Az Emoji-film

"Nem tudok mondani semmi vicceset róla, mert arra késztet, hogy kinyírjam magam!" 
(The Verge)

"Olyan, mint egy egzisztenciális szakadékba bámulni." 
(Entertainment Weekly)

"Lélek-összeroppantó katasztrófa."
(The Wrap)

"Vacak és brutálisan lehangoló."
(IndieWire) 

A The Emoji-movie a The LEGO-movie és az Inside Out zabigyereke. Azok sémájával akar babérokra törni, csak játékok és érzéslények helyett most emotikonok állnak a reflektorfényben. Az emotikonok ugyebár olyan hangulatjelek, amikkel a közösségi honlapokon díszítik a szöveges válaszokat. Mára már rengeteg típusuk kialakult, és akkor még nem is beszéltünk még a matricákról.

Felszínesen mintha ugyanazt a témát vették volna elő, mint A Kör c. thrillernél tavasszal. Ez a film szemlélteti kicsit, ahogy a közösségi médiák, sőt a modern társadalom mennyire hajlamos adathalomként kezelni a benne élőket. Még a való életnél is könnyebb a Neten külsőségek alapján vonzónak találni, megvezetni vagy megutálni valakit. És ha nem az előírt arcunkat mutatjuk a külvilág felé - ahogy Gene -, könnyen kiutálhatnak, talán eltávolítanak, sőt akár szó szerint "törölhetnek" is bennünket. Hiába vagyunk érző-gondolkodó emberi lények.

Gene-nek ez a szabványarca a búbánat. Mint a szülei, ő is "meh"-emódzsi, de túl sokféle érzés van benne. Élete álma kikerülni az üzenőfalra.

Mikor azonban gazdájuk, egy iskolás tanuló telóján jelenése van, olyan durván felsül, hogy a fiú szervizbe akarja vinni a telót, és akkor mindenkit törölni fognak. Így a rendszert felügyelő emoji-főnök, Smiler adattörlő robotokat küld Gene ellen.

Menekülés közben a srác mellé csapódik egy haver kéz-emoji és egy királylány-emojiból lett vadóc. Szándékosan nem írom le még a nevüket sem a filmből.

Unom az élettelen tárgyakból mikro-társadalmat építő 3D-meséket, és fájlalom, hogy a kézzel írt, 2D-s rajzfilmek mára kihaltak Hollywood-ból. Az Emoji-film egyikért sem kárpótol minket, épp ellenkezőleg: matekképletre írt tucatdarab, abból is a szerencsétlenebb fajta.

Nem érdekelt a steril, zavaros és folyton megszegett szabályok szerint működő, 3D-s művilág. Nem tudtam érdeklődést kipréselni magamból a benne élő gnómalakok felé - még akkor se, mikor az adattörlő robotok kinyírják őket. És ami a humort illeti: egyszer se nevettem a produkció alatt.

Csak néztem, ahogy ez a mese hetet-havat összekotor A Lego-kalandból, Agymanókból, Virslipartiból, stb. 

• Egy újabb mikrovilág, élettelen tárgy lakókkal,
• akik emberek alárendelt lényei, csak mi ugye nem tudjuk,
• Az átlagvesztes főhős óriási bajba jut, mert megőrzi egyediségét,
• kalandos útját bármi áron teletömik ugra-bugra-poénokkal,
• és lehetőleg valami szerelmi szálfélét is odaizzadnak a főhős és... "a lány" köré.

Legalább akkora szakadék tátong az Emoji-film és elődei közt, mint pl. A Maszk fia és A Maszk között. Éppolyan természetellenesnek hat benne minden, és éppúgy nincs értelme. Nem akarom csak visszhangzani a külföldi lapokat, de iszonyú árucikk-szag árad ebből a "meséből". Mikroszkóppal talán rábukkannék

1-2 mókás vagy érdekes pillanatára, de semmi olyan nem rémlik, ami tudat alatt bíztatna engem, hogy megéri. Az egész olyan összképet nyújt, mint a legbóvlibb TV-műsorok a Minimax-on. Gene-re éppúgy nem emlékeznék, mint a hozzátoldott társaira, ha nem őt mutatnák a legtöbbször.

Kapaszkodjanak most meg a tisztelt olvasók: nekem SOHA életemben nem volt se okostelefonom, se tabletem. Nem viccelek! Közösségi oldalból is egy kezemen megszámolom, hányat használok rendszeresen - bár a hangulatjeleket szívesen használom. És ez a film a gyakorlatban inkább az ellenszenvemet noszogatta, mint a lelkesedésemet:

hiába a sokféle hely és teremtmény, egyik se olyan vonzó, érdekes vagy legalább fontos, hogy elkapja a figyelmünket. Csak jégtáblák, amiken Gene ide-oda vergődhet, míg a cselekmény le nem futja az előírt útvonalat.



Az Agymanók kamaszlányához képest ki nem állhattam az emberfőszereplőt. Egy közömbös, öntelt, felszínes kölyök, aki inkább robotként gondolkodik, mint hús-vér személyként. Egyike a listányi dolognak, ami abszolút nem működik az Emoji-filmben: az emberalak viszonyulása a filmbéli mikrovilág lényeihez. Csak amiatt pazarol egyáltalán külön gondolatot a jelekre, mert ingerült lett, mikor valamit nem úgy tükröztek vissza, mint az SMS-ében akarta. Egyből arra gondol, hogy ki kell iktatni, amiről úgy sejti, hogy neki kellemetlenséget okozhatott.

Telitalálat, hogy a főgonosz rendszergazda a "smiley", a legelső emoji. A kényszeres, kiüresedett mosoly, a mi világunkban is oly gyakori képmutatás megtestesülése. Őt is elpazarolták a forgatókönyvírók, a bugyuta szövegeitől kezdve a bukásáig, ahol is hirtelen és kurtán kifekszik, mikor végre markában tartotta Gene-t és a szüleit. Lehangolóbb főgonosz-bukást mesében még nem láttam ennél.

A hieroglifák és a képírás említése okos húzás lett volna, ha nem felejtik az írók rögtön azután, hogy fölvetették. Ennél még a 2004-es Macskanő is hálásabban bánt a saját motívumaival.

Fogalmam sincs, mire gondolt Patrick Stewart, mikor igent mondott az ürülék-emoji szerepére. De csak mert ez a figura (hál'Istennek!) alig kapott műsoridőt, feltételezem a Sony-ról, hogy nem direkt csinált ilyen sekélyes, értelmi fogyatékos vackot, mint a The Emoji-movie. Egyedüli létjogát abban látom, hogy egy megacég újabb márkákat és kliséket próbált hányavetin kisajtolni. 

1/5; az év egyik selejtje.

Atomszőke

"Aki eljátssza, hogy szarik a világra, az eleve gyanús."

(A Tégla)

James McAvoy bármilyen produkcióban benne lehet, akkor is kitűnik benne. Ráadásul nem először alakít full-züllött karaktert, úgyhogy a gyakorlat sem hiányzott. Az Atomszőkét ő és Charlize Theron menik meg attól, hogy gyenge noir-Bond-hibridként emlékezzünk rá, amely buzgón mutogatja a stílusát, de amögött pucér. 

1989-ben, a berlini fal leomlása előtti hetekben egy kémneveket tartalmazó lista eltűnik. Mindenki ezt keresi: KGB, CIA, MI6. Utolsó ezek közül a jégvérű

Lorraine-t küldi Berlinbe, aki a beépült helyi összekötőjétől, David Percival-tól kap segítséget. Egy pasast kell még átjuttatniuk a határon, aki memorizálta a lista teljes tartalmát, tehát potenciális hullajelölt.

David Leitch, a John Wick társrendezője 1 dologban brillírozik itt, és az az akciójelenetek koreográfiája. Lorraine bunyói kemények, nincsenek túlzenésítve vagy élvezhetetlenné lassítva, a vágások hiánya szintén még jobban beleránt minket az események közé.

Alapból sikerült egyfajta detektívregényes légkört generálni a filmnek - "Berlint" itt Budapest reprezentálta -, de amint a szőke "atombombázó" segg-szétrúgásba,

vagy éppen életmentésbe fogott, az már adott némi adrenalint is az összélménynek. A hátterek és a harci koreográfiák nem voltak rosszak.

Ehhez képest a létező legelnyűttebb, bóvli kémfilmsablonokat dobják be, élveteg vagy faarcú szereplőkkel, akiknek a sorsa a cselekmény minden csűrése-csavarása mellett is totál érdektelen marad. Kismilliomodszor nyomják a szánkba ezt a "Semmi sem az, aminek látszik"-féle izgalomcsikarási módszert, olyan nagyanyámnál is öregebb klisékkel telerakva, mint: 

• a rideg überprofi famme-fatale,
• a köpönyegforgató kettős ügynök,
• a rébuszokban beszélő, töketlen felettesek,
• a szupertitkos névlista,
• az olyan nagyzoló frázisok, mint: "évtizedekkel elnyújtaná a hidegháborút", "mielőtt rossz kezekbe kerülne", "ne bízzon senkiben", stb.

Éppen csak a röhejesen extravagáns szuperkütyük hiányoztak a sablonparádéból.

Tudom, hogy vannak, akik életük végéig elbámulnák az ilyen divatos tucatfilmeket - plusz Charlize Theron idomait -, de attól még fájóan sekélyes marad az Atomszőke. Nem hoz lázba a rendezői munka, hogyha a forgatókönyv ennyire tompa és fantáziátlan, mint amilyen itt. Egysíkú sztori és pózoló ál-karakterek mellett nem érdekel, ki kivel van - vagy ki él/hal -, mert a kerettörténettől (Lorraine kihallgatása) az apróbb történésekig minden súlytalanná, lényegtelenné válik.

Az adott végre az egésznek egy kis személyes szájízt, mikor David-ből kibújik a tetű, és Lorraine utánaered. Családos védence megfullad, új leszbikus ágyasát pedig megfojtják: ez a kettő egy kis időre végre tétet adott a nő berlini ténykedésének, ami egy csini fejlövéssel le is zárul. De a bondos profizmusa hidegen hagyott, és ezt a "dögös kemény csaj"-profilját dögunalmasnak találtam.

Arról nem is beszélve, hogy a szeretője olyan ügynök, aki elsőmelós létére is naiv, elővigyázatlan és az egészen izgalomhajszolásnak fogja fel. Miután ezt Lorraine szóvá teszi neki, sőt a lány külön esküdözik, milyen "jól játssza ezt a játékot", már szemernyi kétségem sem volt arról, hogy ki fogják nyírni. 

Meg kell hagyni, David Percival, ez az erkölcseiből kivetkőzött, szabadúszó barom jellegzetes egy figura volt. Nem azt értékeltem benne, hogy most "Hú, de penge!" a helyismerete, vagy hogy az utca minden mocskában megmártózott már.

Tudatosan tesz úgy, mintha ez a "Szarok a világra!"-imidzs a különc profit rejtené, nem az áruló rohadékot, aki mindenkit hátba döf. És bár engem sajna vajmi kevéssé izgatott, hogy Lorraine hogy kerül ki onnan élve, annak azért örültem, hogy legalább sejtette David árulását - mégha a pontos taktikája meg is lepi. Ha már nincs személyisége, legalább legyen kompetens.

Az Atomszőke műfajától függetlenül egy lejárt szavatosságú filmes torta, melynek csak itt-ott akad egyszerre menő és eszes pillanata. Morzsavadászat volna ezeket mind összeszedegetni, ezért inkább csak elkönyvelem, mint gyenge rendezői bemutatkozást.

2/5-ös pontszámmal intek búcsút a filmnek.

A majmok bolygója - Háború

Akit az istenek el akarnak veszejteni, annak elveszik az eszét. A majmok bolygója 1968-ban egy bukott, állati szintre süllyedt emberiség ötletével borzolta a kedélyeket; ekörül táncolt a 2011-ben indított előzménytrilógia is. De míg a "Rise" egy új majomnép születését, a "Dawn" pedig a velünk való harc beálltát mesélte el, a "War"-tól már joggal várhattuk, hogy legalább megcsillantja majd ezt a bizarr jövőképet.

Ezt aztán megteszi, meg nem is, de nekem az elvárásaimat végül is betartotta. 

• Sejtettem - márcsak Matt Reeves rendező visszatérte miatt is -, hogy a "Háború" a közvetlen elődhöz fog jobban hasonlítani, mintsem a franchise alapkövéhez.
• Éltem a gyanúperrel, hogy a cím igazából csak 1 izolált milíciára, annak is főleg 1 nagy csatájára fog utalni a drámai tetőpontnál.
• Számítani lehetett rá, hogy megint nem tér vissza 1 emberszereplő sem az előző rész(ek)ből.
• És nem lepett meg, hogy csupán egy intenzív szónoklat a főgonosztól csillantja meg azt a sztorielemet, amit úgy vártam, hogy beemeljenek: a tömeges "elbutulást". 

Két évvel a vérszomjas Koba halála után egy emberi haderő felderítői rátalálnak Caesar-ra (Cézárral), az intelligens majmok vezérére. Sértetlenül elmehetnek, ám később társaik mégis rajtuk ütnek az emberszabásúakon; egyikük megöli Cézár párját és idősebb fiát. A bosszúútra Cézár melléje szegődik tanácsadója, az orángután Maurice, és még néhányan - köztük egy Nova nevű néma kislány. 

Először is újfent kipipálom a széria eddigi erélyeit: kiváló színészi játék - különösen Andy Serkis mint Caesar -, izmos karakterdráma, végig megmaradó feszültség, okos és csak néhol klisés cselekmény. Van mersze halálosan komolyan venni magát, állati főszereplői pedig méltán állnak a középpontban az emberszereplők rovására.

A CG-majmok továbbra is fantasztikusan élethűek; valós helyszínen forgatott képsorok táplálják a komor hangulatot, a társadalomkritikával pedig továbbra is óvatosan, de tisztelettel bánnak a készítők.

Bár a "bosszú a családért" indítéknak igencsak szokványos, az alaphelyzet, a színészek és a korrekt írás miatt el tudtam fogadni Cézár döntését, hogy kvázi lemondjon a vezérségről egy személyes ügy miatt. Cézár önmagában csalódik folyamatosan az útja során:

• Váratlanul érte egyik társuk, Winter árulása, mely az otthonuk végét, és saját családja halálát okozta. 
• A gorilla Luca halála miatt még maradék útitársait is elküldi, hogy ne legyen több áldozat.
• És Koba emléke is kísérti: miután véletlenül végzett Winterrel az embertáborban, immár álmaiba is belevésődik a bűntudat és félelem, hogy kezd olyanná válni, mint Koba.

"Nem én kezdtem ezt a háborút.

Én csak azért harcolok, hogy megvédjem majmokat."

Tetszett nekem az átmenet abban, ahogy Cézár önmagára és a bosszújára tekint. A "Dawn" alatt igazából mégcsak 1 volt a sok közül, akit történetesen a többiek vezérüknek választottak. Itt viszont már az elején kizökkentik ebből a hitéből a fogoly katonák szavai, miszerint ŐT keresték, személyesen! Innéttől a film nagy részében mind inkább magába fordul, saját érzései, veszteségei vezérlik a tetteit. És a kör bezárul, amikor ő a fogoly, és a katonák vezére, "az Ezredes" szembesíti azzal, mennyire nemcsak őróla, kettejükről, vagy akár a csoportjaik közti harcról szól a dolog. Nekem ez adta az extrairóniát a főgonosz "nagy leleplező szónoklatához" a bázison.

Vevő vagyok az olyan drámára, ahol a gonosz a főhős arcába vágja, hogy a tükörképe. Bár vele is éppoly kegyetlenül bánik, mint a többi majommal, az Ezredesen pislákol valami tiszteletféleség Cézár iránt, mert látja rajta egy vezető vonásait. "Pokolian eszes vagy, de ezt az egészet messze túl személyesnek veszed." Neki is volt fia, akit szintén megölt, mert fertőzött lett.

Ő sem "akart" kíméletlenné válni Cézár fajával szemben, de a kór, amit hordoztak, már valami rosszabbat tesz az emberrel, mint a halál: elsorvasztja a gondolkodást. Az Ezredes látja azt a posztapokaliptikus jövőt, amit a '68-as filmben megismertünk: a sivár bolygót, ahol az ember a majmok rabszolgája, igaállata lett. 

Ahhoz képest, hogy egy névtelen, sztereotip figurát játszik, nagyon élveztem Woody Harrelson alakítását. Az Ezredes tipikus vaskezű parancsnok, aki számára feláldozni az emberséget, és elveszíteni az emberi tudatosságot két különböző dolog: egyik erkölcsi, a másik biológiai. Szerencsére csak annyira veszi őt elő a forgatókönyv, hogy a funkcióját ellássa. A végső csatában részt sem vesz, ellenben a halála fontos pillanat Cézár karakterfejlődésében.

Mikor szökéskor fertőzötten találja fogvatartójukat, Cézár mintegy visszalöki az Ezredesnek a korábbi érvét, miszerint ez az egész afféle "szent háború" a kór hordozói ellen. Díjazon, hogy párbeszéd helyett az arcukkal beszélnek a szereplők. Cézárék kizárólag gyötrelmet kaptak ettől az embertől, aki étlen-szomjan dolgoztatta őket, tehát erkölcsi szempontból rászolgál a büntetésre. Ugyanakkor az Ezredes számára az "elbutulás" rosszabb a halálnál, és Cézár már tudja, hogy ez vár rá... azaz várna, ha utolsó kegyetlen tettét el nem követné saját maga ellen. 

Nem fogok külön áradozni a majmok elleni kegyetlenség képsorairól: nálam ez alap volt, hogy ne tálalják elcsépelten.

Nem hittem volna, hogy a stúdió hajlandó lesz meglépni a széria központi alakjának a halálát. Év elején a Logan is egy jól ismert főhős halálával ért véget: ez ahhoz képest emelkedettebb hangulatú volt. Caesar a népe felszabadítása közben szerzett halálos sebet, de még elél addig, hogy láthassa a boldogabb jövőt: társainak - és kisebbik fiának - az új otthonát, túl egész a sivatagon. "Majmok erősek. Velem, vagy nélkülem." Megindító és tiszteletteljes búcsú volt ez a csimpánzharcostól, és vele magától a filmhármastól is.

Egy igazi hős élettörténete kerekedett ki A majmok bolygója-előzményfilmekből. A "Háború" nem emelte még tovább a tétet elődeihez képest, azok erényeit viszont mind megtartja; első olyan trilógiaélményem, ahol az állatszereplők sorsáért anélkül drukkoltam az emberek rovására, hogy nem voltak eredendően ostobának és vaknak ábrázolva. Érzelem- és feszültségtöltete átlendít a kifejezetten lassú tempón és a bent hagyott sablonmegoldásokon. Nem annyira grandiózus, ellenben bátor, szíven ütni képes alkotás. 

A majmok bolygója: Háború egy 4-est kap tőlem.

Piper Alpha - Tűz az éjszakában

700 DARAB BEJEGYZÉS!

A Piper Alpha '88-as katasztrófájáról elsőként egy tévés dokumentumsorozatban, a Seconds from Disaster (SFD) egyik részéből hallottam.

Ott inkább epizódjelleggel, kifejezetten az analízisre figyelve tálalták az esetet, és én is izgalmasnak találtam egy ekkora katasztrófa lefutásának lépcsőit megismerni. Ugyanakkor azt gondoltam: ez a történet megérdemelne egy 45 percnél jócskán hosszabb, kerekebb feldolgozást, ami valahogy valósabb, emberközelibb fényben tünteti föl. 

Aztán rábukkantam erre a dokumentumfilmre. 

1988 nyarán egy brit olajfúrósziget az Északi-tengeren felrobbant és még azon az éjszakán a tengerbe veszett. A Piper Alpha 12 éve működött, amikor egy rutin karbantartási művelet során a sziget földi pokollá változott, és 167 ember halálához vezetett. A film az eset 25 éves jubileumára készült.

Hol is kezdjem...?

...Hatásos volt, anélkül, hogy annak próbálta volna eladni magát. Az elbeszélés modora, a tálalás, amennyire lehet, tárgyilagos törekszik lenni; emberi marad, semmi potyaeffektus vagy fölös extravagancia. Néma, feketehátteres kiírások jelzik nekünk a legfontosabb tudnivalókat és a rádióhívások szövegét.

Igazából a túlélők interjúit és néhol a zenét kivéve semmi nem tart minket kívül a látottakon. A bevetető köröket követően mi is

benne rekedünk a Piper Alpha fémlabirintusában, falai és felszerelései, majd a lángok és mérges gázfelhők között. Egy hosszú élőkamerás sétafelvétel a sziget talapzatán előre sejteti az első (dupla)robbanást: fantasztikusan bánik a hanghatásokkal a produkció. 

Pedig - elnézést azoktól, akiknek ez a hivatása - kevés untatóbb filmtémát tudnék elképzelni, mint az ilyen gyáripari jellegű munkák. Még úgy is, hogy a "látványos pusztítás" teszi ki a műsoridő nagy részét.

Sok katasztrófafilm - fikciós és dokumentum- is - abba a hibába esik, hogy érzelgős túldramatizálással próbálja a pusztítás képeit + az átadott infót érdekesebbé púderozni. Örültem, hogy itt nem ez érződött: az a minimális drámai színezék, amit a mű megenged magának, a jó irányba lendíti az összképet. Nyomatékot ad a mondandónak, nem pedig hatásvadász cukormázat rak rá.

Ez a mesterséges sziget nem egyszerűen felrobbant 3 évtizede: a belsejében futó kőolaj- és gáztárolók miatt lépcsőkben tombolt a tűz, nem lehetett csak úgy elmenekülni róla/tőle. "Úgy tűnt, mintha az egész világ lángokban állna." 

Meg tudtam érteni a túlélőket, akik - részben talán mert az üzemeltető céget nem helyezték vádeljárás alá - magát a fúrószigetet vetik meg. Mindazzal együtt, ami hozzá tartozott. Rengeteg dolgos embertársuk egyetlen éjszaka alatt, önhibáján kívül pusztult el:

• sokan a kivitelezhetetlen megmentésükre vártak,

• sőt volt a mentést végzők között, aki a kimentettjeivel együtt égett halálra. 

"Gyűlölted ezt a valamit, mert annyi nyomorúságot okozott. Nem akartad, hogy itt legyen: el akartad tűntetni a Föld színéről. (...) Amikor azonban elbontották, azt gyűlölted, hogy nincs ott semmi, mert nem maradt, ami hírül vinné: valami borzalmas, egy nagy tragédia történt itt." 

Hasznosnak találtam az elhangzottakat, nem éreztem bennük ferdítést vagy érzelgősséget, és úgy vélem, helyesen választja meg a film, hogy mit hogyan adjon a tudtunkra. Nem merül bele a műszaki blablába sem, pl. a gázriadók típusa, vagy hogy pontosan hány robbanás is történt.

Szerintem az is a Seconds from Disaster-től más hozzáállást jelzi, hogy csupán 2 ott is szereplő túlélő, Geoff Bollands technikus és Dave Lambert munkás teszi tiszteletét az interjúalanyok közt. Az SFD kirakósként tárta föl az eseményláncot, míg A Fire in the Night mindennek a húsát-vérét tükrözi. Az átéltektől kezdve, az életre szóló testi roncsolódásokon át, az odaveszettek emlékével való együttélésig.

Dokumentumfilmet nehézkesebben véleményezek, mint fikciós műveket, de a benyomásaim a Fire in the Night-ról csak megerősítést nyertek többszöri nézés után. Nem az adathalom, a külsőségek, a szentimentális körítés vagy akár egy hírhedt ügy kinyomozása a lényege. Olyan közel visz minket a történtek megtapasztalásához, amennyire telik tőle, miközben megengedi nekünk, hogy magunktól fogadjuk be a katasztrófa minden velejáróját. Felnőtt hangon emlékeztet az élet értékére, olykor  egyetlen szó nélkül. 

Komolyabb ellenvetés híján nem látom okát, hogy szőrösszívű legyek: a Piper Alpha - Tűz az éjszakában egy Kitűnő címkét kap tőlem.