakinjához hasonlóan ellenszenves nemcsak a fizimiskája, de a cselekedetei is: amikor Tiberius császár gladiátorpárbajra jelöli ki ifjú Arriust és egy trák bajnokot, az legyőzi Judah-t, de a döntő pillanatban mégsem öli meg. Helyette a "műsor" fő szervezője ellen fordul, ahogy Draba a 2004-es Spartacus-ban. Abban a filmben Spartacust Drawa hősi vállalása és megölése példaként szolgál a főszereplőnek, "hogy legyen ember". Itt mit tesz Judah, mikor megkíméli az életét? Ledöfi, de persze szemből, mert úgy fer. Ez azért már dühítő!

Éppolyan forszírozott műreagálás ez az "ifjú hőstől", mint mikor Anakin Skywalker fejezte le Darth Tyranust a.k.a. Dooku grófot.

Ha már felhoztam Anakint: a szerelmi szál nagyjából annyira nyálas és még kevésbé hihető, mint A klónok támadásában. Eszter majdnem annyira fafejűen viselkedik, mint szíve választottja: mikor viszontlátja római ruhában, egyből azt hiszi, hogy Judah-nak része lehetett apja meghurcolásában, ha most római nemesként látja viszont. Hogy lehet ennyire kevés sütnivalója a női főszereplőnek egy történelmi drámában? Szokatlan, hogy egy halottnak hitt barát gazdagon visszatér, de miért ugrik egyből ilyen meredek következtetésekbe?

Valamennyire ellensúlyozta a veszekedésük utáni rossz szájízt számomra, hogy Judah elfogadja a csalárd nő, Athéné közeledését. Elmondása szerint mérget is kellett már használnia, hisz 13 éves korától mások tulajdonát képezte. Groteszk vicc, hogy az egyik mellékszereplőt megmérgező nő szó szerint szimpatikusabb fényben tűnik föl, mint a főhős "nagy szerelme". És persze kettejük csókjával kell záródnia egy modern kalandfilmnek:
Valószínűleg nincs semmi közük egymáshoz, de engem ez a zárás élénken emlékezetett emerre:

Mindent összevetve az új Ben Hur semmiben nem ér föl a 11 Oscaros kultuszfilmmel. Erőtlen és teljesen mechanikus benne minden az események menetétől kezdve a teljes gárda színészi játékáig. Elkészültének okaként tényleg nem tudok mást felhozni, minthogy a forgatás idején volt az eredeti mű 50. évfordulója.



Rémálom az Elm utcában (1984)

A Rémálom az Elm utcában alighanem a világ 10 legkedveltebb horrorfilm-alkotása között szerepel. Fred Krueger ikonnak számító karakterét összesen 8 filmben játszhatta Robert Englund, akinek máig ez a legismertebb szerepe.

Az emberek - az alapján, amit a különböző net-portálokon olvastam - általában az eredeti, Wes Craven-verziót preferálják a 2010-es remake helyett. Nekem személy szerint mind az első rész, mind pedig a későbbi filmek ugyanezzel a címmel kimaradtak a gyerekkoromból, és talán ez is bejátszik, hogy alapból nincs jó véleményem a horror műfajáról. A legtöbb horrorfilm, amit láttam - és ezek száma háromjegyű -, egy szemcsésre kopott képleten élősködik: terelj össze pár előnyös külsejű fiatalt, rendelj hozzájuk egy misztikus, látszólag legyőzhetetlen gyilkost, és nézd, hányan hogyan hullanak. Röviden: olcsó ijesztgetések voltak.

A Nightmare on Elm Street nem ilyen. Történetét nemcsak felvillantja, de végig is vezeti. Az események láncolata egy bizonyos gondolatmenet mentén zajlik aszerint, hogy a főszereplő, Nancy Thompson mikor mit tud a gyilkosról, illetve hogy változik viszonyulása a környezetében élőkhöz. Először csak rémálmai vannak, majd felfedezi, hogy több barátját is ugyanaz a lidérc kísérti, és ennek egyre több fizikai jelét tapasztalják. A feszültségskála tehát széles.

Szóval Fred Krueger egy hajdani gyerekgyilkos, akit a város dühös polgárai élve elégettek, és a szelleme most azon városlakók gyermekeit kísérti. És nem egyszerűen a rémálmaikban gyötri őket, hanem mikor megjelenik, az álmodó félelme erőt ad neki, szolidifikálja: a hangja, a teste, a karomszerű kézi pengéi okozta sebek stb. Freddy olyasformán létező entitás, mint Peter Ustinov Fekete Szakálla: fizikai lényként közlekedik, emel föl tárgyakat vagy embereket, de senki sem látja vagy hallja őt, csak aki életre hívta.

Átlagos ember ilyen veszedelemmel nem tud mit kezdeni. Nem tudom, a 80-as években mennyire számított triviálisnak a paranormális jelenségek témája. De még ma is: nehéz egy átlagos családnak felismerni és kezelni azt, ha egy szellem les rájuk. Mikor Freddy megöli Nancy barátnőjét, Tinát, mindenki annak menősködő fiúját, Rodot gyanúsítja. Köztük Nancy rendőrtiszt apja is.
Aztán persze egyre több gyanús dolog történik: Rod meghal a börtönben, Nancyt pedig egyszer orvosi megfigyelés során éri támadás: mikor felriad, anyja és az orvos is látják testén a stigmákat. Szájbarágós ráadásnak gondolnám a kalapot, ha a város lakói nem bizonyítanák újra és újra, hogy mennyire harmatgyenge a képzelőerejük.

Ahogy akciófilmek közül a Die Hard-nál, itt is úgy éreztem, hogy a főszereplőn és ellenfelén kívül minden ember vagy vak, vagy ostoba vagy mindkettő. Sajnos erre a filmnél is az van, hogy összesen 1 élő szereplőnek van intelligenciája. A tinédzsereknek konkrétan érettebbek itt, mint a szüleik, akik kishitűségükkel mindig csak rontanak gyerekeik fenyegetett helyzetén. Még Rod is, miután börtönbe került, Nancynek már tárgyilagosan mondja el Tina halálának a pontos részleteit.
A dialógusok ellenben egyformán rosszak a tinédzser és a középkorú szereplőknél is. Folyton zavarja a helyzet érdekességét és a feszültséget, hogy mennyire nincs megértés vagy tisztes kommunikáció a két korosztály között. Még Thompson hadnagy is csak az utolsó filmbéli jelenetében kénytelen végre hinni a lánya állításának.




Két dolog van, ami számomra ezt a művet többé teszi egy átlagos horrorfilmtől. Az egyik Freddy fizikai tulajdonságai szellemként. A második Nancy Thompson alakja. A középiskolás diák valóban főszereplője a történetnek: józan eszű, jól ismeri föl a dolgok jelentését, arcáról és viselkedéséből lelki erő tükröződik. Miután Freddy Roddal is végzett, információt próbál gyűjteni róla, majd szabályosan hadakozik is ellene, ahogy tudásából futja.
De ez nem csak annyiból áll, hogy besokall Freddy húzásaitól, vagy mert ő olyan lány, aki - mint anyja is mondja - "nem fordul el".  Ez önmagában nem sokat érne egy démonnal szemben. Ami Nancyt megkülönbözteti a többi szereplőtől, hogy felfogja: az  önámítás és előítélet csak akadályozzák a tényleges megoldásnak. Környezetéből erre senki más nem képes, a kísértetgyilkos ötlete túl meredek nekik. Kiábrándító számomra, hogy a városaik ennyire fantáziaszegények, viszont ez Nancyt magát még inkább szimpatikusabb fényben tünteti fel. Egyedül van, mégis ébren tartja magát, csapdákat állít: törekszik megállítani azt az erőt, ami barátai után most az ő életét akarja elragadni.


Erőssége a filmnek, hogy ciklikusan növeli a feszültséget, párhuzamosan azzal, amit Nancy az egész bizarr ügyről megtud. Intenzívebb és nyugodtabb szakaszok váltják egymást, míg eljutunk a tetőpontig. Két dolog van, ami kicsit sántít: az egyik Nancy "győzelme". Nem igazán világos, mikor jött rá a tényre, hogy rémálmaik energiával ruházták fel a kísértetet, és így tudott végezni Tináékkal.
A másik, hogy Krueger kissé teátrálisan adja jelét annak, ahogy tevékenykedik. Elismerem: hatásosak az effektek, ahogy:

• Tinát fel-alá mozgatja a falon és a mennyezeten;
• ahogy Glent behúzza az ágyon át a túlvilágba (azt hiszem), és egy szökőkút-szerű vérár borítja el a szobáját.

És itt van Mrs. Thompson. Ez a karakter utálatosabb és visszataszítóbb számomra, mint Freddy az összeégett arcával, tűhegyes fogaival és pengés kezével. Nemcsak kishitű, mint a többi felnőtt, nemcsak végig győzködi Nancyt, hogy ez csak rémálom, és hogy a "kicsikéje" "beteg". Minden idegszálával tagadja és titkolja előle Fred Krueger történetét, amiben ráadásul ő maga is érintett: egyik azon szülőknek, akik Kruegert élve felgyújtották évekkel ezelőtt. Mondjuk ez érthetővé teszi, hogy miért iszik gyakran, hisz ez az emlék megviseli az embert.

De ez akkor se mentség: az asszony majd' minden szava hazugság, a képmutatása elképesztő, és mindennek a tetejébe ő akadályozza meg Nancyt, hogy segítsen Glennek, mikor az elalszik és veszélybe kerül. Még miután bocsánatot kér lányától a titkolózásért, sem mutat valódi megbánást: "Ez egy adottság. De néha muszáj lemondani róla." Ez egész egyszerűen nem igaz. "Nem elfordulni" - legalábbis az én szótáramban - nem "adottság", hanem az elemi racionalitás és helyzetfelismerő készség feltétele a való életben. Nancy valószínűleg csak azért bocsát meg olyan könnyen, mert anyja is lehetséges célpont, és hát: mégiscsak az anyja.




A film lezárása nyitva hagyott. Freddy eltűnésétől hirtelen egy nappali jelenetbe csöppenünk, ahol minden rendben, a fehér teraszon Nancy és anyja is jól vannak, sőt a halott barátai rávárnak. Nyilván Nancynek van igaza, és ez még mindig álom, nem valóság. A szürreális dolgok dacára is nehéz különbséget tenni a kettő között. Nancy meglepve néz a ruházatára, anyja megfogadja neki, hogy nem iszik többet...
... aztán a barátai kocsijában fogságba esik, anyját pedig egy vörös pulóveres kar rántja be a házba. Ha ez a jelenet elbizonytalanítani volt hivatva a nézőket, úgy nagyon átlátszó, de még mindig stílusos befejezés. Így még a film vége után is foglalkoztatja az embert, hogy sikerült-e Nancynek felébredni, vagy minden hiába és mit elpusztultak.



A Rémálom az Elm utcában vitán felül horrorklasszikus. Tudom, hogy sokan a zsáner kedvelői - főleg a mai horrorfelhozatal mellett - imádják. Nekem is tetszett, jól felépített szerkezetű film, rémisztő gyilkossal és 1 talpraesett áldozatjelölttel. Viszont a rémület időnként túljátszott, a dialógusok néhol fejletlenek, az emberek pedig - főleg Nancy mamája - fájdalmasan lapos észjárásúak, ha a természetfelettiről van szó.


Visítva, de megadok rá egy 4/5-öt.

Idegen (Alien)

"Köszönöm, Mr. Scott."

"Szívesen, uram."

(Star Trek - The Motion Picture)

Nehéz még egy olyan közkedvelt űr-horrorfilmet példaként felhozni, mint az Alien. Ridley Scott 1979-es klasszikusa évtizedek távlatából is megragadja az ember képzeletét, és képes állandó feszültségben tartani a nézőt. A sci-fi egyik virágkorában született: a Star Wars és a Superman csak nemrég mutatkoztak be, és szintén '79-ben érkezett az első Star Trek-mozifilm. És ilyen nagy nevek mellett nemcsak hogy megállta a helyét, de hírneve máig vetekszik az övékével. Nem vitatom tehát a fim hatását és státuszát, csak megpróbálom szavakba önteni a saját tapasztalatomat vele. 


A Nostromo kereskedelmi űrhajón "Anya", a központi számítógép felébreszti hibernációjából a 7 fős legénységet. Missziójuk alapján ki kell vizsgálniuk egy feltérképezetlen bolygóról jött jelzést, de leszállás után a csoport egyik tagjára rátapad valamiféle élősködő. Miután visszaértek a hajóra, a testéből hirtelen kiszakad egy ismereten fajú szörnycsecsemő, és a hajón rejtőzve egymás után kezdi levadászni a legénység tagjait.

Egyetértek a legtöbb dologgal, amit a közvélemény méltat ebben a filmben. Atmoszférája hihetetlenül intenzív, az okos forgatókönyv segíti a feszültségkeltést. Az Alien minden idők egyik legikonikusabb szörnyalakja: minden jelenése a vásznon félelmetes. A látványtervezésért elismerésre méltó: a díszletek, a kihalt hajót pásztázó kamera, az eltelt idő és az űr kietlenségének súlya mind finom komponensei a film hangulatának. Külön elismerésem a rendező áldozatos munkájáért: minden kézikamerás felvételt maga rögzített, vázlatrajzok százait értékesítve duplázta meg a kezdeti 4 és fél milliós büdzsét. Az emberi karakterek ugyan inkább típusszereplők, de hús-vér emberek, akiknek a halála képes sokkolni.

Aki először nézi meg a filmet, számítson rá, hogy az eredeti verziója lassú. Mármint: nagyon lassú! A remek, szorongást keltően rideg hangulat ellenére gyakran túlnyújtottak egyes részei - kezdve az első 5 perccel, ami egyetlen folyamatos montázs az űrhajóról. Ez nyilván a 2001: Űrodüsszeia divatját követi: hosszú, eseménytelen percek alatt hozzászokunk a látványvilághoz, és átvesszük az egésznek a hangulatiságát, hogy a mű ezzel is jobban beszippantson minket a világába. A 2003-as rendezői változat már feszesebbre vágta a jeleneteket: ez szerintem jót tett a film szerkezetének, tömörebb téve a cselekményt.

Talán naiv vagyok, hogy egy horrorfilmnél összetett vagy harcedzett karaktereket kerestem. Ilyet sajnos csak majd a folytatástól kaptam, de itt is örültem volna legalább egynek. A szereplők nem különösebben érdekesek; az a lényegük, hogy a halálos vészhelyzetben mind esendők, sőt feláldozhatók. Ők egyszerűen csak: 

1. a kapitány (Dallas); 
2. az első tiszt (Kane); 
3. a műszerész (Parker); 
4. a segéd (Brett); 
5. a kutató (Ash); 
6. a stréber (Ripley) 
7. és az ijedős (Lambert). 

Értem, hogy mivel ők egyszerű munkásszemélyzet, nem lehet fogódója a nézőnek, hogy ki fog végül életben maradni, vagy egyáltalán mikor melyikükre csap le a szuperragadozó. De ahogy a problémát kezelik, az nem vall tapasztalt űrszemélyzetre. Miért szóródnak szét, mikor a lény vadászik rájuk? Nem úgy logikus, ha fegyver, műszer + a légsűrűség-mérő mind egy helyen marad? Szóval ez a vesszőparipám velük: felismerik ugyan a veszélyt, de nem tudtam szorítani értük. Pl. mikor az anyaszörny leteríti Kane-t, Ripley még akkor is a szabályzatot szajkózza, és kint akarja őt hagyni. Brett léha karakterének is, mialatt a macskát keresi, szinte a homlokára van írva, hogy: Vacsora tálalva, jó étvágyat!

Nagyon tetszett és ki is rázott tőle a hideg, ahogy Ripley felfedezi: a Nostromo computere feláldozható elemként tartja számon őket. Stílusos továbbá, hogy Ash-ről kiderül: valójában emberszövetű kiborg, aki végig tudott a Weyland-Yutani Társaság tervéről, hogy szükség esetén feláldozza a cég hajóját és csapatát. Bevallom, örültem volna, ha ezt az összeesküvés-szálat kicsit jobban előkészítik, ahogy azt is, hogy ebben a jövőben létezhet olyan fejlett android, mint Ash. Így legalább a szereplőkkel együtt döbbenhetünk meg mi is azon, hogy mennyire magukra maradtak. Mennyire távol vannak bármitől idekint, a végtelen-hangtalan kozmosz közepén, miközben a galaxis legnagyobb szerves gyilkológépe vadászik rájuk.


A produkció igazi és abszolút sztárja az Alien. Könyörtelen biológiai remekmű, amely számtalan módon veszélyt: tanulékony, ügyesen rejtőzködik, agresszív és vérszomjas. Parazitaszerű szaporodása és savas testfolyadéka csak a legpikánsabb részei a fegyvertárának. Torokszorítóan izgalmas, mikor a végén márcsak Ripley maradt meg, a nő pedig csak a hajó felrobbantása, kompzsilip kinyitása és a hajtómű beindítása révén tudja kiküszködni, hogy a dög végre elpusztuljon. Ő itt mégcsak szerencsés túlélő, kiforrott egyéniséggé majd csak az Aliens-ben fog válni.

Ridley Scott talán legszélesebb körben imádott alkotása az Alien. Atmoszférája tökéletes: a szokatlan környezet és a váratlan borzalmak tényleg sokkolóak, bár a történet és a szereplők terén lehetett volna elmésebb. Ugyanolyan mozitörténeti mérföldkő, mint az Űrodüsszeia vagy a Star Wars, és minden idők egyik legfantasztikusabb szörnyalakját mutatta be a nagyközönségnek.

Theodore Rex

Whoopi Goldberg azon hírességek egyike, akiknek mozifronton vagy jó filmbe gyenge szereppel, vagy rossz filmbe főszereppel sikerült helyet kapnia - akár élőben, akár hangszínészként. És bár nem tudom, mennyire hibáztatható érte: időnként egészen nonszensz, fújolnivalóan megírt produkciókhoz adta nevét.

A Theodore Rex alighanem a legrosszabb dinoszauruszokról szóló block-buster, amit valaha láttam, vetekszik a Yonggaryvel és A mamuttal (ahol Vincent Ventersca a főszereplő). A jövő világában emberméretű, emberi dinoszauruszok élnek átlagdolgozóként; egy őrült tudós egy szuperrakétával új jégkorszakot akar kelteni, és csak saját Noé-bárkáján levő lények fogják túlélni. Egyik munkását holtan találják, így két zsaru elkezd nyomozni az ügyben: egyik ember, másik dinoszaurusz.

Nagyon könnyen lehet dobálózni olyan filmi megnevezésekkel, mint "trash" vagy "gagyiság". Már azt sokatmondó ténynek tartom, hogy a 20 év óta, mialatt TV-t nézek, egyetlenegyszer sem emlékszem, hogy bármilyen nyelven, bármelyik csatorna is vetítette volna ezt a produkciót. Nemcsak alapból nincs átgondolva benne semmi, de azok az ötletek, amiket egymásra halmoznak benne, gyakran egymást járatják le. Semmi nem képes épülni vagy egy másik sztorielemet magához kapcsolni; volt példa, hogy egy színész annyira nevetségesnek érezte közös jelenetét a dínónyomozóval, hogy több tucat próbafelvétel után sikerült csak rendesen rögzíteni a jelenetet.

Apropó rögzíteni: több szcénánál a képernyő lassan imbolyog, mintha a kamerakezelő részeg lett volna. Ezzel a trükkel sem értem, mi lehetett a készítők célja.

Kezdjük ott, hogy az alapötlet a teljesen emberi-emberéletű dinoszauruszokkal önmagában óvodás elképzelés. Nem beszélve a tényről, hogy az őshüllő protagonista elvileg pszichikai érzékkel is rendelkezik. Az írók egyáltalán nem erőltetik meg magukat, hogy tisztességes magyarázatot vagy szabályszerűséget alkossanak köré. Hiába látjuk, hogy a főszereplő T-rex

• mozgatja a száját beszédkor,
• dalolva zuhanyzik, úgy, hogy a kamera közelről mutatja farokmozgását (!?),
• kutyát tart egy albérletben,
• egy fogadáson süteményt zabál, 
• autót vezetve menekül utcai huligánoktól, akik valami ragacsos masszát lőnek a kocsira (!),
• bemegy egy fétisiszta dinoszaurusz-éjszakai-bárba (!!) 
• és egy dinoszaurusz-bárénekesnővel randevúzik, miután felmentek a lakására (!!!)

Ez kb. annak felel meg, mintha mi magyarok Süsü a sárkánnyal akarnánk egy Vágó István-kvízműsort levezényeltetni!

Teddy Rex, a "dino-zsaru-rusz" és a fekete Coltraine partnersége az, ahol a legkönnyebb lett volna bármi pozitívumot beépíteni egymáshoz való viszonyulásuktól egy-két hasznos vagy kedvelhető jellemvonásukig. Érzelmeik nincsenek, nyomozásuk gondolamenete még a legevidensebb következtetésekből is mindössze néhányat ragad meg. Nincs min gondolkodni az ügy kapcsán. A szkript egyszerűen egyik helyről a másikra mozgatja a két főszereplőt, hogy minél több díszletet és jelmezt láthassunk.
Nos: a díszletek vagy lepusztultak, túldíszítettek és ízléstelenül színezettek vagy mindhárom. Teddyék rendőrkapitánysága sokkal inkább egy McDonalds-sütödére emlékeztet, mint rendőrségi épületre. Jelmezek terén se tudok sok jót mondani: a 3. Tini nindzsa teknőcök-mozinál jobb jelmezeket láthattunk: még Teddy az, aki a legkevésbé retinabántóan néz ki a nem-emberi szereplők közül.

A lagymatag, masésított személyiségrajzok és a Power Rangers színvonalú effektek láttán nehéz elhinni, hogy ennek a filmnek akár ezres nagyságrendben is számolható a $-ráfordítása.  Egy gép gombnyomására új ruha képződik egy dinoszaurusz-vásárló testén: ha Teddy magától öltözködik, és ruhaboltok e korban is vannak a nagyobb utcákon, mire jó, hogy egy ilyen méregdrága technológiát használnak? Látványpetárda, akárcsak minden más nem-emberi dolog a filmben. Annyira nem érezni a humort ebből a filmből, hogy én is csak az egyszeri látványtrükkök számából jöttem rá: ez egy sci-fi vígjátéknak készült. 

Nem áldozok külön szót a "főgonoszra", Eliazar Kane-re és asszisztensére sem, akit Juliet Landau alakít (Drusilla a Buffy, a vámpírok réméből). Teddy úgy menti meg a napot és a világot, hogy a kilőtt szuperrakétát egy kapcsolóval felrobbantja, mikor az még az exoszférában halad kifelé, és nem ívelt vissza a Földre. Sem ez, sem a tény, hogy a végén kitüntetik, nem kelt szimpátiát a karakter iránt, és újfent emlékeztet rá minket, hogy az egész történetnek nincs semmi gerince vagy érdemi fókusza.

Gondolkodtam rajta, hogy a rengeteg, nyilvánvalóan rossz látványdarab együttesen nézve szolgáltat-e egy minimális (értsd: pontértékű) élvezhetőségi faktort a Theodore Rex-nek. Végül arra jutottam: nem. Nem, mert azok egy percig sem látszanak többnek vagy másnak, mint bábuk és erős színű rongyok, amik minden ízlést nélkülöznek. Van egy szürke, szőrös hernyóbábu a vége felé, aki pillangóvá alakul át: személy szerint ezt tartom a vizuális kelléktár legvisszataszítóbb elemének, nemcsak ebben a movie-ban, hanem az összfilmes toplistámon is előkelő helyen szerepelne.

Egy nagy nulla lett!

TOP-11 legjobb A Maszk animációs sorozat epizód

Az 1994-es A Maszk sikere block-buster-ként és az eredeti karakter újragondolásaként indokolta, hogy 1 évvel később animációs TV-sorozatot indítsanak útnak, olyan epizódonkénti kiindulóponttal, mely az élőszereplős változat bonyodalomhelyzetére hajaz. Egy különös szuperhős vagy antihős, aki hétköznapi élete során cseppet sem hétköznapi dolgokkal kerül szembe. Nem egyedi eset, hogy egyetlen mozi több évadra elegendő gázt ad egy rajzfilm-széria ötletének:

• Batman
• Beettlejuice
• Szellemirtók

Formailag a sorozat egyetlen nagy folytatásként volt szánva Stanley Ipkiss sztorijához, az első részekben még szóban utalgatnak is annak eseményeire. Charles Russel filmje egyszeri komédiának készült ugyan, a film népszerűsége azonban egy folytatás elkészültét provokálta ki, egy 2. moziként vagy animációs formátumban.
Igazából a széria Russel művének eseménysorából szelektíven válogatja és váltogatja, mikor mire emlékszik belőle, később pedig teljesen ignorálja; tehát nem lehet mondhatni, hogy egyiket a másik ismerete nélkül ne értékelhetnénk. Én azok közé tartozom, akk előbb látták A Maszk-rajzfilmszériát, és utólag a mozit, még később a nyers, vágatlan verziót. Ezért aztán megkísérlek párhuzamot vonni a két sztoriláncolat között, illetve ahogy ugyanazok a dolgok mennyire különbözően szerepeltek.

De nemcsak a film folytatásaként funkcionált, hanem hogy A Maszk által szembetalált ellenfelek és élethelyzetek kiutalások, rendszerint parodisztikus átiratai népszerű mozgóképes műveknek a XX. század második feléről, mint: Animánia (Goofalotatos), A Grincs (Santa Mask), vagy a Jurassic Mask c. rész nyíltan az Elveszett Világ történetének kifigurázása.

Lehet azon vitatkozni, hogy kinek mennyire jön be a sorozat humora és poéntára. Nekem sokszor hozott úgy bosszantó műhumort, mint tartalmas szórakozást. A sorozat 3 évadot és 55 epizódot ért meg. A listámon szereplő epizódok sem mind azonos okokból miatt kerültek föl arra, de megpróbálom felvázolni, melyek az erősségeik, amik alapján elnyerték a tetszésemet.

11.

#

They Came from Within

Mivel A Maszk, eredeti nevén "Nagy Fej" is elszigetelt képregény-minisorozatként kezdte pályafutását, a kifigurázás témájaként adva vannak a képregény-szuperhősök, akiknek különféle, többnyire sci-fis képregény-szupergonoszokkal kell viaskodnia. Ezt az ötletet a feje tetejére állítja, hogy a szupergonoszok (Sötét Csillag Trió) a lapok oldalairól megelevenedek, és a pasas, akit saját világuk hősének hisznek (Galaktikus Bosszúálló), csak egy átlagember, aki egyébként magasról tesz a szubkultúrára - az álruhás Kellaway hadnagy.

Az epizód mindössze 20 perces, ám tele van szuperhős-kiutalásokkal. A "Galactic Avenger" nyilván a Marvel Comics szuperhős-csapatára utal (múlt csütörtökön volt az Avengers premierje), akárcsak a trió karakterei közül Warmachine. Gyerekkoromban, mikor a Cartoon Network-on bemutatták a műsort, volt egy űrmese-sorozat, a Galaxy Trio, ahol a csapat szintén egy lilás-pirosas ruhájú nő, egy kékruhás férfi, és egy nagyobb, testi pluszaira támaszkodó harcos. A többit most inkább nem részletezem, de akad még - részben A Maszk alakváltásai kapcsán is.

Doyle talán az összes rész közül itt kapja a legtöbb tennivalót: nemcsak Kellaway rendőrtársa, de A Maszk infóforrása is, hogy mi kell tennie. Először a dolog működni látszik, de mihelyt felsül a tanácsával, A Maszk azt teszi, ami a legtöbb képregényfant kiborítaná: összetépi a füzetet. Így a triótagok megszűnnek a mi valóságunk számára.

Az epizód vége éppolyan mulatságos, mint az egész rész: Stanley megkapja a képregény egy talált példányát Doyle-tól, de mikor olvassa, szabályosan elsápad az arca: a képregény sztorija aszerint módosult, amiként A Maszk ott ténykedett. Frappáns csattanó, és egyben újabb utalás: nem sokkal a sorozat után azt alapul véve egy rövid életű képregényfolyam indult útjára, Adventures of The Mask címmel.

10.

Boogey with the Man

Ipkiss személyiségfejlődését a sorozat eléggé visszafogta azon tekintetben, hogy hagyja, hogy mindenki átlépjen rajta, és nem áll ki az igazáért, ahogy a mozifilmben teszi azt: előbb a bank ficsúr helyettes-elnöke felé, majd mikor Tina Carlyle-t próbálja megmenteni Dorian Tylertől. Azt hiszem, az ötlet az volt, hogy a hétköznapi robotmunka felőrli, és nem tud rögtön drasztikus változást előidézni. Ebben az epizódban, olyan, mintha a puszta karmája ítélné őt a vesztes szerepére, ahogy ő is kifakad: "Akármit megadnék, ha a magam erejéből győzhetnék!"

Szóval megjelenik Bub - aki vagy maga az ördög, vagy egy ügynöke, ezt a néző dönti el. Megpróbálja Stanley-t rávenni, hogy adja el a lelkét, a szerződés előlegeként pedig a bank helyettes-elnökévé mozdíttatja őt elő. A Maszk megjelenése patthelyzetet idéz elő: egyik egy másik kultúra varázserejét, a másik a klasszikus pokoli erőket uralja. Ezért a döntést táncversennyel intézik el a Coco Bongo éjszakai klubban. Mindketten penge mozgásúak, többféle tánc-műfajban jártasak. 

Meg kell mondjam, az írók a verseny végkimenetelét igencsak elbagatellizálták, hisz A Maszk nem mutat fel többet Bubnál, egyszerűen legáncsoskodja őt a színpadról. De Stanley álmainak megvalósulása, a két ördögi figura versengése, + ahogy Maszk beugratja Bub-ot, hogy szerződést írjon alá vereségesetre, nagyon tetszettek.

9.

Convention of Evil

A Maszk ellenfél-gallériájának gyűjtőepizódja, hasonlóképp, mint a Batmanből az Almost got'em és Trial epizódok. Ezeknek még egyébként a kifigurázott megfelelője is lehetne: olyan korábban látott ellenfelekkel, mint Lonnie "a Cápa"; Gorgonzola, a sajt istennője; A Vihar és így tovább. A találkozó elnöke a gépember Pretorius (róla majd lentebb), a díszvendég Dr. Newman, Stanley pszichiátere. Egyébként Ben Stein az egyetlen a film színészei közül, aki továbbra is a hangját adta a figurához.

Már így együtt szemlélve őket is kacagtató látványt nyújtanak (főleg A Vihar a Robin-szerű kosztümjével), de sose addig a pontig, ahol már lebutító vagy sértő. A Maszk műfaja eleve bizarr komédia, tehát ez velejár. A párbeszédek és az interakció a karakterek között is van olyan jó, mint a Batman Almost got'em epizódja.

Igen nyilvánvaló átfedés még a két epizód szerkezete. Van egy meghívásos bűnözőtalálkozó, jellegzetes küllemű rosszfiúkkal és egy női gonosszal. A sorozat legismertebb "főgonosza" a házigazda, az egyik vendég pedig késve érkezik meg. Elmondják, ki-ki hogyan került szembe a fiktív város önjelölt hősével, és reagálnak rá. A végén pedig a csavar, hogy a leg-oda-nem-illőbb alak felfedi: végig ő volt az önjelölt hősalak, álruhában. Már épp nekiesnének, de amaz újfent leiskolázza őket.

Newmant A Maszk éppolyan ügyességgel játssza el, mint Bruce Wayne Gyilkos Krok-ot. Addig nem nagyon sejthető, hogy ő az, amíg az Arthur Newmantől telefonhívás nem érkezik.
Pretorius meghívottjaként látni Newmant a korábbi Shrink Rap epizódra emlékeztet - ami majdnem felkerült a listára. Ott Newman felöltötte a varázsmaszkot, és egy mindenkit kezelni akaró csatlós lett Pretorius mellett. Egyértelmű utalás, amikor az egyik vendég "Shrink Rap"-nek csúfolja (="fejzsugorító" talán), vagy mikor Newman a "maszkofóbia" betegségéről beszél, ami ugye a kitalált "ipkissomaskosses" szó variálgatása.

8.

When Pigs ruled the Earth

Magyarul akár A disznók bolygója címet is lehetne adni neki, mert pontosan erről van itt szó. Ennek a résznek van néhány az egész széria legképtelenebb ötleteiből: A Maszk és Peggy az űrhajóvá alakított kocsiban fénysebességgel 3000 évet mennek előre az időben, ahogy A majmok bolygójában Taylor. De míg abban a filmben a majmok kb. az emberi középkor fejlettségi szintjén éltek, ott a disznók világa megegyezik a jelennel - vagy legalább a 60-es évek szintjével mindenképp.

A sztori is nagyjából ugyanazt a menetet követi, mint a '68-as produkció Charlton Hestonnal a főszerepben: két tudós segítségével bizonyítékot találnak rá: "Tényleg létezett egy kor, melyben emberek uralták a Földet!"
És itt van a híres zárójelenet, ahol Taylor a Szabadság-szobor romjainál rájön: ez tényleg a Föld. Csak ebben a verzióban A Maszk rökönyödik meg, mikor megtalálják a Coco Bongo csaknem teljesen ép romjait. És a borús hangulatnak esélyt se hagy, mikor A Maszk és Peggy ugyanúgy fénysebességgel visszaindulnak saját korukba. Meglehetősen sötét humor ebben a részben, de szerintem ügyesen használták.

7.

#

Mayor Mask

Ez talán az első olyan rész, amiben Stanley és alteregója politikai közszereplést vállal: A Maszk indul a választásokon Tilton ellenében, Stanley pedig a kampánymenedzsere lesz a nyilvánosság előtt. Ez a rész főleg a versengés miatt tetszett, ami mindkét felet legális módszerekre szorítja rá. 

Stanley-nek komoly oka van belemenni ebbe: először csak a parkolóórák miatt, de aztán rájön, hogy Tilton valójában Pretorius vadiúj robottest-álcája, és vállalati szemétlerakót akar csinálni idővel az egész városból. Nem tudjuk, pontosan mikor vette át az igazi Tilton szerepét, de tetszik, hogy emiatt Stanley, sőt szinte minden visszatérő közös ismerősük a sorozatban A Maszk kitűzőjét hordja.

Itt hangzik el a TV-tudósítónőtől a kedvenc szövegsorom a 3 évadból: "És mialatt Tilton polgármester babákat puszilgatott, addig A Maszk csinibabákat."

Az epizód zárásában az tetszett, hogy Stanley saját, döntő 1 szavazatát nem adja csak úgy az igazi Tiltonnak. Mikor először látta kampányolni A Maszkot a TV-ben, fejfájás kerülgette, hogy limbópartikat akar majd adni, meg hasonló agyrémeket vezetne be. Most ezt saját maga hozza föl, elismerve, hogy korábban gyerekes volt az aggodalmaskodása: szabályosan könyörgött Milónak, előbb, hogy elrejtse előle, aztán meg, hogy adja neki vissza a faálarcot.  

6.

#

The Mask is always greener on the other side

A szériaindító epizód és egyben az egyetlen folytatásos rész - melynek mellesleg máig nem értem, miért adtak ilyen semmitmondó címet. Itt van a legtöbb utalás a '94-es movie eseményeire: Peggy feladta Stanley-t a maffiának, Charlie Schumaker pedig tudja, hogy ő volt A Maszk, és vízbe eldobta a relikviát.
Ezek az utalások a legkiábrándítóbbak számomra az egészben: nemcsak nem tiszta, miért vedlett vissza Ipkiss neurotikus igenemberré, de a kontinuitás rettentő rozoga. Charlie-nak nem létezik, hogy nincs elég esze belátni, hogy A Maszk a faálarc ugyanazon viselője, aki a mozifilmben kirámolta a bankját. Mégha ott nem is látta Ipkiss-Maszkot, mikor az úttesten szambázott a rendőrségi kommandóval, minden lakos láthatta őt. "...És persze világgá kürtöli a TV-híradó!"

Peggy pedig a DVD egyik restaurált pluszszcénájában szörnyet halt.

Rögtön itt ismerjük meg Pretoriust, aki elsőre tipikus őrült tudósnak tűnik. Nem is igazán a robotteste teszi "alkalmassá" főgonosznak, vagy hogy feje külön tud válni, és fémkarokkal mászkálni, mint egy pók. A hangja és a tartása tekintélyt hordoz - és ezt 1 kezemben megszámolom, hány Maszk-ellenfélnél tapasztaltam. Meglepődtem, mikor kiderült, hogy Tim Curry volt a hangszínésze: ő és a Stanley-t játszó Rob Paulsen szerintem éppolyan teljesítmény mutattak föl, mint Mark Hamill és Kevin Conroy.

Természetesen Pretóriuszt A Maszk ereje érdekli, és nem örül, mikor Ipkiss közli vele, hogy a cementbe hajította. Nyilvánvaló és szándékos túlzás, hogy mikor Stanley és Charlie "A holnap házában" vannak, a fejrész egyszerűen besétál, majd könnyedén átveszi a számítógépek és robotok irányítását az épületben. Tetézi a dolog logikai bukfencét, hogy a háznak még ugyanolyan pókszerű fémlábai is vannak, mint Pretóriusznak.
A movie-verzió kitalált szereplői, mint Tina, Dorian és Niko soha említésre se kerülnek: bár az epizód önmagában tisztességgel lett megírva, forszírozottabb nem is lehetne a kapocs film és rajzfilm között. Azt hiszem úgy gondolták, hogy mivel ez a 3 karakter csak Russel kreációja, nincs helyük a cartoon-verzióban. Szerintem ez is belejátszott, hogy a show alig 3 évad után megszűnt.

5.

 

Double Reverse

A Maszk pszichikai hatásteóriája nem nagy ördöngősség; maga a film is pár mondatban össze tudta foglalni. De míg mondjuk egy szuperhős-filmben az álarc/álruha egy hatékonyabb személyazonosság céljából születik, addig itt a fizikai maszk a metaforikus maszknak ellentéte. Röviden: aki felveszi, az többé semmit nem tud elrejteni a lelkéből. A Loki-maszk csillogva reagált, ha a kézbevevőnek szüksége volt rá; visszarepült, mikor a szükségalany eldobta; és a végén nem repült vissza, mert már nem volt rá szüksége.


A mozifilm kivágott prológusában elhangzik, hogy a majdani város területét átok sújtja az "átkozott vacak" miatt. Ezzel jól összecseng a Double Reverse epizód: Edge Cityben majdnem részről részre újabb szuperbűnöző bukkan fel. Olyasvalaki, mint A Maszk, szükséges, hogy létezzen. De Stanley ezt mindaddig nem látja be, míg az álarc egyszer akció közben el nem veszíti a természetfeletti mágiáját.

Newman "végső megoldásként" azt javasolta Stanley-nek, hogy magát vállalva tegye, amit A Maszk tenne. Szóval Ipkiss "Vacky Stan-ként" előléptetést kap, és egy kolleganőjével randiesélyes. Ennek viszont "szuperhősi" munkája látja kárát:
"Ha a visszafordító pszichológia működik magának, a Maszk-személyisége talán teljesen meg fog szűnni."
"A Maszk csak a régi Stanley-vel együtt tud létezni... É-én elpusztítottam A Maszkot...!"

A robbanó testű főgonosz már nekem is az a pont, ami a kínosan röhejes kategóriába tartozik. Kablamus karaktere aligha több egy random szemráncolós hibbantnál, akire rá lehet aggatni, hogy szintén járt Newmannél kezelésre, és neki is javasolta a módszert. Jelenléte annyiban jön kapóra, hogy miután Stanley megpróbált visszavedleni régi, előzékeny önmagává, a folyamatot - tudtán kívül persze - Kablamus teszi teljessé.
Végül: nagyon tetszik, hogy a végén Stanley belátja, hogy egy nap átlagos viselkedéssel is újra el fogja érni az előléptetést és a párkapcsolatot. A moziverzióban sem azért volt vesztes, mert túl rendes volt, hanem mert a "rendes" volt mindaz, amit mutatott a külvilág felé. Lábtörlőként mindig könnyebb, mint kiállni az igazunkért.

4.

Shadow of a skillit

Skillit jelenti az első ezoterikus gonoszt, akivel a zöldarcú szembekerül. Ez a különös lény négy évezrede él, és mint kiderül: most van itt az ideje, hogy életerejének nyersanyagot gyűjtsön. Ez pedig az emberek árnyéka, ami nélkül valahogy az életerejük is odavész. Stanley és 3 legközelebbi ismerőse jár így: Charlie, Milo és a szeme láttára Peggy. Ő maga csak azért ússza meg az idősödést, mert A Maszk hamar visszaveszi Skillittől az árnyékát.
Mikor már tudja az árnyék fontosságát, szembesül vele, hogy Peggy, Charlie és Milo is elöregedtek. Ha ez történt velük, órák kérdése csak, hogy végelgyengülés révén elmúljanak. Ez a legijesztőbb helyzetek egyike, amibe a sorozat valaha is belerakja Stanleyt.

Skillit abban is rendkívüli, hogy szó szerint ismeri a famaszk eredetét, és ismerte mindazokat, akik valaha viselték - akár híres történelmi alak, akár feledésbe merült. Hogy pontosan honnan származik, ki készítette, az örök rejtély marad a rajzfilmben. De a viselő és a tárgy közti kapocs fontossága megmarad: mikor Skillit invitálására A Maszk belép az Árnyékvilágba, Ipkiss egész alakja minden fotóról eltünedezik, amin valaha is szerepelt.
Az epizód zárása itt is nagyon bagatell és poénnal csapja össze. De az epizód hangulata nagyon félelmetes, mindamellett, hogy 1-2 anekdotája mennyire muris (a kislány ráfecseg a falat püfölő Maszkra).

3.

#

Sister Mask

Ennél a résznél vált világossá, mennyire mellékes, hogy van-e köze a sorozatnak a filmben történtekhez. Newman irodafalán a maszkok történelmi ismeretekre utaltak; 4-5. századinak ítélte a maszk becsült korát, ami azért lényegesen több az itt említett 11. századtól.

A "Nővér Maszk" az ideális csapda Ipkiss-nek: meghamisított múzeumi leírása szerint ezzel megszelídíthető A Maszk kiszámíthatatlan, ámokfutó természete. Valójában a "sötét erőket kontrollálni" egész mást jelent, mint Ipkiss gondolja: az álarc Pretorius találmánya, általa teljesen irányítás alá vonja A Maszk testét és képességeit.

A Maszk tehát kívülállóként szemléli, ahogy a teste megtámad egy katonai bázist egy titkos meteorásvány megszerzésére. Szokásos humorát mégsem veszti el, így kicsit úgy tűnhet, mintha Pretorius és ő szövetséget kötöttek volna. Tudjuk, hogy nincs így, mégis van a szituációban valami kísérteties: ahogy Stanley Ipkiss jelleme kontrollálta a maszk erejét jó irányba, úgy most Pretorius eszköze a rossz irányba kontrollálja az erejét.

1-2 esetben fordul csak elő a szériában, hogy egy gonosz figura teszi föl a tudjátokmit. Pretorius feje a legocsmányabb Maszk-inkarnáció a sorozatban, és - tekintve, hogy a fő-rosszfiúról van szó -, a legveszedelmesebb is. Ipkiss végül ugyanazzal állítja meg, amivel Pretorius mindenféle nem-akart dologra kényszerítette. Miután a nővérmaszkkal már törlesztett, másik énje is újra "önmaga" lehet.

2.

What goes around comes around

Skillithez hasonlóan az idő a kulcsszó egy másik, visszatérően is látott antagonista esetében. Dr. Amelia Cronos sokban hasonlít Pretoriuszra: megalomániás, de megfontolt tudós, aki egy géppel nemcsak utazni tudott az időben, de a tárgyak időállapotát is befolyásolni tudta egy órával.

Mivel mindkét eszköze tönkrement, visszatérése és új csapdája meglepetésként éri Ipkiss-t. Cronos ugye egy fél órás időintervallumba zárja be őt, ami újra és újra ismétlődik, és ezt csak Stanley érzékeli. És valahányszor visszaugrik a fél óra kezdetére, Cronos újabb klónja születik meg. Ha már elég klónja van, ezek valahogy egyesülnek, és teljes kontrollt adnak Cronosznak a mindenség ideje fölött.

Tudom, nyakatekertebb talán nem is lehetne ez a magyarázat. De az alapfelállás roppant érdekes, Stanley kitörési próbálkozásai pedig egyszerre szórakoztatóak és komolyan vehetőek. Még gondolatprovokatív is belegondolni, milyen egy időketrecbe zárva újraélni ugyanazt a kis időt (filmek és sorozatok is többször operáltak ezzel a szituációval). Ha a legnagyobb veszélyforrást kellene megneveznem a három évadból, akkor emellett tenném le a voksot.

1.

Split personality

Stanley Ipkiss és A Maszk bármennyire ugyanaz a személy, oly eltérőek is, illetve annyira külön személyként tekintenek önnön magukra, hogy legtöbbször úgy tűnik: valódi csapatként, duóként működnek. Ipkiss a konszolidált, észrevétlenebb fickó, és mikor ennek ellentétére van szükség, akkor hívja "Nagy Fejet".

Stílusosnak tartom, hogy a Split personality lett az első évad zárórésze. Mikor Pretorius néma verőlegénye, Walter sokadszor kerül szembe a protagonistával, a faálarc egy úthenger miatt éppen 2 szimmetrikus részre válik szét. Az egyiknek Walter lábára ragadva nyoma vész, a másikat meg Stanley próbaképpen felveszi. Hát most már tényleg egyszerre léteznek. Stanley testének egyik fele A Maszké lesz: külön tudnak beszélni, külön tudattal vezérli ki-ki a maga testfelét. Mondanom se kell, hogy ez az egyik legszórakoztatóbb probléma, amit rajzfilm-hősnél láttam: egy gyáva, de józan eszű fickó saját vad bulizós alteregójával egy testbe zárva vergődik. Mi lesz ha egy ismerőse - vagy a zsaruk vagy a média - meglátják?

A szimbolikus jelentése a helyzetnek tovább fokozódik, mikor a Walter lábán elkallódott maszk Chet Bozzackhoz kerül. Ő Stanley új bankkollegája, egyben középiskola-béli fő szivatója is volt. Amikor ő ölti a másik félmaszkot, a különbség azonnal látszik: Chet Maszkja az elnyomott gyilkolási ösztönt is hordozza, ami Stanley-Maszkra nem jellemző. Először Stanley és A Maszk ellentétességét láttuk: most ketten együtt jelentik a jó végletet, "Cheték" pedig a másikat. Csak mikor már Stanley élete a tét, kap észbe az ellenduó konszolidáltabb tagja, és ismeri be később Stanley-nek, hogy mostantól hátat fordít a múltjuknak.

Kicsit még árnyalja a felállást, hogy Charlie támogatja Chetet, majd miután annak Maszk-fele egy parti előtt szétcincálta a ruháját, viszontlátásakor kirúgja. A rajzfilmben Charlie kétszínűbb barát, mint Stanley. Ebben a részben viszont nemcsak azt kapja meg, amit már egy ideje megérdemelt volna (Stanley és társa egy csirkekosztümmel mentik ki attól, hogy pucéran mászkáljon). De amikor kirúgja Chetet, Stanley láthatóan elgondolkodik. Negatív példát látott, mi lenne, ha saját alantas érzelmei csak 1 estére is eluralkodnának rajta, és azzá a gyilkossá vedlene, aki az eredeti képregényekben is tette "Big Head"-ként. 


Még annyit fűznék hozzá: Walter szintén felpróbálja egyszer, de nem történik semmi, és ezt Stanley sem érti. Szerintem a magyarázat erre: mivel ő álmok nélküli, érzelemtelen fogdmeg, nála nem hat A Maszk tudatalattit felszabadító mágiája. Formailag Walter Pretorius embere, de több epizódjában nem látjuk a "főnökét": a jelek szerint Walter együgyű lény, aki beéri, ha időnként szabadon kószálhat.



Teljesen megértem, hogy sokaknak nem jön be A Maszk animációs sorozat - többnyire mert idétlennek vagy irritálónak tartják. Humorfaktora és megírtságának színvonala korántsem egyenletes, ez tény. De nem agyatlan és csak nagyritkán önismétlő; rendelkezik néhány mögöttes gondolattal és sok-sok utalással olyan dolgokra, amiket a TV-ben láthatunk. Más a stílusa, mint mondjuk a  Batman rajzszériának: attól eltérően a komédia elemére építkezik, és nem is olyan ügyes sorsok felvázolásában, mint amaz. Szórakoztatni hivatott, és - legalább számomra - van benne annyi, ami elég a hétköznapi TV-s kikapcsolódáshoz (persze kizárólag eredeti nyelven).

A tetovált lány

Mikor 2012. februárjában láttam ezt az alkotást a budapesti Corvin-moziban, semmit nem hallottam az előzményeiről. Nem számítok műveltnek a kortárs irodalom terén: Stieg Larson Millenium-könyvtrilógiáját ugyanúgy nem ismertem, mint a 2009-es svéd filmváltozatot Niels Arden Oplev-től. Valójában azt sem tudtam, hogy ez a sztori forrásanyagból készült-e, vagy 100%-ban egyéni ötlet. Egyszerűen csak leírom, hogy ez a film önmagában milyen élményt adott nekem.

Érdekfeszítőnek és izgalmasnak találtam a női főszereplőt. Lisbeth Salander egész léte az öntörvényűségről szól: okos, spontán, jeges modorú, önpusztító hajlamú tetovált punk, intézetben nőtt föl, nevelője pedig hosszú ideje lebénult. Az élet kiirtotta illúziót, hagyományos "szemét-nem szemét" típusú emberítélete pedig még segít is abban, hogy a munkájának éljen, mint computer-hekker. 

Hihetőség és légkör terén a film betonszilárd: sötét, gyéren világított, a magányt és terhet árasztja magából a képi világ. A svéd forgatási helyszínek, a szigeten élő emberek beszéde, szemléletmódja is mind autentikusabbá tették számomra az összképet: nyomasztó, életszerű; a kétség és a fájdalom mindig komplikált helyzetekben mutatkoznak meg. És a legapróbb vagy óvatlanság is árat követel.
A táj mellett a deviancia, az aljasság példái is sokat adnak a film hangulatához. Itt nincs tolerancia vagy egyértelműen kifejezett jóindulat, minden figura a megélhetése és egyéni érdekei miatt cselekszik, vagy néha önös szórakozásból. David Fincher rendező tudatosan került bármilyen romantikus felhangot vagy szentimentalitást. Mikael új megbízását azért vállalja, hogy helyretegye a megtépázott reputációját mint újságíró. Lisbeth pedig egyszerűen a fizetségért lesz előbb Mikael megfigyelője, majd társa.


Az egyik, amit imádok ebben a filmben, a szereplők az empátia teljes hiánya mellett is valódi hús-vér embernek érződnek. Nils Bjurman, a gyámhatóság kirendelt jogásza, aki Lisbeth pénzügyeit felügyeli, igazi szemétláda, de csak fokozatosan villan ki a valódi természete. Elborzasztó látni, ahogy helyzetével visszaélve kényszerítő Lisbeth-et, hogy elégítse, és később brutálisan megerőszakolja a lakásán. 
Fantasztikusnak találtam, hogy Lisbeth nemhogy nem törik meg, hanem még túl is licitálja ezt a kegyetlenséget, mikor bosszúból kiköti Bjurmant, és a bőrét felhasítva vési a hasára: "ÉN EGY PERVERZ ÁLLAT VAGYOK." Üdítően komor jelenet: a sárkánytetoválásos lány szeméből süt az őrület és a revansvágy. És nem tudom elítélni érte, mivel az erőszaktevő a rendszer képviselője, a törvény nem tudna igazságot szolgáltatni neki.

Érdekes volt végigkövetnem Mikael és Lisbeth előéletét, majd közös munkáját is. Mielőtt találkoznának, úgy tűnik, mintha 2 különálló filmet néznénk: az egyik Mikael Blomkvist újságíróról, a másik a huszonéves Lisbeth Sandlerről. Nagyon érdekesnek találtam, ahogy ez a két, egymástól eléggé különböző beállítottságú ember találkozik, és a maguk módján megismeri egymást. Mindketten higgadt profik, de közülük Mikael szürkébb, gátlásosabb: otthon átlagos életet élt főnökével és szeretőjével, Erikával. Itt, a távoli svéd terepen pedig olyan elszigetelt, mint bárány a farkasok között.. 

A rejtély, amin dolgoznak, közel se fogott meg ennyire. Mikaelt egy Henrik Vanger nevű milliomos bízza meg, hogy nyomozza ki, ki küldözget neki évek óta különös üzeneteket. Vanger unokahúga, Harriet 40 éve eltűnt, és a férfi a feltételezett gyilkosnak tulajdonítja az üzeneteket. Mint kiderül, egy családtag, Harriet bátyja a tettes, és áldozatait mindig egy bizarr kínzókamrában terrorizálta és ölte meg. Itt már dobog a feszültség: Mikael is majdnem áldozattá válik, Lisbeth pedig egy olyan szörnnyel kerül szembe, aki őrültebb és kegyetlenebb, mint ő valaha is volt.

Érdekes volt látnom Lisbeth ténykedését a fő ügy lezárulása után, kifejezetten Mikaelnek. Regény vagy sem: ennek a kisebb, utólag megoldott ügynek tényleg semmi köze a Vanger-esethez. Mindössze a 2 főszereplő személye köti össze, plusz Lisbeth adatgyűjtő képességei. Ennyi nem igazán elég 20 perces túlnyúlást megtámasztani  a tetőpont után; olyan, mintha egy hajó orr-részét túl sok ballaszttal töltenénk meg, amitől megbillen.
A rendező helyében Wennerström leleplezését az álcázással és a számlamachinálással max. 5-6 percbe sűrítettem volna, ahogy A sötét lovagban Gordonék túszdrámáját: az a szcéna egyrészt nem volt hosszú, és a fő konfliktussal jobban össze volt fűzve. Bár a cselekmény tagolása kb. egyezik, Finchner kétségkívül megváltoztatott dolgokat a könyvhöz képest. Nyilván 100%-ban nem lehet írott művet mozgóképre átvetíteni. Lisbeth és Mikael első személyes találkozása, vagy mondjuk a zárás is más, mint itt látjuk. 

Lisbeth és Mikaela viszonya teljesen a körülmények függvénye. Egyedül nyomoznak, és hamar megtalálják a közös hangot  munkában. A tény, hogy rövid hezitálás után Mikael lefeküdt vele, csak erősítette bennem a gyanút, hogy Lisbeth most először szerelmes. Semmi romantika, csak spontán testi vágy. A vége felé Mikaela, Erika és Lisbeth között érezhető némi feszültség. Erika valószínűleg sejti, hogy a lány nem csak a munkatársa volt Mikaelnek - ahogy ő maga is.

Kettejük közül értem, hogy Mikael végül miért a korban közelebb álló Erikát választja a 23 éves lány helyett. Ami Lisbeth-tel összehozta, az már lezárult, és kettejük között a kapcsolat sokkal inkább volt testi, mint lelki. A nem lázadó, középkorú férfi élete jobban konszolidálódhat egy olyan élettárssal, aki nem olyan szélsőséges jellem, és aki alkalmasabb rá, hogy esetleg majd a lánya mostohaanyjaként is éljen.



Csak megjegyzésként mondom: rettentő kíváncsi lettem volna rá, ha Mikael tinédzser lánya és Lisbeth találkoznak. Hasonló korúak, de teljesen ellentétes személyiségűek.

Noha a mellékszereplők alaphangon nem színes egyéniségek - főleg a Vangerek - a szereplő-kiválasztás nagyszerű. Rooney Mara olyan szóba jöhető színésznők helyett kapta meg a címszerepet, mint Natalie Portman és Emma Watson. Mara Oscar- és Golden Globe-jelölését cseppet se tartom túlzásnak. Döbbenetes alakítást tesz le az asztalra: rideg precizitás, ambivalencia, az indulat és önuralom egymásnak feszülése az arcán végig kiemelik őt a többiek közül - külsejétől függetlenül is. Daniel Craig Mikaelje háziasabb és szürkébb: a színész a Skyfall c. Bond-film miatt majdnem dobta a szerepet, prolémás volt a forgatása időpontok egyeztetése. Igy is jól megkülönböztethető a küszködő zsurnaliszta alakja a makulátlan Bondtól. 

2 olyan pillanat volt a filmben, amit különösen megindítónak találtam.

Egyik, mikor végül a rég halottnak hitt Harriet 40 év után visszatér a villába, miután Mikael közölte vele, hogy a környék ismeretlen lánygyilkosa halott. Két emberöltő után viszontlátni egy szerettünket, akitől el voltunk választva, mindig érzelmes momentum: sokan élték ezt át például Németországban a berlini fal lerombolásakor.

A másik a legutolsó perc. Lisbeth öltönyt szabatott Mikaelnek, ám mikor az este odaadná, karon fogva és nevetve látja sétálni Mikaelt és Erikát. Az arca, a dallam, a kameraszög; az egész jelenetből sugárzik a lány kiábrándultsága! Minden módon segítette ezt a férfit; még nevelője előtt is elismerően beszélt róla, nem beszélve, hogy nélküle már halott lenne. És még azt sem tudta a szemébe mondani, hogy szakítani akar. Ezek után teljesen jogos Lisbeth reakciója, ahogy a drága ajándékot a szemétbe hajítja, és szó nélkül elrobog a motorján. Részvétkeltő és igen komor pillanat, ami azután is elkísért engem, miután kiléptem a moziból.

Nagyon erős alkotásnak tartom A tetovált lány 2011-es verzióját. Kőkemény felnőtt hangulatvilága, tempós vágása, a két fő karaktere és a nyomozás menetének követése izgalmas krimivé teszik. Emlékeztet arra, mennyire kiszolgáltatottá válhatunk a világ ridegségével, az emberi kegyetlenséggel szemben.

Popeye

Ha valakinek az átlaghoz képest magasabb a mércéje filmek terén, könnyen előítéletei támadhatnak olyan munkákkal szemben, melyek eleve nem próbáltak grandiózus vagy sokoldalúak lenni. Ha valaki ezektől nem tud elvonatkoztatni, könnyebben lankadhat a figyelme, ahogy az apró részleteit megfigyeli egy mozgóképes alkotásnak. Ilyenkor a legkönnyebb például tárgyi tévedéseket elkövetni - ahogy például velem is előfordult néha.

Előítélet vagy sem; a Popeye-movie-t nehezemre esik többnek látni megjátszott és nehezen értelmezhető téblábolásnál. Tudom, hogy a '30-as évek rajzfilmje, és az eredeti képregény a Thimble Theater kiadótól is inkább afféle unaloműzőként készült. Ahogy a film is, Popeye korábbi inkarnációi sem próbáltak igazán szólni bármiről, leszámítva, hogy mikor milyen dolgok esnek meg a címszereplővel. Az olyan karakterek, mint Wellington Wimpy vagy az Oil família egyszerű kisvárosi emberek, akik egy kikötő környékén élik ugyanilyen egyszerű mindennapjaikat.

Musical-ekkel mindig is hadilábon álltam, mivel véleményem szerint fölösen törik meg a filmek hangulatát, cselekményét, rosszabb esetben pedig le is butíthatják azt. A Popeye zeneszámai kb. 2 percesek, és a dalok szövegét őszintén szólva nevetségesnek találtam. Rejtély számomra, miért alakították musical-filmmé az élőszereplős verziót. Lehet, hogy a készítők féltek, hogy a mű nem fogja eléggé idézni a képregény és a rajzfilmek hangulatiságát, ha csak a díszletek, jelmezek és színészek kell fenntartsák azt.




A sztori dióhéjban: Popeye rég elveszett apját keresve megszáll egy sweethaven-i panzióban, melyet az Oil család tart fenn. Megtudja, hogy egy Bluto nevű kapitány  vámot szed be a városiaktól. Beleszeret Olive Oil-ba, akit odaígértek Bluto-nak. A két szál pedig összefonódik, mikor kiderül, hogy Bluto valójában Popeye apjának dolgozik, míg majd az egyik zeneszám alatt ellene nem fordul.

A forgatókönyv tehát a képregény minden fontosabb szereplőjét megpróbálja egyetlen történetbe elhelyezni: Popeye szökésen kapja Olive-t, együtt rátalálnak az árva kisbabára Swee'Pee-re, Bluto pedig együtt találja hármójukat, amiért elveri Popeye-t, és mikor a végén újra szembekerülnek, már az életére tör. Mindez jól hangzik papíron, de a kivitelezés lötyög, sok dolog magyarázata hihetetlenül banális.




A film tudatosan nonszensz dolgokból építkezik: látnok csecsemő, spenóttól szupererőt nyerő pasasok meg hasonlók. A rajzfilm-világ fizikai törvényeit idézi sok mozzanat, például:

• dugóhúzóként verek valakit a kemény deszkába;
• tengeralattjáró kémlelő lencséjeként használhatom a pipám;
• vagy lebukom a vízbe, aztán rögtön mint a gumilabda pattanok ki 10 méterrel odébb. 

Lehet, hogy csak a stílusvilága nem tetszik az egésznek, de a helyiek viselkedése valahogy sose tűnt természetesenek nekem. Sweethaven lakosai pletykás, fecsegő hanglények, akik sokszor azt se fogják fel, mit tesznek és miért. Popeye-tól mintha félnének, mikor a városba érkezik, holott ez az első eset, hogy a tengerész Sweethavenben jár. És egy csapásra körbeünneplik, mikor véletlenül meglöki a helyi vámszedőt, aki ettől végigszánkázik egy csúszdán. Ezt vígjáték-standardok között is nehéz bevennem.



Azt is értem, hogy félnek Blutótól, aki - legalábbis így tudják - törvényesen alkalmazhat erőszakot. De ahhoz képest nem látszik rajtuk, hogy nagyon érdekelné őket a dolog. Miért állnak ki mind a panzió elé, mikor Olive és Popeye vígan odaigyekszik Swee'Pee-vel? Miért nem közlik már az utcán Olive-val, hogy Bluto pont őrá várakozik türelmetlenül?
De Bluto-nak semmi köze olyan esetekhez, mikor például Olive bátyja kiáll egy izmos behemóttal bokszolni, holott gőze sincs a sporthoz. Vagy hogy Wimpy, a kövér fánkevő fickó elviszi a rábízott Swee'Pee-t a lóversenyre, mert állítólag látnoki képessége van a babának. Ezen már csak kacagni tudtam. A gyerek képes fütyülni, mikor kérdezik valamiről, ezzel jelezve, ha egy kérdés válaszával egyetért, és ennyi. Őszintén: felnőtt pasas ilyen könnyen bekajál - már bocs a szóért - egy ilyen képtelenül hangzó dolgot pusztán a gyerek fütyülése alapján?

Popeye apja, Poopdeck amolyan nihilista jellem: egyfolytában csak arról ágál, hogy mennyi mindent utál: a csecsemőket, a jövőt, a múltat, a jelent, etcetera. Bluto elmondása alpján évekig segítette az öreget, még
Swee'Pee-t is egyből megmutatta neki. "A kölyök egy vagyont ér, kapitány!" Wimpy után tehát a történet rosszfiúja, a tapasztalt tengeri medve Bluto is egyből a meggazdagodását várja ettől a legfeljebb pár hetes kisgyerektől.

Nyilvánvaló, hogy a film szándékoltan abszurd és nevetséges elgondolásokkal operál: az újszülött Swee'Pee látnoki képessége áll a figyelem középpontjában. A kicsit Blutótól, majd az utána eredő Olive-ot meg egy tintahaltól kell megmenteni Popeye-nek. A végére eljutunk a klasszikus felálláshoz: Popeye szembekerül Bluto-val, megeszi az apja által dícsért, de utált spenótot, és embefeletti erővel eltángálja Blutót. S hogy mindezt tetézzük: maga Bluto eteti meg vele, hogy bosszantsa. 

Színészfronton a két főszereplőt sikerült leginkább úgy megformálni, ahogyan én is emlékeztem rájuk a rajzfilmből. Robin Williams egyik legkorábbi szerepe volt a pipázó tengerész. Merev arcával, dörmögő beszédével nagyszerűen játssza Popeye-t; kitömött alkarjával vagy ahogy a pipája megpördül a szájában olyan, mintha az eredeti rajzfigura lépett volna ki a képregényből vagy a rajzfilmből.
Ugyanezt mondható el Olive Oilról. Shelley Duvall nevével korábban nem találkoztam ugyan, de filmográfiája alapján ez volt a legikonikusabb szerepe. Percig sem kételkedtem, hogy "Miss Oilt" és "Mr. Eye-t" látom a képernyőn - ahogy többször nevezik őket. Érdekes egyébknt, hogy mivel Swee'Pee-t együtt találják meg a kosárban, és közösen gondoskodnak róla, lényegében a baba révén fonódik össze a kettejük élete.


Be kell vallanom, életem egyik legkülönösebb filmtapasztalata volt a Popeye live-action-movie. Műsorideje alatt inkább értetlenül álltam előtte, semmint hogy mulatatott volna. Még az ütésekről is lerítt érződött a tettetés, a nem-igaziság érzete. Bár elismerem, van néhány kifejezetten humoros pillanata, mint mikor:

• Olive Popeye nevébe köt bele,
• az egész panzió Blutót figyeli, amint egy legyet próbál lecsapni,
• vagy a boxmeccsen a kopasz behemót véletlenül a mamájának mos be egyet, és Popeye megkérdezi: "Ó, részvétem. Hova küldjem a virágot?"

Nyilván látszik, hogy nem hihető dolgokból gyúrtak össze egy 2 órás produkciót. De nem vagyok biztos abban, hogy a humorosság volt-e a cél itt. Olive, Popeye, Wimpy és még Popeye papája is megfelelnek közismert valójuknak, amiket a képregényből vagy a rajzfilmből ismerünk.

Bluto kissé csalódást okozott nekem. Olive mintha csak mellékesen érdekelné, különösen, miután Swee'Pee képességéről tudomást szerez. De egyébként is: szinte egyáltalán nem gondolkodik, holott a rajzfilmben mindenféle módon taktikázott és csapdákat állított, hogy elgáncsolja Popeye-t. Itt olyan, mintha Bud Spencert gyúrták volna egybe a Batman & Robin Bane-jével: folyton hörög és dörmög, illetve pofoz és tör szét ezt-azt (Hogy nem sérti fel az ínyét, mikor várakozás közben szétrág egy üvegcsészét?!).

És ezen az 5 emberen kívül minden más szereplő csak extraként lézeng, élő díszlettartozékok.



Az élőszereplős Popeye egyszerűen megjátszott, túlságosan utánzó film. Más bizonyára jobban élvezni fogja, mivel ránézésre tényleg hasonlít a rajzolt verziókra. Számomra viszont egyszer nézhető színi darab lett, amiben arra is külön kell figyelni, mikor beszélnek normálisan a főszereplők.