Thor 4. - Szerelem és mennydörgés

  

A legvonzóbb alcímű Thor-részről süt eddig a legjobban, milyen könnyű lett volna jóra megcsinálni, ha kovácsműhelyét nem úgy hívnák: „Marvel Stúdiók”. Nem nehéz leolvasni a végeredményről, hogy kb. mi történhetett vele szabadon eresztéséig: Taika Waititi-t, miután a Ragnarokkal látszólag új lendületet vitt a Thor-szériába, most szorosabb felügyelet alá fogták, sejtve, hogy a folytonos humorizálás már nem lesz elég egy 4. rész sikeréhez – főleg az MCU eddig lomha 4. fázisában. Annál neccesebb megítélni, vajon melyik az erőltetettebb a Szerelem és mennydörgésen: a rendező poénközpontú stílusa, vagy azok a beépített vészfékek, amik hirtelen visszakomolyítják a tónust, nehogy egy rossz vicc kerekedjen az egészből. Lelövöm a poént: pontosan az is lett.

Valami sivatagbolygón egy Gorr nevű férfi elveszíti leányát, és mikor istene gúnyt űz a gyászából, ő a Halálpallos nevű elátkozott ereklyével végez vele. A gonosz penge révén árnyakból lesz képes szörnyeket teremteni: e hatalom birtokában Gorr megesküszik, hogy a kozmosz összes istenét elpusztítja. Genocídiumát Thor próbálja leállítani, ám közben dupla nehézségbe ütközik: egyrészt Gorr túszul ejti Új-Asgard gyermekeit, másrészt egy problémás új partneristen tűnik föl az oldalán – az ex-barátnője, Dr. Jane Foster!

 

Rég elástam a reményt, hogy egy eleve vad képregény-verzum filmklónjai reális, súlya szerinti bánásmódot adjanak bármely sci-fi- vagy űr-mitológiai témának. És még ezzel együtt is kiborító az új rész: kiborítóan pazarló. Témául szó esik itt szeretetről, gyászról, az isteni lét és szerepvállalás mibenlétéről, illetve ezek megtagadásáról – amit Russel Crowe pökhendi Zeusza is illusztrál. De mindezek az ötletek vagy túl sokára kapnak némi hangsúlyt, vagy szimplán kipárolognak a dumagép isten legújabb kalandjai között. Tulajdonképpen az történik itt, hogy több komoly személyes tragédia-sztorit, melyek mindegyike a maga külön produkciójáért könyörögne, megcsonkítanak és kibeleznek, hogy a lehető leghamarább kalapálják ki belőlük a megszokott sablonmunkát.

 

Bűnhamis baltahumor jellemző a Love and Thunder-re, mintha a készítők szándékosan szabotálni akarnák, hogy átérezzük vagy élvezzük, ami éppen történik. Közel se volna olyan következetlen hangvételű, mint amilyen, ha nem akarták volna ennyire vasmarokkal beleszuszakolni hol a fapoénokat, hol a szívszorítónak szánt részeket, miközben a történetet kellett volna – minden fantasztikuma mellett is – józan fejjel kidolgozni. Utálatos, ahogy folyton ezt a szüntelen, agysejt-gyilkos szájkaratét erőltetik Thor meg az útitársai részéről, aztán hirtelen váltással jön egy-egy drámai vagy épp horrorisztikus jelenet. 

 

Ez a tónusbeli össze-nem-férés épp Jane-en, Thor régi-új csaján ütközik ki a legjobban. Natalie Portman csak az elvárható minimumot teszi oda alakításában, és nem is hibáztatom érte: Chris Hemsworth mellett az ő szájába furikolták a legtöbb szópoént. Foster már az 1. részben se tűnt holmi háromdimenziós figurának, de még így is idegennek hat tőle, ahogy folyton lazáskodik meg játssza az eszét. Nem érdekel, milyen menő a szerkója: végig olyan, mintha láncra verve rángatnák keresztül a cselekményen. 

A románcuk felélesztése és az istenné válás teljesen mesterségesnek hatnak: az egész arra megy itt ki, hogy Ragnarokban széttört kalapács, Mjölnir mielőbb újra egybe legyen, Jane-ből pedig a Jane Foster Thor nevű akciófigura váljék, kb. annyi személyiséggel, mint a Marvel: Contest Of Champions videójátékban. Azt a szálat, hogy 4. stádiumú rákját az isteni erő tovább súlyosbítja, csak nagysokára engedik, hogy némi súlyt kapjon. A tragikus haláláról meg annyit: semmi kétségem afelől, hogy hamarosan úgyis visszapaterolják Jane-t a túlvilágról, természetesen újra istennőként... 

 

Ellentétben Portman-nel, Christian Bale a seggét is lejátssza Gorr bőrében, 10 éve az első képregényfilmes szerepében. Eltékozolják őt: a sminkjét kivéve – ami még démonibb a fekete-fehér világ hátterében – semmi egyedi sincs benne. A forgatókönyv nemhogy nem alig használja őt, néhol még ripaccsá is teszi szegényt, mintha megint tilossá vált volna érett drámát írni az MCU-ban a 4. Bosszúállók-mozi óta. Gorr legjobb perce az, amikor éppen ő, az istenölő teszi szóvá a csupán „instant isten” Jane-nek, milyen haszontalan az istenek léte és ereje, hisz a nőnek is csak olaj lett a tűzre a „thórság”. Ez kívánkozik itt, hogy a sztori vezérfonala legyen, de mégse válik sose ténylegesen azzá. 

A halála előtti döntése, hogy a többi isten kinyiffanása helyett inkább mégis a lánya támadjon föl, érthető ugyan, de az már kevésbé, miért hiszi, hogy éppen Thor lenne neki jó pótpapa. Csak az érzelmes szózatok miatt, amiket Thor levág neki a szeretetről, miközben az elrabolt gyerekekből épp hadsereget verbuvált? Waititi nem érdemli ki ezt a drámai csúcspontot azok után, amilyen vázlatosra csupaszították le, ami más műfajban a tónusnál is fontosabb volna: a történetet. 

A megszokott marveles középszerként könyveltem volna el a Thor: Szerelem és mennydörgést, ha nem táblázzák be ilyen feltűnően és erőszakosan, hogy melyik jelenetnél milyen tónusúnak köteles tűnnie. Ez köti le a produkció figyelmét a karakterei és konfliktusai kidomborítása helyett. Ha Waititi és társai meg bírták volna állni, hogy Gorr és Jane tragédiáját ne oldják föl a régi főgonosz+szörny-gyepálós Marvel-sablonnal meg az istenverte poénesővel, akkor a szívszorító és a könnyedebb percek természetesen tudták volna egymást táplálni. Ez lehetett volna akár az MCU egyik legértékesebb darabja! Így meg csak rendelésre szállított, bóvli love-story, ami pusztán a muszklis „női Thor” debütálását szolgálja.

A Thor: Szerelem és mennydörgésre 2/5-öt adok. Ugyanazt az élménykalibert nyújtja, mint a Doctor Strange az őrület multiverzumában.

 

Holdhullás (Moonfall)

Javíthatatlan eset Roland Emmerich: évtizedek óta feszt vagy a világvégéből vagy esetleg egy másik világbéli kiruccanásból próbál méregdrága akció-sci-fi-ket rittyenteni, amik aztán valahogy mindig beintenek a nézők értelmi-érzelmi kapacitásának. Notórius, mennyi látványosan esztelen-szagtalan katasztrófafilmet hívott már életre ez az ember – sőt egyiküknek még egy kései 2. részt is csinálhatott, ami ma már a század egyik legrosszabb folytatásának számít.
 

És akár A függetlenség napja - Feltámadás, a Moonfall is mintha a minél nagyobb ívű fejesugrásra törekedne úgy, hogy nincs alatta medence. Minden szempontból sikerül elmeszelnie magát: szétfolyó cselekmény, nonszensz sztori, silány ütemezés, rémfakó szereplők, gépre kötött dráma, agyölő párbeszédek, felemás látványvilág, erősen kérdőjeles effektek... kimaradt valami? Vadabbnál vadabb ötletei nemhogy súlyozott egésszé nem tudnak egyesülni, de oly messzire repíti őket egymástól a nehézségi erő, amennyire csak bírja! Lehet esetleg mentegetni azzal, hogy épp ez a kapkodó, bármi áron célba érési láza ad egyfajta abszurd érdekességet a filmnek: nagyot mer álmodni és magasra repül... épp csak alatta dől össze a talapzat, mielőtt spirálban a pokolba pörögne. 
 

 

10 évvel ezelőtt egy űrküldetésen Brian Harper és Jo Fowler és egy harmadik társuk tanúi voltak egy rajzásra emlékeztető lény feltűnésének, az ügyet mégis eltussolták, Harpert pedig hiteltelenítették és kirúgták. Ám egy renegát tudós, K. C. Houseman rájön, mi hazudott el a NASA: a Hold valójában egy ősi mesterséges objektum, amelyet az idegen szörny gallyra vágott. A Föld gravitációja pedig egyre csak beljebb vonzza égi kísérőjét, ami a végső szétszakadással teljes világkatasztrófát fog előidézni – hacsak Jo, KC és Brian nem űrutaznak oda, és „javítják” meg valahogy a Hold energiaforrását.
 

Gimis koromban, a legbukdácsolóbb félévemben hihetőbbre tudtam volna egy olyan filmet körülírni, ahol a Föld egy égitesttel ütközik össze. Pedig én simán el tudok képzelni olyan dolgokat, amiket a „hivatalos” tudomány ma még a büdös életbe nem vallana be, ha igazak is volnának… teszem azt, hogy a Hold tényleg egy mesterséges égitest. Vagy azt, hogy a földi ember valóban kozmikus eredetű, egy másik értelmes faj genetikai kísérletének a gyümölcse. Ez a két alapgondolat értékesebb a szememben, mint az összes a témáról életem során látott ismeretterjesztő műsor a TV-ből, ahol örökké csak előemésztett infókkal és űrfotókkal etetik a parasztot! Pont ezért sajnálom, hogy Emmerich ilyen elképesztően ostoba, félút előtt széteső roncsot tákolt e két alapgondolat köré.
 

 

Történetet vezetni biztos, hogy nem így kell: egy máris filmhosszúságú időn át olyan megjegyezhetetlenül fakó, antiérdekes figurák magánéletén rágódunk és vánszorgunk, hogy legszívesebben a képükbe ordítaná az ember az unalmasságukat! Aztán valahol félút után a rendező kioldja a biztonsági övet, és gyorsulva beleszáguld ólomkatonáival a kakofónia mély szakadékába. Minden van itt, mi átlagon aluli: elvált–leégett ex-űrhajós az épp lesittelt huligán fiával, irodába tolt ex-kolléga Halle Berry a hánycsillagos tábornok férjével meg egy ázsiai bébiszitterrel. És vajon hogy lehet, hogy soha senki nem hisz egy olyan szakállas dagi kutatónak, aki a kijelentéseit mindig ilyen Jar-Jar-Binks-es attitűddel adja elő? Ott vannak még a főhős ex-neje, a rögtönzött civil alakulattal a hegyekben, egy kis futó Donald Sutherland-cameo, plusz a rettenthetetlen oxigéntankvadász, Michael Pena. Karizmatikus gárda, nemde?
 
 

Az egész történetet mintha útközben hordták volna össze ilyen-olyan összeesküvés-elméletekből, amiket a rendező maga is csak annyiként fog föl, illetve kezel. Holott épp ezt a tudományos talajt kéne hihetővé formázni ahhoz, hogy a katasztrófa tétje ne csak szavak és látványtrükkök formájában létezzen! Kiszúrja az ember szemét, hogy Emmerich fantáziáját mennyire nem a témakör, hanem csak a kísérőjelenségek teatralitása ragadta meg.

• Van a szuperközeli Hold az égen, ami hol hatással van a földfelszín gravitációjára, hol nem;
  
• a közelsége miatti gravi-lökéshullámok, amik elől el lehet futni (?!);
  
• a gigacunamik, amik egy felszálló űrsiklót elöntve se oltják ki annak hajtóműveit (?!!);
  
• Alaktalan, intelligens csáplények, amik évmilliárdokkal ezelőtt kinyírták a Hold építőit – plusz a többi holdbázist –, de az ajtóik feltörésével még ma is gondjuk akad (?!?);
  
• A Hold monumentális szerkezetei (ami a film egyetlen tényleg mutatós látványossága);
  
• a Hold belső, oxigénnel ezermillió évek után is (!!?) ellátott folyosói;
  
• nem beszélve a működőképes és random földi embernek kisujjból elvezethető űrhajói (:D), stb. 
  

S mindezt a végén – akárha holmi ősi rejtély aranytekercsbe írt megoldása volna –, ellátja egy felemelőnek szánt, valójában elnagyolt, butított magyarázattal a földi élet eredetéről. Vagy ha már itt tartunk: az az intelligens nanotech-alapú gépszörnyfaj, amit egy egész, a miénktől jóval fejlettebb megacivilizáció nem tudott megfékezni, és ami megsemmisített egy egész mesterséges holdak álló kozmikus flottát, azt 3 űrhajós egy rögtönzött tervvel egy csapásra legyőzi?! 

És miközben a két veterán ott szemlélődnek büszkén a hóban a többi túlélővel – holott a Hold szépen leápolta az egész bolygót a mi civilizációnkkal együtt – ottmaradt társuk tudatát az ősi emberek programja a Hold adatbázisába föltöltötte?!!

Hjaj, Roland, szedd már össze magad, édes fiam…!
 

Hollywood egyik leghírhedtebb filmszakácsa 146 millió dollárt költött arra, hogy teljesen hülyét csináljon magából a nagyérdemű előtt. Ez sajnos az anyagilag és kritikailag is elbukott Moonfall legnagyobb diadala. Sokkal komolyabbnak mutatja magát, mint amilyen a köntöse alatt: satnya bábemberkékkel üljük le a bevezető bő felét, majd bő órát egy világkatasztrófán "izgulhatunk", amely méreteihez képest valahogy mégis olyan bagatellnek érződik. A tudományos körítés pedig 2 obeliszkméretű középujj a logikának; akad egy-két elgondolás, ami okos műben akár még inspiráló is lehetne – a fajunk geneziséről, genetikánk összetettségéről és civilizációnk kilátásairól. De ezeket éppen itt meglelni olyan, mint ékkő-szilánkot keresgélni a trágyadombon.

 

Kiszenvedett előttem 1/5-ös moziműként. 

Top Gun 2. - Maverick

A nyár eddigi legnagyobb meglepetéseként ért a Top Gun: Maverick. Ez a jócskán kései folytatás gyakorlatilag mindazt megadta nekem, ami sokak számára az elődje volt. Ki nem állhattam az eredeti Top Gun-t: felszínes macsókomédiája, szirupos románca, öncélú hadi fétise és álszent pátoszisága mind csak taszítottak a néhai Tony Scott túldicsért drámájától. Még a paródiája – Nagy Durranás – is jóval elviselhetőbb élményt adott, mint az eredeti…!

Pete Mitchell, hívójelén „Maverick” egy élő időkapszula. Mindene egy letűnt kort idéz: arca, sérója, dzsekije, motorja, szemcsije, vigyora, vakmerősége, sőt még a régi pilótatársa elvesztése miatti bűntudata is. Csodával határos módon túlél egy kísérleti tesztprojektet, de a gépe nem, és csak az azóta tengernaggyá lett évfolyamtársa miatt küldik vissza a Top Gun pilótakiképzőbe (leszerelés helyett). Büntiként a legújabb ifjú titánokat kell kiképeznie egy lehetetlen küldetésre, és egyikük pont a halott barátja fia – aki mellesleg baromira utálja őt… 

Oscar-esélyesnek kiáltom ki a Top Gun: Maverick látványtervezését: 36 év távlatából sikerült egy népszerűnek számító film stílusvilágát, sőt sztárját is úgy rekonstruálni a nagyvásznon, hogy érzékelhetetlen rajtuk az eltelt idő! Nem tudom, Tom Cruise arcán mennyi kozmetikáztak, de veszettül jól tartja magát ez a pasas! És ami még ettől is fontosabb: sikerült az eredeti alkotás taszítóbb jellegzetességeit (amiket föntebb szóvá tettem) a lehető legfinomabban feljavítaniuk. Mintha egy múzeumi festményt rekonstruált volna egy aranykezű múzeumi kurátor!

És bár nem is egy visszahozott sztoriszál vagy flashback fordul elő, a film nem próbál puszta klón, önmagasztaló pökhendi nosztalgiacégér lenni. Akkor zsigerből elkaszálnám! Persze, a nyitány rámenősen a képünkbe tol mindent, ami csak eszébe jut az átlagnak a Top Gun-címről, de csak az atmoszféra érdekében. Az új és régi szereplők, a jelen és múlt elrévedései között 2 az 1-hez arányú egyensúlyt tartanak, amit csak helyeselni tudok: pont a NEM–nosztalgiapercek adták nekem a film erejét és lendületét. Nem érezni azt, mintha csak márkafejésre rángatták volna elő a poros klasszikust, hogy aztán ügyetlenül utánozzák.

 

A finom árnyalás nagy nyertese maga Maverick karaktere lett: a régi filmben csak egy Colgate-fogsorú G.I.Joe–reklámbaba volt, akire Luke Skywalker-t lemosolygó pilótatechnikát testáltak. Itt végre valódi embernek láttam, nem élő reklámplakátnak. Pedig a régi fenegyerek–aurája kicsit se fakult; tudja, hogy őrült teherbírása a régi, és hogy most is bármilyen helyzetben vállalja a lehetetlent. Új munkakörét is hamar teljesen a saját képére szabja: 

1. akkor is, mikor vadászgépen ördöngösen okítja osztályát, 
2. és mikor később alkonyati rögbi-bulit tart velük a parton, csapatszellemet kovácsolva egy szinte biztos halál misszióhoz.

 

Amit Maverick nem vesz észre – mivel folyton a múltra gondol –, hogy borként érlelte ki őt a kor. Őrületig vakmerő, és mégse könnyelmű. Múltbéli hibái még mindig nyomasztják, de már nem hatnak ki a jelen teljesítményére. A folytatáshoz kitalált barinőjének, Penny-nek az egyénisége is visszatükrözi Pete-en, hogy – minden sármjával és erejével együtt, de – emberibb lett, csiszolódott az emberismerete. És ezt úgy éreztette velem a sequel, hogy egyáltalán nem verte nagy dobra: egyszerűen látni Maverick arcán és gesztusain, hogy a személyisége felnőtt a képességeihez. Ezért tudott bevonni a köré írt személyes dráma, míg az a régi filmben csak alibi körítésnek tűnt a klisé „ifjú titán”–imidzs köré.

 

Provokálta azért a mű néhol a kétkedésemet. Nem abban, hogy az élete ilyen keveset változott 3 évtized alatt: a tudatos különcök ilyenek, saját útjukat járják. De hogy pilótatársa, Goose halálán, illetve, hogy 4 éve kénytelen volt kibabrálni fiával, Rooster-rel, kissé illúzióromboló. Ez a szál kapott időt meg figyelmet bőven, de árnyalást alig. Egyenes beszéd helyett a két pilóta végig csak a kerülgeti egymást: Rooster ingerült bikaként mered rá, valahányszor "A Legenda" ott kering körülötte, Maverick pedig képtelen kinyögni, hogy a srác aggályos anyja kedvéért kaszálta el egykor a jelentkezését. 

"Miért állt az utamba?!" 

"Nem álltál készen."

Haver: azzal még nem mutogatsz a néhai szüleire, ha abbahagyod végre a ködösítést…!

 

Az új nemzedék tűrhető kategória: kapott szövegeik és jellemrajzuk inkább csak olyan középszer, de a színészi játék fölizmosítja róluk az összképet. Közülük az értelmesen fickós csaj Poenix és a szókimondóan seggfej Hangman maradtak meg így elsőre. Örültem, hogy a "hülyülés" perceit okosan elhelyezve és behangolva használták fel a készítők. Tényleg úgy jött le: a srácok halálos szakmájához szükség van rá, hogy így fölszítsák szabadidejükben az önbizalmukat – és nem úgy, hogy ezek maguktól elszállt vágóhíd-marhák, akiknek már a helyzetértékelésére kihat az egójuk. 

Ahogy tanáruk is szóvá teszi: mindig „az elitnek”, „a legjobbaknak” hívták őket, kitenyésztett ászok, akiket beleneveltek a pilótafülkébe. Így aztán tetszett a módszer és hangnem, amit Maverick használ, hogy ne csak kihozza, de ki is tolja az eddigi maximumukat. Ahogy az örökös bajnok szokott pengeélen táncolni légi mutatványaival, úgy egyensúlyoz maga a produkció is a hihetőség határmezsgyéjén, és ez mégsem üt rá vissza – többnyire.

 

Meglepő módon Val Kilmer Iceman-jének a cameo-ja adta a film talán legemberibb jelenetét. Maverick monológja a halálos beteg barátja előtt összeszövi a bűntudatát Rooster miatt, és hogy nem találja helyét a mai világban – azon túl, hogy a tengerészet veteránja. „De ez nem a szakmám. Hanem az életem. Ezt hogy adjam át?”

Rendben találtam a romantikus szálat a középkorú anyával és bártulajjal: szemben a „nagy előddel” itt nem émelyegtem a pár hamisságától. Sőt, talán a kedvenc szóviccem a filmből épp a vitorlázós jelenetüknél hangzott el:
„Nem a tengerészetnél vagy?”
„De nem vezetek hajókat! Leszállok rájuk!”
 

Technikai szempontból a film korszerű, elődjéhez képest mindenképp emeli a tétet: nemcsak a látvány és a hanghatások élethűek, de a fiziológiai terhelés képei is nagyon elevenen hatnak. Csodásan átjön a repülések irdatlan, emberi léptékben elviselhetetlen nagysága – már a bevezetőben is, ahol Maverick rögtönzött tesztjén átlépi a Mach–10-es sebességhatárt. Maga a fő küldetés amúgy nem túl agyas: egy nevén se nevezett ország titkos urántelepe a célpont, amit kétszer is el kell találni csúcssebességen, már-már talajszinten. Az már, ahogy Maverick és Rooster az ellenség vonalai mögé kerül, majd lelép, már kicsit illúzióromboló volt, de még nem borította föl az összhatást.

 

Magasról teszek az első Top Gun hírére és a ’80-as évek macsókultuszára, melynek szellemi terméke volt, így többszörös hátrányból indult nálam ez a kései darab. És mégis megcsinálta a lehetetlent: nemcsak, hogy meggyőzött, szórakoztatott és izgalmas perceket nyújtott, de hihetetlen életkedvet sugárzott felém, kimanőverezve az öncélú pátoszt és izzadt érzelgősséget. Arra biztat, hogy mi is új generációs "maverickekként" álljunk hozzá a jövőhöz, fénykorunk után is fogadjuk örömmel az élet adta esélyeket – minden veszélyükkel együtt.

A második Top Gun az eddigi sivár '22-es kínálatból a második mű, amit bátran tudok ajánlani, és ehhez mérten 4/5-öt adok rá.

Jurassic World 3. - Világunalom

 

"SZENT KI–BA–SZOTT SZAR:

DINO–SZA–U–RUSZ!

JÉZUS–KÁM!

MI A FAAASZ??

:O

KIBA–SZOTT IS–TEN!

FASZA DÍ–NÓ–SZAR!

SZENT E–GEK! 

MI A FA–A–AA–AAA–SZ?!"

:\

 

(Az eredeti versike: www.youtube.com/watch?v=428IyxSfsls )

Kihalásra ítélte a Világuralom a Jurassic-szériát. Sejtettem, hogy – amilyen lusta, túlfizetett idióták a mai szkriptírók – ez lesz az immár dupla trilógia leggyengébb darabja, de ez mindent alulmúlt! Los Angeles ipara most már tagadhatatlan, hogy direkt törekszik a saját mítoszai kinyírására: tette ezt a Star Wars-tól kezdve a Terminátoron át a Star Trek-ig szinte minden legendás IT-vel (Intellektuális Tulajdonnal) az elmúlt 5-6 évben. 
 

Dínóhéjban a sztori: Owen és Claire a klónkislány Maisie Lockwood-dal éldegélnek erdei elszigeteltségben, amiből a 14 éves lánynak már elege van. Erre valakik elrabolják, és a Biosyn vállalathoz vitetik, mert ott génjeit tanulmányozni akarják. A gigacég rovásán van még egy dínógénekkel felturbózott sáskafaj, melynek szapora rajai elkezdték pusztítani az ország belterületeit. Ennek kapcsán Dr. Ellie Sattler előássa két régi ismerősét, Alant Grant-ot és Ian Malcolm-ot, hogy kicsit körbeszimatoljanak. Nekik és a lány után jött Owen-Claire duónak kell valamit kiötlenie az újonnan kitörő krízisre.
 

Sam Neill mintha az összes humán- és dinokarakter nevében mondaná egy jelenetben: „Ez nem rólunk szól.” Ez a darab ugyanis egyáltalán nem róluk szól: sem a Park és/vagy a World részről részre satnyuló fő figuráiról, sem az istenverte sárkánygyíkokról, akik persze új fajokat kaptak, de figyelmet azt nem. Ez NEM egy valódi Jurassic-mozi: a dinoszauruszok – sőt az emberek is – nem pusztán eldobható díszletbabák a feszültségsteril akciópercekhez, de egyáltalán nem is róluk szól az egész! Colin Trevorrow rendező és társai undorítóan ostoba és zagyva, semerre se tartó szálakból fontak egy nagy gombolyagot, amivel aztán unottan elszöszmötöltek. 
 

Külön vérforraló a forgatókönyv dínófóbiája, ha azt vesszük, hogy ez már a közeljövőben játszódik: a dínók rászabadultak a világra, szétterjedtek és élőhelyeket sajátítanak ki a mai kor faunájától, meg persze a mi debil civilizációnktól! Ez az ígéretes felállás adta a rohadt gyenge Bukott birodalom 1 nagy érdekességét a végén: hogy a következő részben majd ezt az állapotot láthatjuk kibontakozni! Tökhülye okból következett be, de attól még ez – plusz a régi színészi nagy hármas visszahozása – okot adott várakoznunk!
 

Ezt a filmet történetileg NEM érdeklik a dinoszauruszok! Ez a kegyetlen igazság! Hiába mutatják az elején Owen idomított raptorját és annak új kicsinyét, "Bétát"; hiába az NatGeo-szerű képsor a dínók szabadban történt befogásáról – mintha csak vadlovak lennének –, vagy a szegényes eladásukról a fekete piacon: a mű következetesen tojik rá, hogy róluk szóljon! Esélytelen, hogy itt súlyuk, következményei és figyelemigényük szerint foglalkozzanak egy ilyen – ha hajlandók vagyunk picit belegondolni –világméretű katasztrófahelyzet szövődményeivel, vagy egyáltalán magukkal a dinoszauruszokkal! Puszta mutogatásukon felül semmi közük a saját trilógiazáró felvonásukhoz; állandóan és végig érezni lehet, mennyire nem is őköréjük épült ez az egész!

Teljesen kiherélték, majd el is dobták azt a kézenfekvő konfliktus-forrást, ami a 6 film logikus, izgalmas tematikai megkoronázása lehetett volna: egy apokaliptikus világégés beköszönte az őshüllők és az emberek-állatok mai világa, ökoszisztémája között. A tökéletes káosz. Amit viszont helyette összehánytak, az... hogy is hangzik Ian híres megjegyzése? „Ez egy szép nagy rakás szar.” És az a röhej, hogy az ehelyett kapott pótkonfliktust, a kismilliomodik vállalati összeesküvős sablont is sikerült kasztrálniuk: oda se figyelve dobálózik a forgatókönyv olyasmikkel, mint a klónozás, a géntérkép, a mesterséges mutáció vagy a partner nélküli utódlás. Az elemi őszinteség és elhivatottság hiányzik teljesen abból, ahogy a készítők ezt mind behajigálják a nézőnek – mintha koncokat dobálnának egy értelmi fogyatékos kóbor kutyának.

 

A „sztárerő” sem ad mentőövet. Nem elég, hogy a régi és új trilógia szereplői közt 0 a kölcsönhatás; nem elég, hogy figuráik jellembéli mélységét valahol a Gondos Bocsok és a Gumimacik szintje között tartják befagyasztva, de 1 normális mondatot nem hajlandók az írók a szájukba tenni! Jeff Goldblum bexanaxolva motyog a fekete bőrdzsekijében, szegény Sam Neill is csak téblábol, hála a fakezű rendezői útmutatásnak. És emberek! A minden eddiginél baltaarcúbb Chris Pratt szuperképességre tett szert két rész között: már több tonnás vadidegen dögöket is azonnal le tud szelídíteni az idomári kéztartásával. Végül azt márcsak érinteném, hogy Dodgson, az ügyeletes megalomán tech-mogul-sztereotípia akkora sík hülye, hogy sokszor azt se bírja követni, mi történik körülötte.
 
 

Húsz éve egy okos szóváltástól sem visszariadó, emészthető szörnyes kalandtúrát kaptunk Jurassic Park néven: izgalmas volt és a rácsodálkozás élményét nyújtotta nekünk a mitikus óriások birodalmában. Számos hibája, hiányossága azonban megannyi elszórt csapdának bizonyult, melybe folytatásai mind-mind beleestek, egyik jobban, mint a másik. 

A Világuralom már a teljes megadás, a nézők nyílt hülyének nézése: nini, emberkék! Dinoszauruszok! Lehet nyitni a pénztárcákat…! Ez nem az az eset, hogy a készítők „nem próbálkoztak elég keményen”: ez az, hogy „föl se akartak kelni az ágyból”: "hatodik résznek" csináltak egy sci-fi-klisékkel felelőtlenül hadonászó, félrevezető hulladékot, melynek lila gőze sincs az emberek és állatok természetéről, és fütyül rá, hogy bármilyen téren méltó legyen őséhez, vagy hogy legalább egy arasznyit megmozgassa az ember fantáziáját.

A Jurassic World – Dominion 1/5-öt kap tőlem. Ostobaságánál csak az előzetesének cinizmusa nagyobb, hogy ez bármiféle "epikus végkifejlete" lenne bárminek is.   

De azért tessék: ingyen reklám a film belsejéből: 

Az északi

Pszichedelikus bosszútúrára invitál minket Robert Eggers Az Északival, amely egyszerre üdítően nyers és kiábrándítóan szimpla, merészen őrületszagú néha és irgalmat nem ismerősen vontatott sokszor máskor. Amolyan enyhén hígított, X. századi Mandy-t kap, aki bepróbálkozik vele: egy könyörtelen korszellem kiszolgáltatottságát, a viking világ földi poklának vízióját akarja átadni, holmi "erkölcsi szózatok" nyűge vagy a sztori fölös túlkalapálásának elvárása nélkül – sok más egyéb között, amit nélkülöznöm kellett. 

Időszámításunk után 895: Aurvandil sikeres (kincseket és rabszolgákat hozó) hadjáratból tér haza feleségéhez, Gudrúnhoz és fiához, Amleth-hez. Épp egy avatási rituálét fejeznek be Amleth-tel, mikor orgyilkosság történik a király saját öccse, Fjönir vezetésével. Amleth vérbosszút esküszik apjáért, de menekülnie kell. Nagyjából 20 év múlva – tapasztalatot szerezve harcosként és rabszolgaként – megkezdi bosszúja előkészületeit, egy Olga szláv rabszolgalány segítségével, aki látnoki képességgel bír. Van azonban egy szörnyű titok, ami csak közben jut kettejük tudomására…

A bevezető sorokból már kitalálható: libikókaélmény volt számomra Az Északi. Fel-alá ingázott az erőteljes és a kínkeserves között. Méltatom Eggers-t, amiért volt mersze megcsinálni egy hosszú, kőkemény, nagybetűs moziélményre szánt darabot, kifejezetten felnőtt férfiakra gondolva. Végig a nyers, a modern polgár "elpuhult" normáit kidudváló, sivár korkép uralja Az Északit, a józan ész fogódzói és kényelmi zónája nélkül. Nem néz félre a gyilkolás és kiszolgáltatottság képei elől, sőt meg is toldja azokat néhány szürreálisan vérgőzös látomásjelenettel – pl. az ifjú hercegnek az állatias erőt hangsúlyozó beavatásánál az elején.

 

 

De ez a reális-szürreális hangulatvilág nekem „csak” annyit jelentett, hogy az Álomgyárból még nem haltak ki a tökös szerzői rendezők. Még nem halt ki a mersz, hogy egy egész méregdrága produkcióra kivetítsék a tiszta haragtól fűtött bosszúvágy érzését – egy olyan célkitűzés, mellyel pl. márciusban a The Batman is tarolt a közönségnél. De ez közel sem adott akkora többletet, hogy elfeledtesse azt a terjengős, sokszor érdektelen történetvezetést, vagy a csalódást a sovány befejezés miatt. Túl sokszor nem az ember túlélési ösztönének átütő izgalma, hanem a közömbös hiábavalóság környékezett Az Északi 140 perce alatt. Márpedig ha egy film egyetlen nagy élménylenyomatként akar hatni a nézőre, akkor ez nem jó.

Úgyhogy korántsem a „túlfinomult ízlésem” vagy a „komfortzónám” gátolt meg a lelkesedésben, hanem sok-sok "részletkérdés", amiktől hiányérzetem támadt. Csak felsorolásszerűen: 

• a maga módján kalandos, mégis sovány történet, 
• a minden szándékosságával is feszültségölő vágás, 
• az amúgy szép tájképek színtelensége és ingerszegény volta
• a mozgó húsdarabokká csupaszított szereplők, 
• és főleg: a tompa párbeszédek. 

Gondolom, most kellene meghunyászkodnom azon ellenérv előtt, hogy az alaptörténet ihlette egykor a Hamletet, így "elnézhetjük" neki a színpadias, lesoványított dialógusokat. Ne is álmodjon senki erről: úgy vagyok vele, hogy vagy hallunk emberi lények között értelmes beszédet, vagy inkább ne is beszéljenek, akkor viszont az események tartsák fönt a figyelmünket! Mindkettő csak mérsékelten jön össze Eggers-nek: a néhány horror-hangulatú jelenet tényleg izgalmas látványt (és hanghatást) nyújtottak. De nem azért, mert a herceg bosszúja körüli dráma olyan személyesnek vagy lebilincselőnek hatna.

 

Ahhoz ugyanis a szereplők – a kor összes kegyetlen meg haláldicsőítő felfogásával együtt is – igenis érdekesebbek kellene, hogy legyenek. A nevüket megjegyeznem nehezebb volt, mint bármelyik gore-elem látványa, pedig tudtam, hogy erről nem a színészek tehetnek! Alexander Skarsgard teljesen átadta magát a főszerepnek, és ugyancsak be tudtak olvadni a hangulatvilágba a nevesebb sztárok is, mint Nicole Kidman, vagy az alig fölismert Ethan Hawke. Tetszett, hogy Amleth, amellett, hogy harcedzett férfi komoly tűréshatárral, következetesen tervezni is tud. Tudatosan táplálja lelki erejét a bosszújához, és a rémtettei Fjönir hívei között a rettegés és provokáció kiszámított eszközei. 

Eszelős anyja vallomása, hogy ő ölette meg férjét a sógorával – szintén bosszúból a nemi erőszakért, amiből Amleth fogant – kétélű penge. Hátborzongató önleleplezés egyfelől, másrészt még jobban aláásta érdeklődésem a túl sima és általánosságban meghagyott bosszúmotívum iránt. Miért izgasson, hogy ki-ki bosszúja mennyire jogos, mikor Olga, Amleth társa okosabbra megírt alak, mint a teljes „királyi család” együttvéve? 

Bár a befejezés sem valami nagy szám, érthetőnek találtam Amleth döntését, hogy mégse hajózik el új földre Olgával, hanem visszamegy bevégezni művét. Akárhová is mennének: ha ezt az ügyet Amleth nem zárja le most, örökké ott lebegne fejük fölött a rokonság ellen-bosszúja. Egyszerűen nem mozgatja meg az ember képzelőerejét az, ahogy ez az ügy lejátszódik az érintett felek között.

 

Az Északi legalábbis felemásan muzsikál annak, akiben nem kelt azonnal bizsergést a nyers ösztönvilág „frissessége” a mai „elkényelmesedett” korunk tükrében. Buzgón mutogatja realizmusát – a fejezetcímek latin és germán dupla kiírásával is rákontrázva –, és ki is színezi azt, mikor a főhős életútja egy-egy csúcspontjához ér. Ám a véres tesztoszteronköd mögött ez egy felettébb sovány történet. Hiába érezni át belőle a kor sivár kilátástalanságát, azt, hogy minden örökké csak a túlélésről szól: ez akkor is magának a kornak szól, nem a film szereplőinek, akik jobbára kellékei, semmint mozgatói ennek a színdarabnak.

Nem „átlagost”, hanem „változékonyt” jelentő 3/5-öt adok Az Északira. Amit ki akar fejezni, azt ki is fejezi, de attól még nem elég tartalmas – vagy emberi.