Legújabb testamentum

Nagyon ismerősnek tűnt az, ahogy a Legújabb testamentumot általában jellemezték a világhálón. Nem szó szerint idézve, talán így foglalták össze:

"polgárpukkasztó európai művészfilm, harsány, abszurd képekkel felrázó szatíra."

Pont ilyesmit olvastam régebben a Dogma és a Mocsok c. filmekről. Mindkettőt szerették a kritikusok, nekem önmagukban nézve mégis lelketlen, sok-sok blaszfémiával villogó dramady-roncsok voltak. Úgy éreztem, mintha a "művészien abszurd", "társadalomkritikus" képsorok csak elkendőzni próbálnák a roncs forgatókönyvet, visító műdrámát és hulladék karaktereket. Féltem a jegyvételkor, hogy ismét ilyen bakot lövök Jaco Van Dormael belga rendező új Biblia-szatírájával.

„Isten létezik, és Brüsszelben él.” Mogorva, zsarnokoskodó, züllött kispolgár, aki "az Univerzális Basztatás" jegyében kicsinyes, bóvli törvényekkel sanyargatja az emberek életét. Ea nevű 10 éves lányának egy napon betelik a pohár: feltöri apja számítógépét, és SMS-t küld a világon mindenkinek, hogy ki-ki mikor fog meghalni. Megszökik, hogy bátyja, JC példáját követve apostolokat gyűjtsön, és testamentumot írasson. De vajon mihez kezd a fél emberiség most, hogy mindenki tudja, hány napja van hátra az életéből?

Tetszett! Szórakoztatott, humoros és drámai lencsén át nézve egyaránt! Filmként ugyan kissé csikorogva áll kerek egésszé, de meglepően tartalmas és közvetlen. A legőrültebb ötletekből egy okos, tempós, néhol hisztérikusan kacagtató modern mesét rittyentett, kifütyülve a nyugati életforma szürke egyhangúságát. Személyes hangon, sokféle embertípus szemén keresztül vágja az arcunkba mennyire a mindennapok csapdájában ragadva élünk a legtöbben, a megszokás és bizonytalanság korlátai között. Nem köntörfalaz, nem keres kibúvót: mindennek az oka a filmbéli Isten-gúnyrajz, aki lányát üldözve saját bőrén tapasztalja meg saját sorstipró törvényeit.

Nagyon bejött nekem a mű őszinte, hol könnyed, hol feketehumora, mindaz az az elképesztő, képtelen vágy, ami az emberekből előtör, hála Eának. Pedig ők is csak átlagpolgárok, akik "úgyis mindegy"-alapon kitörnek az önmegtagadás börtönéből, amiben eddig éltek: egyikük egy cirkuszi gorillában találja meg élete párját, másik bérgyilkos létére beleszeret egy művégtagos nőbe, mert nem sikerült kinyírnia. Egyszerre szívszorító, mulatságos és abszurd: a poénok nagyobbrészt elmések, egymásra tudnak épülni a csattanóik. 
Nem semmi képzelőereje van ennek a belga rendezőnek: a legvadabb, köszönőviszonyban sem lévő gondolatokat tudja úgy egybekalapálni, hogy az legtöbbször vagy felvidító, vagy érdekes/elgondolkodtató. A végtelen aktasor és az isteni számítógép ötletét is felismertem a Minden6óból. Jézus rövid cameóját az elején örültem, hogy nem csomagolták valami obszcén vagy altesti vicc köntösébe. "JC" a sztori szerint az - alighanem az Ószövetség Jahve-Istenét reprezentáló - apjuk ellentétpárja, az igazi emberi értékek képviselője, aki Eának az apostolötletet adja.  

 

Két ellenvetésem mégis volna. Az egyik, hogy mindez a nonszensz fantáziakép gyakran túl lazán kapcsolódik: a különböző szereplők történetei úgy tűnik, mintha csakúgy lebegnének térben és időben. Ea, hajléktalan jegyzője, Victor és az apostolok sorsa jól elkülöníthető, részletes háttér-történetekkel. Csak hát a sok-sok természetfeletti őrület jobban is illeszkedhetett volna azért egymáshoz...

A másik: keveselltem a dialógust és tennivalót a már egybekovácsolt társaságból. Kárba veszett a jelenet, ahol Isten rátalál Eára és Victorra: elviccelték, pedig azt épp nem kellett volna. A bérgyilkos és a művégtagos nő végül összejönnek ugyan, és a lányruhás fiúval Ea különösen jóban lesz, révén, hogy neki csak 1 hete van hátra. De a több közös cselekedet és szóváltás jobban is tudná összekötni a főbb karaktereket. Hiszen még Ea félszeg anyját is megihleti, hogy 2 gyereke együtt éppen 1 baseball-csapatnyi apostolt gyűjtött, és - istennő lévén - csodát tesz a halálraítéltekkel. (Ügyesen megoldották egyébként, hogy a befejezés boldog legyen, de ne lógjon ki a film egészéből.)
 

Az ember tragédiája ma az, hogy még mindig sorsszerű szabályok szorítanak minket egy merev életritmusba, megnyomorítva a lelkünket. Ez azonnal kapcsolatot teremt a nézővel, és a Legújabb testamentum príma kódex rá, mekkora hatalom és felszabadulás, ha a megszokás szabályait kivágjuk a kukába, és elkezdünk szívből élni.

Mélyütés

"Semmi mást nem ígérhetek, csak vért és gyötrelmet, könnyeket és verejtéket."

Antoine Fuqua drámája sem ígér és nyújt egyebet a boksz-filmek durvaságán, vérességén felül. Sötét, letargiás képsorokkal megy végig egy önkontroll-hiányos bokszoló szakmai és szociális mélyrepülésén, de teljességgel képtelen elszakadni a sportdrámák szabvány-elemeitől. Voltaképp a Rocky III. és V. forgatókönyvét keresztezték itt egymással: az anagramma-nevű főszereplőt simán behelyettesíthetnénk Rocky Balboával, és ugyanaz volna a végeredmény! 

Billy Hope félnehézsúlyú világbajnok luxusban él feleségével, a bombázó Maureen-nel. Mikor egy rendezvény-balesetnél párja halálos lövést kap, Hope teljesen magába roskad: előbb a karrierjét teszi taccsra, majd a gyámügy intézetbe adja a lányát, végül földönfutóvá válik. Össze kell kanalaznia az életét, vagy végképp lemondhat róla.

A sportdrámák műfaja immár évtizedek óta képtelen megújulni. A főhős általában egy szerethető, balga bika, akinek vagy a bajnokká válását, vagy a nagy visszatérését látjuk, jó sok pátosszal fűszerezve. Utóbbi esetnél általában egy családi tragédia vagy sötét üzlet miatt siklik ki az élete. Miután megtalálta a megfelelő edzőpartnert, hosszú tréningezés után kiáll régi riválisa ellen, kiütéssel nyer, és valahogy ettől még a kisiklott élete is mintegy varázsütésre helyrejön.

Pontosan ugyanezt az izzadtságszagú képletet követi a Mélyütés sztorija. A hiteles színészi játékok, James Horner letargiafokozó dallamai, a véres, ügyesen lassított és fényképezett közelharcok mind rendben is volnának. Ha a történet nem volna merő sablon. Közhely közhely hátán tolong benne, a párbeszédek ijesztően szögletesek, és a közvetítésen a műsorvezetők némely beszólása kimondottan a Rocky-harcok koppintásának érződik! Hope karakterfejlődése is kidolgozatlan: monoton önsajnálata egy izzadtságszagú melodrámává satnyítja le a lényeget, a főszereplő magára találását, az első lépéseket a mélypont után.

Maga a premissza igencsak sértő képet fest a sportág művelőiről. Fuqua vagy érzelgős izomagynak, vagy másokat nyilvánosan megalázó seggfejnek állítja be a profi bokszolókat - utóbbi történetesen az a kihívó, aki miatt közvetve meghal Hope felesége, és az új világbajnok lesz. A bokszhoz igenis kell IQ: ha más miatt nem, a taktikai érzék, az önirányítás kulcsfontosságú benne, bármelyik súlycsoportról legyen szó.

Ez máris 2 szempont, aminek híre-hamva nincs Fuqua megközelítésében! Hope a meccsein feltűnően sokszor hagyja a fejét ütlegelni - újabb Rocky-áthallás. Elképesztő, mennyire nem gondolkodik: egy ilyen instabil, önveszélyes fickó - aki civilben buta, mint a balta - képtelenség, hogy a bajnoki övet birtokolja. Ő maga ismeri be az éttermi jelenetnél gyerekének, mennyire nem az ő érdeme, hogy régen luxusban éltek: "Tudod... fontos kérdésekben mindig anyu döntött."

Ha a movie csak az apa-lánya kapcsolatra koncentrálna, máris nagyobbat foghatna a sztorin. Ez az, ami lelket és szívet ad a történetnek, és nem mellesleg Hope egyetlen motivációja a talpra álláshoz. Jake Gyllenhaal nemcsak hogy 20 kg izmot épített magára és megtanult bokszolni: alakítása érzelemgazdag. Gyerekpartnere, Oona Laurence szintén meglepően jó volt: 13 éves kora ellenére kiválóan alakítja a csalódott, vesztessé vált apjára dühös kamaszlányt. Szorítani tudnánk érte, hogy Hope-nak sikerüljön bebizonyítania a bíróságnak, hogy alkalmas szülőnek, illetve hogy vissza tudja szerezni a lánya megbecsülését. 

Itt dob egy hátast a dramaturgia. Hiába megható pillanat, mikor Hope régi-új bajnokként átöleli kislányát, a folyamat, amíg eljut ide, nem létező. Hajszálra ugyanazt csinálta, mint a tragédia előtt: edzett keményen, szívből szerette a kislányt és anyukáját, nyert a ringben. Mit csinál most máshogy, mint akkor? Józan ésszel rávághatnánk, hogy talán az élet sok pofonjától kicsit lehiggadt végre. Ez viszont egyrészt nem elégséges indok, másrészt még primitívebb vasgyúrónak állítja be Hope-ot.

Átlagos bokszdráma, megfelelő színészi és unatkozó írói munkával.

Ne szórakozz Zohannal!

"Bűnös élvezetnek" hívom az olyan vígjátékot, amiről tudom, hogy "nem jó", azaz nincs igényesen megcsinálva, mégis képes elszórakoztatni. Még ha zsenge vagy akár primitív is a tartalmuk - és pont emiatt nem is merném ajánlanám másoknak -, nem zárom ki, hogy többször is megkacagtasson. Ilyen eset nálam pl. a Superhero, Mr. Nanny, mind a két Ace Ventura (de főleg az 1.), vagy az idei Pixel, melyet a videójáték keményrajongói azóta tucatnyi filmportálon ízekre szedtek. Ott meg tudtam bocsátani, hogy Adam Sandler színészkedni, parodizálni és jópofa lenni sem tud rendesen. Itt nem.

Zohan a Moszad izraeli terrorelhárítás szakadt szuperkatonája. Miután egy küldetés után halottnak hiszik, New Yorkba szökik, hogy megvalósítsa régi álmát, hogy fodrásznak álljon. Tehetség híján egy palesztin fodrászatba áll be dolgozni, és fura egyéniségével fellendíti az üzlet forgalmát.

Agyatlan macsókunsztok és undorítóan rasszista karikatúrák minden mennyiségben. Adam Sandler egyik szart a másik után gyártja, amióta megalapította saját produkciós cégét, a Happy Madisont. A Ne szórakozz Zohannal! leginkább egy bollywood-i táncos filmre hasonlít, ahol mindenkinek több az akcentusa, mint a személyisége. 

Izrael és a palesztinok ettől gusztustalanabb, primitívebb portréját talán soha életemben nem láttam! Zohan pedig az ügyeletes Superman, aki a civilizált világ egyik legagresszívebb országának takarítóbrigádját szolgálja, a legcsekélyebb emberi érzelem vagy verejték nélkül. Persze, a vége felé elcsitítja a két nép közti ellenérzéseket - sőt még a főgonoszt is mellé áll. De így meg az az összkép, hogy a törvényes Izrael és a terrorista palesztinok civódása volt az egész közel-keleti konfliktus forrása. Ha Adam Sandler infarktust kap, és Dennis Dugan helyett egy orángután rendezte volna a filmet, az is több ésszel kezelte volna ezt a témát!

A használt WC-papír forgatókönyvbe próbáltak még valami romantikus szálféleséget is bevinni, ahogy Zohan belezúg a fő antagonista húgába. A dráma ugye itt az, hogy Zohan titkolná a valódi személyazonosságát, ám szereplők bukkannak elő a múltjából, és lám: a lány is titkolta, kicsoda. Hogy tudjak szorítani értük, mikor külön-külön és egymás között se bírnak valódi érzéseket kiizzadni magából? Látván, hogy a torzonborz - egyik jelenetében tökpucér - Zohanra alélóversenyt rendeznek a strandok csinibabái? Vagy tudván, hogy a pali a puszta orrlyukával kapja el a golyót, netán sima pillangóúszással utolér egy motorcsónakot!?

Ilyen fapoénok garmadáját hajigálja a produkció, akár a terepen, akár a szalonban vagy az utcán találjuk Zohant. Nincs még egy normális alapséma sem, amely mentén a sok bohóckodás fel lehetne húzni, csak nyúlik a műsoridő, magunk sem értjük, mire föl. Az első Ace Venturában különbséget lehetett tenni a 3 nagy egység között, a meglódult cselekmény pedig haladt A-ból B-pontba. És ott ha voltak is altesti poénok, azokat nem elegyítették politikai vagy szexista utalásokkal. Itt talán 1 db altesti csattanóra emlékszem, amin felkacagtam, és pedig mikor Zohan és tengeren üldözött ellenfele leállnak bizonygatni, mennyire "nem éreznek fájdalmat". Ott a pali egy piranhával harapdáltatja meg a nyaki artériáját, mire Zohan a gatyájában harapdáltatja a heréit - sörözve.  

Ha 1 tőmondattal foglalnám össze a Ne szórakozz Zohannal!-t, talán így próbálnám:
Adam Sandler a saját egójában lubickol az izraeli Tarzanként.

Macbeth

Nagy nyomású vérgőz és csurig töltött színpadiasság elegyedik, hogy ne lássuk a ködben a tartalom hiányát. Ezt az összhatást váltotta ki belőlem a 2015-ös Macbeth. Azonnal lerí róla, hogy Justin Kurzel ausztrál rendező minek szánta: színpadi mű, mozgóképen. Valamennyi gyermekbetegsége ebben gyökerezik: meg se próbál a film, a mozi formanyelvére átlényegülni, emiatt többnyire szenvelgő, elnagyolt, eszeveszett módon túljátszott. 

Macbeth parancsnok és hű barátja, Banquo jóslatot kapnak 3 lidérctől. Macbeth rövidesen Cawdow thánja, majd Skócia uralkodója lesz, ahogy utána majd Banquo fia is. A jóslat beteljesül: mikor Duncan király Macbeth házának vendége, hataloméhes felesége meggyőzi a királygyilkosságról. Macbeth a trónra kerülve egyre paranoiásabbá válik: rémuralma előbb "csak" néhány ártatlan ember vérét követeli, majd országszerte nyomort és rettegést szít maga körül.

Stílszerű, hogy Kurzel William Shakespeare talán legsötétebb darabjához a képileg eddigi legelborultabb filmes átiratát készítette el, igazi szilaj, erőteljes stílusú tragédiát. Képi világa egy rideg kor reménytelenül nyomasztó festménye. Katarzisperceiben a vérszínű füstgomolyag ragyogóan festői, tökéletesen adja vissza az antihős őrületének elburjánzását, az elméjére rászálló vörös ködöt. Pénzbe fogadnék, hogy Adam Arpakaw operatőrt is jelölni fogják az Oscar-on. A kevés helyszínt a készítők sokszor ábrázolják nagytotálban, egyértelműen a színdarab monumentalitását tükrözve. 

Mind Michael Fassbender, mind pedig Marion Cotillard brilliánsak a szerepükben, bár egyik sem valami jól megírt szerep. A karakterek egyszerűen elpózolják a szerepüket, és elszavalják a dialógusaikat, monológjaikat. De a történet rémesen vontatott és töredezett, szinte abszolút nincs is cselekmény, alig történik benne valami. Megjegyezhetetlenül sekélyesek a mellékszereplők. Lady Macbeth alakja is inkább egy károgó vészmadárként maradt meg bennem, mintsem előrelátó negatív figuraként. Férjével egyedüli tényleges motivációjuk a nagyravágyás, a hataloméhség. (A nyitányban ugyan látjuk, ahogy Macbeth-ék eltemetik egyetlen gyermeküket, de őróla később 1 szó sem esik: mindössze azon sopánkodnak, hogy - talán a jóslat/átok miatt - nem lehet több utódjuk.)
Körvonalaiban tényleg egy epikus alkotás türemkedik itt elő a ködből, és azt kívánom, bárcsak hagyná, hogy belesodródjak a belsejébe, a világába! Mert pontosan ettől taszít el engem a movie azzal, hogy folyton a színpadi előadások jellegét akarja imitálni. És bármilyen vonzó lehet színház-rajongóknak az archaikus beszéd, számomra elidegenítő és merev. Magyar szinkronnal talán még rosszabb: néhol szabályosan végigcsikarta az idegszálaimat, néhol meg nevetség tárgyává tett elvileg véresen komoly jeleneteket.

Mikor az egyik skót nemes hírét veszi, hogy családját Macbeth kivégeztette: "Az én pelyhes csibéimet! És A KOTLÓST!"
Mintha A Maszk egyik rémhamisan szinkronizált szövegét hallanám: "ELDURRANOK!"

Ami a vékony és zavaros cselekményben tetszett, az legalább annyira Fassbender érdeme, mint a rendezőé. Ráláttam Macbeth vívódására a gyilkosság előtt: ő egy harcos vadállat, tele ambícióval, és a 3 lidérc jóslata óta egyre többször teszi fel a kérdést: megéri-e? Többet tett a királyságért, mint bárki más, nagyobb jutalmat is érdemelne. Különösen azután, hogy - hite szerint - Isten hírnökei is vigyáznak sorsára. Macbeth valódi antihős, negatív karakterfejlődéssel: minden véres tette elmossa benne előbb az erkölcsi gátlást, majd ahogy ez lerakódik a tudatára, a józan értékítéletére. 

Na ez másik, ami jó értelemben szórakoztatott vele kapcsolatban. Amikor léhán, heherészve mond valamit, vagy a kardjára meredezik, az mókás látvány. Ráadásul végre a sok színpadiaskodás után normális emberi nyelven beszél. És ez vezet majd oda, mikor ellenfele, Malcolm a véres porfelhő homályában megütközik vele: Macbeth úgy hal meg, ahogy legdicsőbb napjaiban élt: harcosként. Nem igazán értettem, hogy ha anyaszült halandó nem sebezheti meg, akkor itt miért is veszít, de hátha más több rációt lát ebben.

Talán az is belejátszik a véleményembe, hogy finom szólva ódzkodom a színháztól, de nem tudom a lelkemben azt a művészeti életteret a moziéval egybemosni. Ezen áll vagy bukik a hatása, és sajnálom, de énbennem a papíríz, a fejletlenség érzetét kelti. A 2015-ös Macbeth-ben minden a képekre és a színpadi modorra van kihegyezve. De a tartalmi "cuccok" - sztori, karakterek, problematika, stb. -  terén  igenis gyenge, foszlányos. A szereplőket pedig már hallgatni is önmagában véve kiszívja az ember életkedvét.

Pán

A Pánt úgy reklámozták, mint a Harry Potter-filmek stúdiójának legújabb meseadaptációját. Azt persze már nem említették, hogy a Harry Potter pontos sémáját majmolva is építették fel azt. A főhős legalább egyik szülője különleges képességű volt, a gyerek árva, magányban és elnyomva nő föl, mígnem egy napon végzete abba a fantáziavilágba repíti, ahol ő lesz a körülrajongott kiválasztott. Hogy Joe Wright rendező és társai a többi részletet hány másik helyről vehették, azt inkább meg se próbálom összeszámolni...

A 12 éves Péter egy sivár londoni árvaházban cseperedett fel a II. világháború idején. Egy napon egy repülő kalózhajón köt ki, mely a varázslatos Sohaországba repíti őt. A kalózvezér Feketeszakáll azonban kényszermunkára a rengeteg másik rabbal egyetemben. Ahogy egy Hook nevű rabtársával sikerül megszökniük, Péter egyre több szájból hallja, amit vonakodik elhinni: hogy ő a "pán", a kiválasztott, kinek eljövetelét egy régi prófécia megjövendölte.

Szomorúan tapasztalom, hogy Hollywood még mindig nem tanulta meg tisztelni a mítoszokat. Csak mert egy híres történetet már sokszor bemutattak a nagyközönségnek, még nem elég néhány kósza pontján megbirizgálni azt, hogy "vadiúj kiadásként" lenyomják a torkukon. Az új Pán Péter valójában 3 mozis divatirányzat metszéspontjából türemkedik ki:

1. Régi, közismert mondák remake-ei, melyek "új szemszögből" mutatják be őket;
2. Szuperhősök vagy csak kitalált hősfigurák eredettörténete;
3. Pán Péter korábbi feldolgozásai, az eredeti rajzfilmklasszikustól a Hook-ig.

Ordító hiányban szenved a produkció eredeti gondolat vagy működőképes történetszál terén. A Warner nem is próbálja leplezni, hogy itt nem egy történet újbóli elmesélése volt a cél. Egyszerűen fogtak egy generációk óta népszerű tündérmesét, és feltámasztották eredeti mivoltának a szinte felismerhetetlen torzójaként, az új őszi fantasy-fejőstehén befogása reményében. Mindenki a kamera előtt és mögött ehhez tartja magát, így semmi nem emeli följebb az egészet egy vízízű, farsangi léghajóútnál.

Identitászavar jeleit látom a korhatár-besorolásban. A Pán elvileg elméletileg kalandfilm, főleg gyerekek részére, de a szülők toleranciaküszöbén belül. Az Agymanók volt idén ragyogó példa arra, hogyan lehet ezt a koncepciót okosan, érzelmileg is fejlett tartalommal megtölteni. A Pán inkább olyan, mintha telenyugtatózott kölykök rémálmait festették volna vászonra. Messze túl zagyva és sekélyes a felnőtteknek, a gyerek nézők pedig nem tudnak kontaktust találni az elvont, gyakran elidegenítően szürreális  képi világgal.

Különös, hogy a cselekmény milyen rideg és erőszakos témákat érint anélkül, hogy ezt beismerné:

1. Apácák árvagyereke(ke)t adnak el rabszolgaként kalózoknak;
2. Kényszermunka-tábor, ahol tündérport bányásznak; 
3. Szabadon hajózó rablók gyilkosságai;
4. Avatar-szagú indiánkarikatúrák;
5. Egy 12 éves gyerek állandó megfelelési kényszere mindennek a közepén.

Motiváció nélküli díszletkellékként a színészek kényszerpályán mozognak: unalom és ripacsság közt ingázva szolgálják meg a fizetési csekkjüket.

Hugh Jackman Feketeszakálla A három testőr 2011-es átiratát idézte bennem Milla Jovovich-csal. Köze nincs a valódi Feketeszakállhoz, a kalózvezér ikonalakjából egy önelégült Don Quijotét faragtak, akinek még tekintélye sincs, nehogy bármi terve a hódításvágyon felül. Végképp nem hatott meg a fordulat, miszerint ő tehet Péter néhai anyjának haláláról.  Nagyon néztem ellenben, mikor megindítja támadását a Tündér Királyságban: szerintem többen hullanak el a cselekmény tetőpontja alatt, mint a Kommandóban.

Kalitkába zárt kismadárnak néztem Rooney Marát Tigrisliliomként: vérszegény figuráját nyugodtan kihagyhatták volna, nem változik semmi. A Jurassic World után pedig megkaphattuk Indiana Jones újabb idei klónját Garrett Hedlund szereplésében. De míg amott legalább egy tapasztalt, edzett, józan eszű férfi állta a sarat a veszélyhelyzetekben, addig Hook kapitány kínos, idegesítő pojáca, akiben azt díjaztam legjobban, mikor egy időre lelépett a vászonról.

Levi Millerre nem tudok haragudni: nem vártam tőle többet, mint Jake Lloyd-tól a Baljós Árnyakban. Az ő Peterének egyetlen megjegyezhető vonását nem lehet kivenni a díszletkavalkádból. Újra meg újra azt a csöpögős intelmet sulykolják a készítők, hogy a fiúnak meg kell tanulnia hinni és ezáltal repülni, ahogyan tündér apja is képes volt rá. Üres, szájbarágós klisétömeg tölti ki azt a rengeteg helyet a forgatókönyvben, melyet szilárd összefüggéseknek és a karakterek közti kapcsolatok árnyalásának kellett volna szentelni.
Későn dereng föl a műnek, hogy Londonban eközben semmi sem változott. Csak mikor már minden elrendeződött a mesék világában, hajózik vissza Peter Hookkal, kimentve a nemrég még hozzá hasonló sorsú gyerekeket az árvaházból. Tahóság az írók részéről, hogy narratívájuk a zárásig tojik egy ennyire komor élethelyzet problematikájára, amit egyébként sem kellett volna beemelni Pán Péter eredettörténetébe.

 

Az őszi kínálat fattya a Pán, a legtrehányabb módon összegórt sablonparádé, és újabb mese nimbuszának megerőszakolása.

Sicario

Az FBI taktikai és túszmentő alakulata hullák tömkelegét találja egy mexikói határmenti épületben. Emiatt az egységtől Kate Macer (Emily Blunt) jelentkezik a tettesek megállítására formált akciócsoportba. Ám a külsős szervező, Matt Graver (Josh Brolin) és tanácsadója, Alejandro (Benecio del Toro) egy másik világot tár a rendőrnő elé: Júarez és környéke már sok óta rettegésben él, a drogkartell csendes terroruralma az összes civilt és rendőrt potenciális cinkossá teszi.

A Sicario az idei év Szemtől szembene: olyan komor és feszültséggel átitatott, akár a legjobb akcióthrillerek, holott sokkal inkább egy realista bűnügyi drámához hasonlít. Képes újrapolírozni lejárt lemeznek számító témáját (a drogháborúk öngerjesztő kegyetlensége és kiszámíthatatlansága), elmosva történetében a morális határt jó és rossz között. Ilyen felnőttes akciókrimi már jó ideje nem került a szemem elé: a törvények korlátoltságát, az egyes ember kiszolgáltatottságát és őrlődését vágja az arcunkba, megnyugtató válaszok vagy feloldozás nélkül. 

Imádtam azt a statikus, koromsötét érzést, ami az egész film képi- és hangvilágából árad. A háromszoros BAFTA-díjas operatőr, Roger Deakins csodásan kiemelte a mexikói tájak lélekroppantó sivárságát: a kopár, sivatagos területek elegye az utca nyomorával éppoly hatásos, mint az éjszakai részek, ahol nullára csökken a látótávolság. Bámulatos az a kép, ahol Matték rohamcsapata teljesen beleolvad a tájba, éjjeli látókkal nesztelenül közelítve célpontjuk felé.

Kevés zenei aláfestést kapott a produkció, és ez így is van rendjén: Jóhann Jóhannsson recés, dallamhiányos zenéje fokozza a soha nem szűnő veszély- és félelemérzetet (pl. ahogy Kate egy konvojjal egyre beljebb tart a veszélyzónába). Kevés, de annál ügyesebben elhelyezett hanghatás rázza fel a nézőt: minden fegyverlövés hirtelen és villámgyors, a halottak után pedig többnyire csak a csend marad.

 

Aki szereti az egyszerre okos és erőszakkal nem fukarkodó filmeket, az itt jó lóra tesz. Dennis Villeneuve rendező és Taylor Sheridan író kertelés nélkül ábrázolják, mit jelent az alvilág valódi szörnyetegei ellen hadat viselni, akik ellen a törvényes út fabakát sem ér - pl. a rejtőzve élő drogbáró, Fausto Alarcón ellen. A Matthez hasonló profik tudják, hogy az ilyen gengszterek gyengepontja a bankszámlájuk, a bevételkiesés, és csak miután kiprovokálták a mozgásukat, nyílik esély a lefülelésükre. Ha pedig egyszer beléptek az ő hazájukba, nem mutathatják soha mások előtt az emberség, a gyengeség jelét.

A film hangulata egyszerűen letaglózó, a szereplőkkel együtt mi is átérezzük a játszma tétjét. Ennek ellenére én mégis úgy vélem, hogy karakterfronton lehetett volna még építkezni. Emily Blunt és Benicio del Toro alakításai adták számomra az emberi kapcsot a filmmel. De a rendőrnő kollegái csupán kellékek, a rosszfiúk portréja pedig hihető, de triviális.

Josh Brolin Matt-jével nem tudtam mit kezdeni. Valahogy nekem ő sokkal inkább pozőr, mint valódi szervező: ahhoz képest, hogy ez a pasas állítólag CIA-ügynök és a Pentagon szakértője, kevésszer láttam, hogy konkrétan csinál valamit. A sötét humora jobban működik, mint a karakter a cselekményben, az események egyik mozgatójaként.

Del Toro ellenben igazán karizmatikus jelenség Alejandro-ként. A szűkszavú volt ügyész a mindennapos mexikói halál teremtménye: mikor családját könyörtelenül kivégeztette Alarcón, leszámolt a jogrend bábjátékával, és szabadúszó lett. (Ezt ugyan csak szavakban tudjuk meg, de így is van súlya.) Mivel ő és Kate a legjobban megírt szereplők, plusz jellemre is szöges ellentétek, kimondottan tetszettek a rövid, de tömör szóváltásaik. A párbeszédek alapból kerülik a közhelyeket és önismétlő frázisokat, aminek szintén nagyon örültem. 

Okos húzásnak tartom a rendezésben, hogy az utolsó 10-15 percből Kate és Matt egyszerűen kimaradnak. Innéttől Alejandro magányos, a maga módján mégis jogos vérbosszúját figyeljük, ahogy Alarcónhoz eljutva  kivégezi a drogbáró feleségét és fiait vacsora közben. A család a családfő cinkosa: olyan nincs, hogy ne tudnák, mennyi vér tapad a hivatásához, a vagyonához. Ebből süt igazán erősen a Sicario visszatérő tanulsága, hogy itt nem létezik ártatlanság. Nem lehetsz kívülálló szemlélő, ha bármi módon része vagy ennek a mocsoknak. És remek befejezés, hogy a két kulcskarakter még utoljára nyíltan, titkolózás nélkül találkozik. "Keressen egy csendes kisvárost, ahol még jelent valamit a törvény. Maga nem farkas, Kate. Ez már a farkasok földje."

Mikor megértettem, hogy Kate szemével fedezzük fel a drogháború világát, féltem, hogy nem lesz több az idealista törvényszolga kliséjétől. Érdekes folyamatában látni, amin keresztülmegy: előbb csak nem bízik Alejandro-ékban, tudja, hogy csak valamiféle kellék a játszmában. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, milyen piszkos a munkatársai keze, az egész eredeti cél elvonttá, értelmetlenné mosódik, és az őt személyesen ért támadásokkal együtt ez mind jobban kikészíti. Blunt játékán múlott szerintem nagyon, hogy Macer karaktere nem laposodott el. Ha csak egy erkölcscsősz Jeanne d'Arc-másolat lett volna, azt mondanám: kapjon a fejéhez, és ne a szabálykönyvet bújja válaszok után!

Összefoglalva: valósághűen megírt, príma rendezésű, deheroizáló bűnthriller a Sicario (maga a címszó azt jelenti: "bérgyilkos"). Meg tudom érteni, miért jegyezték be a Cannes-i Film Fesztivál jelöltjei közé. Formabontónak nem nevezném, mivel jól ismert ösvényeken halad, de így is mindenképp az év egyik legjobban összerakott produkciója.

Kötéltánc

"A nézők ráhangolásán múlik minden. Magának jó érzéke van a feszültségkeltéshez."

(A tökéletes trükk)

1974-ben Philippe Petit artista a new york-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai közé kifeszített egy kötelet, és majd' 1 órán keresztül egyensúlyozott rajta. Teljesítményének 2008-ban Oscar-díjat nyert dokumentumfilmet állítottak Man on Wire címmel. Idén Robert Zemeckis, a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump rendezője kísérelt meg fikciós filmet készíteni belőle, Joseph Gordon-Levitt-tal a főszerepben.

A Kötéltánc soha nem ér át a Rossz Filmekről a Jó Filmek oldalára, hanem a kettő között billeg, mígnem lapos zárása miatt fejjel leszlalomozik a feledhetőségbe. Magán viseli Zemeckis mesélős stílusát, de épp emiatt nagyon gyermeteg és egyenlőtlen súlyú a darab. Az elején még Twist Olivér-szerű mesét látunk egy álmodozó fiúról, aki utcai mutatványosként keresi kenyerét. Aztán ezen a csöpögős részen túljutva félúton egy kicsit komolyabb heist mozivá módosul a film, példás feszültségkeltéssel a Nagy Attrakció alatt. Végül egy szép, de semmitmondó emlékfotóval fejeződik be, az egykori World Trade Center emlékére.

Inkább dráma ez, mint életrajzi mű, hiszen Petit előéletéről tényleg csak körvonalakban kapunk morzsákat. A kevés történetre pedig túl sok cukormáz kerül. Zemeckis egyszerű és kényelmes keretet választott a sztorinak: Petit a Szabadság-szobor tetejéről mesélget magáról, és hogy miként hódította meg a WTC tetejét. Régi módszer, hogy egy szereplő a "4. falat ledöntve" (vagyis hozzánk, a nézőkhöz beszélve) meséli a történetet, itt viszont ez sután használt trükk, ami fokozza a mű naivitását és kiszámíthatóságát. Emberek-kellékek beszerzése, parázás a betöréskor, séta a tetőn, köszönés. Ennyi.

Philippe és a forgatókönyv egyaránt tartozékként kezeli a többi szereplőt: barátnőjét, hasonló korú cinkosait, még mentorát, Rudyt is. Azt olvasom le a történetvezetésről, hogy Zemeckis alig lát említésre méltó dolgot ennek az embernek az életútjában. Az még világos, hogy Philippe megszállott, egocentrikus, elvből sosem csaló művész, akinek csak a teljesítmény és a taps a fontos. De ennyivel kifújt mindaz, ami a lelkét és a világát jelenti. Közel sem jutunk be annyira a főszereplő fejébe, mint amennyire a rendező hiszi, hogy lehetővé tette nekünk.  
Az egyetlen mellékszál ki sincs igazán bontva, és ez Philippe szerelmi kapcsolata Annie-vel, az utcai gitárossal: ahhoz képest, hogy Philippe állítása szerint belőle merített bátorságot főművéhez, a kapcsolatuk fájóan szokványos, a mutatvány utáni szakításuk pedig lehangolóan szűkszavú és kurta.

 

Két maradandó értéke van ennek a filmnek: a felkészülés részletezése, illetve maga a kötélséta. A feszültség felsőfokon feszül, akárcsak a kötél, ami Philippe-et tartja. A rendőröket nevetségesen primitív barmoknak ábrázolják ugyan, de Petit minden egyes mozdulata torokszorító, ahogy iszonyatos magasságban ide-oda sétálgat a két torony. Vagyis 2 órából kb. 40-45 perc a valódi film, a többi része pusztán a csomagolás. 

Középmezőnybe sorolom a Kötéltáncot.

Speed Racer - Turbó Gyalogkakukk

Képlékeny, rikító autóversenyzős videójáték, amit nyomot követni csak egy doboz Algoflex-szel nem okoz fejfájást. Ezt hozták létre 2007-ben a Mátrix alkotói 120 millió $-ból, egy 1967-es japán képregény-rajzfilm filmre adaptálásával. Régi anime-manga-ismerősként gyakran láttam azok élőszereplős verzióit röhejes imitációként életre kelni. Az egyedüli tisztes japán képregényadaptáció, amit láttam, a második Death Note volt - szintén a Warner Brothers logója alatt. 

Speed Racer gyerekként bálványozta profi versenyző bátyját, s halála után a nyomdokaiba lépett. Ám a versenyeket manipuláló Royalton Industries főnöke meg akarja szerezni a családi autógyárat. Speed Racer apja találmányával, a Mach-5-tel száll versenybe, miközben a családja, a barátnője, Trixie és régi vetélytársa, Racer X is mellé szegődik a bajban.

Semmi természeteset nem találni ebben a tiritarka filmroncsban. Kezdjük azzal, hogy olimpikon retina kell a nézéséhez: talán A Maszk fia vagy a Dick Tracy óta nem láttam ennyire rusnyán színezett képi világot! Ugyanazt a füvet szívhatta a vágó és operatőr: folyton ész nélkül száguldoznak vagy jelenetek vagy kameraállások között - nyilván, hogy olyan érzést keltsen az egész, mint egy futurisztikus Forma-1-es verseny. Wachowskiék nem tudnak mértéket tartani számítógépes effektekben: a rikító szín, a tébolyult képváltogatás és a megint tobzódó CGI-mániájuk nem az izgalmat, hanem néhol már a hányingert keltette bennem.

A szereplők gyurmababák is lehetnének, a színes-szagos környezetben szó szerint belemállanak a díszletekbe. Síkidióta szövegeik és klisézivatar hátterük se sokat tesz azért, hogy érdekeljen a sorsuk: a legifjabb Racer-fiú házicsimpánza az egyetlen figura, aki legalább elvétve jópofa tudott lenni. Nem érdekelt, milyen mutatványokra képesek, szerelőként, a volán mögött vagy Adam West-stílusú kézitusában. A testvérét már gyerekként bálványozó tinititán, illetve kiállása a gonosz vállalatfőnök ajánlata és zsarolása ellen teljesen hidegen hagyott, sehol közel nem generált elegendő feszültséget a konfliktus a nagy finálé futamhoz. Senki nem viselkedik úgy, mint egy hús-vér emberi lény, hanem inkább mint egy rossz 3D-animációs mű tartalékfigurái.

Bár a Mátrix teremtőinek az idei Jupiter felemelkedését tartom a legkaliberesebb bukásuknak, ott legalább szórványban el voltak hintve érdekes ötletek. Nem álltak össze konstruktív dologgá, de legalább ott voltak. A Speed racer-ből még az ötletcsírák sem igen fedezhetők föl: egy fékevesztett, agyilag bekómált, a Dick Tracy-mozifilm színeiben versenyző effektkarambol.

Step Up 2.

A Step Up 2. nem egy film. Ez egy 2 óra hosszú rapalbum. Az első, számomra veselyukasztóan pocsék Step Up-hoz semmi módon nem kapcsolódik, csak az alapséma hasonló. A címadásnak nem volt egyéb célja, mint megtévesztő reklám, meglovagolva egy olyan név népszerűségét, amiről elképzelni nem tudom, hogy nem bukott meg a mozikasszáknál. Monomán zene- és táncfétis próbálja a valódi történet és karakterdráma helyét betömködni, ótvarul kétszínű üzenetet közvetítve egy adott korosztályról, életközegről és az önkifejezés egy formájáról.

Premissza:

Fekete mostohája ultimátumot intéz lógós táncos fehér lányához: megpróbál bejutni a marylandi művészeti iskolába, vagy egy rokonához küldi. Andie bejut, de mikor bandája, a "410-es" megtudja ezt, kiközösítik őt. Andie a sulija táncsztárjával, Chase-szel új bandát formál Baltimore nagy utcai táncversenyére. A 410-es banda bosszúból szétveri a próbatermet, ezért az igazgató kirúgja Andie-t. Ám Chase-ék nem hagyják magára...

Történetet boncolni itt kb. olyan, mint az Aggtelek-i barlangban aranyat bányászni. A film fele részében egy dübörgő tánczenevideó, másik felében pedig egy kiöblített szappanopera, melynek cselekményvázlatát az ágyából felkelt iskolásgyerek tollba mondaná. A főszereplő feledhető virgonc, aki a nagy semmiért lázadozgat, románca a férfi főszereplővel pedig még annyira sem érdekelt. A lepusztult külváros sztereotip, gettószerű légköre alapból taszító, de emberi tartalommal sincs megtöltve. Nem lehet átérezni, hogy mennyire magukra utaltak ezek a tinédzserek, hogy miért verődnek bandákba, mi az életfelfogásuk.

Andie anyjával való kapcsolata inkább nyomot hagyott bennem. Elképesztő cinizmushegyet áraszt magából, ahogy ez a fekete háziasszony egyfolytában a halott tett ígéretéről áriázik, és halvány sejtelme sincs a saját fogadott gyermeke érzelmi világáról. Émelyítő, mikor a banda a kirúgott lányt győzködi a visszatérésről, és az anyja csak egy érzelgős mellébeszéléssel tudja a tudtára adni, hogy bízik benne, próbálja meg a versenyt. Soha nem fogja fel, mit jelent számára ez a saját banda, vagy hogy annak tagjai mit áldoztak fel, hogy részt vegyenek a versenyen.

Valahol másfél óra eltelte után derengett végre föl, miről is próbálna szólni a Step Up 2. Az önmegvalósításról. Hogy mert követni a saját utadat, bármekkora hátrány és kitaszítottság vár érte. De a tanulságot valamiből le is kell szűrni, és a movie elejétől a végéig szinte minden állomáshelye csődöt mond ebben. Az 1 db. hatásos pillanat, amikor a diákok meglátják, mit műveltek a 410 tagjai a próbatermükkel, látszólag tönkre téve mindazt a munkát és elszánást, amit Andie-ék belefektettek a felkészülésükbe.

Abban igazat adok a filmnek, hogy a "mi vagyunk a család"-duma rendkívül könnyen kiforgatható, zsarolási alapot nyújt egy családfő kezébe. Legyen szó akár egy lelkileg vak szülőről, egy tornyozottan seggfej pedagógus, vagy egy zsarnokoskodó fekete bandafőnökről. De egy az, hogy borzasztó ostobák és színtelenek a szereplők, másrészt a táncban nincs érzelem és életkedv; a Mortal Kombat: Annihilation mozdulatsorait idézték bennem a stílustalan testcsavargatásaik!

Rasszistának is lehetne titulálni azt, ahogy a produkció az afroamerikai férfiakat erőszakos utcai gengszterekként állítja be. Aztán elfelejti vállaltatni velük a tetteik következményeit: Chase elveréséért, a befeketető vandalizmust, és igen: a hatalomvágyat! Andie a táncverseny napján egy sehonnan jött rövid szentbeszédet tart arról, hogy az utca régen mindenkié volt, nem pedig "terület". Itt hangzik el egyébként a film legokosabb mondata: "(az utca) nem arról szólt, hogy mid van! Hanem hogy mit hozol ki abból, amid van!"

Nos, én ennyit hoztam ki a Step Up 2.-ből. Dögunalmas, fakó, lehangolóan kétszínű táncmaraton.

A Marsi (Mentőexpedíció)

Teljes joggal kiáltották ki a kritikusok a The Martiant az év sci-fi-jének: érdekfeszítő alaphelyzete mellett kalandregénybe illő tájai, komoly drámája mellett is pozitív életszemlélete és okos humora együtt fűszerezik frenetikusan szórakoztatóvá ezt a filmet, miközben sosem veszíti el a komolyan vehetőségét. Gondosan megalapozott, mégis könnyed és magabiztos abban, hogy mi akar lenni, hogy milyen modorban tálalja a történetét.

Mark Watney az Ares III-expedíció másik 6 tagjával kőzetmintákat gyűjtenek a Marson. Amikor egy nagy intenzitású hurrikán lecsap a régióra, a legénység kénytelen evakuálni, de Watney hirtelen leszakad a többiektől, és társaival együtt a NASA is halottnak könyveli el. A vihar elültével eljut a misszió állomáshelyére, de nincs összeköttetése a külvilággal. Lehetetlen feladat elé néz: egy egész planétán magára hagyatva kell átvészelnie teljes 4 esztendőt, korlátozott élelem és ivóvíz-készletekkel. Rövidesen azonban a Földön is megtudják, mi történt vele. 

Andy Weir ingyenes blogcikk-sorozatként indult bestselleréből maga Ridley Scott rendezte meg a filmes átiratot. Ők és Drew Goddard forgatókönyvíró külön ügyeltek rá, hogy a sok tudományos magyarázat, ami a regény egyik alapvonása, ne váljon tolakodóvá. A szereplők szájából csak annyi szakzsargont hallunk, ami a szereplők döntéseit legitimálja - bár az sem kevés. A cselekmény tömör és tempós, de lépésről lépésre halad végig Mark Watney berendezkedésének, majd mentőakciójának fázisain.

Optimista hangnemével üt igazán nagyot a The Martian. Más instant sci-fi-klasszikusokhoz képest (Csillagok között, Gravitáció, Prometheus, stb.) sokkal közvetlenebb, bizakodóbb; a főszereplő szándékosan rengeteget humorizál szorult helyzete ellenére. A magányos űrhajós belső kálváriája ma már klisészámba megy, a film fókusza ezért egész másvalamire irányul: a folyamatra, ahogy a tökéletes elszigeteltségben élő férfi feltalálja magát, majd erőfeszítései az ő és a külvilág közös erőfeszítéseivé válnak.

1. Először még egyedül tőle függ a túlélése,
2. majd a kapcsolatfelvétel után közösen tőle és a NASA-tól, 
3. a végén pedig majdhogynem teljesen a "mentősereg" tervére kénytelen támaszkodni.

Izgalmas látni a főhős találékonyságát, ahogy már-már számkivetett MacGyverként szerel, kutat, ellenőrzi a berendezéseket, gondoskodik magáról - még parancsnoka kedvenc diszkózenéire is ráfanyalodik. Felhasznál mindent maga körül, ami csak mozdítható - még a puszta talajt is, amiben elkezd krumplit termeszteni! Izgalmasak a montázsok, nem éreztem kapkodónak a gyorsított részeket. Az pedig, hogy Mark, a legénység, a NASA és egy kínai hivatal mind összedolgoznak, mindezt 1 emberélet megóvása céljából, nagyon jól eső érzés és felemelően pozitív üzenete a produkciónak. 

Matt Damon - ellentétben a Csillagok között remete-űrhajósával - színes egyéniségű kutatót alakít: Mark Watney okos, tárgyilagos, ironizáló, könnyed modorú, talpraesett. Sorozatos faviccei és optimizmusa szintén a túlélés kulcseszközei, nem cukormáz, hogy emészthetőbb legyen a konfliktus. Külön jutalom, hogy a tréfálkozás nagyon is mulatságos: 1 vígjáték nem akadt idén, amin annyiszor tört volna rám a nevetési kényszer, mint itt! Élvezet hallgatni, ahogy ezek az emberek látszólag jelentéktelen dolgokról beszélnek: pontosan ez tetszett nagyon pl. a Ponyvaregény párbeszédeiben, hiába más műfaj.

Szó sincs róla, hogy a dráma elsorvadna a vicczápor közben: Damon finoman áthozza, amikor Watney sem tudja kikerülni a letörtség érzését. Mikor egy újabb vihar kiszakítja az állomás egy részét, egész eddigi munkáját kipusztítja az időjárás. Nem tud mindent teljesen elölről elkezdeni, vele együtt minket is emlékeztet a fordulat, hogy mégsem űrkiránduláson vagyunk. Innentől válik igazán sürgetővé a kimentése, különösen az egyre növekvő médiahisztéria mellett. Kicsit zavart, mikor a drukkoló tömegeknél megint bevillantják az amerikai zászlót, de itt legalább volt létjogosultsága: így még nagyobb volumenű az egész, már állampolgárok ezrei szurkolnak a sikerért.
 

A fontosabb szereplők tisztesen megírt, jól eljátszott, nagyobbrészt érdekes figurák. A tudományos igazgató, Vincent a NASA vezetésében a mentés fő szószólója, míg Teddy Sanders, az intézmény főnöke inkább a bürokrata fejével gondolkodik, de ő sem adja fel az ügyet soha. Főleg nála féltem, hogy az emberéletre szaró seggfej sztereotípiájába zuhan-e, de szerencsére nem így lett. És először fel sem tűnt, hogy Jeff Daniels alakítja őt.

Nem egy kényes morális kérdést érint, ahogy Teddy, Vincent és a többiek minden lehetőséget, s azok minden lépését külön kell, hogy mérlegeljék, hogy Watney-t minél előbb haza tudják hozni a Földre. Értesítse-e az irányítóközpont az Ares III.-t, hogy Watney él, míg nincs kész mentési tervük? Hogy adagolja a NASA a fejleményeket a nyilvánosság felé? Kockáztassák-e 6 ember biztonságát és visszajutását egyetlen társukért?

Jessica Chastain (újabb főszereplő a Csillagok között-ből) Lewis parancsnoka szellemes, őszinte és elszánt vezető, aki ha csak teheti, az emberei előtt vállalja az életveszély kockázatát. Ügyesen és fordulatosan írták meg, ahogy a legénység a mentés esélyeit optimalizálni próbálja. Ami közös döntésük, azt mind a hatan kell, hogy vállalják, de Lewis saját döntése, hogy ő kapja el Markot az űrben, korrigálva régi mulasztását a marsi viharban.
Itt a drámai tetőpontnál már nagyon hajmeresztő mutatványokkal kísérletezik a történet. Nem tudom biztosan, ha valaki tényleg komptető nélkül lőné ki magát az űrbe hangsebesség fölött - akár szkafanderben is -, akkor túlélheti-e. Mindenesetre intenzív jelenetsor volt, a feszültségfaktor sosem billent túl a hihetőség határán. És külön örültem annak, hogy nem raktak be olcsó műtragédiát a végére (pl. hogy Lewis meghaljon), csak hogy legyen emberveszteség.

A kém után a 2. idei mozifilm kapcsán lehetek büszke arra, hogy forgatása magyar földön zajlott. Mostantól ez a kedvenc produkcióm Ridley Scott-tól: beszippantott, gondolkodásra késztetett, meglepett, végig kitűnően szórakoztatott. És imádtam benne azt a humánus, józanul optimista szellemiséget, amely belengi. Azt, ahogyan egyetlen, másik égitesten rekedt ember életakarása idővel magához vonzza a társaiét, míg végül egy fél ország jókívánsága összegződik és irányul arra, hogy Mark Watney gépészmérnök hazajuthasson.

5-öst adok rá.