Black Adam

Ahhoz képest, hogy évekig kardoskodott Dwayne Johnson az elkészítése mellett, és milyen lelkesedéssel alakította a címszereplőt, a Black Adam pontosan az kiszámított sablonmunka, ami minden 5 szuperhősmoziból 4-re simán rásüthető. Egy évtized után a kör bezárult: Az Acélember – a régi DCEU nálam egyetlen értékálló darabja – által indított korszakot most egy olyan anti-Superman zárja le, akinek személyisége a muszkliméretével egyenlő.

 

4800 éve Kándak országát a zsarnok Ahk-Ton tartotta elnyomásban, amíg egy fellázadt rabszolgafiú, Hurut, Teth-Adam fia le nem győzte őt. Ehhez shazam-i erőt kapott a Mágusok Tanácsától, melyet végül brutális apjára ruházott át, hogy megmentse. Ezt a Teth-Adam-ot támasztja föl egy Adrianna nevű régész, miközben a Kándakot uraló Intergang a seggében lohol: vezetőjük, Ismael ugyanis szintén meg akarja találni Sabbac Koronáját, melyet annak idején Ahk-Ton készítettetett az isteni hatalom megszerzéséért.

 

A zsánertől megszokottan lapos karakterekkel lóghatunk. A renegát régész-anyát játszó Sarah Shadi kellemes látvány a szemnek, komoly az aurája, de megfogható személyiséget nem tud az írók helyett adni Adriannának. Fiacskája, Amon a film ügyeletes Jar Jar-ja: utóbbival a film megpróbál egy kis Terminátor 2.-szerű dinamikát vinni a sztoriba, ahogy a zavart halálosztónak a lazáskodó srác tart gyorstalpalót a modern világról. De míg ott – és a maga miliőjén a Shazam-ben is – ez a fajta humor működött, itt csak kínos; még szerencse, hogy hamar túllendül rajta a cselekmény.

 

Rácsaptam volna a kezére annak, aki ilyen személyiség nélkülire írta meg a főgonoszt, miközben egy csomó szerepkört érdemtelenül rátestál! Ishmael/Szábbák a régészhölgy senki útitársaként kezdi, ahonnét az Intergang álruhás fejévé, majd az ősi tirannusz, Ahk-Ton leszármazottjává lesz felkonferálva, majd pedig direkt kinyíratja magát, hogy ő is újjászülethessen isteni hatalommal a birtokában. Visszasírtam a Venom evolúcióról papoló cégfőnökét...

 

Az akció jó esetben átlagos, rossz esetben álmosító: sikerült mutatósra tervezni egyes jelmezeket, a tényleges harcoknak viszont nem sikerült jelleget vagy súlyt adni. Egyes mozzanatok esdekelnek a magasabb korhatár-besorolásért, hisz Adam szabályos hentelést zavar le az elején az Intergang zsoldosai között, éget-robbant, szétver-széttép embereket, többnyire gondolkodás nélkül. Komolyan venni alig lehet összefeszülését az Igazság Társaságával, melynek tagjainál szintén rucijuk az, ami a legérdekesebb.

 

Sok rossz szuperhősfilm csak a séma kedvéért ügyetlenkedik jellemfejlődéssel, mégis olyan lesz végül, hogy a cselekmény csakúgy felkapcsolja a villanyt, azaz a főszereplő morális iránytűjét. Fekete Ádámunk is így járt: szupergyilkosból antihőssé, Kándak védelmezőjévé alakulása se nem hihető, se nem folyamatos, az erejéhez való hozzájutásának sztorija meg finoman szólva nem egy érdekfeszítő rejtély. A Társaság egész szembenállása vele pedig olyan, mintha egy csapat ősember épp most találná fel a kommunikációt. Onnéttól kezdve, hogy tudták, hogy az Intergang katonai megszállás alatt tartja Kándakot, nincs erkölcsi alapjuk a még tomboló Adam-ot elfogni – még úgy se, hogy a végső csatában már azért gondolnak a civilek biztonságára.

 

Egy több mint 70 éve kitalált DC-karakter több mint 10 évnyi vergődés után végül megkapta saját moziját, csak azért, hogy a Snyderverzum búcsúztatója legyen. Nyers, untató, ötletsivár, a vállalható szintet épphogy megütő boxzsák mindazoknak, akik már torkig vannak a műfajjal. Mégha az Ezra Miller-rel fémjelzett önálló Flash-t bemutatják is, alighanem a Black Adam volt a DCEU kegyelemdöfése, úgyhogy szegény Henry Cavill-t utoljára láthattuk Superman-ként, egy utolsó utáni beköszönésig. Biztos nemcsak én láttam volna Cavill-t szívesebben egy önálló, elhivatott írók kreálta Acélember-trilógiában, mint egy kapkodva telepakolt, szétesett szuperhősverzumban. 

 

Vesper

Újabb letargikus 2022-es filmfesztiválszökevény, ezúttal Karlovy Vary-ból. Biztató ötletek és kőkemény valóságkritika olvasható le a Vesper-ről, Kristina Buožytė és Bruno Samper komor posztvilágvége krónikájáról. Ám foszlányos történetvezetését és lepusztult látványvilágát csak részben indokolja a téma és a (hollywood-viszonylatban) szűk költségvetés, főszereplőik pedig nehéz soruk dacára is inkább színtelen földkinövések maradnak, mint igazi emberi lények.

 

Egy balul elsült ökoválság-kezelő projekt következtében mesterséges mikróbák radírozták le az élővilág nagyobbik felét a planétán. Modern technológia márcsak az oligarchia uralta „Citadellákban” („Fellegvárakban”) létezik, azon kívül pedig az emberiség megmaradt szórványai vegetálnak, középkori viszonyok közt küszködve a napi túlélésért. Stabil élelemforrást egyedül a Citadellákból érkező magterményei adják, amiket direkt úgy manipuláltak, hogy ne legyenek szaporíthatók. Ezért kutatja egy 13 éves lány, Vesper a magok génkódjának meghekkelését – miközben nyomorék apjáról gondoskodik egy romos faházban.

 

Akár még üdítő is lehetne ennek a multinemzetiségű (belga-francia-litván) műnek a lesújtó nyíltsága az átlagemberről és a „civilizációról.” Akinek van szeme és agya, már tudja, hogy a Vesper sivár földi pokla pontosan az, amelynek elérése felé a mai világ rendszere be van állítva: a világ „vezetői” erkölcstelen pszichopaták, akiknek hatalma a technika, természet és tömegek állandó kisajátításán alapszik. Az ő érdekük, hogy az emberek állandó kilátástalanságban vergődő, anyagi-szellemi értelemben is leépült roncsok legyenek, mint a filmbéli túlélőcsoport tagjai, melyhez Vesper és rokonai tartoznak.

 

Leplezetlen antikapitalisa kiáltvány a film, és világos, mit akar üzenni a komor jövőképével. Ez az általános nincstelenség vár mindannyiunkra, ha nem tartozunk az elitek elitjéhez: egy gigászi, kilátástalan mocsárvidék, ahol a földönfutóvá tett emberek már rabszolgának se kellenek. Arra ott vannak az engedelmes mesterséges humanoidok, mint Camellia, a hajótörött nő, akire Vesper rátalál.

 

De egy dolog, mennyire akar(nak) üzenni valamit a szerző(k), és más, hogy ebből mi tetten érhető a tényleges művükön. A kettő közt pedig a Vesper-nél bizony igen nagy a szakadék. Borzasztó nehézkes a film világépítése vagy akár mondandója: egy túlírt szöveghalommal lehadarnak az elején minden kulcsinfót arról, hogy mi történt a világgal és az emberrel. Az alkotók összekeverték szerintem a tartalmi alapozást az atmészféráéval: túl sok sztorit és túl sok felhívást várnak el tőlünk, hogy belelássunk a sivár, ingerszegény panorámába, az ütem nélkül terjengő cselekménybe és a kidolgozatlan szereplőkbe.

 

Nem veszem be, hogy csak a címszereplőnek „volt joga” kézzelfogható személyiséget kapnia. Raffiella Chapman Vesper-jét érdekes fajta zseninek találtam: az a Csináld-magad!-típus, aki ugyanezt az önfejlesztő képességet próbálja megfogantatni a kísérleti növényeiben. Csak magára számíthat:

·       magatehetetlen apja, Dáriusz csak egy lebegő drón révén képes kommunikálni a világgal,

·       anyja még korábban elhagyta őket,

·       nagybátyja, Jonas, a csoportjuk vezetője pedig egy velejéig romlott, szívtelen gazember.

Vesper törődése az apjával az egyetlen stabil érzelmi kapocs a filmben.

 

 

Rengeteg a beváltatlan ötlet és az elvarratlan sztoriszál. A Citadellák nem is mutatkoznak meg a filmben, csak az onnan kiküldött, videójáték-szerű hatóságiak. Vesper anyjának sorsát sem bírták megírni tisztességesen: csak mi találgathatunk, hogy talán azért lépett le, mert egy idő után már nem bírta elviselni a nyomorék párja ápolását lelkileg. Camellia háttere éppilyen gyér: az leesik ugyan, hogy „apja” és menekülttársa, Elias valójában a létrehozója volt. De miért ítélték halálra a Citadellában, hogy el kellett futniuk? Mi a fene az a röhejes altatócsók-képesség, amit Dáriuszon, majd Vesper-en is használ? Arról meg ne is beszéljünk, mennyire zavaros, ahogy a Camelliától vett minta valamiképp rávezeti Vespert a megoldáshoz, amit a magok kapcsán kutatott…!

 

Egy TV-sorozat pilot dupla-epizódjaként sem biztos, hogy működne a Vesper, de így, többnemzetiségű koprodukcióként csak simán vérszegény darab lett. Elgondolásait nem tudja szervesen a történetbe szőni, forgatókönyve tele van hézagokkal és átgondolatlan röpmegoldásokkal, nincs rendes lezárása és sok a fölös időhúzó rész. Buožytė és Samper túl sok hiányosságra szánta felmentőkártyaként a film technika- és társadalomkritikus üzenetét, a legfontosabbat, a sztori és szereplők kikerekítését pedig magától értetődőnek vették. Ami azért is letaglózó, mert hat éves projekt-ről beszélünk.

 

A Vesper-re végülis 2/5-öt adok. Nyerssége és pár okos elgondolása megkapó ugyan, de emberileg és tartalom terén is gyönge lábakon áll.

 

Tűzgyújtó (2022)

 

Stephen King munkái mozgóképen mindig valahogy többször sikeredtek furára és röhejesre, mintsem hátborzongatóra. Sovány mentség sem lehet ez arra, hogy az egyik legismertebb King-adaptáció, a Tűzgyújtó olyan remake-et kapott harmadévszázaddal eredetije után, ami egy bóvli mikrobüdzsés tévéfilmnek érződik minden tekintetben –színészet, sztori, szereplők, effektek etc. És ami a legrosszabb: a rémisztőnek szánt percei vagy tompák, vagy csak simán visszataszítóak lettek (pl. egy macsek felgyújtása).

Charlie McGee nem egyszerű parafenomén: apja és anyja egykor egy titkos kísérlet alanyai voltak, mely révén rendkívüli képességre tettek szert. Zaklatott lelkű 11 éves lányuknak már veleszületett, sőt hatványozott természetfeletti képessége van. Hiába rejtőzködtek és titkolóztak mindeddig, Charlie egy iskolai incidense során felfigyelnek rájuk: a régi szervezet egy másik spéci embert küld értük, aki megöli Charlie anyját. A lány apjával menekülőre fogja, bár Charlie egyelőre jobban fél saját hatalmától, mint az üldözőiktől.

Mindamellett, hogy milyen romos és elmosódott a látványvilág – vagy hogy az események és párbeszédek vetélkedhetnének, hogy melyik lett pocsékabbul megírva –, az új Tűzgyújtó nagy rákos daganata a karakterkínálat. Elsősorban Charlie apja, Andy. Ez az alak ebben a feldolgozásban maga a megtestesült kétszínűség: egy ledöbbentően áltató, hazug, manipulatív szennyláda, akit sikerül nagyobb bajforrásnak láttatni, mint amilyenek a séma szerinti „negatív szereplők”.

 

Az évtized eddigi egyik legköpnivalóbb filmes apafiguráját nézhettem-hallgathattam „meló” közben, ahogy átveri klienseit, lekezeli aggódó párját és érzelmileg zsarolja a gyerekét, hogy az fojtsa el az erejét, minden intő jel dacára. Nem egyszerűen halogat vagy titkol, hanem családfőként kötelezi őket, hogy ne vegyék tudomásul a helyzetük súlyosságát, amíg már megtörténik a baj. Nem Charlie erejétől forr fel itt az ember vére, hanem a fater álszentségétől! És amikor a végén a túszul ejtett Andy telepatikus erejével a saját lányát agymossa, hogy az leégesse a szervezet épületét, majdnem ripityára törtem a székemet a falon!! Hát húzzanak a készítők a börtönkonyhára krumplit pucolni: ez nem „gyász” meg nem „dráma”: ez egy erkölcstelen szemét disznó, aki azt ÉRDEMELNÉ, hogy békaként boncolják-koncolják föl egy laboratóriumban!

Sajtlyukas kézzel kezelték az egész dramaturgiát. Charlie instabil lelkivilágával és elszigeteltségével nem kezdtek semmit, ez egyszerűen csak ott van, belengi a filmet, mint a pára, de nincs értelmes történetszál szőve köré. Maga a képességeik eredete, a szülőknek erőt adó anyag kifejlesztése nem tudjuk meg sose, miért és hogyan történt. Ugyanígy nem tudni, honnét tudja a szérum atyja – aki erről alig 1 szem jelenetben károghat –, hogy Charlie ereje messze nagyobb bármelyik eredeti kísérleti alanyénál? Talán ha mindkét szülő spéci erőt kapott, a gyerek törvényszerűen már félisteni erővel bír?   

A számtalan zagyva elgondolásból kettőt emelnék még ki, amitől a történetet követni próbálóknál elszakadhat a cérna. Az egyik a nagy „katarzis” előtti beszéd, mikor a szervezetet képviselő nő arról győzködi Charlie-t – a hatás kedvéért a megkötözött apa mellett állva –, hogy legyen büszke óriási erejére, ő voltaképp egy „szuperhős.” Azon felül, hogy ez a drámainak szánt jelenet így tömény röhej lett, gyanús is. Így próbálták vonzóbbá tenni a filmet, utalva a szuperhős-zsánerre és azon belül vélhetően a Sötét Főnix-re? Talán Charlie sorsa is az, hogy humanoid tűzviharként egy béna folytatás címlaphölgye legyen? A korábbi kritikusi-közönségi-kassza-lebőgés után aligha...

 

A másik bicskanyitogató rész a végkifejlet. Rainbird, a Charlie anyjával végző spéci ember egy nagy nulla. Egyértelműen az alkotók és nem Michael Greyeyes hibája, de a karaktere megreked afféle Tesco-gazdaságos Magua-ként a film egészén át. Charlie végül nemcsak, hogy nem áll bosszút rajta, de engedi Rainbird-nek, hogy az magával vigye őt! MIÉRT?! T’án csak nem amiatt, hogy az apja halála után nem maradt senki olyan spéci ember, mint ő? Spekulálhatnék, hogy ez valami váratlannak szánt, nagy kényszer-megbocsátásnak lehetett elgondolva, hogy a lány és az anyja gyilkosa kénytelen félretenni egymás iránti ellenségességét a túlélésért. De ha ez is volt az elgondolás, ebből SEMMI nem jött át végül, teljesen hiányzik a gondolataik tisztességes leképezése. 

 

Alig fél év távlatából nem lehet könnyű Scott Teems és Keith Thomas (az aktuális firkáló és dirigáló) számára az emlékezés erre a halva született projektjükre, de biztos nehezebb lesz egykönnyen elfeledniük, mint a nézőknek. Az új Tűzgyújtó az a fajta színtelen-szagtalan-semmilyen-súlytalan remake-roncs, aminek füstje-lángja is túl pici volt, hogy egykönnyen felidézze az ember. Nem mostanság láttam olyan produkciót, amely ennyi témalehetőséget ilyen bénán dob a földre, hogy aztán még jól föl is gyújtsa. 

 

A szervezet (The Outfit)

 

Quentin Tarantino három évtized után is inspirálja a valódi filmkészítőket, hogy a stúdiók elvek nélküli bérszajháival szemben értékálló munkákat tegyenek le a szabászasztalra. Graham Moore első rendezéséről nem kicsit lerí a Tarantino-i ihletés, a régi vágású, bő párbeszédével, meghitt hangulatával és finom feszültséghangolásával. Ahelyett, hogy a gengszterdrámák manírjaival takargatná tartalmi pucérságát, a The Outfit jól kitöltött és ütemezett, karakterfronton is tisztességgel megírt bűnmese.

 

A történet földön járó és még ésszerű mértékig csavaros: Leonard Burling szabászüzletet vezet az 50-es évek Chicago-jában, Roy Boyle ír maffiafőnök területén, így vevőköre is jobbára gengszterekből áll. Ő és a továbbállni vágyó titkárnője, Mable eddig látszólag távolságot tudtak tartani a család véres ügyeitől. Ám egy este Roy forrófejű fiát, Richie-t lőtt sebbel hozza be Roy kimért bizalmasa, Francis, aki köztudottan nem tűri az ellenvetést. Így a mindig diszkrét szabó kénytelen előbb ellátni a sebesültet, majd egy véres vita után a hulláját rejtegetni – egy olyan kazettával egyetemben, melynek felvétele az egész Boyle-családra nézve terhelő.

 

Az idény ötletsivár kínálata közepette nagyon megörültem egy olyan igazi, emberi szabású, történet-vezérelt produkciónak, mint az The Outfit. Légköre hamar otthonossá vált, története és annak folyása tartotta figyelmemet, érdekeltté tett a szereplők helyzetében. Mark Rylance jellegzetesen visszafogott alakítása tetszett, megadta a film tengelyét. Hiába látszik, hogy a sztoikus ruhaművész karaktere kifejezetten az a fajta szerep, amire díj-jelölés dukál, Rylance profin boldogult vele. Érdekfeszítőnek találtam Leonard alakját, ami mögött sejthető, hogy több van, mint elsőre látszik. 

A szereplőpaletta többi tagja ugyan nem nő túl az alapszituban előírt szerepkörén, de azért megvolt a szükséges súlyuk a cselekménybe, hihetően illettek abba a környezetbe. És annak sem kerítenek nagy feneket, hogy a szereplők közül ki-ki melyik nemzetiséghez vagy nemhez tartozik. 

Pazarul aprólékos a látványtervezés: a bolt, mint helyszín igazán bensőséges hangulatúvá tették a szűkösség érzete nélkül, az egyes tárgyak, ruhák, segédeszközök díszként és esetileg sztorielemként is mutatósak. Biztos, hogy valaki más már megelőzött ezzel a hasonlattal, de a The Outfit egésze olyan, mintha maga a film is afféle ruha lenne: egy elegáns öltöny, melynek minden centijét precízen szőtték, mégse merev, durva, fakó vagy szögletes, ki-ver-át-kit? fordulatait se találtam elrugaszkodottnak.

 

Legföljebb talán a végső csavart, egy kicsit. Leonard-ról sejthető ugyan, hogy ő maga is bandamúltú, és kielégítő válasz, hogy a kilépése miatt, emberkéz által vesztette el a családját. Csak ez másfél óra után mégis kicsit sokára, sok cselekménycsavarás ping-pong-ja után érkezett el. Nem húzza le az összképet vagy ilyesmi, csak már azért érződött számomra, ahogy fogy ki a szusz a rendezésből.

 

A Berlini Filmfesztivál jövevényeként a The Outfit világosan szerzői alkotás, de abból az őszintébb, rétegeltebb, érettebb módon szórakoztató fajta. Nagyon lesimítva  mondható a stílusára, hogy Tarantino, némi Agatha Christie-vel. Ajánlom mindenkinek, aki vevő az okos lélektani dráma-thrillerre. 

 

4/5-öt adok rá.

 

Nem leszel egyedül

Ahogy így ősszel lapozgatok visszafelé az év híresebb filmjei között, egyre több olyan „műremeknek” sikerül kiábrándítania, melynek egyik reklámpontja az volt, hogy egy rangos filmfesztiválon került közszemlére. Nemrég durva medvecsapdába léptem a Cannes-on bemutatott Őkkel, ám ez a mostani, a Sundance-on elérkezett másik folklór film még inkább fel tudta nyomni bennem a pumpát: a Nem leszel egyedül egy realistának látszó, kifejezetten lelketlen ál-művészfilm, ami szabályosan szívja el az ember energiáját, embergyűlöletetet áraszt. Komoly esélyese lett nálam az esztendő legrosszabja titulusnak.

Egy 19. századi macedón faluban járunk. Maria, a „farkasölőként” emlegetett, égett arcú boszorkány hobbija, hogy gyerekeket jelöl ki véráldozatnak. Legújabb jelöltjének anyja kikönyörgi, hogy csak 16 évesen vigye el a kis Nevenát, akit egy barlangba zárva próbált elrejteni. Maria a már tini lányt magával viszi és boszivá avatja, de bosszantja a lány társaságéhsége ember és állat felé is. Miután magára hagyta, Nevena hatalmával élve több ember alakját is magára ölti, akikkel összeakad az életben – legyen az nő, férfi vagy gyerek.

 

Goran Stolevski bemutatkozó műve az a fajta Rorschach-teszt, melynek képeibe – itt elsősorban a főszereplő alakváltásaiba – a legkülönfélébb mögöttes irodalmi mondanivalót lehet beleolvasni. Azok közül, melyeket a film megnézése után fellapoztam, egyiket sem bírtam tetten érni a sztori bekómált narratíváján. Ez a film öncélúan mutogató és zsaroló módon negatív: végig a tömény, céltalan letargia árad belőle, egy olyan életközegben, amiről hiába tudom, hogy a lehető legkijózanítóbban nehéz és valóságszagú, sehová se jutunk benne. A rendező csak az atmoszférateremtő készségét bizonygatja itt, nem érdekli a történet kimunkálása és tisztességes elmesélése, értékelhető szereplőkkel.

Tompa sajnálatmágnes a főszereplőnk: Nevena egész élete, lénye annyiból áll, hogy nulla neveléssel a háta mögött kitapasztal pár tevékenységet, mint a főzés, mosás, szex vagy szántás. Mikor kinek bőrében, mikor milyen hátulütővel, amit el is felejthetünk a következő szakaszhoz érve. Elvileg meg kéne kedveltesse velünk őt az, ahogy a kirekesztett vadember leány világképe épülget, és lassan növöget a tudás a fejében. De a mű annyira ingerszegény, és annyira képtelen közvetíteni ennek a belső gyarapodásnak a folyamatát, hogy kicsit se lehet azonosulni vele. Az emberek is mind olyan mértékig szürkék és egyformák itt, mintha a földből lennének kinőve. Ezek után nem marad semmi, ami meg tudna ragadni Nevena életéből, gondolataiból, életközegéből – már abból a kevésből, ami képekből átszűrődik.

Maria még a gonosz boszi kliséjének is semmilyen: kegyetlennek kegyetlen ugyan, de soha nem érdekesen vagy haragszítóan az. Még akkor is, mikor majd újra belegázol Nevena életébe, pusztán egy magának való, minden iránt közönyös, seggfej madárijesztő marad. Még eredetének elbeszélése sem tesz hozzá pluszt, maga az érdektelenség süt belőle, ahogy néha elkarattyol pár szövegsort, hogy némi interakció azért legyen a sok színtelen-arctalan figura között.

Akármennyire számít „multikulturálisnak” elitista körökben – folklór témája és amiatt, hogy egy makedón nyelven forgatott ausztrál-brit-szerb koprodukció – a Nem leszel egyedül valódi, kézzel fogható értéket nem közvetít vagy képvisel a szememben. A meditatív művészfilm álcája mögött ez az öncélú népünnepélye a reménytelen anyagi-szellemi szegénységnek és a büntetlen csendes terrornak, amit a Farkasölő is mintha csak azért csinálna, mert épp kedve szottyant hozzá. Nem hihetem, hogy ha egy produkció folklór, azaz népmesei elemeket használ, akkor azokból kötelezően csak ilyen ál-filozofikus, lélekszívó képmutogatás készíthető.

Hőség

A Hőséget Ernie Barbarash rendezte és Chris Sivertson írta, de hogy kettejük közül ki szabta ilyen telenovella-ízűre, meg nem tudnám mondani. A szereplők jellegtelenek, a harmatgyönge sztori egy abszurd krimiszállal fáraszt minket, az egésznek pedig kb. annyi érzelmi éle van, mint a legtöbb dél-koreai szex-képregénynek.

 

 

Claire, akinek családja tűzben vesztette életét sok éve, ingatlanügynökként dolgozik. Új szeretőjéről, Eve-ről kiderül, hogy a főnöke felesége. És bár végül megbocsát neki, Eve férjét rövidesen holtan találják, és a gyanú Claire-re terelődik. A lány lassan rájön, hogy többen is benne voltak a befeketítésében – köztük Eve.

 

 

Nem mernék megesküdni rá, hogy ezt nem valami TV-pilot-epizódként ötölte ki valaki eredetileg. És ezt nem a költségvetés miatt mondom: az emberek viselkedése, maga a történet kalibere, közege és ügyetlen csavarása a 90-es évek lájtosabb amcsi sorozatait juttatta eszembe. Ez a film simán lehetett volna egy rész egy Melrose Place-ből: az átlagot célzó, nézőbarát, és amikor nem a prűd beállítású kamatyolás, a lefeküdni-nem lefeküdni-dilemma áll a középpontban, akkor próbálnak valami vállalati szálat beleszőni, hogy ne unjuk szét magunkat.

 

 

Románcként teljes bukás a darab. Claire személyisége úgy súlytalan, ahogy kitalálták: a múltja, melója, viszonya, az emberi kapcsolatai. Szíve hölgye meg még tipikus TV-show-viperának is olyan semmilyen. Az egész románc komolyan vehetetlen és hamis, már azelőtt, hogy a bóvli összeesküvős szál Eve manipulációiról képbe kerülne. Minél drámaibbá próbálták ezt tenni, annál nevetségesebb lett, főleg a vége, ahogy Eve a rá fegyvert fogó Claire-nek hajtja a magáét: „habár végig becsaptalak, hogy tönkretegyem az egész életed, és majdnem ki is nyírtalak, én azért beléd zúgtam, puszilkózunk!” Ettől már csak Claire nyomi seggfej kollégája – Eve egyik cinkosa – volt bicskanyitogatóbb jelenség…

Ez a Heatwave nevű pihepornó 1/5-öt ért számomra. Tudom, hogy már ősz van, de 30 fok fölötti kánikulában is így értékelném.

Férfiak (Ők)

"FÉRFIAK

NEM TUDJUK MIT TETTÜNK!" 

Művészies csomagolású benyalás az álszent „woke” Hollywood-nak, amiből egyszerre süt a karikaturista férfigyűlölet, a mindkét nem szereplőit sújtó sekélyesség, a szerzői egó és öncélúság, valamint az igazi történet hiánya, melyet Alex Garland író-rendező a szimbolikával próbál ellentmondást nem tűrően helyettesíteni.

Miután agresszív és bántalmazó férje, James a lakásuk előtt a halálba zuhant, Harper a traumát egy skót faluba utazva próbálja feldolgozni. Egy Geoffrey nevű helybéli elkalauzolja őt a bérelt szálláshelyén, és eleinte jól érzi magát. Hamarosan azonban egy kopasz, pucér férfi kezdi követni őt, és a rendőrség egyelőre nem látja okát bent tartani. Harper egyre kevésbé bízik a helybéli férfiakban, a kétértelmű előjelek és viselkedések miatt egyre közelebb kerül a pánikhoz…

Címétől antikarakterein át az összefüggéstelen üzenetéig szinte mindent utáltam ebben a produkcióban. Cannes-i filmfesztivál ide vagy oda: az Őknek minden sztorieleme és képi rejtjelezése pusztán alibi, hogy a rendező azt hirdethesse általuk: „minden férfi szörnyeteg, nélkülük a nők békére találnának.” Akármilyen összetett jelentést próbált Garland belematekozni filmje vizuális kelléktárába, feltűnő, milyen mellékesen kezeli magát a történetvezetést, magasról téve rá, hogy az értelmes nézőközönséggel tartsa a kapcsolatot.

Fütyülök a Neten olvasható dekódolásokra a film jelképrendszeréről, ha ez a tényleges történet rovására megy, és itt nemcsak azt tette tönkre a saját megalkotója. A szereplők  nem egyebek jellegtelen, sértő gúnyrajzoknál – a férfiak direkt, a nők szándékon kívül –, és a lelki pszichózisnak ezek a képi kivetülései sem rajzolnak ki összefüggő narratívát. Nem egy felnőtt ember alászállását láttam saját traumája démonai közé vidéken, hanem egy skicchalmazt. Egy eszközt, amivel Garland – úgy vélem, nagyon is tudatosan – egy hazug szórakoztatóipari ideológiát udvarol körbe, hogy immár Hollywood legbecsesebb brand-jei is megnyíljanak előtte.

Sem Jessie Buckley tántorgásra kárhoztatott alakítása, sem Rory Kinnear sokarcúsága nem tudta számomra kimenteni, mennyire egydimenziós itt mindenki – és nem menthető ki azzal, ha mindent végig csak „1 karakter deformált szemszögéből látunk-e”, ahogy a film analíziseinek egyikében olvastam. A mélypontot a Harper elszállásoló Geoffrey alakja prezentálta nekem: az egész külleme, viselkedése, sőt a szavai mögötti észjárás olyan koboldszerű, hogy komolyan azt vártam, mikor kezd mesélni a nőnek a fazék aranyról a szivárvány tövében!

Nem valóság(érzék) és képzelet (őrület) összemosódásaként vetül le ez a 90 perc, hanem inkább képzelgésként, határok nélkül, mégis valahogy soványan. Sőt, némely sejtelmesnek szánt képsor csak szánalomvigyort váltott ki belőlem: pl. a tiltott almából való evés kihangsúlyozása, vagy az, amikor a rászórt pitypangtól Harper elvileg transzba kerül. És elismerem: a maga dilis módján muris egy pucér hapsi kókadt ámokfutását nézni a vidéken – vagy pl. a víziót, ahol láncreakciószerűen szülik egymásból egymást a férfiszereplők. De amikor egy mű ennyire átlátszóan titokzatoskodik, és ilyen agresszíven erőlteti figuráira a legprimitívebb férfi-nő sztereotípiákat, akkor az a nézőt piszok hamar fárasztani, taszítani kezdi. Maga ez az állandó és öncélú vizuális dekódolgatási kényszer, ami mögött nincs élő, lélegző történet.

Lelkifurdalás nélkül nevezem a Men-t kétszínű, hazug, hamis alibiprodukciónak, melynek cselekménye, mint olyan az értelmezhetetlenség határán billeg, és hamar át is bukik azon. Nem lett volna nehéz legalább átlagszintre kirittyenteni ezt a történetet egy városi nő rémálom-terápiájává, ahol gyász, bűntudat, magány és elnyomottság közt hányódva önmagát keresi. Ebből a tényleges végtermék semmit nem ragad meg, csak önelégült módon, felhígítottan groteszk képeket mutogatva tetteti, hogy mintha erről szólna. 

 

1/5-öt adok erre a „művészi látomásra”.