Kitörlő (Végképp eltörölni)

Tipikus Arnold Schwarzenegger-féle kukoricaetető a Végképp eltörölni. Akció akció hátán, a szinte sebezhetetlen osztrák főszereplővel és olyan rosszfiúkkal, akikről mintha egy nyakukba akasztott tábla jelezné: "Genny vagyok, nyírj már ki!".  

John Kruger, a Tanúvédelmi Program ügynöke ezúttal Lee Cullent bujtatja új személyazonosság alá. A nő megtudta, hogy cége egy vadiúj technilógiájú, lézeres puskát készül illegálisan eladni külföldre, és a kritikus infókat egy diszkre mentette. Kruger közben rájön, hogy saját szervezetétől valaki szintén nyakig sáros az ügyben.

Semmi nem volt ebben a filmben, amit nem lett volna unalomig ismert más művekből, vagy rosszabbul használva, mint amazokban a művekben.  A színészi játék éppenhogy elmegy, az akciójelenetek pedig kontár rendezésűek.
Kezdve a fegyver-prototípussal: a világító zöld sugárnyaláb - amely először a nő expasiját égeti szét a lakásukon - inkább az Alien 4.-ben hatott volna odaillőnek. Ezt a fegyvert képtelenség volna akárhol a földgolyón nem kiszúrni: bárhová adnák el, bármely térségben veti be egy katonai vagy félkatonai szerv, azonnal nemzetközi veszélyforrásnak nyilvánítanák.


Az akció az egyedüli dolog, ami előrehajtja ezt a rozoga kémtörténetet. Annak is mindig az a lényege, hogy Arnold megússza valahogy. A Kommandó és Terminátor során ismertté vált pózzal tartja a puskákat, mikor hozzákerülnek - nyilván, mert ez a Schwarzenegger-póz, ezzel lehet eladni az akciófilmjei többségét.
Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint a szökése a repülőgépről. Itt ugye egyik kollegája felfedte magát John előtt, hogy tégla és a konspiráció egyik fő láncszeme. Krugert elkábítják, de meg nem ölik. Később egy késdobással fegyverzi le pisztolyos ellenfelét, kifelé lóg a gép nyitott ajtaján, és a robbanó motor süvítő lángjai közepette is sértetlen marad. Támadója egy repülőt hajt neki az ejtőernyőjének, hogy megölje. És ha idáig nem lett volna kellően eszetlen a jelenet: zuhanás után Kruger csak néhány 10 méter magasan nyíló ejtőernyővel nekivágódik egy kocsitetőnek, és kutya baja.


A figurák jobb esetben csak megjegyezhetetlenek, ha ugyan nem végzetesen ostobák. Lee, az aktuális "bajbajutott hölgyike" rémesen elővigyázatlan: nem képes leplezni főnöke előtt, hogy mindenről tud, egy riporter barátnőjével osztja meg a bűneset titkát. Minden egyes alkalommal Johnnak kell megmenteni valamitől. Átlagos és kicsit irritáló modorú is.
A negatív oldal irányító koponyái elvileg csupa főnöki beosztású valaki, akik egy magas szintű összeesküvést hátterében állnak. Őket a végén John egymaga csapdába ejti a saját autójukban, a vasúti sorompónál, épp a robogó vonat előtt a síneken. Willy Coyote-tal szoktak ilyen szinten gügye balesetek történni.

Egyszer nézős, abszolút feledhető üldözéses mozi.

Jumanji

"Jumanji" a neve egy mágikus társasjátéknak, amellyel ha játszol, a mezőkön szereplő természeti jelenségek életre kelnek. Ezt tapasztalhatta meg a 12 éves Alan Parrish és barátja, Sarah, mikor a fiút beszippantotta a tábla. Majd csak 26 évvel később szabadul ki, mikor egy testvérpár, Judy és Peter rábukkant a Jumanjira. Így a trióra hárul a feladat, hogy végigjátsszák az elszabadult játékot.

Mesefilmhez képest ez egy érdekes történetvázlat. Nemcsak rengeteg komikumra, de egy tisztes adag, családi jellegű drámára is lehetőséget kínál. Maga az alapfelállás rémisztő gondolat: mint Robinson Crusoe, te is magatehetetlenül nézed, amint egy nálad hatalmasabb erő elvág a világtól, és a vadonban élsz hosszú éveken, sőt akár évtizedeken át. Emellé jön a kérdés: mi van, ha ugyanazzal a borzalommal megint szembe kell nézned? Mit jelent feldolgozni egy gyerekkori traumát felnőttként, látva, hogy közben újabb gyerekekkel ismétlődik meg?

Akár a humort, akár a drámát veszem alapul, úgy érzem, erőtlen. A játék - és vele a cselekmény - menete nagyon kiszámítható és önismétlő: 1.) dobás 2.) megelevenedés, 3.) átvészelés. Aztán elölről; a séma marad egész amíg el nem jutnak Jumanjiig. Persze, érdekes látvány, ahogy a Jumanji hatalma folytán elefántok törnek elő a könyvtári falból, vagy hogy narancsszínű majmok ugrándoznak a konyhában, sőt az utcákon és a boltokban. Kalandfilmként megvan a lendület a Jumanjiban.

De ott vannak azok a feszültségkeltőnek szánt percek, mikor

• Alan krokodilusokkal küszködik a folyóban,
• menekül egy őt üldöző, századfordulós brit vadász elől, 
• vagy beszippantja őt a futóhomok-padló.

Ezek inkább csak ijesztőek, mintsem izgalmasak. Pénzbe lehet fogadni, hogy mi következik: a többiek ügyeskednek valamit, és mind megússzák. Ami úgy-ahogy eltérés, hogy Petert a játék egyik kóbor átka elkezdi majomszerűvé változtatni. Ez megint nem vicces, feszültséget se kelt; pusztán ijesztő a gyenge idegzetűeknek (különösen Peter mamájának).

2 okból találom gyengének ezt a filmet. Egyik az, hogy a "megelevenedések" nem szolgálják a sztorit. Jönnek-mennek. Sokkal jobban érdekeltek volna az interakciók a felnőtt Alan és a gyerekek, illetve Alan és a vele újra találkozó Sarah között. Sarah ugye hosszú esztendőkön át pszichiátriai kezelésekre járt a történtek hatása miatt. Így a halottnak hitt Alan csak rengeteg győzködés után veszi rá az ijedező nőt, hogy segítsen nekik. Ezt is humorosan mutatják be, holott cseppet sem az: mindketten - de főleg Alan - kirekesztettként élték át a fél gyerek- és a korai felnőttkorukat.

Akinek nálam jobban tetszett a film, az mondhatná erre, hogy: "Á, nem kell ezt tragikusan felfogni! Hisz végül visszakerülnek a saját idejükbe, és leélhetik a kiesett időt. Ez csak vígjáték,  mese!"
Nem. Ez a másik visszásság, ami nagyon nem tetszett: a drámát visszatartják a megható-szinttől, hogy passzoljon a családi kaland-vígjáték-öntőformába. A Jumanji fél attól, hogy komoly legyen! Még a játékszabályok is csak annyiból állnak, hogy ha jelölt mezőre lépsz, új látványosságot kapunk. Teszem azt, hogy a finishben mindent visszaszív a film a tábla.

Ami Alan Parrish-sel történt, az valójában szívbemarkoló lenne, ha a film őszinte volna abban, miről is szól. Elvesztette ifjúságát, mert valami boszorkányság a teljes izolációba, a jumanji-dzsungelbe taszította. Látjuk, amint a frissen visszatért Alan szembesül vele, mennyi idő is telt el (normális, hogy elvesztette időérzékét), illetve, hogy szülei már nem élnek. Sarah pedig az eset hatásaival küszködött évekig. Jóval borongósabb hangulat jött volna létre, ha ezeket a szálakat súlyuk szerint kezelik. Ez nem vitás. Viszont meghatóbb és érettebb alkotás született volna, ami a karaktereket is el tudja mélyíteni. Így az egész szokványos és előemésztett: nyilván főleg a 6 és 16 év közöttieknek szánva.

Mint szóba hoztam, a győzelem mást is hoz, minthogy eltűnnek a jövevények. Alan és Sarah visszakerülnek abba az időpontba és életkorba, amelyben a Jumanjira bukkantak. A játékot a folyóba dobják, elrendezik az apróbb gondjaikat, és újra leélik ugyanazt a 26 évet. Természetesen a '69-ben még nem élt gyerekek se emlékezhetnek rájuk, mikor 26 évvel később viszontlátják őket egy karácsonyi bulin. Elcsépeltebb ez a szcenárió már csak akkor lett volna, ha egyikük se emlékszik  a Jumanji-játékra. (Ami persze sikeresen partot ért valahol Nyugat-Afrika partjainál).

Színészet terén nem kell sokat várni. Robin Williamsnél az a pelikán jobban megnevettetett, aki egy ponton felkapta csőrével a játéktáblát. Nem volt humorkeltő. Másrészt viszont néhány egész meghatóra sikerült pillanattal elérte, hogy legalább fél szemmel kíváncsi legyek, hová lyukad ki a karaktere. 
Nem egészen tiszta, hogy miként telik az idő a társasjáték világában. A jelek szerint pontosan ugyanúgy, mint a mi valóságunkban. Úgy hiszem, Alan eltemette tudatában a világot, ahonnan jött, nem lévén reménye arra, hogy valaha is visszajusson. Így mikor Judyék visszahozzák, külön csalódás a férfi számára, hogy a saját elveszett évei ideát is elszálltak. 


Szerintem túl sok tragikus eseményt kötnek Alan eltűnéséhez: apja feladta a gyárát, hogy őt kerestesse, majd meghalt. Sőt: máig azt pletykálják, hogy ő ölhette meg Alant, illetve a gyár bezárása kihatott a városra. Egy másik régi barátja, Carl pedig rendőr lett. Ezek az okozatok egymás mellé vannak hajigálva, egyik se fontos önmagában nézve. És persze az újraírt történelem szerint nemcsak elrendeződött Alan kapcsolata az apjával, de 26 év múlva az apa él és virul. Minden a lehető legjobb.



Sajnálom, hogy sem Alan, sem Sarah jelleme nem kerül előtérbe. Érdekes lett volna pl. az, ahogy magukra ismernek Judy és Peter viselkedésén a régi önmagukra, miközben úgy próbálnak vigyázni rájuk, mint felnőttek. Mint instant pótszülők. Efölött elsiklunk: átvészelik egyik vészt a másik után, hogy végül az egész addigi sokéves rémálom meg nem történtté váljon. Ha én előre tudnám, hogy ez a "nagy jutalom", ami egy démoni játszma nyereményeként vár rám, akkor hajlok azt mondani: randalírozzanak csak a trópusi öv állatai a belvárosban!

Gyenge, félrevezető és hazug családi matiné, néhol néhány izgalmas jelenettel.

Most látsz engem (Szemfényvesztők)

"Ezek csak az Ígéretek és a Fordulatok."

"De hisz, a Jutalmak nélkül az egész... értéktelen!"

(A tökéletes trükk)


 

Nem mozgok otthonosan a bűvészetről szóló filmek terén. Talán 4-5 db-ot láttam belőlük egész életemben. A kategória vagy a célkitűzés nem sokban érinti, mit várok el egy mozialkotástól. Próbálom nemcsak azt nézni, hogy milyen élményt nyújtott egyszer-másszor, hanem mennyire tudom utóbb visszatekintve vállalni azt az élményt. Mennyire lehet azonos a movie mint munkadarab azzal, amit rajtam lecsapódva generált, tapasztalatként.

A Szemfényvesztők olyan alkalom, ahol egy gyenge alkotás hagy maga után ürességet. Azt az esetet példázza, mikor egy látszólag komplikált mű egyre több pozitív elemét menetközben visszaveszi, értékében lerombolja, ahogy telik a műsoridő. Függetlenül attól, hogy az az elem jól, tűrhetően vagy bénán lett-e elővezetve.

Műsorismertető: 4 ifjú utcabűvész, Daniel, Merritt, Henley és Jack meghívást kap egy anonim alaktól a "Szem" nevű titkos szektába. Beavatásként 1 évvel később belevágnak minden idők legteátrálisabb mutatvány-sorozatába Las Vegasban, mint a "4 Lovas". Egyik trükkjük kapcsán eltüntetik egy párizsi bank pénzét, amiért az FBI-ügynök Dylan Rhodes és Alma Dray Interpol-detektív a nyomukba ered.

Mielőtt elkezdenék úgy tenni, mint a filmben Thaddeus Bradley karaktere, először a bennem hagyott közvetlen érzéseket osztanám meg.

Izgága, lélek nélküli, ízléstelenül cinikus! Igaz, hogy a cselekmény gyors iramot diktál, és bőkezűen osztogatja a fordulatokat is. De érzelmi síkon az egész mű nagyon hamar tetszhalott állapotban reked. Mardosó ellenszenvet keltett bennem mindaz, amit a szereplők tesznek, mondanak, vagy akárcsak leolvasható az arcukról! Nem egyszerűen önelégültek, hanem az egész mentalitásuk visszataszító és sekélyes. Ha pedig a szereplők hitványak, közömbösek leszünk mindafelé, ami velük történik. Érdektelen volt számomra a sztori végkimenetele, a nagy leleplezés pillanata előtt és után is (Mondjuk így legalább utóbb nem éreztem annyira becsapva magamat). 

Morgan Freeman Thaddeus-a egy exmágus, aki bűvésztitkokat leplez le. Valami ehhez hasonló feladat egy mozifilm kritizálása is, csak ott kevésbé egyértelmű, mi a jó és mi a rossz.

A Szemfényvesztők és Loius Leterrier rendező tisztában van ezzel a párhuzammal, és bizony keményen rájátszik. Megpróbál létrehozni egy mozira gyártott bűvészmutatványt, amely látványos és energikus, és a mezei közönséget borítékolhatóan el tudja kápráztatni. Logikusan hangzik.

Leterrier azonban - hogy művét "kritikaállóvá" páncélozza - elkövet valamit, ahonnan a film talán összes visszatetsző vonása eredeztethető. Megzsarolja a nézőt. Összemossa a kételkedést, a vélemény-különbözőséget a szkepticizmussal és a maradisággal. Hitkérdést csinálva ezzel abból, hogy mi mindenre lehet képes egy bűvész - vagy maga a filmalkotás.

A Szemfényvesztők burkolt üzenete 2 tételt facsar ki a box-office-siker érdekében:

1. A csodához hitre és nyitott szívre van szükség.
2. A másik Michael Caine egy korábbi bűvészfilmjében hangzik el: "Keressük a titkot, de (...) nem a valóságot akarjuk... hanem az illúziót."

Világos, mint a Nap: aki legyint a varázslatra, a szemfényvesztésre, az sosincs lenyűgözve. Az egy egyszerű, besavanyodott alak, aki eleve nem lehet része a "csodának". Sőt egy ügyes "hívő" könnyedén lóvá teheti. Mint ahogy az történik 

• a Merritt által hipnotizált alanyokkal;
• 4 Lovas is ilyenformán járatja le Rhodes ügynököt az FBI előtt;
• és szponzorukat, Arthur Tresslert hátbadöfve maguk lesznek a show-biznisz világának urai - pár napra.

Tehát arra kér minket a produkció, hogy teljesen adjuk át magunkat a hatásnak; cserébe kapunk vizuális parádét, lendületet és váratlan mozzanatokat. Ne akarjuk a tartalomban firtatni a részleteket, "megjátszva", hogy most mindenáron le akarjuk leplezni a mű(sor)t, hisz onnantól már nem is érdekes a dolog...
Más kérdés, hogy a keltett illúzió szellemünkben megmozgat-e minket, vagy csak öncélú virtuskodás, amit percekkel később elfelejtünk vagy akár meg is bánunk.



Ha már ennyit papoltam "érzelmekről", akkor a karaktereknél kezdeném a vesézést. Laposak, dimenziótlanok, tökéletesen önzőek. Leterrier sietségében nem hagy időt, hogy megismerjük a szereplőket. Egyáltalán nem próbálja őket saját személyiséggel felruházni: 

• mindegyik figura egyetlen személyiségjegyből áll,
• egyetlen fontosabb információt tudunk meg a múltjukról
• egyedüli tettenérhető motivációjuk pedig az, hogy a 4 Lovas tervét vagy sikerre vigye, vagy megakadályozza. 
  
  

Nyilvánvaló, hogy a színészek nevét elégnek gondolták, hogy emberközeli karakterek szülessenek. A Now You See Me nem vár senkire, csak menetel és dobbant, akár az Energizer-nyuszi. Az utolsó harmadra pedig az a kevés árnyalat, amit a színészeknek sikerült a figuráikba csepegtetni, elillan a sztori folyamatos csűrés-csavarása következtében. Nincs dráma a bonyodalomban, ami így egy sebesen robogó, vak vonatjárattá üresedik. Látványos, de fárasztó.

Valamilyen kis szinten kellene, hogy rokonszenvezzünk a 4 főhős ténykedésével. Kvázi lehetetlen volna. Daniel látszólag a legbeképzeltebb, a főnöktípus: Henley is az ő segédje volt pályája kezdetén, aztán szabadúszó lett. Jack pedig Daniel példájára fogott bele a bűvészkedésbe. Egyedül Merritt-nek nincs kapocsa a későbbi "lovastársához". Feltehetően dolgoznia sem kell soha, hisz bárkit képes agymosni és megvezeni, aki kicsit is gyenge jellem.

Gusztustalannak tartom, hogy a főhősök úgy tetszelegnek a nép előtt, mintha csak az ő felvidításuk lenne a céljuk a műsoraikkal. 2. fellépésükkor Tressler bankszámlájáról utalnak pénzt a közönség tagjainak, mondván, hogy őket Tressler megkárosította. És itt van még a gyors ismertető A Szemről, mely az ókori Egyiptomban a szegényeket, a népet segítette olykor, mágia útján. A rendező úgy próbálja beállítani, mintha a Szemnek megfelelni akaró 4 Lovas is amolyan csirkefogó Robin Hood-ok lennének. Valójában teljesen önző pozőrök, akik azelőtt saját sorsukban se bíztak; ma pedig rendre hazudnak, csalnak, random embereket tesznek bohóccá és árulnak el napi 24 órában. Miért is kéne szorítanom nekik?

Nem is igazán "személyiségekről" van szó. A főszereplő quartet egy mesterség archetípusai, a szkript is eszerint használja őket: 

• Daniel kézi trükkmester, 
• Henley szabadulóművész.
• Merritt mentalista,
• Jack pedig utcai mutatványos.
• Thaddeus pedig afféle "Fekete Péter", a mesterség közismert ellensége. Nem véletlenül hullik épp az ő fejére a vád, miszerint ő egy 5. Lovas. 

A Power Rangers-ben ugyanígy kaptak "a csapat" tagjai eltérő területeket a testedzés formáiban:

• Zack hiphop-táncos lett,
• Jason karatézott,
• Triny a yóga és aerobik gyakorlója,
• Kimberly pedig a gimnasztikában jeleskedett.
• Billy pedig a tanulós srác volt, aki nem űz rendszeresen egy sportágat sem.

És akárcsak a 4 Lovast, a Rangereket is egy rejtélyes idegen választotta ki, hogy egy különleges küldetés éllovasai legyenek. A baj az, hogy abban a TV-sorozatban évadok álltak rendelkezésre, hogy a néző - adott standardok közt - megkedvelje a fiatalokat, akik a furcsaságok középpontjában álltak. Egy igénytelen és bugyuta live-action-anime tinédzserei több szimpátiát keltettek, mint egy sokmillió  $-os megamozi "Robin Hood-jai! Ez azért súlyos artériametszés.

A film rendkívül magabiztosnak tűnik abban, hogy mi akar lenni. Extravagáns heist-movie, amely az akciót próbálja ötvözni a misztériummal. Mindent a szemnek alapon végig a színpad az egyetlen igazi eseményhorizont; minden - CGI, fontos történés, előadókészség - oda koncentrálódik.

A bűvésztrükkök továbbmélyítették bennem az ellentétet a teatralitás és a tartalom üressége között. Nem az történik, hogy kevesek juttatnak el élményt sokakhoz, hanem intézményesül a bizonytalanság minden és mindenki között - lényegében a semmiért. Persze, kinézetükben a trükkök merészek és hatásvadászok: a hirtelen összenyomódó fémtömbök a teleportációs "varázslatnál" meglepő pillanat. Parasztvakításban sincs hiány: 2 óra alatt a Lovasok révén annyit neont észlel a retina, ami vetekszik a Batman és Robin villanyszámlájával.

Legnagyobb gond a műsorszámokkal, hogy nem tudunk következtetni róluk. A rendező nem figyel a kontaktusteremtésre, ahogy a mágia világába kalauzol minket. A néző a trükköknél magára van utalva, fogódzók nélkül. Leterrier úgy véli, azzal már felkészítette halglatóságát, hogy a Lovasok első 1-2 trükkjét Thaddeus elmagyarázza. Mintha ez volna a bemelegítés az igazán kemény agytornához. Akárhogy bizonygatja a film, hogy a hit minden csoda kulcsa, a mutatványok többsége követhetetlen - mégha olyan ismerős cuccok bukkannak is fel, mint a pókerlapok, vagy a fehér nyúl.

Direkt nem hoztam föl eddig, hogy a nagyobb volumenű trükkök irreálisak. Egyetértek azokkal, akik szerint egyszerűen nem kivitelezhetőek ezek a mutatványok, hiába hangzik el, hogy "(...)Bármi megtörténhet." "A Szem mindent lát.", vagy hogy "Ez egy világméretű csalás". És igen: Thaddeus magyarázatainak némely pontja is megkérdőjelezhető, pl. hogy a párizsi rablást a Lovasok már hetekkel a show előtt észrevétlenül végrehajtották. Valóságérzékre szükség volna egy olyan alkotásnál, ami a mi világunkban játszódik. Ha pedig el kíván rugaszkodni ettől, következetesen tegye! 

Gyűrűk Ura: nyíltan vállalja a természetfelettit, de fel is tud rá építeni egy egész világképet.

Merritt hipnotizáló hatalma nekem Jadeit-et juttatta eszembe a Sailor Moonból. Ott az ún. "4 Generális" egyike egyének és tömegek elméjét volt képes irányítása alá vonni, gyakran a média eszközeit használva fel. Hogy miért hozok föl megint anime-példát? Mert éppilyen valótlan Merritt észkikapcsoló műsorszáma. Pedig - révén, hogy mentalista - az még hihető lenne, hogy apró arcvonásokból és mozdulatokból kiolvassa az emberek némely tulajdonságait (bár ennek mértékét is eltúlozzák).
Hollywood-ban a mai napig nem képesek felfogni a különbséget a hipnózis és a mezmeráció között. A hipnózis eredeti jelentése "altatás", ami a mentális regeneráció, a frissítés eszköze. Ha ez külső személy révén jön létre, akkor is ketten kellenek hozzá. A hollywood-i szótárban ha valakit hipnotizálunk, az szöges ellentéte is lehet mindannak, aki. Azt teszünk vele, amit épp kigondolunk. Merritt-nek pedig egyszer a fél közönséget sikerül ily módon agymosnia. Őszintén: mi tartotta vissza régen ezt a lezser, tapló ingyenélőt, hogy multimilliomos vagy akár a fél világ ura legyen? Talán az, hogy ha nem csinálja gyorsan vissza, akkor hívják a rendőrséget? Létezik azért egy leheletnyi különbség a bűvész és a varázsló között.

A történetvezetés egy az egyben az első Fűrész-mozira hasonlít: kusza, tele félrevezetésekkel, amiket könnyű kiszúrni, és potyára vezetnek zsákutcába. A talányokat érdemi támpont nélkül kell próbálnunk kitalálni, majd flashback keretében jön a válasz. Maga a sztori csak kis mértékben tud épülni; jobbára ide-oda váltogatja az egyes figurák helyzetét és szerepét (pl. Tressler támogatóból a Lovasok üldöztetőjévé válik). De mert a karakterek pusztán cselekményszerszámok, "a játék" személytelen marad. És a végső csavart - hogy ki mozgatta a szálakat - szintén esélyünk sincs előre kisakkozni. Majdnem pontosan ugyanez volt a lefutása a Jigsaw-rejtélynek is.

A vágás, a kameraszögek váltása, és a fejlemények szaporasága legalább a dinamikát megteremtik. Az akció kedvéért telepakolták a művet egy csomó hajszával, köztük autósüldözéssel, sőt még egy robbanás is akad, mikor Jack megrendezi a saját halálát az égő roncsban. Ez és a rengeteg kisebb-nagyobb csavar már annyira kavargóvá teszi a cselekményt, mint egy beteg gyomrú ember hascsikarása. Belefáradunk, mire elérkezik a...

...A végső nagy csavar. Thaddeust letartóztatják, miután a furgonjában előkerül a teljes lopott pénzösszeg. Cellájában Dylan négyszemközt beszél vele, amikor is kiderül, hogy a 4 Lovas titokzatos megbízója nem más, mint...

...Jimmy! ;) 

Bizony: Zámbó Jimmy. A tragikus módon elhunyt magyar énekes, aki a világ számos országában koncertezett. :)

Oké: nyilván most csak hülyéskedtem.

A megbízó Dylan. De ennyi erővel akárki más lehetett volna! Ez így nem csavar, hanem egy, a semmiből előrántott szerepcsere. Hogyan sejthettük volna ezt, amikor mindazt, ami Dylan érintettségére utalna az ügyben, utólag tudjuk meg? És ne kérje a hitemet egy olyan szcéna, melyben Dylan egyszercsak eltűnik a cellából - bizonygatva ezzel, hogy egy bilincs vagy zárkalakat 0 akadály a Szem hívének. Nincsen szilárdan lefektetve, ki mikor mennyit tud vagy mire képes.

Dylan egész takargatott indtéka gyenge lábakon áll. Kiderül, hogy ő Lionel Shrike fia, a bűvészé, akiről Alma kiderítette: 30 évvel ezelőtt tönkretették. Szóval Dylan az FBI-ba beépült Szem-tagként minden felelőst megbüntet: a párizsi bankot, mert nem fizetett biztosítást, Tresslert, mert az ő cége gyártotta a széfet, ami apja halálát okozta.

Leterrier túl későn kap észbe, ahogy elkezd - Dylan száján át - egy motivációt benyomni Thaddeus-nak: azért lett a trükkök nagy leleplezője, mert nem hívták meg a Szembe - révén, hogy középszerű bűvész volt. Dylan gyűlöli, hisz sokakkal együtt apja trükkjeit is ő leplezte le - csak a pénzért. Bezzeg azt nem mondja meg Thaddeus-nak, hogy Shrike fia. "Miért?!" Ennek semmi értelme. Annyira következetlenül szórják el az infómorzsákat, hogy a csattanó hatástalan marad, az addigi eseménylánc pedig irrelleváns lesz.

Végezetül a zárásról. Dylan - miután éjszaka felfedte kilétét a 4 Lovasnak - megkeresi Almát Franciaországban, a Szajna partjánál. Kettejük közt egy nyomorék romantikus szálat próbálnak az írók létrehozni, amelyben látszólag a nő titkolózott a pasi előtt. Most, hogy Dylan és Alma végre nem titkol semmit a másik előtt, nem látok rajtuk jellemvonásokat. Még mindig. Egyik elnézően mosolyog, a másik meg örül a rokonléleknek.
Van egy helyi szokás, hogy az emberek egy lánckerítésre függesztik a lelakatolt titkaikat. Dylan és Alma úgy tesznek, mintha ez a nyomozati ügy is csak egy élettörténet volna a sok közül, amit természetes, hogy joguk van elhallgatni a külvilág elől. "Mégegy titok, ami lelakatolandó."Megint az a cinikus és álszent mentalitás árad ebből, amivel a film a bűvészet egész témakörét ábrázolja. Megfejelve az erőtlen romantikázással ez már iszonyúan hamis befejezéssé állt össze.

Meg sem próbálom inkább összeszámolni, hogy a káoszba fulladt álsztori hány kérdést nem válaszol meg. Csak előlegbe néhány:

• Miféle szervezet a Szem, és hogyan tevékenykedik a világban?
• Miért pont ezt a 4 huszonévest választják ki jelöltnek?
• Miként voltak képesek a Lovasok Tressler számlájához hozzáférni?
• Dylan az aknamunkája során mit intézett az FBI- és mit a Szem tagjaként?
• Minek kellett Jack-nek eljátszani, hogy az égő kocsiban pusztult, mikor a társai a nyilvánosság előtt tovább ténykedtek? Nem lett volna izgalmasabb, ha tényleg meghal, minthogy ez nem szerepelt a tervben?
• És a montázs, ahol Dylan beinvitálja a 4 Lovast a Szembe, miért néz ki úgy, mint egy mesefilm gyerekeknek? Már azontúl, hogy elkendőzi/eltitokzatoskodja a választ, hogy micsoda(ként létezik) ma A Szem?

A Szemfényvesztők egy túlcukrozott, saját csavarjaitól megrészegült showműsor, amely soha nem talál kapcsolatot hozzánk, az igazi nézőkhöz. Elvétve teremti csak meg azt a bizalmat a befogadó és a mutatvány színtere között, ami a filmbéli bűvészek szerint is az egésznek lényege volna. És ha a bizalom létre is jön, sosem térül meg.

 

5-ből 1 pontot adok rá. Bonyolult, de semmitmondó és lélektelen műműsor.

 

"(...) Nem csoda, csak bűvésztrükk. Az egyedülálló anya, aki 2 helyen melózik, mégis szakít rá időt, hogy elvigye a gyerekét a meccsre, az a csoda. A tinédzser, aki a drog helyett a tanulást választja, az a csoda."

(Minden6ó)

Hulk

Ang Lee rendező Hulk-ja olyan vakvágány, amire nem szívesen gondolok vissza. Főként azért, mert megkísérli, de tökéletesen bebukja azon törekvését, hogy tragédiát hozzon ki Bruce Banner életútjából. Bágyadt és savanyú krónikát prezentál egy fiatal tudósról, akit egy sugárbaleset különös képességgel ruház föl, és ez aztán elindítja őt ködös múltja feltárásában. 

A film összefüggő unalom és visszatetszés egyvelegeként csapódott le rajtam, meghazudtolva minden olyan híresztelést, amely mentegetni próbálta az alkotást. Hangulata a semmiért válik nagyon gyorsan nagyon depresszívvé és humortalanná; története végig zavaros, masszaszerű. Hiányzik a karakterekből a lelki erő és a körvonalazható személyiség, szavaik és tetteik nem követnek semmilyen normális dramaturgiát. Némelyikük még szándékon felül kelt ellenszenvet maga iránt. 

A 2003-as verzióban Bruce-t nem menekültként, hanem áldozatként mutatják be. Árván nőtt föl, majd balesete után felbukkan a rég eltűnt apja, David Banner és segítséget ajánl neki, mondván, hogy a Hulkot a kormány és a hadsereg is veszélynek fogja tekinteni. Kiderül, hogy ő maga adta be hajdan fiának a kísérleti szérumot, aki a sugárbalesetekor felszínre tört. Bruce-t tehát abszolút tragikum lengi körül: mindig egyedül volt, mostantól pedig retteghet az őt üldöző világtól. Ha pedig a düh elborítja, átváltozik, és ki tudja, mit tesz az emberekkel maga körül.

Türelmemet vesztettem, ahogy a sekélyes jellemeket semmi nem próbálja irányba terelni. Még a Hulk se igazán. Nem tudott megragadni Bruce sorsa: nincs érdekes vonása, nem látom rajta a kedvességet, vagy ha már itt tartunk, az indulatot.
A legrosszabb mégis az benne, hogy nem elég proaktív. Banner olyan szinten nem ura a saját életének - a Hulk előtt és után is -, ami már szánalmas. Bármennyi baljós titok vagy épp fizikai veszedelem lengi be egy férfi életét, nem temetkezhet bele abba a tudatba, hogy el van átkozva, és a fejleményekre van utalva. Hogy valami majd csak lesz, míg ő elvonultan kutatkodik, válaszokat keresve.

Bettyt, a férfi szerelmét is amolyan zsenge, enervált bábunak látom. A "szerelme" Bruce iránt teljesen hamis: gyengéd érzelmek helyett csak álmatag, lereagálatlan lézengést produkál. Ahogy pedig Bruce felé törődést mutat, az önámítással és cinizmussal van itatva. Taszított és 1-2 ponton dühített is a nő viselkedése, így őérte is lehetlenség aggódni, pl. mikor Bruce apja mutáns kutyákat ereszt a közelébe.

Ami Betty saját apja illeti, ő katonatiszt, egyike azoknak, akik üldözik Bruce-t. Tehát elvileg ő a második antagonistája ennek a movie-nak. Egyetlenegyszer rémlik, hogy komolyabb bírálatot fogalmazna meg apján, amiért nem hajlandó esélyt adni Bruce-nak. Hogy azért hiszi menthetetlennek  a férfit, mert így kényelmesebb gondolnia.

Nem nehéz kivenni a párhuzamot a két apaalak között. Betty és Bruce faterja egyaránt önző, valódi érzelmekről csak álmodó szemétláda. Betty sosem beszél apjával, Bruce pedig halottnak hitte az övét. Mindkét férfi özvegy, gyermekeik előtt titkolóznak, és kihasználják az embereket maguk körül. Bár David emellé még megalomániával is küszködik, mindkét ember meggyőződése, hogy szülőként birtokolják a gyerekeik sorsát. Aztán is, hogy már felnőtté váltak. És az a legszomorúbb, hogy az a két "felnőtt" lelkileg tényleg annyira fejletlen, hogy kölyökként érdemes kezelni őket.

Mikor már borítékoltam, hogy a produkció már nem tudja alulmúlni magát, következett az utolsó 20-25 perc. Az apa gyakorlatilag teljesen meghülyül ebben a szakaszban. Ő és Bruce is katonai őrizetbe kerültek, de Betty apja megengedi, hogy utoljára még beszélhessenek. David újfent arról győzködi Bruce-t, hogy erejével segítse az ő tervét, ami... sosem derül ki egyértelműen, hogy micsoda. Nem beszélve arról, hogy a Hulkot nevezi "az igazi fiának". Ezek után nem értem, mit vár Bruce-tól.
A nemleges válaszra pedig magából kikelve kezd ordibálni, hogy mennyire gyűlöli a kormányt és a társadalmat. Mivel az ő torz elméjében azok tehetnek kísérletei megszakadásáról, illetve hogy feleségét és önnön szabadságát is elveszítette sok-sok évvel ezelőtt. Következzen a végső csata: Mortal Kombat: Annihilation színvonalra érdemes számítani. Kiderül, hogy az idősebb Banner teste képes elnyelni az elektromosságot. Ettől pedig egy nagy, körvonalakkal nem nagyon rendelkező parazita-szörnyeteggé változik, megpróbálja a Hulkot is elnyelni, ám kudarcot vall és elpusztul.

Magáról a Hulkról sem tudok jót mondani. A mozgása és összkülleme sosem győzött meg igazán, menekülését a sivatagon keresztül a nagyvárosba csak mozgási ingerként érzékeltem. A nagy visszaváltozás Betty karjaiba csak azért lett jelenet a többitől, mert a színészek itt végre komolyan próbálnak kötődést szimulálni a másik iránt. Amellett, hogy túl későn jön, tudatosítja, hogy idáig semmi emocionális töltet nem volt a romantikus szálban - vagy ha már itt tartunk, a többiben sem.

Ang Lee Hulkját pontszám szerint alig

-re tartom. Katasztrófasújtotta övezet úgy egész élményként, mint filmes konstrukcióként.

Mi vagyunk Millerék (Családi üzelmek)

Piti díler rögtönöz ismerősökből egy kamucsaládot, hogy könnyebben csempésszen át füvet Mexikóból.

A 2010-es évek eleje temetési időszak volt élőszereplős komédiáknál. Örülhettünk, ha akad köztük, ami csak szimplán gyenge, de egy-két ponton azért nevettető. Koronát rakott e trendre Adam Sandler Jack és Jill-je, csak paródiákon belül pedig az ötödik Horrorra akadva.

A Családi üzelmek készítői számíthattak erre a szkeptikus közönséghangulatra. Ócska, de hatékony taktikaként a női főszereplő idomaival ékesítették fel a trailert; Jennifer Aniston - amellett, hogy negyvenes éveiben is remekül tartja magát - a legismertebb is a főszereplők közül. Nem sajnáltak pénzt költeni: reklámmal együtt 30 millió fölé rúgott a büdzsé. Így rögtön premierkor létrejött a kezdőlendület bevétel terén, míg a pozitív visszajelzések meg nem érkeztek.


Mindez engem nem érdekelt: csak egy jó komédiát akartam végre az idei termésből. Többnyire meg is kaptam. Néhol türtőztetnem kellett magamat, hogy ne kacagjam el a jelenetet a többi nézőtől. Ez volt az első kifejezett vígjáték, amit moziban tekintettem meg, és - bár az utolsó 25-30 percre érezhetően elfárad -, összességében tetszett a We're the Millers.

Mindenkinek nem merném ajánlani, mert a műnek bizony megvannak a korlátai. Tagadni sem próbálja, hogy sablonokkal dolgozik. Mint hivatalos poszterén is látható, ismert archetípusokat gyűjt össze és helyez humoros szituációkba. Mint

• David, a nagyképű, de kisstílű narkóárus;
• Rose, a rúdtáncos, akinek elvei vannak;
• Casey, a hazulról elszökött, unott punklány;
• Kenny, a szomszéd szűz, "complete with" pattanások;
• Don, a családos, elhízott zsaru;
• a kigyúrt, rút képű gorilla ("Te vagy a balfasz gringó?");
• a hidegfejjel gondolkozó gengszter.

A fő leleményessége a filmnek az, ahogy újrahasznosít elcsépelt elemeket. Nemcsak jól helyezi el típusszereplőit egy még épphogy életszerű bohózatba, hanem a legfontosabb figurák szerethetőek is benne. Nem érzelgősek, nem reagálják túl a dolgokat - leszámítva Don nejét, Edie-t. Modoruk üdítően trágár, de sose forszírozott. Természetes, hogy ennyire nem figyelnek egymás között a köntörfalazásra. Ők most szvingerkednek svindlerkednek: mindenki előtt palástolniuk kell, hogy ők csak eljátsszák a turistaként kiránduló amerikaiakat, hogy aztán a David-nek ígért fizetségből részt kapjanak. 
Ahogy már szóba hoztam: a produkció utolsó harmada erősen ellaposodik. Igaz, hogy végig kiszámítható a cselekmény, de itt ezt a humor már nem menti ki. Miután Kennyt egy pók tökön csípte, és kihozzák a kórházból, David lelép, majd visszajön: ebben a szakaszban már poéntalanok a főszereplő szövegsorai. Dominószerű továbbá, ahogy az utolsó percekben minden elrendeződik: a két drogbáró kiesik, "Millerék" tanúvédelem alá kerülnek, David és Rose pedig összejönnek. Nem bánom a happy endet, de hogy nem nevettetően értünk oda, az hiányérzetet keltett.

Ha egy komédia nyilvánvaló panelekből építkezik, az célszerű, ha nincs túlbonyolítva. David  egyszerű fickó, egyszeri melót vállal Rose-ékkal, és a feje a tét. Sima ügy. Csupán annyi derül ki utólag, hogy

1. 1 csomag helyett 10 tonna fűvel kell megrakodnia az emeletes kölcsönfurgont;
2. a "Pablo Chacon" álnév, amire a terv szerint hivatkozik, egy másik gengszter valós neve;
3. és hogy az épp megismert másik családból az apa a drogelleneseknél.

A bohózat tehát 1 szálon fut, egyszerű, de még nem egysíkú. Az egyes helyzetek általában teremtenek annyi derűt vagy izgalmat, hogy a csattanóra felgyülemlik kellő mennyiségű nevetőinger. Pl. mikor egy aláeső füves csomagot Donék miatt babaként pózoltatnak - amíg Rose a sztrádára nem röpíti. ("Ők is meg akarják tutujgatni a kibaszott főbabát!")

Persze, nem mindenütt sikerül úgy kínossá tenni egy közjátékot, hogy az humort is generáljon. Az még nem giccses, ahogy a quartet tagjai lassan képessé válnak törődni egymással. De az olyan fejlemények, mint hogy Kenny és Donék lánya, Melissa ismerkednek, vérszegény volt. Nincs abban pláne, hogy Kenny egy olyan lánnyal bénázik, aki szinte Ádám-Éva-módon illik hozzá. Élete első pofonja, amit Chaconnak lekever, nem egyéb, mint a kötelezően szkriptbe írt tinidiadal, ahol a lúzer kölyök végre megembereli magát.

Másrészt viszont 2 elképesztően jó poéntömböt kaptam Melissa kapcsán:

1. az asszociációs verseny ("Nagy, szőrös farok!" "...Ez egy szörfdeszka.") 
2. és mikor látja, amint Rose és Casey csókolni tanítják a srácot. ("Szegénykém elrontotta a gyomrát: egész este hányt.")

A castinggel kapcsolatban nem lehet panasz: mindenki illik a ráosztott szerepébe. Teljesen meglepett Tomer Sisley a.k.a. Largo Winch behozatala, mint a fő bűnöző. ("Egy amatőrt küldesz, hogy lopjál tőlem?")

2 mellékszereplőt abszolút nem éreztem odaillőnek.

1. David főnöke egy bárgyú, vigyori bűnöző, aki a hangjánál csak a kardszárnyú delfinét imádja jobban. Rajta párszor tudtam nevetni, de valahogy nem illik számomra a casting-be.
2. A legfölöslegesebb figura Scottie P., a hosszúhajú toprongy, aki Casey-vel röviden kikezd. Ennek a roncs emberalaknak a jeleneteit egy az egyben ki kellett volna vágni, úgy éljek.

Nehéz eset behatárolnom a reális pontértéket a Családi üzelmeknél. Jobban nevettet - főleg a dialógusokban -, mint ahogy meg lett szerkesztve. Nem fűti ambíció és nem annyira kreatív, ezért nagyszerű nálam eleve nem lehet. És bizony nemcsak az utolsó harmadrész miatt veszít a szilárdságából: a fizikai humor (David háttal esik a szeméttárolóra; melákot elüti a furgon, stb.) szinte sehol sincs a verbális viccekhez képest.

De a nevetős szeletek a filmben erőset ütnek, és jóízűen szórakoztatnak. Ahogy pl. Hulk Hogannel az Óvóbácsi, képes átlagsztorija és tucatszereplői mellett is velős vicceket szállítani. Olyan ez, mintha egy rövidtávfutó először menne teljes kört stadionban, és az utolsó körökre csak zihálva bírná tartani az iramot finish-ig.

Elysium - Zápvilág

???

"Köszönöm a kérdést. Ez a biztonsági chip a tudatos gondolkodásomat hivatott megóvni."

(Pókember 2.)

Újabb filmalkotótól tapasztalom, hogy szemlátomást feladta az elveit. A District-9 elkészülése után Neill Blomkamp még fennhangon tiltakozott ellene, hogy egy szokványos képletű, multimillió $-os látványfilmet készítsen, teljesen a stúdió eladhatósági szempontjaira rászabva. Véleményem szerint pontosan ezt tette az Elysiummal. Rendezőként és íróként is.

Hozzá hasonlóan a kritikusokat sem értem, hogy mi lelhette őket az idén. Míg legtöbbjük Az Acélembert vagy a Star Trek Into Darkness-t szokványos effektparádénak titulálta, ugyanez a kör az Elysiumot az év egyik legjobb sci-fi-jeként értékelte. Fordítva ez jóval közelebb áll a valósághoz. Az Elysium nemcsak, hogy átgondolatlan és lazán tákolt megaprodukció, hanem sok tekintetben pazarló is. Mint vérbeli nyári akcióflipper, 

1. elhanyagolja a karakterrajzolást, illetve a színészek esélyét, hogy valami rendkívülit hozzanak ki szerepeikből; 
2. elherdálja a saját témája által érintett kérdésköröket; 
3. liliomtipróan tapos minden kínálkozó alkalmat 1-1 izgalmas fordulatra vagy érzelemgazdag drámára;
4. könnyelműen bánik olyan cifra vizuális elemekkel, melyek közül sokat más klasszikusokból emelt át.

A movie a disztópiáktól megszokott módon indít: 1-2 mondatos kezdőnarráció után egy sarkított, dualista társadalomkép rajzolódik ki - globális léptékben. 2154-re a Föld világválságba süllyedt. A legtöbb ország demográfialag túlnőtt és elszegényedett. Feltehetően már ásványkincs- és édesvíz-tartalékainak is nyakára hágott az emberiség. Jogállam csak formálisan létezik: az átlagember szinte bérrabszolgaként él és dolgozik, minimális az egészségügyi ellátás, az utcákon gépesített rendfenntartók felügyelnek.

Az elit ellenben teljes luxusban él egy hipermodern űrállomáson, ahol mesterségesen újrateremtették nekik az ezredfordulós Föld klímáját és tájait. Az Elysiumon az emberek makkegészségesek, nagyobb az élettartamuk. Ám hogy ne legyen abszolút az izoláció, az állomás a Holdtól közelebb lebeg, és van is mód odajutni, ha valaki megfizeti a jegyárat. Aki pedig feketén megy, vagy visszaküldik vagy likvidálják.

Nem kevés ígéret rejlik az alap-elgondolásban, kezdve az élettartam-növelés vs. túlnépesedés problematikával. Ez a téma valahogy mindig mumus az antiutópiáknál, sosem merik felvállalni. Azonban ez a film más témák kibontásával sem foglalkozik. Nem próbálja részletezni, hogyan fajult idáig az ember helyzete; az alkotók az alaphelyzetből fakadó minden összefüggést a nézőre bíznak, hogy őhelyettük találjanak ki. Mintha a mi munkánk lenne újra megírni a forgatókönyvet Blomkamp helyett.
A kontraszt Elysium modern, komfortorientált világa és a földi mélyszegénység között illusztris. Nem különben az állomás látképe: kult-sci-fikkel vetekszik a tervezése. De mindez csak a felszín. Az utópisztikus világkép minden eleme - köztük a karakterek is - csak díszletkellékként funkcionál, amíg el nem jutunk az látványos akció gócpontjaihoz. Ez a valódi célja az Elysium - Zárt világnak: akció és effektbőség, District-9-stílusban tálalva.

A történet színvonalát a Tomb Raider-ére becsülhetjük. A protagonista egy gyári munkás, név szerint Max (utalás a Mad Max c. filmre?). aki apácák felügyelte otthonban nőtt föl. Gyerekkorukban ígéretet tett leánybarátjának, Freynek, hogy egyszer összecsór annyi pénzt, hogy elvisse őt Elysiumra. Ez az eredeti életcélja, ami miatt tolvajkodott, és priusza van a rendőrségen.

Mikor a művezető az állásával belezsarolja, hogy menjen a sugárveszélyes részlegbe, Max Da Costát vöröses fényű radioaktivitás éri. Így aztán főnöke, Carlyle mindenképp kirúgja. És mivel csak napjai maradtak hátra, máris adott a segédmotiváció, hogy azonnal akarjon feljutni Elysiumra. Valahogy az az ott beüzemelt regenerációs ágyak bármilyen betegséget percek alatt képesek gyógyítani. De hogy ennek mi a mechanizmusa, az valahol az éterben rekedt - sok minden mással együtt.



Nem hiszem, hogy tervbe van véve folytatás a filmnek, hisz akkor aligha akarnák, hogy a főhős első űrútját egyből forradalom kísérje. Erre a helyi hekker, Spider ajánlatával nyílik esély. Spider a jegyért egy afféle kamikaze-akciót tukmál Maxra: hamis azonosítóbélyeggel és egy olyan computer-es exoszkeletonnal látják el, ami majdnem emberfeletti erőt kölcsönöz neki. Nem mellesleg letölthető általa egy ember agyfelszínéből minden információ. Kezükbe kerül egy program, mely Elysium számítógépeibe juttatva minden földit elíziumi polgárként regisztrál. Megszüntetve ezzel elvileg a tömegek sokéves kirekesztettségét.

Blomkamp ott hibázik először nagyot, hogy túl sok indítékot testál rá egy ilyen jellegszáraz fakarakterre, mint Max. Vegyük sorra:

1. a gyerekkori ígérete mellé jön
2. a sugárbetegsége,
3. egy elysiumi lakos hajójának megtámadásáért körözik,
4. volt főnöke meggyilkolásával gyanúsítják,
5. egy pszichopata tömeggyilkos üldözi,
6. egy világmegváltó balhé közepében kell helytállnia,
7. és hogy Frey mellett az ő beteg gyerekét, Matildát is el kell menekítse.

Mindez túl sok nehezék egy olyan fakó személyiségre, mint a rovott múltú exproletár. Maxnak eleve nagyon kis adagot ismerünk meg a hátteréből, és az az adag tömény klisé. A gyerekkori emlékmontázsok egyszerűen érzelgősek: ahogy az apácanevelő a fiú végzetéről beszél neki, vagy ahogy a srác fogadkozik Freynek. Matilda meséje a jólelkű vizilóról szintén merőben giccses: csodálom, hogy a szkript megengedte Maxnak, hogy félbeszakítsa.
A bevezetés menetében úgy karikázhatnánk be a lyukakat, mintha keresztrejtvényt fejtenénk.

Kezdjük a nyilvánvaló dolgokkal: a tömegek. Max Da Costa gyakorlatilag az egyetlen fehér járókelő az utcákon, még a munkahelyén is csak 1-2 akad rajta kívül. A másik, hogy a földi események mindegyike Los Angeles-ben vagy környékén játszódnak. Mi van a bolygó többi részével és az ottani ökoszisztémával?
Valószínűleg felhívásként értendő ez a harmadik világ mai nyomorhelyzetére, illetve az illegális bevándorlók problémájára. Ügyefogyott segélyreklám, hisz a sztorit, a jövő itteni vízióját, de még a film vizuális stílusát sem segíti. Mitől lett mára mindenki mexikói törzslakos? Nem kicsit volna sértő, ha a direktor ezt gondolatban a népszaporulattal magyarázná...

Átlátszó cselekményszerszám a lebetegedés szála. Max a gyári kamrában legalább 2 percig volt kitéve extrém radioaktivitásnak. Ehhez képest szövettani roncsolódás jelei nem mutatkoznak rajta. Carlyle még rá is kérdez: "Le fog válni a bőre, vagy ilyesmi?" Nem igazán: 1 alkalommal hányja el magát, + pár émelygős jelenet bizonygatja, ami Maxszal történt. Ezzel egyébként Blomkamp az akciójelenetek hihetőségébe is léket fúr, hisz azokat egy felnőtt, de fokozott tempóban leépülő szervezet vészeli át. Sőt: a szereplő aktívan harcol is a legtöbb akciószcénában. Ez még egy Schwarzenegger-filmben is túlzó szívósság volna.

Nyilvánvalóan a sugárzás csak ürügy, hogy sietős legyen Maxnak eljutni Elysiumba. Bevállalva így a szuperkatonává tevő műtétet és egy melót, amire Spider - micsoda véletlen! - épp akkortájt keresett megfelelő embert. Blomkamp Max alakjával egy tipikus sci-fi-akcióhőst hoz létre, akit azután az ókori Prométheus-éhoz hasonló helyzetbe helyez: ő lophatja el az egyszerű embereknek az "égiek", a kiváltságosak privilégiumát (tűz és gyógyulás).


De a végeredmény egy videójáték-figura lesz, aki a különböző pályákon nyomul és nyomul: 

1. spéci fémváz-szerkezetben rohan teljes erőből a sivatagban,
2. tompa dörejű, felspécizett ágyúpuskával tüzel az ellenfélre, 
3. hasonló fémvázas emberek vagy akár gépkatonák ellen tusakodik,
4. miközben a sugárdózis mellett egy széles sebet is vágnak a törzsén élezett karddal. Nem veszem be, hogy ezt egy ápolónő kézileg elláthatja úgy, hogy a harc hevében nem szakad fel - ráadásul kórházon kívül!

Maga a "nagy cél", Elysium sajnos éppoly homályos kép a forgatókönyvben, mint a legtöbbünk fantáziájában. Kinézete kifogástalan. Minden azonban, ami az állomással kapcsolatos elgondolás, gyéren megálmodott és csökevényes. Kezdve az állomás védelmi rendszerével, melyet Delacourt miniszterasszony vezet. Rá majd visszatérek, mikor a karakterkínálatról esik szó.

Szóval: hogyan védik a modern "Mennyországot", az űrkutatás történetének leggigászibb konstrukcióját, az új Ígéret Földjét?

2 vagy 3 hajó kering szórványban körülötte, rajtuk kábé ugyanennyi gépkatona. És az eltökélt miniszterasszony még ezeket sem veti be rögtön. Helyette felhív egy gerillaügynököt, Krugert, aki  kilő pár kis rakétát a Földről... és azok 1-2 percen belül beérik a csempészhajókat az űrben. Foltos hiénának éreztem magam a moziban, nem tudván eldönteni, hogy melyiken ordítva-röhögjek nagyobbat:

1. hogy Delacourt egy ilyen roggyant eszű, zülledék militaristával kockáztatja a reputációját,
2. vagy hogy Kruger 1 szál kézi rakétavetővel intézi el majdnem az összes embercsempész-hajót, legalább 200 kilométer messziről.

Pofátlanságnak tartom, hogy mikor annyi tudományos, társadalmi vagy morális kérdés adott, mint itt, a rendező ezeket zsákba dugja, és egy szánalmas érzelmi szálnak adja a műsoridejüket. Max és Frey gyerekkori barátok, akik évek múltán találkoznak újra a kórházban. Frey immár ápolónő és van egy lánya, akit valami okból titkolni próbál Max elől. Majd mikor a férfi megsebesül, Frey házában megismerkedik Matildával, akiről semmit se tudunk, és ennek még örülhetünk is. Amúgy Frey aggódása a kislányért messze a leghihetőbb része Alice Braga alakításának.

A jelentősebb szereplők nevei már elhangzottak - kivéve a főhős legjobb barátját, Julio-t (játssza Diego Luna), akit első bevetésére magával visz, és egy gépkatona végez vele. Sajnos mindegyik karakterrel ilyen hányavetin bánik a szkriptanyag, elpazarolva a lehetőséget az érdekes karakterinterakciókra és -fejlődésekre. Még a halálaik is harmatosak:

• Juliót már mondtam;
• Carlyle lényegében egy baklövés miatt nyiffan ki;
• Delacourt rátartin szidalmazza Krugert, mire az ingerülten sebet vág a nő torkán;
• Maga Kruger kétszer is meghal;
• Maxnál pedig újfent le kell nyelnünk a gyerekkori emlékeit, mielőtt feláldozná magát a program gyors lehívása érdekében.

Jodie Foster nyújtja a legjobb alakítást a műben, ezért inkább csak az ő karakterét részletezném. Blomkamp saját bevallása szerint egyik percről a másikra gondolt rá, hogy az antagonista egy nő legyen. De la court (="a bírósági"), a kormányzat tagja amolyan űrkori Margaret Thatcher. Vaskezű, elszánt, tántoríthatatlan; modora egyesíti az önfegyelmet a társasági eleganciával. Jellemzően ő a radikális vezető, aki tudja, milyen a feljebbvalói által képviselt hatalom valódi természete. Ezért veti meg a kormány merev és álszent szabályzatát - a pontig, míg Carlyle-lal és Krugerral puccs tervezésébe kezd.

Ehhez képest a haláljelenete kiábrándítóan összecsapott. Túl hamar, túl hiába történik, és onnantól kezdve engem sem érdekelt többet a végkifejlet. Mikor Frey ellátni akarná a nőt, annyit mond: "Nem... Nem kell." Nem lett volna izgalmasabb, ha például alkalmilag elfogadja a segítségüket, hogy aztán - valamicskét okulva, de attól még - elárulja őket?

Nem hiszem, hogy egy ennyire erős jellemű, rideg asszony ne látná előre, miféle fékevesztett vadállat Kruger. Nagy hasznot nem nyújt, ellenben több kárt csinál fegyveres bandájával, mint Max vagy Spider.
Tetszik, hogy Max tudtán kívül Delacourt levesébe köp azzal, hogy Carlyle meghal, titkos infóit a konspirációról pedig épp ő hordozza a fejében. És pont ezért csalódtam, hogy Matt Damon és Jodie Foster csak 1 árva közös jelenetet kapott. A két főszereplőnek esélye sincs felismerni egymásban az ellenfelet, azt a fontosságot, ami miatt elvileg annyi műsoridőt kapnak a vásznon. Tompakezű és kontár rendezés.

Nem minden végkifejlet valódi megoldás. Ez a tanulsága annak, ahogy az Elysium krónikája lezárul. Max a küldetés mindegyik nem rá eső részét teljesíti: Kruger egy szkeletoncsata után szétkenődik, Frey a gyógyító ággyal elmulasztja Matilda leukémiáját, Spider programja pedig szabadon eliziumizálja a földi csórók milliárdjait. Ennyi.

Oké, tekintsünk el olyan dolgoktól, mint "a helyzet súlya" vagy következmények. Hogy jelent megoldást az eredeti problémára, hogy a földiek elysiumi lakosok lettek?

Sehogy:

1. Törvénytelen hekkerakció történt, mely során anyagi kár és halálos áldozatok is keletkeztek, ha nem is Maxék hibájából.
2. Láttuk, hogy Elysiumon emberirányította computer-hálózat működik. A vezetés nincs kiszolgáltatva az automatikának. Tehát mégha egy síkhülye tervező a polgárjoghoz kötötte volna is, kit enged/nem enged be a rendszer, azt a kormány hatályon kívül helyezheti. Hisz erőszakos felülírás történt, engedély nélkül.
3. Attól, hogy többé nem bűn az ott-tartózkodás (márhogy a computer szerint), a bejutást ugyanúgy joga  lesz korlátozni a vezetésnek, pl. a közbiztonság érdekében. Ugyanígy a gépkatonák is bármikor őrizetbe vehetnek valakit, ha szabályt sért, esetleg kormányzati szintről parancs érkezik rá. (Mondjuk piszok keveset látunk szolgálat közben ahhoz képest, hogy Max gyárában épp azokat szerelnek össze).
4. Korlátozás nélkül olyan irdatlan bevándorlási hullám indulna meg a túlnépesedett Földről, amit gyakorlatilag lehetetlen szabályozni. Repetaként az állomás még a halálra ítélt betegeket is megkapná, mint egészséges pluszlakosság. Így Elysium max. 1 emberöltő alatt "aláhullik".
5. Akik meg nem jutnak fel, ugyanúgy nyomoroghatnak odalent, szűkében az életnek és reménynek.

Ám ha logika szerint nem is volna abszurd, az ahogyan ábrázolják a végkifejletet, az nagyon szirupos és idealista hangvételű. Maradandó forradalmi változásról lenne szó, egy olyan világban, ami szinte reménytelenül pesszimista. Ahhoz pedig nem illik ennyire szentimentális zárás.




Utolsó szalmaszálként az akcióba lehetne kapaszkodni. Ha nem lennének hosszúak, egysíkú lefutásúak, és unalmasak. Lopott látványelemből sincs hiány, azokkal meg nem lehet valódi izgalmat csiholni. A gépkatonák a Transformers, a Kruger által használt erőtér-pajzs-keltő pálca a Star Wars Prequels majmolása. És az a robotbábu, aki Maxot munkásként "tájékoztatja" az antiszociális viselkedés veszélyiről, azonnal A pusztítót juttatta eszembe, ahol Stallone karakterét bírságolták káromkodásért.

A Maxra erősített fémváz igen sajátos küllemű. Fő funkciója az agyi adatok letöltése, amiket azonban a letöltő saját agyában nem tudatosul. Magát a tervezését elnézve olyan, mintha egy súlyosan mozgássérült emberre alakították volna ki. Ha Max a sugárzás miatt leépülne, és egészségügyi vészmegoldásként kapott volna ilyen protézist, az talán még életszerűbb is lett volna.


Kruger és Max harcértékét én se jellemvonásaiak, se technikájuk alapján nem tudtam felmérni. Nem érdekelt, melyikük győz, mert a küzdőfelekből hiányzik a leleményesség, a fegyvereik hatása nehezen körülírható, a kézitusákat pedig közelről, kapkodva prezentálják a látványtechnikusok.

Mindezek dacára csupán 1 olyan "látványosság" fordul elő, ami már a District-9-re nézve is sértő, halva született elképzelés. Krugerrel a movie egy pontján nem kevesebb történik, mint hogy leszakad a teljes arckoponyája! Gyönyörűen groteszkül néz ki, elismerem. Ám itt van ez a hozzátoldás: mivel "agya sértetlen maradt", egy spéci kezelésnek hála a hiányzó arc 1 perc alatt mintegy újraképződhet rajta: koponyarész, hús, inak, minden. Jobb, mint újkorában. Imhotep esetében még el tudtam hinni, hogy létezhet ilyen. Ez nem az a fajta film.

Az Elysium - Zárt világ a beváltatlan ígéretek sci-fi-je. Nem eredendően ostoba alkotás, hanem javarészt saját rendezőjének az áldozata. A District 9-hez mérten kb. olyan benyomást kelt, mintha A klónok támadását vetnénk össze A Birodalom visszavággal: egy hasonló kinézetű, de sokkal gyengébb és butább kistestvér - ugyanattól a szülőtől.