Space Jam 2. - Új örökség

Egy megastúdió nyilvánosan kielégíti magát negyed évszázados reklámfilmje ál-folytatásával. Össz-vissz ennyit ér a Space Jam – A new legacy; az idény egyik legcinikusabb, legagresszívebben magamutogató CGI–ballasztja, amit bántó látni, kínzó hallgatni, és annyi ma már Warner-tulajdonú brand-en tesz erőszakot, amennyin csak bír.

 

A kosaras sztár LeBron James rendszeresen követeli fiától, Dominic-tól, hogy teljesen szentelje figyelmét a kosárlabdának, de a fiú inkább videojátékok tervezésével foglalkozna. Egy nap a Warner székházában, miután visszautasítja az intelligens program, Algo Ritmus üzleti ajánlatát, a sértett m.i. fizikailag beszippantja LeBron-t és Dom-ot is a cég „szerververzumába”, hogy egy kosármeccsen móresre tanítsa a férfit a nagy nyilvánosság előtt. És a sztár egyetlen segítsége az azóta remetévé vált Bugs Bunny.

 

Szétvertem volna pár széket a közelemben, ahogy ezt az úgymond "diszfunkcionális" apa-fia-kapcsolatot hosszasan a szánkba rágták pempősre. Magasról teszek LeBron James kosaras karrierjére: leköphető az alakítása, a filmbéli önmaga pedig egy sekélyes, önhitt, a kölykeit folyton lelkileg zsaroló, ostoba szemétládának lett megírva, aki nemcsak alkalmatlan, de kifejezetten káros hatású szülőnek. Amekkora reflektorfény elvileg körülveszi ezt az embert, azt kérdeztem magamtól, hogyhogy a sajtó még nem kürtölt szét róla egy ilyen imidzs–romboló jellemhibát, amit ennyire könnyű kiszúrni a viselkedésén.

 

Későbbi pálfordulása pedig olyan, mintha egy bedöglött gombot nyomogatnánk, míg egyszeriben ki/be nem gyullad. Algo a klasszikus gonosz cukros-bácsi az apa-fia-ellentétben: megértést mutat a mióta pont erre vágyó gyerek felé, látványos esélyt ad neki a kibontakozáshoz, majd ötleteit a saját sötét céljaira kiforgatja. A néző a havi bérébe fogadhatna, hogy vajon hová lyukad ki ez az ősklisé: látva, hogy fia most már szponzorálva, hatalommal a kezében szegül ellen neki, a seggtorony fater bekussol, bocsika, villámkibékülés, és mindegy, milyen kifogással, csak a jók nyerjenek! Szúette történetképlet a legcsupaszabb kiadásában, tele izzadtságszagú lelkizéssel és primitív dialógusokkal.

 

Nem szokott jót tenni egy forgatókönyvnek, ha kettőnél több kézben is megfordul. Itt  az ékes példa rá: 4 helyett ezúttal 6 ember keze munkája lett olyan terjengős, mégis zűrzavaros, hogy képtelenség ráhangolódni a történésekre. Üvegnél is átlátszóbb a film álszent moralizálása, miszerint: „még ha te a kosárlabdában találtál is magadra, ne erőltesd az új ifjakra, hagyd a saját fiadnak a saját tehetségét kibontakoztatni”! Stúdiónyelvre lefordítva: „Csak tessék! Itt az új „next-gen”, super-CG Space Jam, az első rész óta felnőtt srácok mellett már az ő srácaiknak is! És ezúttal nemcsak Looney Toons-t meg kosarat kapnak ám a pénzükért…!”

 

Ha az eredeti Space Jam–nél a Looney Toons-logo puszta eszköz volt egy termékcsalád és egy kosaras csillag fényezésére, akkor itt már a Warner ész nélkül reklámoznak bármit, melynek filmjogai ma a kezei közt vannak: Harry Potter, Mad Max, DC–univerzum, King Kong, stb. Ordít az egészről a mesterkéltség: 

az egyetlen ilyen utalásos vicc, amin egyáltalán mosolyogni tudtam, az Nagyi a Mátrix Trinity-jének a pózában. De ezzel kifújt: hidegen hagytak a már nemcsak humor, de stílus terén is ivartalanított szereplők – akár valós hús-vér, fiktív hús-vér vagy rajzolt (majd ocsmányul 3D-re konfigurált) szereplő. Semmit se kezdtek azzal a gondolatmenettel sem, hogy LeBron és Bugs próbálják újra összehozni és megszervezni a régi firkacsapatot, akiket Algo átcsábított a szerververzumba (pl. az épp DC-amazonként vizsgázó Lolát.)

 

Malcolm D. Lee rendező és társai még azt a bravúrt is elérték valahogy, hogy a nagy műnek köze nincs a valódi kosárlabdához. Lázas igyekezetükben, hogy minden tele legyen parasztvakító lámpákkal meg besorozott márkanevekkel, a készítők kiirtották a sportág, sőt a fizika szabályait is: „stíluspontok” címén szinte bárhogy megengedett a nyílt csalás. A fél tucat fakéz között megfordult forgatókönyv esélytelenné teszi, hogy bármi iránt felébredjen az érdeklődésünk, csak feszengünk a sivár, kínos és rátelepedő percek között. Érdemi színészi játékot is legfeljebb Don Cheadle részéről kapunk: ripacsos ugyan, amit produkál rosszul megírt antagonistaként, de még így is ő egyedül tolja előrefelé ezt a hulladékot.

 

Visszasírtam Michael Jordan baltaarcát, ami azért nem kis teljesítmény! Őt legalább az uncsi családi jelenetei, majd a meccs alatt nem utáltam meg, nem akartam negyedóránként a nyakszirtjébe mártani egy konyhakést! Ha nem is mentőöv, de mindenképpen pluszpont lett volna az, ha legalább egy Bill Murray-szerű cameo-ra beköszön: szánalmas poén, hogy Daffy tévedésből Michael B. Jordan színészt hozatta el helyette. Azontúl, hogy LeBron James holta napjáig se lesz olyan ikonikus név, mint Jordan, Michael segített volna emlékeznünk, hogy a Looney Toons egyszer már összeállt egy komikusan „ütős” álomcsapattá. Itt úgy csinálnak, mintha most is zöldfülűek lennének, és bunkókánk szóváltásai velük is meddővé tesznek minden kis interakciót.

 

Olyan tapló, műízű, harsány, vidámparkszerű bordélyház lett a Space Jam – A new legacy, mely lelkifurdalás nélkül csinál marketingszajhát bármely népszerű, csak épp nem "trendi" filmes ikonból. Taszítóan hamis és idióta start-tól finish-ig: vizuálisan a hányinger határán táncol, a sztori nem létező, sehol nem tud benne utat törni magának az ész, a jókedv vagy a szerethetőség. Az eredeti Space Jam legalább a furcsa premisszája miatt spontán volt, stílusosan buta és fahumorú. Kései utódja viszont "filmnek" se nagyon nevezhető: inkább egy két órás, jogtalanul létező reklámklip-klaszter. A Looney Toons saját Batman & Robin-ja. 

 

Mindegyik korosztály húzzon el messzire tőle, akár Speedy Gonzales vagy a gyalogkakukk…!