Mickey 17

Robert Pattinson és Pattinson Róbert közös erővel cipelnek el a közös hátukon egy sötét humorral próbálkozó űr-sci-fit. Ennyi és nem több, amit a Mickey 17 nyújtani tud, és még ezt a keveset is csak csak szűkmarkúan. A forrásadó regény (Mickey 7) ismeretében bizonyára több értelme volna ennek az űrlényes szatírának, de mint filmalkotás sok sebből vérzik, és sok téren fejletlen ahhoz, hogy szórakoztatónak nevezzem: 

• a karaktereknek sose sikerül életre kelniük vagy egyéniséget növeszteniük, 
• a fanyarra beállított humor ingerszegényen csapódik le, 
• az érzelmesebbnek szánt percek erőtlenül lógnak a levegőben, 
• az üzenet pedig valahol az éterben rekedhetett, mert a vásznon nagyon nem jut át. 

Pedig az eldobható másolatember témája légypapírként kellene, hogy bevonzza az érdekfeszítő gondolatokat: 

• mennyit érhet egy gyárilag megcsinált élet/élőlény, 
• a másolat mennyire pótolhatja/testesítheti meg eredetijét, 
• vagy pl. hogy a halhatatlanság egyik formájának tekinthető-e ez a morbid, erkölcsficamos eljárás. 

A koreai Pong Dzsunho (Bong Joon-Ho) az Oscar-díjas Élősködők óta a biztató rendezőnevek közt szerepel nálam; ezúttal sokszoros tőkéből operálgathatott, ám ez az idei darabja amannak a közelében se járt akár élmény, akár okosság terén - függetlenül a más műfajtól vagy más típusú történettől. 

 

Úgy tűnik, az a módi 2050-re, hogy a "feláldozható" (eredeti, mi?) titulusú munkásokból fénymásolatként lökhetnek ki újabb példányt egy kolonizálandó exobolygóra, ha a gyártósor előző tagja kimúlt. De ha ugyanez az előző egyed valahogy mégis visszajut, miközben már készült újabb másolata, akkor mindegyik klón azzal a pofával megy a levesbe. Mickey 17 is – kinek eredeti kiadása pénztartozás miatt jött a kolónia felé tartó hajóra – ebbe a szorult helyzetbe kerül. Mire sikerül összeállnia a tőle fickósabb, radikálisabb alkatú Mickey 18-cal, már nemcsak a saját irhájukat kell menteniük, hanem pl. Mickey barátnőjét Nashát, illetve egy őslakos szörnyfajt is, akikről kiderül, hogy értelmes lények.

Közel sem olyan szellemes a forgatókönyv, mint ahogy beállítják, ezzel esik hasra szegény film. Túl szürke és hamiskás lett: annyira erőlködik belőni a tónus középútját könnyed és nehéz, gunyoros és emberibb között, hogy közben maga a történet az, ami megreked egy kifejezetten gyönge stádiumban. Borzasztóan kilátszik az egésznek a mesterkélt mivolta, és ez énbelőlem hamar kiszívta az érdeklődést. Ez megint az a vakvágány, mikor a készítők azt hiszik, a téma zaftja, érdekessége majd magától beszivárog a szereplők jellemébe, világuk kellékeibe, a velük történt zűrök tanulságaiba, sőt a poénokba, így ezek egyike sincs erős kézzel megfestve. A látványvilágból sem mondhatnám, hogy süvít a szellem, mégis főleg a benne lévő figurák azok, akik laposnak, jellegtelennek érződnek. 

Feltűnő, hogy itt szinte mindent Pattinson vállára pakoltak: a sztár két archetípus között pingpongozza végig a teljes játékidőt, és ezzel még úgy boldogul is (kb. olyan Hayden Christensen-szinten). A két Mickey egymáshoz viszonyulása itt-ott egész mulattató, a többiek is egy-egy villanásra szimpatikusnak tűnnek, de az ilyen pillanatok egyike se tud beerősödni, egy-egy sztoriszál motorjává felfejlődni. Tűrhető ugyan a lezárás a tökösebb Mickey önfeláldozásával és a klónozógép betiltásával, csak hát a felvezető körök ebbe nem sok nyomatékot fecskendeznek. Ez a formula, hogy a tőled picit más másoddal akadsz-akaszkodsz össze, számomra a Star Trek TNG két epizódjában volt okosan előadva: a DataLore és A Második Esély.  

Szatírához mérten is agyrém a politikai balfácánt játszó Mark Ruffalo, és még inkább a cinkos-feleség, aki mintha talán Meryl Streep elnöknőjét majmolná a Ne nézz fel!-ből. Oké, hogy Kenneth Marshall és neje a vezetői képmutatás gúnyrajzai, akik populista szólamokkal hülyítik a népet, beszédekkel fényezik az imidzsüket és szolgákkal a seggüket, függöny mögött meg köpnek ránk. Ám ez semmi többletet nem ad az önmagukban sekélyes, bugyután előadott sallangalakoknak, akiknek értelmes elképzelése sincs arról, hogy mit miért akarnak. Egyszerűen már korán fárasztóvá válik nézni és hallgatni ezeket a hús-vér porondbábukat.

Még csak nem is az a Mickey 17 jéghegye, hogy túl sok benne a poén vagy az utalás, hanem pont az, hogy még azok is valahogy beleolvasztódnak ebbe az elcsépelt, jobbára fahumorú, átgondolatlan szürkeségbe, ami az egész művet belengi. Ha nincs meg egy bizonyos kreatív szellemi energia, ami lendületet ad sztorifronton, élettel tölti meg a világot és lakóit, akkor nem számít a szatirikus tónus vagy a fricskák száma, azok tompán koppannak a csempén. Akár Kenneth Marshall karaktere, maga a produkció is fényévekre kullog attól a sziporkázó eszességtől, amit magáról mutat.

 

A Mickey 17 nevű szériatermék egy zsengus 2/5-öt kap tőlem minősítés gyanánt. 

Superman (2025)

"Ne félj kicsit nagyobbat álmodni, drága!"

(Inception)

Talán Az Ébredő Erő óta nem múlott olyan sok egy franchise(-csokor) izmos feltámasztásától, mint James Gunn Supermanjétől. 2022-re a 2. legnagyobb szuperhősverzum romokban hevert, főleg a türelmetlen Warner vezetése miatt, kik éppoly irigységgel figyelték a Marvel szárnyalását a kasszáknál, mint Lex Luthor tudjuk-kiét Metropolisz egén. Nem irigylem Gunnt azért az irdatlan teherért, ami az új alapkőletétellel a vállait nyomta – egyebek közt mivel a fél rajongóhad még mindig fájlalta Henry Cavill búcsúját a híres vörös köpenytől.

Visszhangoznám most azokat, akik szerint az író-rendező ezt a kvázi herculesi munkát ügyesen megoldotta. Könyvtárnyi DC-irodalom eddig "moziszűz" figuráival tömött ki karcsú 2 órát, ügyelve, hogy az idegen "kiscserkész" története el ne merüljön a kondérnyi bűvésztrükk, no meg a dübörgő cselekmény hullámai között. Még a mítosz unásig ismert elemei is egész meghökkentő tálalást kaptak néhol, főleg egy ilyen klasszikus látványzúzdához mérten. Gunn 2 szuperhősös csapatfilm (A galaxis őrzői, Az öngyilkos osztag) után egy olyan újra esendő, testileg-lelkileg sebzett Supermannel lep meg minket, aki ellen soha, még Zakariás Snyder legvadabb perceiben sem esküdött így össze az egész világ(mindenség). 

Clark Kent 30 évnyi földi pályafutásából mégcsak 3 telt szuperhősi melóval. Lex Luthornak még ez is sok: a milliárdos technokrata majd' minden forrását egy metahumán hadsereg teremtésébe ölte, és életcéljának vallja, hogy a világ szemét felnyissa Superman valódi, ártó természetéről. Bár még számára is ironikus, hogy ezt épp a kriptoni szülők, Jor-El és Lara révén nyílik alkalma elérni: amikor félig sérült üzenetüket a Magány Erődjében felleli, kijavíttatja, majd szétkürtöli, kiderül, hogy Kal-Elt nem pusztán inspiráló hősnek, hanem imádatot követelő uralkodónak szánták a Földre, a leendő új Kriptonra. S miután a tömegek, a kormányok, milíciák, sőt a többi szuperhős is Kal ellen fordul, Lex teljes felhatalmazást kap, hogy azt tegyen gyűlölt prédájával, amit csak akar – még ha véletlenül veszélybe is sodorja a bolygót egy zsebuniverzum-generátorral.

 

Bár legalább annyira szól az új kiadás Szupi világáról, mint őróla, a cím reklámértéke tagadhatatlan. Nagyon zsúfolt, pedálozós darab ez: különösebb felvezető vagy magyarázat nélkül pakoltak bele csupa olyan újdonságot, ami előtt a laikusok értetlenül állhatnak ülhetnek. A cselekmény egy korai szakaszán például úgy tűnhet, mintha a Godzilla világába csöppentünk volna.

Rendesen himbálózott azért a kötél, amin Gunn táncolt: úgy kellett feltunningolt hangszereivel koncertet előadnia, hogy a zene ne legyen hamiskás, ne boruljon föl az ütemezés, a nagy ricsaj se nyomja el/terhelje túl a keretet adó sztorit. Ezt szerintem sikerült is elkerülnie. Tényleg a pápaszemes kansas-i újságíróról, az ő első nagy személyes válságáról szól a mű: mindaz, ami értékes és pozitív a mostani kettős életében, hirtelen értelmét veszíti és lánccá változik a nyakán, őt magát pedig első számú közellenséggé fogja átminősíttetni. Ezzel az alapötlettel bukott csúnyán fejre Snyder depressziós Batman V Supermane egy évtizeddel ezelőtt. 

Szóval a nagy kérdés, amin az egész eldől: az eredet és más témák külön boncolása nélkül nem kopik-e ki a film személyes vonala? Vagy mondjuk énrám szabva a kérdést: egy rakat városrombolós akciófilmmel a hátam mögött találok-e még egy ilyenben annyi lelki-szellemi táplálékot, hogy szívből élvezni és méltatni tudjam – ellentétben olyan roncsderbikkel, mint a Transzformersz, vagy a fent említett Godzilla-széria?

Társadalom- és médiakritika terén ez a Superman nem prűd, az egyszer biztos. A Daily Planetet inkább csak mint helyszínt használja a forgatókönyv: Jimmy Olsent kivéve munkatársaik csak Lois-hoz csapódva jutnak itt szuszhoz (párbeszédhez). Lois magáninterjúja Clarkkal az elején csípős kikacsintás Richard Donner idealistább Supermanjére, de baljós ómenként is príma Clark előbb szociális, majd fizikai meghurcolásához. 

Majdnem kitört a röhögés belőlem a moziban, ahogy megjelentek a Superman online sározását végző majom-bloggerek: egy ilyen kép többet mond ezer szónál. És még talán utalásnak is beillik arra, miként tekintenek a Luthor-féle őrült zsenik – vagy akár a magukat felsőbbrendűként látó űrkultúrák – az egyszerű földi halandókra. 

  

Amit viszont brutálisan drámaira sikerült megfesteni, az a leleplező híradás. Clark váratlanul, a nagy nyilvánossággal egyszerre ismeri meg Jor és Lara teljes útmutatását arról, hogy a Föld háremtartó ura legyen. Egyértelmű a sokkhatás és csalódottság, ami ott lerí az utcán az emberek, köztük annak a gyereknek az arcáról, akit Superman épp megmentett – milyen szándékkal is...? 

Ez még nagyobbat üt, mint a nyitány, ahogy vért köpve hever az antarktiszi havon. Nagyobbat, mintha szó szerint gonosszá vedlett volna, mint a Brightburn című horrorflick sráca. 

Erre már nem mentség az, hogy "nem tudta," hisz e tévedésre épült az összes nyilvános jótéteménye, és most "hősből" pont azzá a csaló veszedelemmé vált a világ szemében, mint ami eddig Luthoréban volt. Az márcsak meggy a tortahabon, mikor katonai kézre adja magát – újabb kacsintás, most Az Acélemberre – és Lex foglyul ejti. Mármint... Lex nyert! Legalább annyira, mint ahogy Scar nyert Az Oroszlánkirály első felében, és a főhős most már legföljebb  visszakutyagolhat majd, hogy helyrehozza a dolgokat. Ebben látom a rendező legütősebb újítását, ami jókora adag muníciót adott az érdeklődésemnek. 

Sajnos a nagy rohanásban csak a férfi és női főszereplő árnyalására jut idő. A mellékszereplők, mint Ultraman, az Igazság Bandája, Lex T-3000-szerű női katonája, stb. megmaradtak a "gonosz terv" statisztáinak. De én Lois és Clark jeleneteit elegendőnek találtam, hogy a film emberi oldalát ne őrölje föl az akció gőzhengere. Ami még fontos, hogy a többi fontosabb karakter, sőt az átlagpolgár sem züllenek merő karikatúrákká... na jó: kivéve a pletykarovatos Cat Grantet, illetve Olsen picsogó informátorát a Luthorcorpban. 

 

Hőskritikát is kapunk tehát, és örültem, hogy ezt épp az a Lois Lane indítja, akihez ez testhezálló. Kolleginája szembesíti Kentet elsőként vele, hogy milyen naiv, kényelmes, ezer sebből vérző a felfogása nemcsak a mai világról, de saját ténykedéséről is. Önhatalmúlag, hatósági engedélyek vagy ellenőrzés nélkül jótevősködik bárhol a planétán, és ennek kettős jelentését nem ismeri föl Clark, ellentétben Lexszel és a világ pár prominens tisztviselőjével.

Rachel Brosnahan remekül hozza a talpraesett, cinikus riportert, aki szakmája folytán mindenben a szálkát keresi, de a szívét is kész követni. Mindkét oldalának ad megoldandó feladatot a cselekmény, s hozzájuk egy-egy segítőt: 

1. Luthor szennyesének kinyomozásához a jámbor, de megbízható Jimmy-t, 
2. Clark kiszabadításához pedig a tárgyilagos, de azért humorérzékeny "Mr. Tökéleteset." 

Nem mintha ellenezném sztárok klónozását, de David Corenswet esküszöm: arcra olyan tökéletes utódnak tűnt Cavill után, mintha a fiatalabb kiadása lenne. Nem érződik körülötte az a félisteni öntudat és aura, ami Cavillnál hol működött (MoS), hol meg nem (BvS), ugyanakkor alakításában ott lapul Christopher Reeve szerethető közvetlensége, ahogy az emberekkel beszél. Cívódásai Kryptóval, a szeleburdi szuperkutyával nem mindig viccesek, de maga az új jövevény jópofa jószág.

A romantikus szál is tényleg életre tud kelni Brosnahan és Corenswet közös jeleneteinél: kicsit sem bántam, már a 2. verzióban tudja Lois kezdettől, hogy Clark egy szuperember. (Zöld Lámpás hipnó-szemüvegnek nevezi a civil álcáját, de kétértelmű, hogy ezt poénnak szánta, vagy szó szerint így van.) Maga a párkapcsolat kellő érzelmi töltéssel bír, hogy mozgatórugót adjon a film deréktájának, ahol  kivételesen Superman lesz a bajbajutott ártatlan. 

Az a "Szuperember", akit Mr. Tökéletes és Lois a Kent-farmra menekít, űzött vad és megtört férfi – még a kriptonitos mérgezését sem gyógyítja meg csak úgy ripsz-ropsz a Nap. Voltaképpen egy nemzetközi körözés alatt álló törvényenkívülit rejtegetnek a hozzátartozói: ebben a szituban, ebből a szemszögből még nemigen láthattuk ezt a soknevű fiatalembert.

Belátom, hogy Clark mostohaszülei is a mítosz "lerágott csontjai" közé tartoznak, s ezért lett beáldozva a jellemrajzuk. Meg tudtam bocsátani a dolgot, mivel Gunn ügyesen rántja elő őket a pakliból: Clark a mélyponton valódi tanácsot kap a nevelőapjától, és az egész szegmens a vidéki házzal, szülőkkel és Loisszal ugyanazt a gyógyító meleget nyújtják a lelkének, mint a sárga nap a testének. Eddig is fontos volt mindez Clark számára, most azonban felbecsülhetetlenek lesznek – bizonyítja ezt, mikor a végén a kriptoni üzi helyett smallville-i emlékeiről játszat le egy felvételt az Erőd gépeivel stresszoldóként. (Gondolom, a kriptoni rendszer be tudja olvasni a  gondolatait...)

 

Minden idők legagresszívebb Lex Luthora az, amit Nicholas Hoult prezentál nekünk: rögeszmésen vadászik Superman támadható pontjaira, majd magára Kal-Elre. Ő Gunn személyi implantátuma a történeten belül: rajta keresztül a direktor mindent a főhősre zúdít, amit csak bír. 

Mégse nevezném őt sztereotip főgonosznak: funkciója, hogy a főhőst fizikai és szellemi síkon is kihívja, mint Joker A sötét lovag Batmanét. Lex az abszolút katalizátor: utálatát nemcsak a kriptoni potenciájától való félelem, hanem a tudatosan beismert irigység is hajtja. Azt hangoztatja, hogy mégiscsak ők, a "gyenge" földiek dönthetik el a legjobban, miként ossza meg Superman különleges adottságait az ő világukkal. Vagyis az emberiség nevében szónokolva gyárt önigazolást arra a kisajátításra, amit ő lepel alatt már javában nyomat: a jelenet, ahol a saját Superman-klónjával püfölteti Clarkot, fizikai kivetülése a két férfi ideológiai vitájának. Amúgy remélem, hogy egy gazdája nélküli Bizarrót majd viszontláthatunk a folytatásban...

Tényleg egy élőszereplős Superman se kapta még így a képébe az élete és világképe hézagait, és épp ezért a film fő negatívuma, hogy ennek következményei alól látszólag egy tipikus világmentő CGI-zúzda, + a főgonosz lekapcsolása mentik őt föl. Ezt a klisét legalább két pluszjelenettel még orvosolniuk kellett volna a készítőknek: 

1. egy olyannal, ahol Superman engedélyt kap, hogy jogilag védekezzen a kriptoni üzenet kapcsán (mint a szenátusi meghallgatás a BvS-ben), hisz az NEM Luthor kreációja volt;
2. és még eggyel, ami még egy majdani folytatás előtt lefikszálja, hogyan fog Superman földi működése módosulni. Ne feledjük: a DNS-ét gond nélkül be lehetett spájzolni, így jutott be Luthor a harcosaival az Erődbe.

Beszéljünk még Szupermigránsról, jó? Szokatlan, bár nem totál légből kapott a párhuzam, hogy Superman is afféle intergalaktikus bevándorló, így szívügyének tekinti, ha egy közel-keleti (?) ország  leigázni készül egy másikat. Ez a szál azért már szembeszökően gyengus ahhoz képest, mennyi műsoridő jut neki: maga Lex ismeri be, hogy az egész Borávia-incidens csak egy platform a tervében, állomáshely a magánhadjáratához. Asszem, legajánlatosabb, ha a néző is egyszerűen a főrosszarc egy sokadik eszközének fogja föl ezt, amit nekihajít a nagyfiúnak – mert mint sztori-konfliktus papírízű.

 

Pro és kontra: a DC saját Jimmyje megcsinálta azt, amit legtöbbünk nem nézett volna belőle ki. Nemcsak új stílust és energiát, de új értelmet is adott a 100-hoz közelítő képregényikon világának a nagyvásznon. Lelkesedéssel álltam fel a székemből, mert a forgatókönyv út-átvágásai és pár kényszerű klisé dacára a márkanév megkapta a biztató kezdőlökést, ami már nagyon ráfért. Mélyíteni lehet és kell is majd, de egyelőre a zászlóvivő rész felszállt, tartja magát és vele újra megindult a DCEU légi forgalma. Újra fel lehet nézni az égre (a műsorkínálatra), hogy mikor jön az újabb Detective Comics-járat! 

Richard Donner Supermanje 4/5-öt kapott tőlem egykoron, és most James Gunné is ugyanezzel zárta a vizsgát. 

Amerikai kapitány 4. - Szép új világ (barmai)

 

Feltűnően jól látszik a rajongói közösségekben a konszenzus, hogy a 4. Bosszúállók emelkedett fináléja lett az MCU több szérián átívelő sztoriláncának, s ahhoz legföljebb még a 3. Tom Holland-os pókmozi, a Nincs Hazaút számít méltó adaléknak, mint afféle epilógus. Ryan Reynolds is ezt figyelhette meg, hisz a Deadpool és Rozsomák is nyíltan utalgatott a Multiverzum sebeire. "Szerintem folytonosan remek a Végjáték óta!" Tudom, hogy az részben a Disney-előtti Fox-szuperhősök hattyúdala volt hivatott lenni. De nemigen láttam, hogy akár egy Marvel-címerű produkciót is keblükre öleltek volna a hívők e három darab óta.

Szóval mi lehet alkalmasabb a kiégett MCU tatarozására, mint a Bosszúállók egyik alapító tagjának a neve? Steve Rogers és Tony Stark kora ugyan már leáldozott, de attól még egy új Amerika Kapitány, a név új viselőjével talán visszaállíthatja a Bosszúállók világának "régi dicsőségét" – ráadásul egy olyan 3. rész emlékével, mint a Polgárháború, melyet nemcsak képregénybújók szoktak "Bosszúállók 2.5-nek" becézni. Még úgy is, ha sztrájkok, páni újraforgatások és egyéb gubancok miatt késve sikerült csak összehozni a kész eredményt...

Thaddeus Ross katonakorában üldözte Hulkot, de Kapit se kedvelte túlzottan. Most, elnökként égre-földre esküdözik, hogy már más ember lett, ám egy őt célzó merénylet után megint bevágja a durcát. Az új Kapitány, Sam Wilson személyesen is érintett, mivel egy régi barátja, Bradley is a tettesek között van, és látszólag egyik pillanatról a másikra kattant be. 

A hunyó egy Sterns nevű, mutálódott őrült tudós, Ross egykori áldozata, aki agykontroll alá tudja vonni egyeseknek az elméjét. Bradley-re tehát kivégzés vár, Ross-szal pedig valami talán még ettől is rosszabb fog történni, hacsak Sam és jópofizó társa, Torres le nem kapcsolják Sterns-t...

Biztos fogadás volt rá köthető, hogy a Szép új világ a súlytalan, unásig kopott, olykor kínosan patrióta sablonok vidékét fogja körbevonatozni, mint oly sok marveles őse. Persze, ettől még lehet szórakoztató, ha nem visítana róla, mennyire a múltban rekedt a stúdió – és nemcsak az iparágon belüli felfogásuk miatt. Még ha el is tekintünk tőle, hogy a főhős a történelem egyik legvéreskezűbb nagyhatalmának élő dicszászlaja, akkor is nehéz bekajálni ezt a hebehurgya "gonosz tervet", melynek keretében egy őrült tudós pár lakos zenés agymosásával háborút rittyent 2 ország, az USA és Japán közt. Ráadásul egy olyan fém birtoklása kapcsán, amit a Fox-féle X-men-univerzum árnyékában ritka sután próbáltak újdonságként tálalni az MCU-ban. 

      

Olyan sebtiben hegesztettnek hat a cselekményváz, amit nem lehet nem észrevenni; az egész mű bátortalan, céltalan, mondandó és motor nélküli.

Mintha a stáb már az al-műfajon se tudott volna megállapodni: 

• klasszikus gyepálós akciózúzda legyen egy vadi-új Vörös Hulkkal (naná, hogy csak pár percre a végén);
• agymosós kémfilm, ahol a legtöbb ügynök maga se tudja, hogy az (és ahol az "agymosós" szóban az "m" betűt simán lehet "f"-fel helyettesíteni);
• vagy provokatív politikai thriller, ami a vezetők gyógyíthatatlan álságosságára, illetve A Rendszer rejtett gonosz mivoltára vezet rá minket. Tudjátok: mint ugyanezen szériának a 2. része, A Tél Katonája.

      

Semmi súlya és szinte semmi szerepe a "fontos" (=sokat szereplő) figuráknak, úgyhogy vakremény az olyasmi, mint "jellembéli mélység" vagy "kidolgozott háttér." Sterns és Csörgőkígyó féláron akciós fő-rossz-arcok, akikhez hasonlót kismilliószor láthattunk már, nemcsak szuperhős-filmeknél.

Az egyetlen dolog itt, ami 19 dioptriával nézve még "érzelmes jutalomnak" nevezhető, azt álmos fillerek és szilaj zúzások szűk 2 órás pingpongja után, a befejezésre sikerült beszúrniuk! Amikor a lesittelt, lehiggadt, karrierjével leszámolt Thaddeus végre újra láthatja lányát, Betty Ross-t, aki ugye haragudott rá Bruce Banner  miatt. Harrison Ford megmutatta, hogy még 80 fölött, egy ilyen kétdimenziós szerepben is tud színészkedni, bár vélhetően inkább csak azért, hogy ne az Indy 5. legyen a búcsúja a nagy büdzsés blockbuster-ektől. Szomorú, hogy még erről is megint a D&W egyik mondata jut eszembe a stílustalan kritikaalanyé helyett: "A Disney visszahozta: addig nyomatják ezt vele, mire 90 lesz!" 

Történetszála, ami körül a címszereplőnek végig röpködnie muszáj, mint légy a lámpaizzón, sose tud úgy megizmosodni, mint maga Ross (majd erről mindjárt9.  Sam szimatolása során az öregúr egyre több sötét múltbéli stiklije tör a felszínre – köztük egy gamma-gyógyszeres kezelés ténye, amit Ross a már rabként tartott Sterns-től kapdosott, és amiről most mégis hüledezve hallja, hogy csapda volt. Még ha nem is tudnám, hogy az elnök egy nagy francot az USA "legfőbb hivatala", akkor is fejemet fogom, hogy egy volt tábornok, sőt a teljes katonai-hírszerző vezetőség sem tudott kizárni egy ilyen súlyos veszélyfaktort.

Ám a gyógyszer akkor gurul el végleg és szó szerint, mikor Ross-elnök testéből is felszínre tör valami a tetőponton... egy nagy, a 2003-as Ang Lee-féle Hulk szintjén animált, hörgő CG-Red Hulk! És még ezt a meglódult ötletet is sikerült kiherélniük. A vörös bőrszín és a sárgás szemek azt sejtetik, hogy ez minden idők legvadabb Hulk-ja, ráadásul a régi, hagyományosan zöldes Hulk ellenlábasából kibújva. Ehhez képest sem a tombolás vadságát, sem az átvedlés iszonyatát, sem az elfojtásának a küszködését, de még a visszaváltozás drámáját is olyan előemésztve, hígítva, már-már prűden adják itt elő, ami bizony kontárkategória. 

Szerencsére az akció nem Bosszúállók-szintet céloz, és ez segít a még Sólyomként marvelizált Anthony Mackie-nek, hogy valamit mutasson abból, minek fizetik. Bárhogyan is remekelt korábban, a Szép új világban ő inkább tornázik, mint színészkedik; Sam Wilson karaktere nem volt vagy lett több itt se, mint egy reklamálós, jellegtelen morci verőbaba, aki még a haveriságot is olyan önhitt fejjel adja elő, mint Will Smith az egyik önsztároló projektjében, pl. A Föld utánban. Mitugrász segédjétől pedig stílszerűnek találtam, hogy egy kórházi ágyon köszönünk el.

Mellettük még Ross elnök smasszer-képű biztonsági főnöknője szerepelt sokat: kósza kép se volt róla a fejemben a stáblista és a kritika írása közt eltelt idő alatt. 

Összegezve: nem utáltam, de megmosolyogtam. A Szép új világ  simán debütálhatott volna Szép új hacuka címen is, mert  a Marvel-világot újra beizzítani se tudta, nemhogy továbbépíteni. Az akciókunsztok ugyan néhol figyelemreméltók, ugyanakkor minél jobban bonyolítják a gonosz zseni bosszúszálát, annál jobban szökik a kraft a cselekményből. Ross csúcspontnak szánt... nos... be-hulk-osodása pedig nagyobb eséllyel nyújt diszkrét kuncogást a nézőnek, semmint adrenalinlöketet. Bármi is lett volna az MCU-ban az új folytatás szerepe, holtbiztos, hogy annak megfelelni nem tudott.

2/5-öt adok rá: egy vörös + egy kék ötödöt. Ártalmatlanul gyengus.

Hófehérke (2025)

Egy fuldokló iparág-központ összes hibája és pökhendisége visít az új, Mark Webb-bel rendeztetett Hófehérkéből. Bizony, most eszembe sincs nem beállni fújolók sorába: az új feldolgozás halva született hulladék, tovább bővítve a hamis, lelketlen, fejamputált Disney-remake-ek hosszú sorát. Áprilisi tréfának próbáltam eleinte fölfogni magát a megtekintés élményét – amíg el nem kezdtem közben az öklömet harapdálni. 

Sokkal murisabb volt a projektet kísérő rossz ómenek orra vétele, ami pedig vetekedett az Indiana Jones 5. körüli stúdió-szarkavarással. Semmi sem biztatott, kezdve a fő színésznővel, aki interjúján kvázi porig égette saját és a film népszerűségi indexét, és folytatva a forgatásról érkezett hírmorzsákkal, melyekből simán össze lehet ollózni egy szórakoztatóbb werkfilmet.
 

Szóval az újragondolt történet szerint a boldog gyermekkorból árva tinédzserré cseperedő Hófehérke cselédként dolgozik szülei kastélyában. Zsarnoki mostohaanyja közben nyomorba taszította a népet, és uralma ellen csupán egy maréknyi bandita lázadozik. Egyiküket, egy Jonathan nevű ifjút Hófehérke megszökteti a fogságból, és mikor a királynő varázstükre már nála is szebbnek nevezi őt, betelik a pohár, és elrendeli Hófehérke megölését. A lány az erdőbe szökik, ahol hét törpe fogadja őt be a kunyhójukba. A királynő azonban rátalál, és álruhában mérgezett almát tukmál a gyanútlan lányra, akit ugyanúgy föl kell ébreszteni a tetszhalálból, mint a birodalmat (na meg a közönséget) az apátiából.
 

"Logikáról" ne is álmodjunk: a készítők nyilván a mese közismertségére fogták rá, hogy csesztek értelmes gondolatsort írni a forgatókönyvbe. Hangoztatták egyes kritikusok, hogy a női emancipációs irányzat újabb áldozata a Snow White. Ám ha ez is volt a cél, akkor a Disney ezúttal még saját ideológiáját is el tudta szúrni, mert semmi ilyet nem éreztem ki. Az új feldolgozás egyrészt lustán és találomra bővít ki, illetve passzint össze dolgokat, másrészt Hófehérke szavai, tettei, viszontagságai önmagukban is olyan összehajigáltak, hogy abból személyiség a büdös életbe nem tud kikristályosodni. Az se segít, hogy Rachel Zegler arcán le lehet olvasni az alapanyag lenézését, úgyhogy több esélyünk van szimpatizálni pl. a gyilkosságot megtagadó vadásszal, mint a szökevény hercegnővel. 

Pont egy elnyomásról szóló mesében küszködök a bőség zavarával, hogy melyik átgondolatlan szálon vagy mozzanaton boruljak ki a legjobban:

• Ha a gonosz mostoha nyírta ki (valahogy) Hófehérke apját, miért nem végzett egyből a trónörökössel is, hatalma első számú fenyegetésével?
• Miért nem szökött ki a mosónőként tartott Hófehérke a palotából, mikor tudnia kellett, hogy a népnek azt hazudták, hogy (valamitől) ő is meghalt?
• Mi értelme, hogy Hófehérke Jonathant épp aznap ismeri és szökteti meg, mikor a tükör bedühíti a mostohát? A két ügynek nincs köze egymáshoz, sőt a királynőről pont lerí, hogy fütyül a betolakodóra.
• Amikor a királynő (fekete mágia révén?) végre rálel a kunyhóra, mi oka maskarát ölteni, és nem a katonákat odaküldeni? Ha maguktól nem találták, akkor úgy se menne szegénykéknek, ha úrnőjük már tudja a pontos helyszínt?
• Ez a dalolászó királylány, aki a cselekmény zömét elvileg űzött vadként tölti, miért csak az utolsó pár percben, a csókos feléledése után akarja felfedni magát a fővárosi tömegnek?
• És ha a tükör a mostoha erejének forrása, akkor amaz minek rohan a szobájába és töri össze, mint egy marha, rögtön miután a katonák átálltak Hófehérke csöpögő szentbeszédétől? És mint kiderül, így nemcsak mágiáját, de életét, sőt testét is taccsra tesz – csak mert tükrünk-tükrünk mondta nékünk, hogy a lány szépsége verhetetlen.

Ugyanilyen elegáns mozdulattal sikerült a hangulatot is szitává lőni. Webb mintha elfelejtett volna rendezni: semmi bája vagy legalább nyomatéka sincs az egyes jeleneteknek, a látványvilág abszolút nem hat természetesnek vagy elevennek. Az effektusok van, hogy szinte a szemünk láttára folynak szét, végig giccses és mesterkélt az egész összhatás. A számítógéppel generált lények közül a törpék már hovatovább ijesztőek lettek: meglátszik, hogy a célközönség előzetes dührohama miatt kellett őket utólag animálni 

– egy fura, tarka, zsibvásárra illő társaság helyett, akik elvileg eredetileg szerepeltek volna a mesebeli bányászok helyett. 

Michael Bay büszke bejelentése sejlik föl erről nekem a „földönkívüli” tini nindzsa teknőcökről 2012-ből (2 évvel premier előtt).
 

Gal Gadot becsületrendet érdemlően próbálja menteni a menthetőt, már ha olyasmi itt tetten érhető volna. Nem sok hiányzott, hogy legalább emlékezetesen ripacs legyen; az még nem is végzetes tőrdöfés, hogy neve nincs, de hogy személyiséget és észt se kapott, már igen. Hófehérke gonosz mostohája egy ember formájú, néha rikácoló cselekménytömítés: foglalja a helyet és időben, ám csak mivel e majd’ százéves mese majmolásához egy gonosz mostoha is kell a raktáron. Kacagtató haláljelenete után sem azon tanakodtam, vajon jó uralkodó lesz-e az immár egyébként herceg nélküli hercegnőből. Inkább azon, hogy a felséges apját hogyan a vérhabos pokolba tudta valaha is befűzni egy ilyen paródiaszerű, pancser ügyességű manipulátor – mert varázslattal azért még a mesékben se lehet mindent kimagyarázni…
 

Imdb-történelmet írt az új Hófehérke, mikor kétszázezer szavazat után, másfél pontos számértékkel a világ legrosszabb produkciója lehetett a weboldalon. Sajnos ez, a bukásszagú kasszafutama és a vasvillás közfogadtatás együtt se valószínű, hogy lehűtik a Disney gyógyíthatatlan remake-mániáját, de azért látványos – és jogos – felsülés. Figurái itatóspapírról szökött, unott, hasztalan-céltalan marionettek, akiknek egyszerűen képtelenek szimpátiát, érzelmeket, vagy legalább némi elismerést kelteni. A történet egy mesterkélt, érdektelen, nonszensz gubancolás, amit ingerszegény látvány- és zenehatások tarkítanak. Ez pedig csupa olyan dolog, amit a puszta éneklés nem orvosol – akár szép, akár hamis.
 

Talán nem korai máris fogadásokat kötni arra, hogy melyik darab landol majd a legtöbb negatív filmes toplista dobogóján idén télen.