A Denevérember (The Batman)

Harmad-száz évvel a Batman-mozik születése után Burton neve alatt…

 

Kerek évtizeddel Nolan nagy emlékű lovagtrilógiáját követően…

 

Snyder 5 éve kimúlt szuperverzumának árnyékában…

 

Matt Reeves is hozott egy érdekfeszítő élőszereplős Batman-moziélményt!

Egy franchise reboot-ja akkor igazán hatásos, ha az új változat úgy tud más – komorabb és hihetőbb – lenni elődeitől, hogy azok elkoptatott sztori-paneleit feltűnés nélkül kerüli ki, miközben az újraképzelt világ természetes, folytonos egésznek hat, nehézkes felvezető körök nélkül.

Ez nem igazán jött össze pl. A csodálatos Pókembernek 10 éve: az is egy érdekes összeesküvést próbált beleszőni a különc ifjú hőse gyerekkorába, de hol túl görcsösen próbált más lenni az előző inkarnációtól (a „nagy felelősség”-duma), hol meg sikerült visszaszédülnie annak sztori-kliséibe (megalomán főgonosz-terv). Folytatása meg már kész tárháza volt össze nem illő szálaknak és stílusoknak.

 

 

A The Batman nem annyira eredettörténet, mint inkább pályakezdő-történet – egy önpusztításra hajlamos, zilált, megszállott Bruce Wayne-nel. Tetszett az irány, amerre Matt Reeves ezt a (re-re-)reboot-ot elgondolta: műve morózusabb, szó szerint földön-járóbb és szövevényesebb, mint akármelyik elődje, de közvetlenebb is. Nemcsak úgy átugorja a kialakulás mikéntjét: sikerül elhitetnie a nézővel, hogy a kőgazdag árva gyászát és dühét csak 1 nagy lépés választotta el a sikátorokban vadászó verőlegénytől. Ez nem egy önmagát már kész céllal kialakító, ok-okozatban gondolkodó Batman: úgy ölt maszkot, hogy nem stabil, naponta őrlődik köztiszteletű apja emléke és saját érzelmi katlanja között.

 

Ez adja szerintem az új verzió szexepiljét, amivel közönségsikert aratott: a nyersség. Nem a marketingszlogen, hogy „ez végre a karakter detektív-aspektusára fókuszál majd” – amit szerintem amúgy is csak részben sikerült beváltani. Hanem a főszereplő és világának még szutykosabb, koszosabb, földhözragadtabb állaga, ami már minden eszmei üzenettel szakítani próbál. Sőt az ilyesmiket a gotham-i mozaikvilág egyik betegségtünetévé teszi: a politikai-médiagépezet hamis, önigazoló szózatai, amikből semmi nem tükröződik az állampolgárok életén.

 

Kis híján 2 éve megy az, hogy Bruce Wayne nappal remeteéletet él kastélyában, éjjelente pedig maszkba és páncélba bújva rója az utcákat, piti bűnözőkön kitöltve frusztrációit. Ekkor egy Rébusz nevű önjelölt próféta elkezdi gyilkolni Gotham tisztségviselőit, minden esetben feltárva róluk valami mocskos titkot a nyilvánosságnak. Védjegyének számító rejtvényei mentén Batman olyan korrupciós bohózatra bukkan, mely a város teljes hivatali apparátusát átszövi, és tényleg bárkit érinthet…

 

 

Nem tudom kikerülni az összehasonlítgatást. Matt Reeves felismerhette Christopher Nolan filmhármasán azt, amit Batman-fanok egy része a trilógia kárára írt: a megszerkesztettséget. Nem úgy értendő ez, hogy „mesterkéltek” lettek volna (főleg a 3. rész kapcsán szokott ez fölmerülni), csak érezni rajtuk, hogy egy jól összerakott terv konstrukciói, ahol a cselekmény percre pontosan lett fölépítve és beosztva; gondosan elhelyezett szereplőin olykor hosszas gondolatsorokat vezettek végig.

 

Reeves 2 óra 47 perces rendezése szófukarabb, szabadosabb, delejezőbb. Egész hangulatisága jobban hajaz egy detektívregényre (ugye: DC = Detective Comics), műfaja pedig a szuperhős-filmektől „elvárt” akció-dráma fókusz helyett krimi-horrorra hajaz – de a Batman Kezdődiktől is realistábbra szabva. Nincs név szerint lehivatkozott spéci eszköz (pl. félelemtoxin, memóriaszövet), vagy Gotham-en kívüli befolyásoló tényező a történetben; csapdába esünk a rideg nagyváros betonkriptájában, amit Reeves szinte az élhetetlenségig sivárra fest – amilyen az sajnos a mai valóságban is.

 

Leginkább az erőteljes kémia fogott meg Robert Pattinson és Zoe Kravitz között, ami szerencsére bőven kapott műsoridőt. Selina Kyle és Bruce Wayne mozgóképen talán még sosem illettek egymáshoz ennyire: szó szerint olyanok, akár két kóbor állat, akik akaratlanul is egymás zónájában mozognak. „Vonzom a kóborokat.” Mindketten kiábrándult, tetemes lelki terhet cipelő, magányos önbíráskodók, akik szülői támasz nélkül, gazdag apák árnyékában nőttek föl, és ez máig kihat a jelenükre.

Bruce-ról, ha nem mondaná Alfred szemébe, akkor is ordít, mennyire hidegen hagyja a családi vagyon és presztízs: előbbi csak a segédeszközeihez kell neki, utóbbiból meg alig szűrődik át valami homályos kötelességtudat, ami értelmet ad az életének. Selinát pedig tényleg csak a számára fontos egy-két ember motiválja: a néhai anyja és a mostani barátnője – mindketten a gotham-i alvilág áldozatai.

 

Aggódtam eleinte, hogy Reeves annyira túlszövi majd a bűnügyi szálat, amitől már fölborul a film egyensúlya. Lelkesen variálgatja a képregény-alapanyagot, bevonva olyan mára ismertebb DC gengszterikonokat, mint Carmine Falcone, Oswald Cobblepot/Pingvin, vagy az ezúttal csak megemlített Sal Maroni. Többnyire ez működik is: a krimi-vonal kidolgozása néha már Michael Mann szintjét célozza, a gotham-i korrupciós palettát jobban részletezik, mint valaha.

 

A szemfüles rendező Todd Phillips-től is ellesett valamit: a Thomas Wayne beszürkítésében rejlő csavarlehetőséget. Nem csekély átértékelésre szólítja fel Bruce-t az, hogy felfedezi: saját apja, rozoga világképének egyetlen stabil pontja is bűnös volt, akárcsak Gotham kb. minden pénzes közszereplője... eee–ezt a labdát már kicsit laposabban ütötte le Mr. Reeves.

Mármint: azt tényleg gondosan szőtték a nagy összképbe, hogy Thomas egy aggályos ügye miatt fordult Gotham keresztapjához, és a megölése megtorlás lehetett, mikor készült kitálalni. Őutána pedig márcsak gyáva és rohadt alakok jutottak pénzhez és pozícióhoz. Okos kibővítése ez a klasszikus eredet-sztorinak, és Bruce hátterét is árnyaltabbá teszi.

 

Ott csúszik el az írás, ami az egész itteni Bruce Wayne Achilles-sarka: túl nyilvánvaló. Szóval Thomas nem volt makulátlan „kiscserkész”, hanem csak egy ember, akinek akadt egy gyönge pillanata. Erre a lehetőségre fia még sose gondolt?? Még ha az inas nevelése nyilván megszépítette is a ház urának emlékét, Bruce reakciója nagyon eltúlzottnak tűnik. „Hazudott nekem, Alfred.” Két év naplóba is leírt batmankedés után ez még úgy lesokkol egy 25-30 éves Bruce-t, hogy civilként, esőben, mindenki szeme láttára odakullog Falcone bárjába magyarázatért? „Tudod, ki vagyok.” Ez már nem holmi hiszékenység – főleg egy állítólag sötét és eszes detektívtől –, ez önleplezés.

 

Pedig érdekfeszítőnek találom ezt az új Batman-t, aki csak a vége felé nevezi így magát. „Bosszú vagyok.” A probléma az, hogy a különbség Bruce Wayne és Batman között szinte a nullával egyenlő: az egész aurája, múltja, viselkedése, életvitele civilben elárulja őt. Hogy nem lett ez a pasas még gyanús senkinek – még egy besúgónak vagy korrupt zsarunak se, akinek pedig érdeke volna leállítani őt?

Annyira egyformán szétesett maszkban és nélküle is, hogy néha nem is értem, hogyan tud a karakter funkcionálni. Ködös maradt kissé az, ahogy elvileg érettebbé válik a történet folyamán: ráeszmél, hogy még mindig fél elveszíteni másokat, Rébusz pedig torz tükörképet mutat róla, mivé válhat, ha végképp megadja magát a gyűlöletnek, és hagyja magát bosszúálló gyilkossá zülleni. A főgonosz mentette meg nekem Bruce egész jellemfejlődését.

 

Paul Dano Riddler-jét sikerült kellően fenyegetővé fazonírozni. Ed Nashton, a magyarul „Rébusz” („Rejtvényelő”) nevű agytröszt csupán sokadik áldozata annak a rideg társadalmi pokolnak, amiben Gotham hagyja lakosait vegetálni, miközben tehetős vezetői végighazudják az életüket a TV-ben. Remek kihívást nyújt Batman-nek, aki inspirálta őt, de akinek még amúgy is kocsonyás állapotú értékrendjét nem érti, nem tükrözik azt szadista módszerei. Ügyes párosítás, hogy a gyilkos csapdák mellé a rejtvények is az elkényelmesedett városiak felrázását célozzák, bár utóbbiakat elsősorban A Denevérembernek, a vélt lelki társának szánja.

 

Kérdéses, hogy Reeves mennyire gondolta komolyan a film társadalomkritika élét, amit Rébusz egyértelműen képvisel – legalább annyira, mint Joker Phillips és Nolan művében. Nyilván ha egy város tele korrupt pozíciósokkal, azok diszkréten tojni fognak az utcák állapotára és lakóira. Rébusz szózatai is csak eddig jutnak el: a vezetők pénzes hazugok, de a nagy árvíz majd elmos mindent és mindenkit, muhahahaa! Sokkal jobban elevenjére tapint az, amit az őrsön Batman-nek mond Bruce Wayne-ről. „Pénzzel kitömve, felülről nézni a világot, mindent: az NEM árvaság.”

És ne mondja nekem senki, hogy „ez nem fontos”: Bruce-nak a temetésen pontosan erről a témáról fakad ki egy random gothami férfi, aki elvesztette a gyerekét. Ez a röpke jelenet azonnal elillan a feledésbe, mintha a formaújító rendező félt volna kezdeni is vele valamit.

 

A többiek már teljesen fölolvadtak Matt Reeves víziójában, és ez nem minden főbb karakternek tett jót. Andy Serkis, mint Alfred és Jeffrey Wright mint Gordon nagyon kifakultak és alulhasználtak Michael Caine és Gary Oldman verzióihoz mérve. Mellesleg: egyszerűen nem veszem be Alfred-nak azt a futólag elhullajtott mondatát, miszerint ő tanította harcolni Bruce-t.

Colin Farrell és John Turturro is mondjuk úgy, elmentek alvilági figuráknak. Oswald-tól bennem furcsamód az a perce maradt meg legjobban, ahogy a becsapottság dühével áll a patkányként leleplezett Falcone előtt. Van valami tanulságos abban, ahogy a bukott nagyfőnök az eddig többnyire viccelődő jobb kezét gúnyolja. „A senkiből valaki lett.”

Magamban rábólintottam a befejezésre, ami sokkal jobban tetszett, mint a tetőponti csata „Bosszú” és Rébusz hívei között. Bruce világos és egyszerű szavakkal narrálja el felismeréseit: a hasonlóságot a saját lelke és Gotham állapota között, + hogy a bosszú már nem elég ahhoz, hogy tovább folytassa az álarcosdit. Az ebből következő búcsút Selina és Batman között egészen szívhez szólónak találtam, valóban éreztem rajtuk, hogy szeretnének egymás életében maradni. „Ez a város soha nem változik meg.”

 

Beállok azok sorába, akik dicsérik a mű erős színhasználatát: kopottas fekete, Mandy-t idéző vérvörös és 300-szerű barnás-sárgás. Nyilvánvaló poén, tudom, de… Batman-nek tényleg jól áll az alkonyat! Éppígy az, ahogy a fekete árnyak mögül előtünedezik. Reeves és Greig Fraser operatőr harmonikusan vegyítették Burton reménytelen sötétségét Nolan részletgazdag városképével: Gotham úgy fest, akár egy naturalista Sin City: a pusztulás és fertő félig kihalt játszótere.

Ugyanígy dicséretes a hangösszeállítás Michael Giacchino-tól: sok zenedarabból töményen árad a letargia, de nem úgy, hogy az már lelohassza a figyelmünket vagy álmosítson. Kedvencem a soundtrack-ből "A Flood of Terrors", mely alatt Batman felfedezi Rébusz padlóra firkált tervrajzát az árvíz előtt. Itt ismerkedtem meg a “Something In The Way” Nirvana-dallal, amit most már egyből ezzel a filmmel társítok a fejemben. Még Batman szándékosan hangosra vett léptei is bejövősek: hatásos trükk a félelemkeltéshez.

 

Vázlatosan térnék csak ki a kivágott nagyjelenetre, amitől pár hete az Internet fölrobbant. Eleve utálom ezt: egy rendező tudja előre felmérni, mit akar és mit nem beemelni a saját munkájába, ne menjenek pocsékba egész filmdarabok! Aztán: közel se találtam ezt olyan érdekes és/vagy pont passzoló pluszrész, mint hasonló filmek közül pl.:

1. Antonio találkozása Santa Anna tábornokkal a Zorro Álarcából,
2. A vikinges nyitójelenet + Peggy halála A Maszkból,
3. vagy a Mindörökké Batman eredeti nyitánya Kétarc cellájában + Val Kilmer Bruce-ának találkája az óriásdenevérrel a Mindörökké Batman-ből.

Torkig vagyok továbbá a már tucatodik Joker-változattal, amit nyilván tartalék néző-csalinak forgattak le, de a történetbe tökfölös. Végül: ez a J. külsőre egy pórias roncs, mégis leiskolázza a detektívként amúgy se penge Bruce-t, mikor az tanácsért fordul hozzá Rébusz miatt. Hála az égnek, hogy ezt Reeves inkább kirostálta…!

 

Bár a WB kissé túl hamar pakolta át e filmet mozikból az HBO Max-ra, a kb. 750 milliós összbevétel szerintem garantálja Reeves-nek a trilógiakészítés privilégiumát. Van hová továbbgondolni ezt a világot, mely helyenként még tisztázatlan, néha minden stílus dacára terjengős és ködösítő. De a stáblista után kíváncsi maradtam, hová gördítik vajon tovább a történetet, hisz az árvíz ellenére Gotham viszonyai nem változtak érdemben: Falcone halott, „Os” előtt szabad az út az alvilág élére, a fél ügyészség és rendőrség továbbra is sáros.

Egyébként meg: bejövős nekem az elgondolás, hogy sokukat Carmine az informátori stiklijével, Maroni beáldozásakor tette a cinkosaivá sok-sok éve, és nem egyből ugrottak mind holmi kis extra dugipénzre. Talán egy 2. rész majd jobban feltárná, miként is tartja fenn ezt a romos közállapotot, ha a zsozsó zöme elit zsebekben landol. Vagy, hogy miért oly fájóan csalóka is a hivatali és szakmai tekintélyekbe vetett hit. Még az is kiderülhet, hogy Ed kapirgált jó helyen főgenyák után, és nem „az árva” Bruce…!

 

 

Szakdolgozatra is elég tartalom került ebbe az 1 szem produkcióba, amely valóban egy egész világot tár ki elénk. Akárhány forrásalapból és stílusmintából merít, nagyon is megvan a saját identitása – középen egy küszködő antihőssel, aki még keresi a sajátját. Matt Reeves sok tekintetben elérte, amit vállalt: friss, komor, érett hangú filmet készített az alapjaira csupaszított denevéremberről. 

Gotham a bűn útvesztője, jobban kifejezve, mint eddig bármely mozis átiratban; lakói sosem tudhatják, mikor falja fel őket a város, ahol élnek. A talányok és a sztorit adó titokhalmaz elvárhatóan összetett, bár a kibogozásuk nem von be annyira, mint szeretnénk, a kibogozó ember pedig helyenként már fatális bakikat követ el. Még nem meri csúcsra járatni az izgalmat, vagy mer odáig menni okfejtésben, ami igazán próbára tenné a denevérruhás mumus puszta létjogosultságát.

 

Az IGN testvériesen 10-est adott anno a Jokernek és idén a The Batman-nek is. Én ennél szőrös-szívűbb leszek: jól megcsinált, hangulaterős, de még nem elég kiforrott és  átgondolt darab ez. Úgyhogy 5-ös skálán én egy 4-est szavazok meg rá: megéri a stáblistával együtt majd’ 3 órát végigülni.

 

 

 

És most, emberek, egy új meme: Batmókus!  :D

Fekete fény (Sötét múlt)

Gyermeteg paranoiának tűnő kis konspiri thrillerke a Blacklight, annak a Liam Neeson-nal a nevével eladva, aki most már saccolni is necces, mikor fogja ténylegesen nyugdíjazni magát. Aranyat érő forgatókönyvet találni, és hetvenéves fejjel rábólintani az egy dolog. De hogy Neeson már évtizede tolja ezeket A Taken-klón filmtragacsokat, azt most már matematikailag kizárt, hogy ne az extra gázsi indokolja. Függetlenül az anyagiaktól: egy volt A-listás ikon föl kell tegye magának a kérdést, hogy mi marad a renoméjából, ha minden szarra rábólint, és önként temeti magát a skatulyába előadóként?
 
 
Travis Block; á, egy csudát! Nevezzük egyszerűen Liam Neeson-nak, hisz úgyis tudjuk, hogy őt játssza!
Szóval Liam Neeson ezúttal az FBI megbízottja, aki a kiégő ügynökök eligazítására specializálódott. Családi élete régóta pang: özvegy, lánya pedig csak vonakodva engedi az unoka, a kis Natalie közelébe. Mikor egy politikusnőt likvidálnak, Neeson-t a főnöke egy régi ügynöktársa után küldi, aki ámokfutó lett, de nem szimplán lelki okokból. Kinyiffanása kapcsán Neeson kezd rájönni, hogy főnöke elhallgat előle valamit, és egy újságíró, Mira segítségével nagy disznóságra bukkan az iroda körül. Csak nehogy a családjával próbálják zsarolni...!
 

3 kéz – köztük Mark Williams rendezőé – faragta ki romos klisék halmazából ezt az életlen, kibontatlan és inspirálatlan anyagot. Az alaphangulat még t'án-t'án megvolna, ám így is virít a sztoriról, hogy nincs egyben, sőt a végén a szemünk láttára csuklik össze a földön. Semmi megfogható nincs sem a kibelezettnek tűnő összeesküvés-szálban, se Liam Neeson-ügynök múltjában, sőt a főszereplő néhol már kacagtatóan naiv abban, ahogy szakmáját, főnökét, kollégáit meg úgy általában az életet látja. Ha volt is itt valami aktuálpolitikai üzenet a nemzetbiztonság álszentségéről és a demokrácia nevében elkövetett mocsokságairól, az útközben át lett huzigálva, mert a végeredmény így foghíjas közhelyhalmaz.

 

Neeson pályaalkonya tele 1 meg 2 csillagos fuvallatmunkákkal, mint a The Commuter, The Ice Road, Becsületes tolvaj, stb. és a Blacklight se más. Egyedüli értékelhető pont benne a fő sztár mellett a riportercsajt játszó Emmy-Raver Lampman, de a szkript meg se próbál kezdeni valamit a kevés színészével és még kevesebb ötletével, a vézna történetnek se eleje, se vége, se kraftja. Liam, nem finomkodok többé: takarodj az akciófilmektől! Bármilyen jó formában vagy, bármilyen (feltételezem) szép összegeket kapsz ezekért a projektekért, gondolj arra, mi mindent értél el az Elrabolva-korszak előtt, milyen sokféle műfaj hangszerén tudtál játszani klasszisokkal jobb karmesterek keze alatt!

Az Adam-projekt

Az általam nem éppen dicsért Free Guy rendezője, Shawn Levy újra Ryan Reynolds-ot választotta újabb sci-fi-komédiája sztárjául, megnyerve olyan arcokat is projektjéhez, mint Mark Ruffalo, Zoe Saldana, vagy a nekem kellemes meglepetésként viszontlátott Jennifer Garner. Időutazós mese, ezért kellett és sikerült is keríteni egy Reynolds arcát és stílusát megidézni képes gyerekszínészt: Walker Scobell jócskán túltesz olyanokon, mint Jake Lloyd a Baljós Árnyakból vagy Adrian Alonso a Zorro legendájából. Vajon elég lesz-e ez egy egyszerre okos, vicces és szívhez szóló produkcióhoz?

2050-ben a sebesült Adam Reed elcsór egy időgépet és 2022-ben landol, a 12 éves önmaga régi erdei házánál. Némi súrlódás után a két Adam tisztázza, hogy az ezidőtájt halott apjukat elő kell kerítsék 2018-ból, mivel ő az időutazás megalapozója, csak elorozták tőle vívmányait. Közben egy Maya Sorian nevű befolyásos szipirtyó 2050-ből mindent elkövet, hogy holtan lássa mindhármukat.

 

Úgy tűnik, Shawn Levy komfortzónáját a könnyebben emészthető vígjátékok jelentik (pl. Tucatjával olcsóbb 1. 2., Éjszaka a múzeumban 1. 2. 3., vagy az a siralmas Rózsaszín Párduc-remake Steve Martinnal), ahonnan sci-fi-berkekbe próbál továbbnyújtózkodni. Nagyon felbosszantott tavaly a Free Guy-jal, mert egyrészt a gyerekbarátra szabott humor és Reynolds maga abszolút nem hatottak ott természetesnek, másrészt elnyomták a parlagon hagyott egzisztenciális és technológiai dilemmákat.

 

Az Adam-projekt már közelebb volt ész és szív dolgában is ahhoz, ami lenni akart: egy jópofa családi tech-komédia, mely valamicskét jobb érzékkel használja fő szájhősének komikusi talentumát. Valahogy mégsem az igazi még mindig. Több apró dolgot talált el, mint ahogy számítottam rá a Free Guy után, csak még mindig érezni az ilyen családi mozikra jellemző sematikusságot a történeten és végállomásán. A humor zömét a buzgón elszórt szópoénok adják, de a felhalmozásuk közel sem annyira vicces, mint azt a film hiszi; a tempós cselekmény során sokszor inkább a figyelmet vonják el, semmint oldják a tét feszültségét.

 

Meglepő módon Adam gyerek- és felnőttkori kiadása, sőt még úgy-ahogy a szüleik is normális, kedvelhető karakterekre sikeredtek. Arasznyival se jobban elmélyítettek ők, mint azt a cselekmény megköveteli, de elhittem őket egy olyan széttört család tagjainak, akik törődnek egymással, és keresik életükben a boldogságot. Mindkét Adam hordozza az apjuk elvesztésének fájdalmát – amit az idősebbnél a felesége miatti gyász tetéz –, és együtt jutnak ezen túl, mikor találkoznak vele, majd az egész kaland végén búcsújátékot tartanak a ház előtt. Amikor a két Adam eltűnik, és az apa csak a hűlt helyüket látja, talán a legérzelmesebbre sikerült pillanat.

 

Négy ember kis kacsója szobrászkodta ki a forgatókönyvet, mégis ez a film leggyengébb aspektusa. Végig úgy érezni, mintha az egészet csak a fő duónk szájkaratéi köré írták volna. Scobell és Reynolds párosa többnyire jól működik, szó se róla. Csak egy ennyire összetett konfliktust kerekíteni az időn át való hajszáról, meg a jövő világának önös megbabrálásáról tékozlásnak tűnik, ha csak puszta körítés a főszereplő gyerekkori önmagával és sérüléseivel való szembesülése köré. Nem tudom, vajon az írók féltek-e, hogy a sok expozíciós rizsa láncként húzná le a sztorit, vagy egyszerűen csak nyűgnek érezték egy könnyed Ryan Reynold-vígjátékhoz erős szabályrendszert építeni – főleg egy olyan ezerszer elmajszolt klisénél, mint az időutazás.

 

Maya Sorian Szörnyella de Frász klónjának is elmenne: háttérsztorijánál, hogy Adam apjának projektjét kihasználva a jövő rendszerének diktátora lett, csak a faarccal vicsorgó, kurta szövegei bénábbak. Még azt a pici elégedettség se környékezett meg, mikor az akarnok boszi páni fejjel elpárolgott, révén, hogy a cinkosává tett fiatalabb mása kinyiffant. 

Éppolyan vákuum karakter, mint Adam nagy szerelme, Laura: már bocs, de egy döglött bogár látványa az utcán több reakciót vált ki belőlem, mint amit az ő önfeláldozása, majd viszontlátása a végén tudott.

 

Józan mértékig energizált, gyakran egészen emberi, de így is zilált, túlépített és emiatt nehézkesen egyensúlyban tartott mese Az Adam-projekt. Üresjáratot nem tűrve halad előre, de a poénok nagyobb fele konfettiként repül el a szélben, és a karakterek is vagy épphogy megütik az átlagot, vagy a pince alatti lyukban rekedtek.

3/5-öt adok rá.

 

Sikoly 5.

Rezignáltan fogadtam, hogy az év első negyedéve több sötét tónusú márkanévből is hozott egy-egy sokadik filmalkotást.
Batman.
Sikoly.
Texasi láncfűrészes gyilkos.

Közismerten sokkal könnyebbnek látják a nagy stúdiók egy retro darab sokadik klónját legyártani „folytatás” vagy „remake” címen, mint szerzői téren kicsit lazábbra venni a gyeplőt a megbízott stábjaikon. Az új Sikoly – őszintébb címen Sikoly 5. – pontosan ez: egy klón. Híres elődjét nemcsak, hogy álmosan majmolja, ügyetlenül variálja és érdektelenül szövi tovább, de legnagyobb aduászát is sikerül valahogy úgy kijátszania, hogy az totál súlytalannak hasson.

 

A kaliforniai kisvárosban, Woodsboro-ban megint felbukkan egy fekete csuhás késelő, aki szeret telón szenyózni a célpontjaival. Most is kis híján kinyírja egy Sam Carpenter nevű csaj húgát, Tarát veszi célba. Van tehát a sötéthajú fiatal főhősnő, aki egy rakás nem túl érdekes fiatallal játszhat „Itt a gyilkos, hol a gyilkos?”-t, plusz idővel üdvözölheti az eredeti főhősnőt, Sidney Prescott-ot és két másik „régi motorost” a franchise-ból. Ennyi a sztoriformula, és a Scream V egy pillanatig se tesz úgy, mint ennél több akarna lenni – sajnos.

 

Nyilván nem tesz jót a véleményemnek, hogy eleve nem vagyok a Scream-széria, vagy a néhai Wes Craven-nek rajongója, aki az előző négy felvonást is rendezte. De míg egy csípős, energikus, gazdag fantáziával bíró sequel önmagában fel tudná szítani az ember érdeklődését, addig a Sikoly 5. egyszerűen csak... halódó. Még az elődjeit se másolja annyira feltűnően vagy pofátlanul, hogy legalább attól megjegyezhetővé válna. Akár az első rész szatirikus öniróniájára hatott, akár már komolyítani akart annak tónusán, egyik matrica sem illik rá; olyan kreatív impotenciával küszködik a film, hogy a szereplőket megkedvelni, kilétüket számon tartani, halálukat lereagálni külön-külön energiát szív le az emberből.

 

Semmiből nem éreztem ki igazi atmoszférát, képzelőerőt vagy egyáltalán agymunkát. Nemcsak az új csuhás döfködő, de az új főhősnő zaklatott háttérsztorija, majd győzelme is kiborítóan sután lettek fölvezetve; Szellempofa támadásai is inkább csak szánnivalók, semmint elmés szatirikus fricskák a slasher-horror zsánernek. A régi és új nemzedék összehozása is kb. olyan lelkesítőre sikerült, mint egy elnapolt foghúzás: Sam a visszatérő, már középkorú Sidney Prescott mellett kifejezetten sótlan, fakó főhősnek tűnik, és még a sorozat mércéjével is óriási csalódás a kevéske interakció, ami megadatik köztük a 2. félidőben. Ennyit a stafétabot átadásáról.

Ötlet, energia és érdekesség terén is kaparászni kell. Ennyi nyomot hagyott bennem, mint nem-rajongóban ez a bőrlehúzás-szagú kései folytatás, melynek sablonosságát a „requel”, azaz reboot-sequel-hibrid új fogalmával próbálják igazolni. Annak talán elég "kikapcsolódásnak", aki mindenáron egy neves horrorszatíra-csokor legújabb szálaként akar rá tekinteni. Nekem: egy sivárságmaraton volt!

Feltérképezetlen (Uncharted)

 

Akár ismerőse valaki a videójátéknak, mely alapján a film készült, akár nem, aligha nevezheti bárki is eredetinek vagy érzelemdúsnak valaki az Uncharted-ot. Nem a legrosszabb filmek egyike, igazából egy Mortal Kombat-hoz képest jóval vállalhatóbb. De a jótól elmarad; minél tovább halad a cselekménye, annál jobban átváltozik a film egy ifjú kincskereső tipikus kalandsztorijából egy hamiskás cirkuszi előadássá, amely a kaland izgalmát, élményét csak foltokban tudja csak áthozni a vászonról.

Egy testvérpár, Nathan és Sam Drake gyerekkoruktól arról álmodtak, hogy megtalálják Ferdinánd Magellán flottájának elveszett kincsét. Ám Sam megszökött az árvaházból, és öccse azóta sem hallott felőle. Az ügyes zsebtolvajjá ért fiút egy megrögzött szélhámos, Victor Sullivan szemeli ki maga mellé, hogy valóra váltsák mindhármuk álmát. A lelőhely kulcsát két kereszt jelenti, és az egyikre épp licitálni készül az a Santiago Moncada, kinek állítása szerint családi öröksége a kincs...

Tom Holland-Show-nak is hívhatnák ezt a produkciót: nemcsak hogy ő viszi vállán az egész movie-t, de azt érezhetően a Pókember-skatulyából ki-kikacsintó színész köré is építették fel. Én ugyan még nem sorolom egy sorba két itteni sztártársa, Mark Wahlberg és Antonio Banderas mellé, de látni rajta az elhivatottságot. Akárcsak például a fiatal Mark Hamill, Holland is minél több fizikai melót maga vállalt be (többször is megsérült a forgatás alatt), és csak a legnyaktörőbb mutatványokat hagyta a kaszkadőrökre.

Az Uncharted is mintha kaszkadőrkunsztok bizsu gyöngysora lenne; érezni rajta, hogy tónusát a Sony az általuk újra teljesen birtokolt Spiderverse-hez idomította, maximálva Holland bevonzó erejét a pénztáraknál. És többnyire nem válik előnyére. Sony: már nem 2008-at írunk, hanem 2022-t! Tudjuk, hogy a könnyed hangvételnek nem akadálya a szereplők közti drámaszál árnyalása – még egy játékból átgyúrt kalandvígjátéknál sem!

A karakterek jellemét és indíttatásait kb. a Tomb Raider-reboot szintjére lőtték be, senki nem tud igazi hús-vér személlyé érni itt – még az amúgy kedvelhető protagonista sem, akit a sokmilliós zsákmány mellett testvére sorsának tisztázása motivál. Pedig a színészek igyekeznek kihozni valamit a kapott anyagból, egy-némely könnyed szóviccnek sikerül mosolyt csalni az arcomra. De a kémia és drámai töltet nem tud megerősödni köztük; az urak mellett a két hátba-döfős hölgy, Sophia Ali és főleg Tati Gabrielle is el lettek pazarolva.

Ha egy játék pályáira osztanám föl a filmverziót, akkor az Uncharted 3 részből áll: 1.) biztató, 2.) satnyuló, 3.) megkergült. A bevezető után is még érdekelt Nathan sorsútja, de félúton egyértelmű lett, hogy a helyszínek váltogatása a lényeg, nem a kincskeresés logikai fonala, vagy a részletek izgivé kalapálása. "Legérdekesebbek" épp a legvadabb elgondolások lettek: pl. hogy félezer éves hajók milyen mutatós állapotban maradtak meg, vagy hogy egy századok óta érintetlen folyosó egy night-clubba vezet! A meggy a habos tortán pedig egy olyan semmi folytatássejtetés a stáblista közepén, ami a shyamalan-i Az utolsó léghajlítóéval vetekszik. Épp nyári szabadságukat tölthették azok, akik ezt a szkriptet összegyúrták...

 

Összefoglalva: átlagos, könnyed, Marvel-szerű kalandtúra az Uncharted, ami igazán se mögötte, se előtte nincs annak, amire számítottam tőle. Némi bája és egy könnyedebb hangulatisága azért van, csak nagyon szokványos és nyomatékszegény a története, függetlenül a variálgatástól, hogy ki kit árul el és milyen csapdába esik. Ha lesz itt folytatás, kötve hiszem, hogy a stúdió engedi majd úgy megizmosodni annak szívét és lelkét, mint ahogy Holland hozta magát formába a szerep kedvéért.  

3/5-öt adok rá.