Biztonsági (Security)

Antonio Banderas és Ben Kingsley legújabb megélhetési project-je. Ennyivel össze is foglalható röviden a Security: átlagfilm akcióval, amely felállít egy kedvelhető, tökös főhőst, és egy szituációt, melyben ő a legkompetensebb, mikor a rosszfiúk megérkeznek.

Eduardo Deacon volt tiszt 1 éve munkanélküliként tengődik családjától távol. Végre kap egy "szar melót" egy áruház biztonsági őrei közé, ám első munkaéjszakáján menekülő kislányt, Jamie-t kénytelen beengedni. A tanúvédelmi programban résztvevő gyereket profi gyilkosok akarják elcsípni élve vagy halva, így az áruház rövidesen hadszíntérré, Eddie és kollégái pedig gerillákká válnak.

Banderas odateszi magát, és bizonyítja, hogy latinos kiejtése ellenére jó színész. Egyértelműen ő tartja életben a produkciót, melyről messzire látni az "iparosmunka"-feliratot. Semmi kiemelkedőt nincs benne, az érdeklődést az alapfelállás tartja életben: elkényelmesedett személyzet és egy szakértő néz szembe kiképzett hóhérokkal, akik 1-2 órája szövetségieket mészároltak le.

Külső segítség csak órák múlva. Összeszedik hát minden csöpp tudásukat instant bomba készítésétől íjászatig (ez most komoly??), és még így is egymás után hullanak el szegénykék a csata folyamán.

Még a végkifejlet is az, amire számítanánk egy ilyen kis szösszenetnél: főgonosz hullik el utoljára, gyerek köszönetet mond a leharcolt főhősnek, aki végül viszontlátja családját. Persze hiába is kérdeznénk olyan dolgokat, mint pl., hogy miért élt távol tőlük: fogjuk rá, hogy a munkaerőpiacon könnyebb családtól külön előkaparni valami éhbéres közmunkát.

A Security 2/5-öt kap tőlem, a Banderas-Kingsley-páros + néhány kemény, illetve valóságszagú pillanat tiszteletére.

Az Intézet (The Institute)

Különös jövevénnyel akadtam össze alig 1-2 nappal ezelőtt. James Franco egy személyben a The Institute rendezője és főszereplője, de sajnos biztos, hogy nem a megmentője. Ez a film egy bizarr kísérlet arra, hogyan lehet észrevétlenül átsiklani az életszívó dögunalomból az extatikus őrületbe. Komoly pszichothriller-ként szerepel, de sokkal inkább egy skizofrén szatíraként valósul meg, éppúgy nem találva az összefüggő gondolatsort, mint a főhősnő a saját fejében. 

1800-as évek vége: a Rosewood Elmegyógyintézet a város legnevesebb ilyen intézménye. Ide vonul be önként Isabel Porter, hogy az orvosi kezelés segítsen neki feldolgozni a szülei halála miatti traumáját. Eleinte jól érzi magát a rangjához méltó környezetben, ám egy este felfedezi, hogy az épület túlfelén a nőket erőszakos kísérletekhez használják föl. Az unortodox orvos, Dr. Cairn áthelyezteti Isabel-t, ám meglepetésére a lány még abba is belemegy, hogy Cairn belőle keverje ki pszichológiai "remekművét": a személyiség nélküli embert.

Hát ilyen az, ha úgy odafigyelünk a munkánkra, hogy végül belezavarodunk. Magam is jártam már így, és ezt olvasom ki most Franco rendezéséből. Képileg ugyan a The Institute kellően komor és fojtogató érzetet tud kelteni, ami alap egy idegborzoló thrillerhez. Ennél tovább azonban nem jut: már-már kihámozhatatlan a történet értelme, sok a potyaködösítés, a jeleneteket meg gyakran olyan banálisan adják elő, ami a pornóparódiák felé kacsingat. Látszik, hogy Franco próbált finoman valami újat hozni a pszichothriller-zsánerbe, de közben maga is eltéved, és egy zagyva, életszerűtlen összeesküvős horrort enged ki a kezei közül.

Franco-t kivéve egy alakítást nem tudtam komolyan venni.  A film első felében a szereplők bágyatag arccal, motyogva adják elő párbeszédeket, néhol nem is bírtam rendesen kivenni a szavaikat - és mikor ki lehet venni, a szövegük gyakorta nevetséges. Mintha nem is a történetben a páciensek, hanem a színészek estek volna át agymosáson! Folyton azt hajtogatom, hogy egy jó thrillernél tudnunk kell azonosulni a szereplőkkel, ahogy külső erők egy kegyetlen helyzetbe taszítják őket, lelküket és/vagy életüket kikezdve. Kb. annyi borzongást nyújt nekem ez a mű, mint mikor a TV-híradóban azt mondják: "Megrázó felvételek következnek".

Isabelt a legképmutatóbb Disney-hercegnők is piedesztálra emelhetnék! Utáltam az elején, és hidegen hagyott megmaradása a végén. Miféle agysejtszegény nő utaltja magát szanatóriumba, mégha az 1800-as évek végén járunk is?! Nem érdekel, hogy a Rosewood milyen elismert, előkelő vagy "ideális környezetet biztosít a pszichés gyógyuláshoz." Egy ostoba libát látok, aki gyógyulás ürügyén elfut a világ elől, rájön, hogy vonzódik a bizarr dolgokhoz, és éntudatának váltogatása mentséget nyújt rá, hogy egy vele kedves valakit később lelkifurdalás nélkül meghurcoljon. Aztán persze előadja az "Úristen, mit tettem?!"-számot, mikor beugrik neki pl., hogy rituálisan leszúrta a megmentésére jött bátyját. 

Dereng a homályban, hogy Franco milyen utat akarhatott itt bejárni Isabel-lel. Fizikailag bezárt helyre kerül, ám mentálisan épphogy kiszabadul a bezártságból, melyben élt. Cairn hatására ismeri be (nem túl hihetően), hogy a társadalmi normák mindig is fojtogatták, szabad akart lenni ezektől. Miután a "kezelés" lerombolja éntudatát Isabel Porter-ként, teljesen eggyé válik más személyiségekkel. Elérte azt a téves szabadságfogalmat, amiben Cairn hisz, de csak miután újra előjön az eredeti énje, találja meg a saját szabadságát. Újra Isabel lesz, de egy erősebb, bátrabb kiadása, aki az etika megkötései után most az intézet megkötéseivel is leszámol.
.
De mindezt úgy kell belemagyarázni! A film semmit nem tud áthozni ebből a narratívából, amit folyton csavar, maga se tudja, merre! Az "átalakulásból" annyi kivehető, hogy a drogok és fizikai bántalmak befolyásolhatóbbá teszik Isabelt, aki mintha arra született volna, hogy mások játékszere legyen! Hullaszagú a teljes bevezető, sőt sokáig Isabel raboskodása is az őrültek között, és mikor felpörög a "kísérlet", a film önmaga paródiájává esik szét. Tényleg úgy jön le az egész, hogy egy szépelgő úriliba önként benyomja az agyát a mentális turmixgépbe, hogy lássa, mivé préselődik. Ahogy idegesített a naiv-Isabel, úgy lett piszkosul hamar elegem a szadi-Isabel-ből is. 

Rituáléból is láttam már igényesebb kivitelűt. Ha a Tágra zárt szemek szabadtéri bóvlikiadását egy kis szado-mazo-erotikával vegyítjük, az eredmény látható Isabel bátyjának halálakor, ahogy amaz hülye fejjel felfedi magát a fanatizáltak előtt a szertartáson. "Izabel, menjünk innen!" Mennyi IQ szorult ebbe a családba! Korábban még egy detektív is próbálta - szintén ritka elbaltázottan - figyelmeztetni, hogy Rosewood állítólag elitista emberek... valamilyen találkahelye, vagy mi a szösz...

Vagyis: egy önhitt, félig-meddig úri bagázs jelmezekbe öltözve éli ki azt, ami szerint izgalmas szórakozás, míg Isabel ki nem végez közülük egy párat, "megtisztítva Rosewood-ot". És ezt nem én találtam ki! A zárásban egy névtelen ember közli Isabel-lel, hogy ezek csupán "gyalogok" voltak, és a "belső kör", a valódi titkos társaság "hálás neki". Ha Franco a forgatókönyvbe is beleszólt, már értem, mitől lett ennyire zavaros és széthulló a víziója.

A The Institute egyedül alaptónusával emlékeztet arra a hátborzongató lélektani rémmesére, amelynek készítői szánhatták. Egy valóságalapú, nem is olyan rossz alapgondolat züllött enervált TV-filmmé. És nemcsak a erőtlen szkript, rossz rendezés, béna szövegek és műízű alakítások miatt, hanem mert végig vontatott, a fordulatai pedig egyáltalán nem működnek. 

Én ezt a lelki sérült filmet a blogom "zártosztályán" tudom csak elhelyezni, az 1/5-ösök közé.

Szél Folyó (Wind River)

Faggattam magam, hogy vajon nemcsak a komor téma és környezet miatt tartom-e a Wind River-t az év egyik legjobbjának. Nincs jól körülírható műfaja, nem dramatizál túl semmit, és éppen emiatt nem megjátszott. Ez egy igazi filmalkotás, hús-vér figurák visszafogottan ábrázolt, de szívbemaró gyötrelmeivel, nemcsak egy fő bűntény keretein belül.

Cory Lambert wyoming-i rezervátum vadőre, aki a hóban megfagyva talál rá egy 18 éves indián lakos, Natalie holttestére. Ám a nyomozás iszonyú lassan döcög, ezért Jane Banner, a tapasztalatlan FBI-os Cory-tól kér segítséget, hogy megtalálják, aki felelős a lány haláláért. 

Taylor Sheridan rendezése látszólag minden stílust nélkülöz, viszont pont emiatt baromi őszinte, nem köntörfalaz. Ez a kisváros és maga a vidék, ami hivatalosan egy "rezervátum" része, valójában egy Senki földje. Nincs itt semmi, amit valódi életnek lehetne nevezni, csak a gyilkos hideg meg a fásultság! "Törvényt", mint olyant inkább csak a természet szolgáltat errefelé: aki egyszer eltűnt - főleg, ha indián -, az halott ember, akárki vagy -mi is végzett vele.  "Nincs itt semmi! Csak ez a kibaszott hó!"

Sheridan ebből az alapszituból egy nagyon kényes, valószerű problémát használva farag komoly bűntényt. Natalie-t ugyanis "megölték", hanem a halálba üldözték: a nő éjjel kényszerült elfutni a rajta erőszakot vett bagázs elől, és emiatt repedt szét tüdeje a benne megfagyott levegőtől. Sok filmben láttam már, hogy a hatóságok joghatóságon vitáznak, de itt nyomós ok van rá, és érthetően vezetik le, ami üdítően hat.

Hiába spártaian egyszerű maga a bűnügy, a felderítése mégis feszültségdús. Egyre közelebb érünk a viperafészekhez, míg végül kitör a nyílt mészárlás. Tetszett, hogy pont ez elé rakták be a jelenetsort, ami feltárja a végzetes éjszaka részleteit. Sheridan fütyül a műfaji besorolásra: amint a megfejtés földereng, akcióthrillerbe csapunk, és mihelyt az egyik tettes "kifogy" a cinkosaiból, visszaívelünk a komor dráma területére.

Biztos nem mindenkinek lesz ínyére, hogy nincs holmi "nagy végső leszámolás" a főszereplő és a banda utolsó élő tagja között. Cory ugyan dettó arra a sorsra ítéli őt, mint a pasas és haverjai Natalie-t. "Ő harcos volt. Te legfeljebb 100 méterre jutsz majd. De ez nem a szokott hollywood-i bosszúklisé, amit a western-ek és akciófilmek már rég unalomig koptattak. A Wind River-ben szövegektől a beállításokig arra emlékeztet minket: ezen a vidéken a túlélés a lényeg. Minden nap, egy életen át.

Cory és ex-neje ugyanúgy veszítették el lányukat, ahogy Natalie-t az ő családja: tudja, hogy nincs értelme külön bosszút állni. Ezért olyan színtelen és közömbös, mint az a fehér pokol, amiben a tettesnek hiába kell futnia az értelmetlen kis életéért.

Ahogy a táj, a szereplők nincsenek túlszínezve, de a gyűrődéseik igaziak. Nem lehet nem szomorúsággal látni, mit jelenthet ezen az Isten háta mögötti helyen rekedve leélni egy egész életet, úgy, hogy bármelyik napon örökre eltűnhetsz. Sőt: ha azzal a tudattal továbbélni, hogy valami emberformájú mocskok büntetlenül vehették el tőled valamelyik szerettedet. "Ha eléred az autópályát, szabad vagy."  

Úgy középtájig tarthatott, mire meggyőzöttem róla, hogy Elizabeth Olsen Jane-je nemcsak a Sicario-ból Kate nyers másolata. Mindkettő fiatal női ügynök, aki először szembesül a kietlen vidék farkastörvényeivel. Ám a Sicarióban ezeket tényleg Kate szemén át fedezzük föl, míg Jane-t "csak" próbára teszi az eset:

1. előbb a nyomozás körüli huzavona,
2. majd a terep és a rajtaütés kegyetlensége, ahol kis híján maga is elpusztul.

Indokolt, hogy ő megmarad, míg a helybéli rendfenntartók nem, mert mutat föl annyi észt és eltökéltséget, hogy kibírja a csapásokat. Olsen és Jeremy Renner utolsó szóváltása gyönyörűen emberi: Jane saját szemszögéből átesett a tűzkeresztségen, túlélése pedig igazolja Cory-nak, hogy érdemes továbbmenni. Egy ilyen mély fájdalmat soha nem enyhítenek a könnyek, de az csak hiábavalóan teszi rosszabbá, ha magadba fojtod.

Csak idénről tucatnyi filmtrágya készítőit hazazavarnám, amiért fele ilyen erős mondandójú filmet nem bírtak kiizzadni. A Wind River (mely nem úszta meg a fölös magyar alcímet) voltaképp egy precíz, naturalista western, amely ellenségeként kezeli bármelyik műfaj sémáit. Kínos emlékeztető, hogy Amerikában "a törvény" nem sokat tud - vagy akar? - tenni indián rezervátumok lakóiért.

Erős darab.

A setét torony

Miután Stephen King horrorműveiből kész hagyomány gyér adaptációt csinálni, A setét torony most a fantasy-kategóriában folytatja ezt. Nem elég, hogy a filmben elénk táruló univerzumból süvít a fantáziátlanság, A setét torony ebből a "kiválasztott srác megmenti a világot"-sablonból is direkt az ellenszenvesebb fajtát dobja be. Hogy melyiket?

Tudjátok: azt, amelyiknél

• a főhős lelkes, álmodozó átlagfiatal, aki valójában csak egy izgága kölyök, 
• a felnőttek előbb hinnék el, hogy a Nap a Hold körül forog, mint az igazságot;
• a film eleje szenvelgésmaraton, ahol a sötétagyú anya és tahó párja lekezeli a fiút;
• a többi rész helyszínek, magyarázó blablák és lélektelen akcióeffektek váltogatása;
• a történet merő zagyvaság, olyan végkifejlettel, ami a Netflix-et zavarba ejtené;
• És akkor még nem beszéltünk a kötelezően túljátszott, világuralomra törő pszicho-vezérről.

Szóval: a new york-i Jake Chambers lerajzolt látomásaiban egy magányos lövészt és egy sötét monolitot szokott látni; utóbbi leomlása esetén pedig eljön az apokalipszis. Egy nap aztán egy dimenziós kapura bukkan, melyet átjutva végre találkozhat

a vízióiból megismert Rolanddal, aki a tornyot védő harcosok egyike volt. S eközben egy gonosz, emberi álcában járkáló faj, élén Walterrel, a Fekete Ruhással, gyerekeket rabol el, hogy az agyhullámaikkal ostromolja a "setét tornyot". Jake nyomára bukkanva rájön, hogy a "kulcsvilágból" jött fiú egymaga elegendő volna a torony megsemmisítéséhez. 

Minden erőtlen fantasy-ra jellemző gyerekbetegség benne van ebben a filmben, ami egy TV-sorozat bevezető duplarészének is csak jóindulattal menne el. Tartalom, stílus és szereplők terén is hiányzik belőle az élet és eredetiség. Akár a "Fekete Ruhás" Walter kutakodását néztem,

akár Roland és Jake egymásnak elszórt magyarázásait hallgattam, semmi érdekes dolgot, vonzó motívumot vagy súllyal bíró részletet nem ismertem meg ebből a sivár univerzumból, amihez hasonlót bármelyik hétvégén találhatnánk pl. a Film+-on. 

Orbitális baromságnak tartom az egész főgonosz-tervet, úgy ahogy van! Fejemet fogtam, mennyire rossz a felvezetés, ahol ezt a fura, világmegsemmisítő tervet elővezetik. Walter és fajtája - akik csak úgy vannak - valamiért a világ pusztulására vágynak, ami egyetlen mákszemnyi toronyépítmény ledöntésével sikerülhetne, melyet alig egy maroknyi topis krapek védelmezett - köztük Roland apja.

Gyerekek agyát egy halálsugár-ágyúhoz befogva valahogy le lehet dönteni ezt az mérhetetlenül fontos építményt, és valami miatt éppen Jake az, akinek oly izmos az elméje, hogy ezt a mindenség egyensúlyáért felelős tornyot végre ledönthessék! Ezek után meg sem próbáltam szabályt előkeresni abban, hogy Walter ereje hogyan működhet. Minek szabály: menetközben úgyis kitaláljuk, mi az, ami menőnek tűnik!

Egy kedvelhető gyerek főszereplő ősrégi kellék, hogy mégha a világot nem is építi föl jól a film, legalább legyen kiért drukkolni. Ehhez képest itt egy közönséges taknyost kapunk, akinek nincs szerethető vonása, semmit nem tanul a viszontagságaiból, csak örülhet a végén, hogy a főrosszarc nem tudta felhasználni őt a tervéhez. Van ez a gőzhalvány motívum, hogy Jake és Roland is szeretettel és tisztelettel gondolnak apáikra, akikhez meg kell próbálniuk felérni, hogy megmentsék a világot. De ez csak egy a behajigált klisék közül, amivel a produkció végül semmit se tud kezdeni.

Vagy a kiábrándult Roland háttértörténetével, vagy a Jake-kel való barátságukkal, vagy AKÁRMI mással...  

A másik szülő kiírása pedig még ettől is rosszabb lett! Mikor Walter a "kulcsvilágban" rátalál Jake otthonára, információt gyűjt az anyja fejéből, majd később sejtetik, hogy végzett a nővel. Itt végre kis csontot dobnak nekünk, amiért végigszenvedtük, ahogy a fél világ őrültnek bélyegzi az "álmodozó" fiút a film elején. Walter szembesíti az anyát azzal, amit esélyünk sem volt nem észrevenni. Hogy igazi mocsokláda volt a fiával, sose hitt benne, sőt diliházba akarta záratni, hogy ott "kezeljék" a "szimptómáját".

A létező legidiótább szülőtípust használja a film, majd - akárcsak Walter pszichiáternek álcázott embereit - csak úgy kidobja, hogy mielőbb visszatérjünk az akcióhoz. És sajnos jobb is. Jake  megtudja, mi történt, bőg egy sort, és a szülők teljesen eltűnnek a forgatókönyvből. Jake még Walter bukása után se gondol rájuk, csak eltűnik a társával a következő kalandjuk felé. 

Ennyi szót szánnék A setét toronyra. Trehányul megírt, álmosan rendezett, barmoltan eljátszott romhalmaz, olyan összefüggéstelen, sivár világgal, ami hírből sem ismeri az egyediséget. Mostantól fogva, ha olyan Sony-feldolgozás elé ülök be, ami a természetfölöttiről szól, vagy a forgatókönyvírók között rátalálok Akiva Goldsman nevére, azt legalább év végéig nagy ívben elkerülöm majd.

A setét toronyra 1/5-t adok.

DUNKIRK

Christopher Nolan az immár 10. nagyjátékfilmjével újabb műfajban mutatta meg, mit jelent klisék nélkül rendezni. A Dunkirk-ben nyomát sem találjuk a háborús drámák túlfűtött érzelgősségének; érett, korhű, és személytelen tónusa mellett is intenzív krónikája egy érdekes mentőakciónak a 2. világháború történetében.

Vér nélkül is belevési az agyunkba mindazt, amin a Dunkerque partjainál csapdába esett katonák keresztül mentek. Azt az idegtépő várakozást, karnyújtásnyira a brit anyaföldtől, miközben a fantomszerűen föl-fölbukkanó ellenség állt lesben körülöttük. 

1940 május vége ugyanolyan fordulópont a világégés menetében, mint Sztálingrád vagy a D-nap. A németek egy 400.000 fős brit-francia-belga koalíciós sereget szorítottak be egy alig 5 km-es tengerpartszakaszra. A britek minden elérhető katonai és polgári hajót riasztottak, hogy segítse átmentésüket a szigetországba. 30.000 túlélőt vártak, ám végül ennek a tizenegyszeresét (!) sikerült evakuálniuk. Minden idők egyik legnagyobb sikeres katonai mentőakciója volt.

Úgy hangzik ez, mint egy dokumentumfilm leírása, és úgy tálalva tényleg egy mestermű lehetne a Dunkirk. Így viszont "csak" baromi profin megcsinált és hatásos. Ugyanis, hogy a lehető legtárgyilagosabb legyen, Nolan lemondott róla, hogy konkrét szereplők történetét szője egy történelmi esemény köré.

Magára a felállásra, annak sajátosságaira és kiterjedésére fókuszál, nem a résztvevőire. Így mi sem tudunk beléjük kapaszkodni, az ő bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetükben éljük át az eseményeket. Ezért váltanak olyan kevés szót egymással a szereplők, alig hangzik el bárkinek a neve. Sőt - 2. világháborús filmben először - nem is látjuk az ellenoldalt, a náci hadi gépezetet. 

Mielőtt valaki megvádolna, hogy a "nyájat követem", vagy a "kedvenc direktorom mentegetem", leszögeznék valamit: utálom a háborús filmek nagy részét (főleg a gyakori propagandaszag meg a csöpögős hisztidrámák miatt)! Ha már ez a műfaj, akkor Nolan koncepciója jót tett neki.

Csakhát nekem - és ezzel aligha vagyok egyedül - az optimális filmtapasztalat feltétele min. 1-2 fajsúlyos személyiség, akik tengelyt adnak a történetnek. Itt maga a szituáció egésze adja a történéseket és a moziélményt, ami irtó veszélyes húzás egy rendezőtől, ha a tartalom többi eleme nem csúcsminőségű. 

Egyenként lazán rásüthetnénk a Dunkirk szereplőre, hogy típusfigurák:

• A menekülő ifjú kadét,
• a gondterhelt parancsnok,
• a hazafias hajós és délceg fia,
• a megviselt, paranoid menekült,
• a hősi halált haló segédfiú. 

Nolan viszont szerintem jól találta el azt a nagyon vékony válaszvonalat, ahol a karakterek ugyan még vázlatosak, erőfeszítéseik mégis igazinak hatnak, a túlélésük súlyt és tétet ad a cselekménynek.

Mondom: ez a döntése nálam mindenképp visszavesz az összértékből, de így is van belseje és embersége, ami köré a sok hatáskelléket föl lehetett fűzni.  Agyonírt hátterek nélkül is elég igaziak a szereplők, hogy az embertársat lássam bennük, nem pedig a lesajnált, arctalan áldozatjelölteket.

Csorgathatták a nyálukat az IMAX-vetítéseken a mozirajongók. Látvány- és hangtechnika terén a Dunkirk eddig az év filmje: Nolan és Hoyte Van Hoytema operatőr annyi részletet akartak utólag rápakolt effektek nélkül megvalósítani, amennyit csak lehetséges volt.

Eredeti helyszíneken eredeti járművek és több mint 1000 statiszta sorakoznak földön, vízen és levegőben is. Eposzi távlatok és panorámák helyett a veszély és kockázat közvetlensége uralja a képsorokat - bár a film befejezése a maga visszafogott módján mégis felemelő.

Boncolgatni nem fogok külön jeleneteket, de az abszolút kedvencem Cillian Murphy kimentett katonájának vitája a hajót kormányzó Dawson-nal. Murphy karakterének a szkeptikus fintora a legtöbbünk reakciója arra, hogy fegyvertelen civilek loholnak a veszélyzónába, játszani a humanitáriust. "Nincs kibúvó ez alól, fiam. Odaát van dolgunk." Látszólag a szokásos józan ész és hazafiság ellentéte az álláspontjuk, valójában a kockázat reális felmérése kerül szembe a segítségnyújtás iránti eltökéltséggel. 

"Dolguk?? Ez csak; egy csak egy sétahajó, és maga; maga hétvégi hajós, nem haditengerész!"
vs.
"Korombéliek kezdték ezt a háborút. Erkölcsös az, hogy a gyerekeinket küldjük meghalni?"

Nem lehet pusztán a katona traumájára vagy közönyére fogni, hogy fenyegetőzik: a túlélési ösztön is azt diktálja, hogy kerüljük a valószínű halált. Külön tetszett, hogy Dawson és fia, Peter nem mondják meg neki, hogy 3. társuk, George belehalt a miatta szerzett fejsebébe. George neve Dunkirk hősi halottjai közé kerül, mert egyszerű kölyök létére kockára tette az életét, ahelyett, hogy "otthon marad". 

Nem igaz tehát az ellentábor vádja, hogy a Dunkirk csak 1 nagy akciójelenetsor volna. Van lelke, mondandója és betartja a hármas egységet, csak nem a hagyományos módon. Konkrét arca és névlistája az, ami nincsen neki, miként a háborúk milliónyi olyan hősének se, akik kimaradtak a világtörténelemből.

Nolan ezzel és 3 nézőpont - földi, vízi, légi - váltogatásával fejezi ki, hogy a dunkirk-i mentés összehangolt munka volt. Ki tudja, hány ember külön-külön erőfeszítése járult hozzá, hogy egy megvert haderő többségi állományát kijuttatták arról a vesztőhelyről, ahonnan sokan nem tértek vissza. Ettől is kevésbé idealizáltan bajosan lehetett volna elmesélni az esetet.

A Dunkirk tehát egy, a megszokott-tól elütő, távolságtartó, de precízen épített, okos és őszinte emlékoszlop egy lehetetlen küldetés diadalának. Nem méltat háborút, részvételt benne vagy plakátideológiát, egyszerűen elismeri egy haditeljesítmény humanitárius értékét. Brit rendező révén Nolan büszke lehet arra, amit összehozott eme történelmi kulcseseménynek a tiszteletére.

A Dunkirk-re 4/5-öt adok.