Starship Troopers (Csillagközi invázió)

Paul Verhoeven: „Megmutattam a fasizmus csábító képeit, hogy a nézőket nehéz helyzetbe hozzam. Higgye el: minden propagandában ott található a valóság egy apró részecskéje, viszont én mindig felemelt mutatóujjal figyelmeztetem az embereket: »Ne dőljetek be ennek a marhaságnak!«"

Akárcsak Paul Verhoeven 2 fő klasszikusa, a Robotzsaru és a Total Recall, a Starship Troopers is eredetileg szatíra; agyatlan akciólövöldözésbe bújtatott rendszerbírálat. Célkitűzése, hogy lejárasson több olyan népkábító ideálképzetet, melyet (nemcsak) az amerikai fősodor-média mai napig nagy előszeretettel szokott mutogatni. Olyanok, mint

• a felső-középosztály-beli jóléti családmodell,
• az állampolgári jogok és hazafiság összemosása a hadkötelezettséggel,
• az állami bel- és külpolitika feltétel nélküli elfogadása,
• és a csöpögős szappanoperák, mint szabadidő-töltés. Ezt külön hangsúlyozza, hogy a 4 fiatal főszereplőt Verhoeven a Melrose Place és Beverly Hills 90210-ből hozta át (hogy melyiket honnét, az most lényegtelen).

Gyors ismertető: Johnny Rico, barátnője Carmen, barátjuk Carl és a Johnnyt szerető Dizzy Floresz jelentkeznek a haderők 1-1 csoportjához, hogy így polgárjogot nyerjenek. A harcmezőn egy intergalaktikus óriásrovar-faj, az arachnidok apríthatják fel bármikor őket és bajtársaikat, míg a felső hadvezetés kényük-kedve szerint áldozhatják fel őket.

Ezúttal biztos nem fogom tudni elkerülni, hogy nagyképűnek vagy elkényelmesedettnek tűnjek. Bennem ugyanis ez a mű, tisztán csak az élményt nézve egy léleknyúzással ért fel. Leuntam magam a székről az akciószcénákon, a szereplők viselkedése felváltva hatott laposnak és émelyítőnek, a női főszereplő pedig igazi undorgenerátorként üzemelt elejétől a végéig.
Pedig "beláttam"  a film giccses felszíne alá.

• Láttam, hogy többmindent próbál kifejezni, mint aminek elsőre látszik.
• Láttam, hogy a felszíne (űrszörnyes-lövöldözős akció-sci-fi) alatt a mai civilizáció bírálata húzódik (agymosott civilek hazug élete egy neofasiszta világban).
• Láttam, hogy direkt molyrágta sztorikliséket használ föl metaforák gyanánt,
• és hogy direkt testál rá sekélyes motivációkat egydimenziós archetípusokra.

Még egy tény, ami igencsak ellenem dolgozik ennél a kritikánál. A vállalati Hollywood hermetikus szűrőjén mindig is nehezen jutottak át rendszerbíráló munkák. Nem lehetett könnyű dolga Verhoeven-nek, hogy valamiképp zöld utat ügyeskedjen ki ennek a project-nek - mégha ebben az akció-orientált csomagolásában is.



Ugyanaz a fő problémám a Starship Troopers-szel, mint a Dogmával is volt: kritizálni próbál, ami végül se nem elég komoly és mély, se nem elég humoros és karikatív. Egy szatíra összetevője az erős, maró humor: ez itt sehol sincs. Persze, karikatúrából akad bőven, a sarkítások kiemelik a párhuzamot a fasizmus és a létező amerikai - vagy általában a nyugati - demokráciák egyes aspektusai között. De ahogy ez az üzenet kifejeződik, az túl sima, vázlatos és átvitten értendő. Ha egy torzó világ nem elég megfogható és rétegzett, az - nekem legalábbis - csökkenti a kifejezőerejét.
A másik a szereplők: ha mondjuk egy paródia képes színes, kedvelhető karaktereket alkotni, akkor egy disztopikus szatíra miért ne tudna? E téren is aszályos a kínálat: hormontól duzzadt, síkeszű fiatalok menetelnek a milícia vágóhídján - olyan nonszensz rovarszörnyek ellen, amik a Spaceballs-ba illenének. Akármit is fejeznek ki ezek az elemek "a felszín alatt": "a felszínen" ugyanúgy kell működniük, mint teátrális utalásokként! 



Ha egy film ilyen nyíltan szóvá tesz olyan torz jelenségeket, mint a hazug állami média és jogkorlátozás, az már nem abszolút rossz, mert van mondanivalója. A híres koedukált zuhanyjelenetben a kadétok arról beszélgetnek, ki miért lépett be a haderőkhöz. Aki 2 évet leszolgál, Civilből Állampolgárrá válik: kap igazolványt, választójogot, esélyt a politikai pályára, vagy a gyerektartásra. Egyértelmű, hogy a hatalom adminisztrációs szabályok útján szegez kést a nép torkának: vagy önként nyújtotok emberi erőforrást a háborúnkhoz, vagy lényegtelen melléktagjai maradtok a hierarchiánknak! Ezt kendőzi el a vagyonszerzés joga és a demagóg oktatás.
Mindezt viszont teljesen tompán, formátlanul, ide-oda beszórogatva használja Verhoeven. Érezni, hogy rutinból rendez - többnyire a Robotzsaru stílusát újrázva. Számomra ez amattól sokkalta gyengébb: nincs igazi története, saját identitása. A társadalomkritikai célzások csak időnként, ott is csak a legegyértelműbb formában érhetőek tetten:

• az első 10 perc iskolajelenetei,
• a zuhanybeszélgetés,
• és az időnként be-beszórt, direkt kabarészerű híradások (ugyanúgy, mint a Robotzsaruban).

Tetszett a gimis óra, ahol a "Civilian" és "Citizen" fogalmakat éles különválasztják. Tetszett a reklám az egyenruhában mosolygó kölyökkatonával, és a fekete gyerekek, akik lőszerekkel játszanak. Ebben a néhány képsorban tényleg erős a szatírajelleg! Időközben sor került 9/11-re: ma még aktuálisabb, hogy Amerika minden médiában mentegeti és/vagy glorifikálja a háborúit, nemzetbiztonsági előírásait. Ezért is hat úgy, mintha a Starship Troopers megelőzte volna a korát: lám, a civilizáció tett egy újabb alig észrevehető lépést a lefestett jövő irányába.
Verhoeven közel sem olyan bátor, mint azt hiszi. Az elején még elnézhető karikatúrák, a szándékos túlzások mögötti rendszerkritika menetközben feloldódnak, és egy fárasztó céllövöldévé rongyolódik az egész, ami inkább meglovagolja, mintsem kritizálja a kormánypolitikát és háborúfétist. Az idei Godzillában legalább a szörnyek érdekes figurák voltak: itt az emberek és szörnyek egyaránt nem többek, mint csak élő bizsukirakat a speciális effektusokhoz.



Emellé bontakozik ki egy olyan szerelmi négyszög, ami 2 óra után visszasiratta velem A Burokét! Johnny riválisa Zander szintén belép, de a pilótákhoz, mint Carmen. Carmen faarcot öltve szakít Johnnyval egy gépüzenetben, ami a fiút az őt oly sokáig hiába ostromló Dizzyhez sodorja. A végzet épp az utolsó utáni pillanatban akadályozza meg a szexjelenetüket, Dizzy kínhalált hal a csatában, Carmen pedig - viszontlátva a fiút - megint Johnnyhoz csapódik barátnőnek. Buenos Aires és a szülei pusztulása pedig egyszerűen a végzet legitimációja Johnny döntésére, hogy bevonult egy nőcske miatt.
Máskor is láttam Denise Richardot az üresfejű liba szerepében, az Eltanácsolt tanácsadó c. vígjátékban. Csakhogy ott olyan üresfejű libát alakított, aki nem is titkolja cinizmusát. Carmen köpönyegforgatóan játszik élete résztvevőivel, és ezt a movie soha nem ismeri be! A nem túl eszes csitri hőssé vedlésének poénja most nemcsak nem vicces: gyomorforgató. Igazság szerint ővele akartam, hogy történjen, ami Dizzyvel: hogy az egyik rovarszörny élve felnyársalja. Floresz is csak archetípus, de az ő esete kicsit azért részvétkeltő: egyoldalú szerelme közelében sem kesereg soha, ellenben talpraesett és magabiztos csaj. 

Valódi bonyodalom helyett egy csomó, csúcsra járatott lövöldözős akciót csapnak oda, abból is a kismilliószor látott fajtát. Hiába nyújtanak bűnös élvezetet olyan képek, mint

• biológiaórán felboncolt vagy ütközetben szétlőtt rovarszörnyek testrészei és -nedvei,
• a széttépedt hullák és a vér látványa a csatamezőn,
• az űrmontázsok, ahogy az arachnidok olykor meteorokat zúdítanak a Földre - valahogy,
• a meztelen/félmeztelen fiatalok mutogatása, ami a mai prűd hollywood-i standardok közt kuriózumnak számít,
• vagy a hosszas lövöldözések az ütközetekben.
  

Roger Ebert jellemezte talán a legjobban ezt a típusú filmkészítést: "Directors without direction." (="Rendezők útirány nélkül.") Például: a már említett zuhanyjelenetnél a rendező és Jost Vacano operatőr maguk is beálltak ruhátlanul, hogy a színészek gátlásait feloldják. Ő ezt bizonyára az elhivatottság jeleként értékelte. És ahogy egyre halmozódik a rengeteg sablon meg rendszerbírálatnak mondott bóvliság, a néző már nem érzi, hogy a produkció kommunikálna feléje. Paul Verhoeven egyszerűen a gyerekkori emlékeit vetíti ki a nácik uralta Amszterdamról, nem is törekedve egy erős narratív sztorivonalra.

Mindent összevetve a Starship Troopers - magyar címén Csillagközi invázió - egy elvesztegetett lehetőség a létező világ gúnyos jellemzésére. Komolyabb témáról akar szólni, mint ahogy hozzááll ahhoz, és úgy járat le egy rendszermodellt, hogy nem kínál alternatívát, csak önösen dagonyázik az abszurditásában. Tényleg pikáns gúnyképet fest korunkról, filmként azonban önszántából van tele sérülésekkel.

3/10-et adok rá.

X-men: Az eljövendő múlt napjai

A magam egyszerű módján, de én is megtapasztaltam már az időutazás problematikáját, mióta blogot szerkesztek. Ugyanaz az elv: visszamenni egy korábbi helyre-időbe, és ott múltbéli dolgokat korrigálni, megváltoztatni. Mégha olyan apróságokról is van szó, mint 1-1  korrigált szó, kifejezés vagy információ: minden módosítás hatványozódva hat a jelenre. Minél több a módosítás, annál könnyebben instabillá, képlékennyé válhat a nagy egész, a szerkesztett világ.

Az immár 7. X-men-mozi sztorijában pedig a világkatasztrófa
egyből a kiindulópont.

Minden idők legjobb Marvel-adaptációja. Ugyanaz az X-men-mozifilm-csokornak, mint a The Undiscovered Country a Star Treknek: egyszerre öleli föl, rendezi el és zárja le mindazt, ami a franchise addigi történetláncában lényeges volt, miközben ad egy erős lökést leendő újabb epizódok számára. Számos ponton kapcsolódik ahhoz, ami eddig készült, mégis megvan a saját identitása, ötletkészlete és mondanivalója.



Szakdolgozatot lehetne írni erről a monstrumról; én ezt átengedem valaki másnak, hogy megtegye majd a jövőben.

Kakasviadalra emlékeztet az, ahogy Hollywood-ban évről évre, szezonálisan összeeresztik a soros képregényadaptációkat, hogy íme: melyik jószág öklel a legnagyobbat a mozikasszákon. Nem fogok újfent azon siránkozni, mennyire "érdekellenes" manapság időtálló, mély jelentésű darabot létrehozni ebben a szubzsánerben. De egy rövid kitérőt azért tennék:

A DC és Marvel-képregények ma 4 filmvállalat markában hevernek:

1. Sony Pictures a Pókember,
2. 20th Century Fox az X-men,
3. Disney majdnem az összes többi Marvel-hős,
4. és Warner Brothers a DC birtokosa.

Egyik fronton sem találtam túl biztatónak, amit 2014. első fele hozott:

1. Pókember gyakorlatilag a Sony szajhája lett; erős a gyanúm, hogy a Sam Raimi idején befuccsolt tervük szerint 6 részt akarnak zsinórban legyártani, röpke 2 évente, egy szűkebb közönségbázisra rátervezve a bevételt.
2. Az X-men: First Class végülis nem hozta vissza azt a táltosi lendületet a szériába, amit a 20th Century Fox akart. Bebizonyosodott, hogy valami minden addiginál drámaibb rendrakásra lesz szükség; ehhez nyert némi időt tavaly a 2. Wolverine-spin-off.
3. A 2. Amerika kapitány-mozi jelzi, hogy a Marvel (Disney) már mer kísérletezni a komolyabb, félsötét tónussal a "termékeiben". Félő, hogy ezt is csak a változatosság kedvéért engedték meg, hogy fenntartsák a célközönség érdeklődését.
4. A hírek szerint a Warner kitart saját szuperhős-ligája megfilmesítése mellett. Nem csekély innen nézve a lemaradásuk: egyetlen ugródeszkájuk ehhez Az Acélember, míg a Marvelnek már útban a 2. ligafilmje.

Úgy tűnik, a legsikeresebb művek létrejöttéhez mindig valami drámai eseménysornak kell bekövetkeznie. Nem tudok szabadulni a Star Trek-es párhuzamtól: Bryan Singer volt az első 2, legelismertebb X-men-film rendezője. Az X-men 1.-2.-vel ugyanúgy megalapozta a moziszéria további külsejét, ahogy Nicholas Meyer a Khan haragjával. És hozzá hasonlóan ő is a sokadik felvonásra tért vissza a rendezői székbe, hogy az ingadozó színvonalú széria végre újra egyenesbe terelődjön.

Hinni szeretném, hogy Singer nemcsak azért tért vissza, mert a Fox valaha készült 2. legdrágább project-jét kormányozhatta el. Akárhogy nézem, komoly adósságát rótta le a szememben Az eljövendő múlt napjaival. Elkészítette azt a valódi X-men 3.-at, amely - ha nem is küszöbölt ki minden kontinuitási bakit -, félretehetővé tette a "nem annyira jó" részek történéseit. Mégpedig anélkül, hogy lejáratta volna a széria történetláncát (ugye ez is egyfajta újraírása a múltnak). 

2023: Minden mutáns és szimpatizánsuk rabszolgasorban él. A szökevények ellen a fennálló rendszer a "Sentinel" (="Őrszem", "Őrrobot") nevű harci bioandroidokat küldi, melyek mérföldekről felismerik az X-gént, hogy aztán megsemmisítsék a lokalizált mutánsokat. Erejük, testi adottságaik és képességeik valósággal földöntúliak.

Professzor X, Magneto, Storm és a többi megmaradt X-men búvóhelyükön rizikós tervbe fognak. Visszaküldik egy erős mutáns elméjét az időben 1973-ba, hogy akkori testébe jutva kutassa fel és állítsa meg Mistique-t. Ugyanis az ő merénylete az Őrrobotok atyja, Bolivar Trask ellen indított el mindent: az ő vérét használva hozták létre a Sentinel-ek, melyek ma őket irtják. Az utazó szerepe Loganre hárul, aki célja érdekében segítséget kér az ottani korban fellelhető mutánsoktól - köztük a fiatal Charles Xaviertől, Magnetótól és Beast-től.

Kéretlen reklámnak tartom a stáblista utánra berakott jeleneteket. A The Wolverine-é azonban üdítő kivétel volt számomra. Mint Logant, engem is megdöbbentett Charles Xavier, azaz "Professzor X" felbukkanása, miután az X-men 3.-ban a Phoenix elpusztította. Sejtettem, hogy logikusan vagy szellemi lény kell, hogy legyen, vagy az ősrégi időutazás formuláját fogják az írók előszedni. 

Itt mutatkozik meg az első nagy pozitívum. Sikerült az időutazás koncepcióját hihetővé formázni: nem a testi valójukat, hanem az elméjüket viszik át egy korábbi idősíkba, és ily módon fejtenek ki ott hatást (mint a hidegháborús Montauk-program). Bár a szereplők nem fejtik ki, mikor és hogyan okoskodták ki ezt a technikát, feltehetőleg Charles visszahozása volt az 1. eredményes kísérletük. A felnőtt, nyomasztó atmoszféra hihető fényben tünteti fel, hogy az időutazás a már legvégső adu: ha eleve a genocídium a létező valóság, nem éri meg egy "apró" sebészeti beavatkozást elvégezni a kritikus ponton, 1973-ban? 

Hugh Jackman Rozsomákja évek óta a legnépszerűbb X-men, de végre nem éreztem úgy, mintha kivételeznének vele. Gyakorlatilag az a feladat hárul rá, hogy mentse meg a világot önmagától. De az indoklás, a tónus, a tét, az egyszerre 2 időben létezés szituációja... egyszóval a sztori eszkalálódása rögtön teljesen magába szippantja a nézőt. Végig erős vázra lehetett elhelyezgetni a látványelemeket - mégha némelyik a hihetőség határán billeg is.

Mindig hibának tartottam, hogy az X2 utáni részek Logan erejét kb. Superman-szintig fokozták. Igencsak nehezemre esett olyan karakter sorsáért izgulnom, aki 150 év alatt is pont ugyanúgy néz ki; akit még olyasmik sem omlaszt szénné, mint az X3. Phoenix-sze vagy a Kövér Ember atombomba. A Days of Future Past végre ismét körülírhatónak, behatárolhatónak láttatja Logan erejét és életkorát - anélkül, hogy nyíltan letagadná bármelyik előző X-men-mozit. "(...) Valaki, akit minél nagyobb fizikai sérülés ér, annál gyorsabban regenerálódik."

A Sötét Lovag Trilógia óta nem tapasztaltam, hogy képregénymozi ennyi szereplőt ilyen sűrű és fordulatokban gazdag cselekményben jól tudna mozgatni. Singer és Simon Kinberg forgatókönyvíró tényleg kemény munkát öltek bele, hogy a sokszereplős opusz ne csússzon el és omoljon össze a saját súlya alatt. A jövősíkban a mutánsok mindent és mindenkit Logan feladatának rendelnek alá, az Őrrobotok támadása közben is, míg Logan tudata évtizedekkel arrább küszködhet, hogy egyenként összeboronálja a "bandát".
A 2 idősíkkal együtt a 2 szereplőgárdát is egybe gyúrhatták az alkotók, + egyes új mutánsoknak (pl. Quicksilver) ez volt a debütálása a nagyvásznon. Sokuk (pl. Jégember vagy Kitty Pride) teljesen beleolvad az események forgatagába. Ezt viszont aligha lehet számon kérni Singeréken. Egy ennyire gyors ütemű, fókuszált cselekményben nincs idő rá, hogy minden jellemet kikerekítsenek, és külön mellékszállal ruházzanak fel. Az 5 legfontosabb szereplő rétegzett, érdekes személyiség maradt, saját világképpel és konfliktusokkal, amiken felül kell kerekedniük. Hol van ehhez képest a képregényfilmek megszokott libidója...?

Logant látnom, mint a jövő békekövetét, azonnal hozott némi finom iróniát ebbe az időnként igen komor produkcióba. Aki az eredeti 2 műben a legkülöncebb, közösködni leginkább nem akaró X-ember volt: éppen őrá hárul a feladat, hogy mentse meg a mutánsok egész népét. Abból, hogy a 2 idő figurái egymással találkoznak, rengeteg jól időzíthető poénra (is) nyílik lehetőség, amivel a forgatókönyv élni is tud. 
Még olyan apróságok is visszaköszönnek, mint Logan fél perces cameója ("Baszd meg magad...!") a First Class-ből. Most pont fordított a helyzet: Logan küldetése összegyűjteni a fiatal mutánsokat, és Xavier a magányos fickó, aki elküldi őt a sunyiba.

Ez a film sosem hezitál, ha alkalma nyílik csavarni egyet Logan amúgy is hajmeresztő helyzetén. Ám ezt rendkívül leleményesen teszi!

• Miután Logan birkatürelemmel meggyőzi a lerongyolódott Charles-t, kiderül, hogy a Pentagon betonbörtönéből kell kihozniuk a 10 éve ott csücsülő Magneto-t - amit egy Quicksilver nevű fenegyereknek hála véghez is visznek.
• Mikor megtalálják Mistique-t, és eljön a gyilkosság dátuma, Logan viszontlátja az ifjú William Strykert, ami kizökkenti a jövőbeli tudatát, a régi pedig csak hüledezik, hogy mit keres itt, kik ezek az alakok (Mikor ezt először láttam a Corvin-moziban, jóízűen felkacagtam, hogy Charles azt hiszi, belőtte magát valamivel).
• Továbbá a  végső harc előtti kiesése,
• és amit a befejezéskor talál. Erről majd lentebb.

A DOFP nagyon sokat átment az FC pozitívumaiból: X professzor és Magneto ingatag szövetsége, a még ingatagabb emberi közvélemény, hogy nemcsak 2 oldal létezik ebben a játszmában, stb. Cseppet se bőrlenyúzás, ha 1-1 mozzanat a First Class-ből ismétlődik: Charles és Eric sakkozik, vagy ahogy Eric újra birtokba veszi a különleges sisakját.

Mivel Mistique, embernevén Raven a történet Szent Grálja, logikus volt, hogy valamiféle jellemfejlődésen kell átesnie, hogy végül ne ölje meg Trasket, elhozva így fél évszázaddal később a mutánsok apokalipszisét. Ebben a részben ő magányos vadász, aki egy ideje otthagyta Eric-et. Mint kiderül: Magneto több ekkori hívét Trask fogta el, és kínozta halálra a kísérletei során. 

Aminek viszont külön örültem, hogy vele együtt Charles is komoly számvetésre kényszerül önmagával, saját morális értékítéletével. A First Class művelt idealistájára Logan toprongyos remeteként talál rá a bezárt X-men-iskolában, aki Hank/Beast szérumával képes járni - ezzel elnyomva elmeképességét. James McAvoy Xavierje itt nekem kicsit félúton araszol a Mocsok Bruce Robertson-a felé, de érdekes látni az éles kontrasztot Patrick Stewart Professzorával. Különösen mikor a két Xavier tudati szinten találkozik egymással.

Amikor az X-men: Az elsőkről írtam, szóvá tettem, hogy Xavier sosem hajlandó belátni a saját hibáit, az önellentmondást az észjárásában. Hát most muszáj lesz neki: Eric-et dühösen megüti, mikor a Pentagonban viszontlátja, és ő ezt lenyeli. Ám mikor Charles a magángépükön is vádaskodik, Magneto kategorikusan az arcába vágja, hogy ő hagyta cserben a mutánsokat:

• nemcsak mert évekig vegetált, direkt elnyomva a képességét, amivel sokukat megmenthette volna;
• nemcsak mert hagyta, hogy sokukat besorozzák a vietnami háborúba;
• de azért is, mert akiket lelepleztek, azok eltűntek, és alighanem kísérleti nyúlként végezték Tresk kutatásaihoz. 

Tudom, hogy a feszültségfokozást szolgálja, de mégiscsak nagy véletlen az, hogy a jövő Őrrobotjai épp akkorra törnek be a kómás Loganhez, mikor a múltban Mistique Traskre fogja a fegyvert. Egy ilyen csavar vagy nagyot hátra, vagy nagyot előre lendít a dráma erején. Ez hál'Istennek az utóbbi eset volt. Miután Trask elkészíti az Őrrobotok prototípusait, és a felavatásukon Magneto az elnök kísérete ellen fordítja őket, megkapjuk a szokásos mutánsok közti csatát, ahol maga Wolverine is padlóra - majd a folyó fenekére - kerül. "Többé nem vagy túlélő."

Innentől már minden azon múlik, ami Logannek hála szárba szökkent: Magneto a háború, Xavier a béke, kettejük közt pedig ott áll Mistique. Miután Eric a TV-adásban elszavalta hadüzenetét az emberiség ellen, Raven megvédte tőle az elnököt, csak azért, hogy most ő tartsa a fegyvert. A való élet is ilyen: mindenki a saját célját követi, és ha ideiglenesen egybe is vágnak a céljaik, bármikor úgy dönthetnek, hogy vége a közösködésnek.

 

Tiszteletem annak, aki jobb értelmezést talál erre, de azt hiszem, Charles karakterérését nagyban segítette, hogy találkozott időskori énjével. Félidőtájt, még újfent a First Class-es, prédikáló modorában győzködte Raven-t, hogy álljon el szándékától. "Semmit sem változtál...!" Mistique volt élete 1. nagy kudarca, és mikor a Celebro használatával is felsül, érthetően kiborul a már sokadik kudarcán. "Ez az egész egy nagy tévedés volt...!" Hank/Beast egyik szövegsora is rákontrázik erre: mi van, ha nem is változtatható meg a jövő? Mi van, ha a kulcsesemények kigyomlálása után is marad, amitől Logan bábeli jövője majd valósággá válik?

Logan elméjén keresztül a fiatal Charles-t az idős Professzor X rávezeti a film egyik fő tanulságára. Arra, hogy a jövőt nemcsak mi alakítjuk, hanem minden tettünk kihat rá. Mi vagyunk a jövő. Míg Magneto ezt a tételt eltorzítva hangoztatja az emberiség ellen, addig Charles-nak sikerül jól szavakba öntenie. "Te döntesz."

Mistique sem elérzékenyül, vagy fogadja el az engedményt, hogy Charles végre önálló felnőtt nőként kezeli. Igazat ad Xaviernek, hogy a világ nem fog minden mutánst Magneto-val azonosítani. Persze, az előítéletek most már adottak, de ezt egy felnőtt ember képes kezelni, képes bizonyítani az igazát. Inkább érzi úgy, hogy ő dönt, ha nem húzza meg a ravaszt, mintha nem lenne más választása Magneto hibájából. És ezt a helyes döntést igazolja az az újságcikk, mely szerint Tresket lecsukták.

Nem szégyellem leírni: őszintén meghatódtam ennek az alkotásnak a zárásán. Ahogy az Őrrobotok és a mutáns világvége meg-nem-történtté válnak, Rozsomákkal olyasmi történik, ami többféleképp értelmezhető. Ott találja magát a gyerekektől hemzsegő iskolában, a korosabb Beasttel, Stormmal, Kitty Pryde-dal... valamint az élő Jean Grey-jel és Küklopsszal. "Valami sosem változik... jó látni téged, Scott."  Végül pedig az idős Xavierrel, aki meglepő dolgot olvas ki a "történelemtanár" fejéből. "(...) Én talán kicsit másképp tudom a történelmet..."

Ez de facto a leggyönyörűbb befejezés, amit az elmúlt 2 évben akciómozitól kaptam! És egyben a legszebb jutalom is Logan számára: újramanifesztálódott életének az egyetlen olyan szakasza, amikor egy nagyobb egésznek, egy családnak a részét képezte. És bár ő maga ezt akkor még nem becsülte meg annyira, a karakter több mint eleget tett azért, hogy ezt az új jövőt, ezt az új valóságot kiérdemelje.

Dézsányi computer-effektussal terhelni egy sci-fi-t sosem bíztató jel: többnyire hiányozni szokott a kreatív fantázia, hogy intelligensen bánjanak vele. A Days of Future Past-nak csak a legeleje mondható effektdúsnak, de az csak azért, hogy az eseménysor legrosszabb változatát illusztrálja: amikor mindennek vége. A ügyes ütemezésnek köszönhetően a 2 idősík nem gabalyodik össze, nem váltakoznak ide-oda ugrálva, mint a mérgezett egér. Emlékmontázsból csak 1 vagy 2 darab szerepel, a CGI-mágia a megfelelő pillanatokhoz lett odapasszintva 

(pl. a cikázó Quicksilver szemével mindent lassított felvételnek látunk).

Beismerem: a jövőbeli Sentinelek látványához erősen szoktatni kellett magamat, mivel egyáltalán nem tűntek mechanikus konstrukcióknak. Nem rovom föl ezt hibapontként, csak örültem volna, ha a "védelem" olyan sérülést okoz 1 Őrrobotnak, amiből a gépmivoltuk picit elővillanhat (nem feltétlenül kilógó alkatrészekre gondolok itt). Ugyanakkor az egyik mutáns, Blink teleportáló képessége sem tűnik olyasminek, ami a puszta genetikai kódból eredeztethető lenne...

Nem tudom, hogy a következő X-men-felvonás majd a múlt- vagy a jövő idősíkjában játszódik-e. Erről a pontról a franchise gyakorlatilag bármerre továbbhaladhat, és csak remélni tudom, hogy a Fox ugyanúgy a helyes döntést hozza majd meg, mint itt Raven. Én személy szerint az X-men 1.-2.-t és Az eljövendő múlt napjait tekintem mostantól a definitív X-men-trilógiának - ugyanúgy, ahogy Chris Nolan műveit a definitív Batman-történetfolyamnak.

Az X-men: Days of Future Past-re 10-ből 9 pontot adok. Fenomenális finálé.

A holnap határa - Egy rakoncátlan elme örök hányódása

Előzeteséből arra lehetett következtetni, hogy A holnap határán egy tipikus Tom Cruise személyére szabott akció-sci-fi lesz, rengeteg izgalmas látnivalóval és téma-felvetéssel. Ám mindez puszta reklám volt, mert a film szemétrakás lett - elejétől a végéig! Kósza jobb pillanatai előkotorhatóak mokkáskanállal, de egész hosszát felölelő pozitívuma nem létezik. Akinek a havi keresete nem haladja meg a nettó 140.000-et az inkább ne adjon ki még akciós 2D-jegyárat se érte, - függetlenül attól, hogy mit vár egy "könnyedebb filmtől"!

Cruise aktuális sármos jófiúja egy Bill Cage nevű amerikai tiszt, aki a hadsereg médiaosztályán sorozza be az embereket egy bolygóközi háború európai frontvonalára. Bill Cage jellemre szöges ellentéte bármilyen harcosfajtának: képzetlen, pofátlan, ijedős nyápic, aki - mint bevallja - milliókat propagált a TV-ben arra, hogy lépjenek be a seregbe. Alighanem főnökeinek is a bögyében lehetett, minthogy rangfosztva áthelyezik a francia arcvonalra, és még ha ez nem volna elég, földönkívüli CGI-bestiák ellen kell majd lövöldözniük. 

Doug Liman, évekkel azután, hogy Hipervándorral elásta magát nálam filmkészítőként, idén júniusban megörvendeztetett egy újabb féleszű sci-fi-vel, ahol a link főhős szintén egy istenszerű adottság birtokába kerül. 


Kezdeném az indoklást rögtön a nemezissel. A legújabb földönkívüli faj, a Mimic-ek ábrázolása olyan műveket juttatott eszembe, mint a Skyline vagy a Transmorphers. Olyan mértékben zagyva a biológiai leírásuk, hogy végighallgatva az ember csak azért is megnézné a filmet, hogy nemcsak én találtam ki az egészet. Ennyire hihetetlen.
A premissza szerint meteorokkal érkeztek a Földre, valamikor a közeli jövőben. Elfoglalták Európa jelentős területeit (köztük Hungary-t), teljesen primitívek és kiszámíthatatlanok. Ha Franciaország elesik, utána már a kontinenzstörzsön kívülre is eljuthatnak - elsőként Londonhoz. Csak egy spéci, ismétlőpuskás robotpáncélban lehet kinyírni őket. S mindezt azzal az infóval toldja meg a bonyodalom, hogy a sokmillió "egyed" valójában egyetlen makroorganizmus levált részei, kibocsájtmányai. Olyan fantasztikus szinten zagyva



Táblázat:

1. Létezik valahol Az Omega, a nagy eredeti élőlény, amely rendelkezik egy kvantumfizikai képességgel, az időugrással. Azaz: visszajutni a téridő egy korábbi időpontjába. Képes továbbá részegységeket leválasztani magáról: ún. Alfákat és drónokat. 
2. Az Alfák Az Omega különvált, de függetlenül cselekedni képes szervei. Rita karaktere a "karjainak" nevezi őket. Ezek a nagyobb darabkák az Omegával együtt ugorhatnak vissza az időben. Ez a képesség valahogy szó szerint a vérükben van: ha egy másik lény véráramába valahogy bejut egy kevés ebből a vérből, az is tud majd visszaugrani az időben.
3. És ott van a megszámlálhatatlan drón, amik önmagukban is épp elég halálosak és ellenállóak.

Meggy a habon, hogy a csatáról, melybe Billt odasorozták, kiderül, hogy csapda, melyet időugró ellenségeik állítottak. Bill tehát a csatában találja magát, holott sosem harcolt, és még a fegyverekre sem kapott instrukciót, hogy hogyan biztosítsa ki őket.
Így tehát a rengeteg robbanás, széttrancsírozódó embertest és száguldozó CGI-szörnyek között szembetalálkozik egy Alfával, és megtörténik a csoda. Nevezetesen, hogy az eleven bizarrság leteríti, a bőre leég, majd a halál beállta után a 24 órával korábbi időben és pozitúrában ébred - hála a szervezetébe került Alfa-vérnek. A végső harcnál egyébként ugyanígy az Omega-űrlény közvetlen közelében, az óriás-petesejtnek tűnő központi részében kell majd robbanást előidézni, hogy az eredeti lény meghaljon.




"Now that's what I call a close encounter!"


Hál'Istennek találkozott "A verduni angyalként" híres Rita Vrataskival, egy veterán harcossal, aki korábban szintén képes volt az időugrásra, de elvesztette a képességet. Első ránézésre végtelen számú alkalma lesz alkalma kiképeznie magát, Rita segítségével, de nem tudni, hogy az Omega mikor jön rá, hogy az ő képességét bitorolja. Mindössze 2 szabály van:

1. Ha megsérülsz, jobb, ha meg is halsz, hogy frissen és épen kezdj neki a kritikus 24 órának.
2. Ha új vér kerül beléd, az kimossa az időugró képességed, és utána már nem tehetsz úgy, mintha csak rákattintasz a GAME OVER-re.

Karakterépítést várni ettől a filmtől kb. olyan, mintha egy csecsemőtől kérnénk számon Pythagoras tételét. 2 embernek volna meg az esélye rá, hogy személyisége legyen, a többiek üres bábuk, puhára főzött agyakkal.
Tom Cruise és Emily Blunt lényegében 1-1 jellem-átrándítást játszik el, hogy úgy tűnjön, árnyalják a kapott figurákat:

1. Cruise Billje a nyúlszivű kis mitugrászból a másokért küzdő hős,
2. Rita pedig éntelen Jeanne d'Arc-ból érző Jeanne d'Arc kerekedik.

Ami leginkább aláaknázza, hogy Bill beérésével szimpatizáljunk, az a vágás. Odáig rendben, hogy Bill és Rita minden alkalommal kicsit tovább jutnak, többet tudnak. De mire irányul ebben a figyelem? Miért izguljunk, ha végtelenszer újrapróbálkozhat? Elmosódik, hogy milyen ütemben tesz szert mekkora és mely tudásra, míg aztán teljesen elveszítjük az érdeklődésünket.

Az egyes ugrásokat a küldetésben megtett út nagysága alapján is alig lehet megkülönböztetni - kivéve, amikor egyszerBill egy vidéki kocsmába szökik a támaszpontról. Ráadásul a kéretlen, kínos komédiázás a kezdeti összezavarodott állapotból is kiöli a hangulatot: ahogy Bill új feletteseit és bajtársait győzködi, ordító idiotizmus. "Tudom, hogy amit most mondok, az őrültségnek fog hangzani...".  

Legnyilvánvalóbb kérdést a befejezés láttán lehet felvetni. Amikor Az Omega pusztulásakor a vére Billével keveredett, a férfi miért oda került vissza idpőben, mikor a helikopterrel megérkezett az országba? És még ha ez valahogy logikailag meg is állna: ez akkor most azt jelenti, hogy Bill ismét végtelenszer meghalhat és újraindulhat ettől az új kezdőidőponttól?

Okosan megírt szkript és jobb alakítások mellett még is el tudnám hinni, amit az utolsó 1-2 jelenete sugallni próbál. Hogy ez az egész világot fenyegető apokalipszis adott Billnek egy külön, saját jellemérési utat/utazást, egy ráérős leckét az életről, és mit jelent másokért harcolni. Ahogy látja a korábbi valóságból ismert szakaszát edzeni, lehetetlen nem érezni az ironiát: ő is kapott egy extrém kiképzést a sorstól a téridőben. Az utolsó képkocka a férfi vigyori képe, hogy Rita persze most sem tudhat semmit a még meg nem történt dolgokról.

A holnap határán nem érzelem vagy gondolatvetés céljából készült, hanem hogy az emberek agya rágcsamorzsaként dolgozzon fel effektusokat. Ha előtüremkedik benne valami bíztató emberi vagy ötletes mozzanat, az rögtön el is tűnik, és várhatunk tovább, hogy újra előbukkanjon. És megannyi hamis szörny és háborúfétis után irigykedünk Tom Cruise-ra, hogy sikerült halhatatlan videójáték-sztárrá lennie, míg mi itt ragadtunk az 1 szem életünkkel.

Mr. Liman,

You're movie 

 STILL 

sucks!!!

X-men: Első Osztály

A korábbi részek végignézve szerintem könnyű felismerni, milyen céllal készült az X-men: First Class. A nemtetszés által övezett X-men Origins: Wolverine után a Fox végre Logan, a széria legnépszerűbb karaktere nélkül akart sikeres X-men-mozival előrukkolni, új életet lehelve a kifulladt franchise-ba. Korábban gondolkoztak egy Magneto-eredettörténeten, ám a célnak inkább megfelelt, hogy magának az X-mennek, az eredeti, egységes mutánscsoportnak az eredetsztoriját meséljék el - bemutatva a 2 vezéralak, Charles Xavier és Eric Lensherr barátságának kezdetét és félbeszakadását.

Ez a produkció már terv szintjén is a Star Wars előzmény-trilógiát juttatja eszembe. A koncepció és az egésznek a jellege szinte megszólalásig hasonló: 

1. egy klasszikus sci-fi-trilógia előzménye
2. a 30-40 évvel korábbi múltba repít vissza;
3. annyi szereplőt emel oda át, amennyi csak valami ingoványos logikával még belefér;
4. érdekességképpen néhány új kapcsolatot sző az ismert karakterek között;
5. az alaptónus meseszerűbb és gyerekbarátabb, felemásra sikerült színészi játékkal;
6. egyes eseményeket, melyekről régen feltételezhettük, hogy évek alatt zajlottak le, most egy doppingolt cselekmény sebes folyásába terelik;
7. a végére a jó oldal 2 élharcosa egymás ellentétpárjává alakulnak.
8. És bizony itt is van rá példa, hogy az új rész ellentmondásba kerül a korábban felépített univerzummal (pl. az Origins-ben az idős X-professzort járni látjuk, míg a First Class végén lebénul).

Ami miatt a First Class önálló részként működni tud, az a Charles-Magneto barátság hozzászövése a széria alaptémájához: az evolúciós felsőbbrendűséghez. A trilógiában ők voltak az érem 2 oldala, és itt az érem szó szerint létező tárgy. Mindkét férfi célja egységbe kovácsolni a mutánsok, a "Homo superior" tagjait szerte a Földön. A fő különbség, hogy hol képzelik el a mutánsok helyét a jövőben, a világ rendjében. 

1. Charles a mai társadalom egy különleges, külön kitanított részeként, míg
2. Eric a Homo sapiens utódfajaként, akik megöröklik tőlünk a civilizációs stafétabot.

Csak mivel - mint az X-men 2.-ben - egy közös nemezis ellen kell sürgősen felkészülniük, ráadásul egyenként toborozva (Charles tudatolvasó erejével), ez az ellentét majd csak a végén vezet a csapat kettéválásához.  

Mindezt a filozófiai különbözőséget a First Class előveszi és tárgyalja Charles és Eric beszélgetéseiben. Csak sajnos mégsem olyan mélységekig, ahogy szerettem volna, és az átvezető jelenetek élesen különválaszthatóak a szokásos effekt- és akciónyomatástól, ami sok helyen indokolatlanul veszi el az időt a mélyebb témataglalástól. A cselekmény mozgatója elvileg Charlesék magányos háborúja Sebastian Shaw, a szocioanarchista mutáns ellen, aki a kubai rakétaválság kirobbantásával egy III. vh.-ba akarja taszítani az USA-t és a Szovjetuniót. Eközben pedig a későbbi X-meneknek egy Moira MacTaggert nevű, fiatal CIA-ügynöknő segít támogatást szerezni a küldetésükhöz.




Megvolt itt az igyekezet, hogy tartalmas művé érleljék a First Class-t, de főszereplői nem olyan mélyek, mint Bryan Singer rendezésében voltak (íróként itt is az alkotók közt találjuk). A mutánsok háttere és személyiségei nagyon elsietettnek tűnnek, mintha a producerek mielőbb próbálták volna az "Állítsuk meg a szuper-gonosz világuralmi tervét!"-sablonba gyömöszölni őket. Úgy értem: itt vannak ezek a meg nem értettségben felnövő fiatalok, olyan sokféle, kiszámíthatatlan erővel, melyek véletlenül is okozhatnak halált és rombolást. Így lépnek egy olyan életszakaszba, ahol formát kezd ölteni az énképük, egyéniségük, világnézetük. Csak az ebből fakadó dráma már kiadhatna egy maradandó alkotást!
A morális kérdések, amiket a First Class felhoz a mutánsok élete kapcsán, ugyanúgy nincsenek kibontva, mint a szereplők személyisége. Sokukról lerí, hogy pusztán az "x-menes hangulat" felerősítése kedvéért halmozták fel őket a sztoriban. (Pl. Angel, Darwin, vagy Emma Frost).  Akciófilmként stílusos darab ez, de engem az mindig kizökkent az élményből, ha ilyen sok színes szereplő csak 1 jellemvonást meg 1 szupererőt kap az ingyenkonyhán, hogy aztán feloldódjanak a folytonos akciózásban, mint egy Plussz-C-tabletta.

Az X-men: First Class talán legfontosabb saját ötlete, hogy Raven és Charles, a későbbi Mistique és X professzor gyerekkorát közössé tették. Charles gyerekkorában találkozott a kék bőrű Ravennel az otthonában, befogadta és pótfivérként felnevelte. Ezzel az újítással én egyetértettem: szerintem szükséges volt beiktatni valakit Charles ifjúságába, akiről ő gondoskodott. Így érthetőbb, ahogy kialakult Xavierben az igény, hogy mentorként más mutánsoknak is utat mutasson. Hogy Singer filmjeiben utalás sem volt erre a kapcsolatra, az is még kimagyarázható, hogy X professzor egy zárkózott ember, Mistique pedig, nos, "misztériummal" övezett, titokzatos nő.

Az összes szereplő közül vele éreztem együtt legjobban. Ő Charles első nagy kudarca, mivel soha nem értette meg a lány lelkivilágát, dacára a gondolatolvasó képességének. Raven számára állandó koncentrációval jár, hogy emberalakban tudjon mutatkozni mások előtt.; az ebből fakadó mentális kényszertől nem tudja elfogadni magát. Ezért alakul ki amolyan pubertáskori vonzalom közte és Hank, alias Beast között. Ez a kapocs ugyan nem hatott meg, de nem volt karakteridegen se tőlük.

Eric az első, aki majd arra biztatja a lányt, hogy nyíltan vállalja igazi mivoltát, ahelyett hogy egy életen át rejtegetné magát. Ne szégyenkezzen azért, mert különleges, és nem az átlagos emberi sémák szerint "gyönyörű". Ez az oka annak, hogy miután Eric megölte Shaw-t, Raven Magneto pártjára áll, aki felszabadító háborút hirdet a mutánsok szabadsága és érvényesülése nevében. Tetszik, hogy épp a testi átváltozás képességével bíró mutáns megy keresztül a legnagyobb jellembéli változáson. Azzal, hogy búcsút vesz a többi X-mektől, vállalja, hogy soha többé változik át, hacsak ő maga úgy akarja.

Templomi harangként zúgott a fejemben Charles Xavier hamis prófétára emlékeztető viselkedése. Míg Magneto radikális, torz nézetvilágát jobban is felépíthették volna, addig Charles-éból többet kaptam, mint amihez gusztusom lenne. Örülök, hogy van a jellemének árnyoldala, különben nem venném be, hogy alig hetek alatt jóbarátok lettek olyasvalakivel, mint Eric Lensherr. És nemcsak a kettejük eszmecseréi meg a küldetés erősíti ezt a barátságot: Charles olvasott Eric fejében, látta az ő emlékeit, és Chares mutatta meg neki, hogyan használja az erejét.

Másrészt sosem látja be, hogy kettős mérce szerint ítélkezik. Egész filozófiája arra épül, hogy a mutánsok ne éljenek vissza erejükkel, hogy az emberek bízni tudjanak bennük. Eric-et se hajlandó irányítani az agyával. De máskor meg manipulál egy CIA-ügynököt, hogy fuvarozza el őket, majd a befejezésnél egy csókkal kitörli Moira emlékeit az egész krízisről (Superman 2. koppintás?), hogy így "ne legyen veszélyben". Amellett, hogy a nő képzett ügynök, saját jövőjét tette kockára, hogy segítsen az X-meneknek. Mit ad Isten: még a név is tőle származik! Mindez Charles-t egy cinikus, képmutató és tudálékos szentfazékká színezi, aki semmit nem tanul a hibáiból - köztük abból se, ahogy Raven hátat fordított neki.

Sebastian Shaw-t komolytalan főbűnösnek tartom az összes szuperereje ellenére. Ő Magneto még szélsőségesebb előfutára és részben a teremtője: 1944-ben egy Schmidt nevű náci tisztként ismerték, aki a gyerek Eric-nek megölte az anyját, amiért a fiú nem tudta erejét egy pénzérmén használni, ahogy parancsba kapta. Eric egész életében Shaw-t kereste, hogy bosszút álljon rajta. Még a híres Magneto-sisak is eredetileg Shaw-é volt. Azért fura, hogy a sisak véletlenül épp egy olyan ismeretlen fémből készült, ami blokkolni képes a telepátiát! Mindegy...

Nagyon átlászódik, hogy Shaw csak egy forgatókönyvi szerszám: kellően nagy szupererejű, hogy közös nemezise legyen Charles-nak és Eric-nek, ugyanakkor lábon járó indoklás, miért lett Eric-ből Magneto. Az ő világképe kb. ugyanaz, mint Hitleré: egy felsőbbrendű faj kiválasztott vezérének tartja magát, ember és mutáns fölött álló istenségnek. Ez klisé; Eric emberiség-ellenességét legalább részben indokolja saját kegyetlen gyerekkora, magányos vendettája Shaw ellen, illetve, hogy Shaw halála után a Disznó-öbölnél az amerikai és szovjet hadihajók is tüzet nyitnak rájuk, a mutánsokra.

Akciójelenetekből bőven akad: láthatunk sima közelharcot, lőfegyvereket, választékos mutáns képességeket, illetve az X-menek légi bevetése során először láthatjuk a csapatot a képregényekből ismert sárga-kék terepöltözékben. Effektusok közül személyes kedvencem az, mikor Magneto Charlesék birtokán egy óriási antenna mozgatásával gyakorol. Egyáltalán nem CGI-dús mozzanat, mégis az a legrealisztikusabb példa a filmben, hogy egy mutáns az erejét használja.
Elnagyolt írás, hogy olyan eseményt, mint a kubai rakétaválság, egy felületes képregénygonosz tervének állítják be. Ami mégis tetszik benne, az a párhuzam az idős Magneto és X professzor viszonyával. Az is egyfajta hidegháború volt: részben ideológiájuk, de főleg módszereik szögesen ellentétesek voltak. Mégis mindig tisztelték és becsülték egymást, amiért kiálltak a mutáns társaikért, és kerülték a nyílt konfrontációt. Remélem, a későbbi X-men-mozik ebből az idősíkből nem cáfolnak majd rá, hogy Eric és Charles sok évig voltak barátok, hisz a trilógiában Charles említette, hogy Eric-kel közösen építették az iskolát, és a Cerebro-t (utóbbi máris nem áll, hisz azt itt Hank egyedül csinálta).  

Eddig nem tudtam, miként hozzam föl ezt, de a nők ábrázolása a First Class-ban kicsit, hogy is mondjam.... szexista. Raven felé Charles és Eric is kicsit olyasformán közeledik, mint szeretnivaló háziállathoz. Míg ő nem meri megmutatni valódi külsejét a világnak, bár erre vágyik, addig Angel karaktere épp ellenkező eset: neki elege van abból, hogy mindenét meg kell mutatnia - egy sztriptízbárban, ahol tárgyként kezelik a nőket. Ezért is áll Shaw, majd Magneto oldalára - jóformán egy röpke monológ hatására. January Jones Emma Frostja pedig főnökéhez, Shaw-hoz hasonlóan csak újabb bábu a forgatókönyvben. Mint Eric-nek Shaw, Charles-nak ő funkcionál "'negatív megfelelőjeként", aki az emberi tudattal tud machinálni.

Moira ebben a felállásban az X-menek kívülálló segítője, az "ember-szövetségesük". Mikor első jelenetében a Hellfire Clubot figyeli, improvizálva fehérneműre vetkőzik, hogy az odahívott örömlányok közé vegyülve derítse föl a terepet. Konkrétan csak annyi a szerepe, hogy támogatást szerezzen Charles-éknak Shaw-val szemben, és miután mindennek vége, elhebegheti a CIA-nak, hogy csak foszlányok rémlenek neki az elmúlt napokból - hála Charles-nak. És a főnökeinek a válasza: ezért nem kéne nőket felvenni az irodához. 

Az "X-men: Az elsők" tehát olyan alkotás, amely mögött egyszerre bújik meg a munka és elhivatottság, de ugyanígy a kompromisszumok és a rideg számítás. Óriási elánnal veti bele magát, hogy egy érdekes sztorit meséljen el a kezdetekről; új ötletei tetszetősek és filozófiai felvetéseit is ügyesen tudja az események sodrába terelni. De az időtállóságtól visszatartja a zsánert sújtó örök átok, hogy illeszkedjen a nyári pop-corn mozik öntőformájába. 


Az 5. X-men-produkciót egy izmosabb középpályásnak tagsálom a 2011-es mezőnyből.