Ivadék (Spawn)

2012. a képregényfilmek éve. A Bosszúállók végigszántott a rekordokon. TDKR és Pókember-reboot jövő hónapban érkeznek. Superman reboot-ja már elkészült, és tervezik a Tini Nindzsa Teknőcök és Daredevil újraindítását. Spawnról egy idő óta már nemigen hallani: a project többször megfeneklett, és kétlem, hogy 2013 előtt nekikezdenének egyáltalán a szereplőválogatásnak.

Véletlenül akadtam rá az 1997-es műre, és egészen meglepett, hogy a Pokol, Spawn maga és a Sátán milyen eredeti és hatásos módon lettek ábrázolva benne. Kicsit videójáték-szerű, de kreatív és pozitív értelemben felkavaró. Spawn köpenyének lobogása, vagy vértje, ahogy mindenféle fémfelület rakódik a testére, és sisakban villog a szeme, egy az egyben Vasember páncélját juttatta eszembe. Nem lepne meg, ha a film inspirálta volna Jon Favreau-t, mikor elképzelte, hogyan is csatolódna rá egy teljes testet burkoló megapáncél az emberre.

Spawn, azaz Al Simmons hivatásos tisztogató, akit megorvgyilkolnak, és paktumot köt Malebolgiával, aki Lucifer megfelelője ebben az univerzumban. Ha a pokoli seregek mészáros vezére lesz, láthatja özvegyét, Wandát. Innentől kezdve ugyanúgy viaskodik a sok általa megölt ember tudatával, mint mikor még élt. De nagyobb rajta a nyomás.

Spawn-képregényből egy képet se láttam, míg a review-hoz hozzá nem kellett olvasnom. Amit pedig találtam, sok-sok kompromisszumot és egy stúdió rengetegedik lebutító akcióját suggalta nekem. Ez a film egyazon éven jött ki, mint a Batman és Robin, bár attól azért jelentékenyen sikeresebb volt. Mégis: Spawn egy könyörtelenül kemény mészáros, de meg tudja különböztetni vétlent a vétkestől. Hajszál választja el szinte mindig, nem attól, hogy öljön (mint Batmant), hanem hogy gáttalan tömeggyilkossá váljon egy sötét jövőben. 
Ezt kellett volna ábrázolni a filmben, nem hogy egyfolytában a szeretett nő után sóvárog, aki az eltelt 5 év alatt újraházasodott. Az a jelenet, ahol Wanda kislánya beszélget a rejtőzködő Spawnnal, meghatónak volt szánva. Valahogy nem szűrődik át kellően a tragikum, ahogy Wanda aggódva elviszi a kislányt a jövevény mellől: ez a nő tipikus önző, etikabújó háziasszonykéntként jön le nekem.

Kedvelt szavam ilyen esetekre a "leszelídítés", mivel a "lebutításnál" picit pontosabb. A készítők sokadjára játsszák el, hogy egy brutális képregényt fogyaszthatóbbá puhácsolnak, egyrészt a mozis, másrészt a kapcsolódó marketingtermékek eladását segítendő. Ez a film mára nagyrészt elfeledett mozifanok számára, és én úgy látom, joggal. 

• Túl szimpla történet ez a halálból visszatért bosszúállóval;
• Nagyon kiszámítható, ahogy a 2 fő ellenfele mindig elérhetőségi közelben van, mégse tud végezni velük; 
• A gyerekbarátabbá tétel törekvésére utal, hogy van egy kutya és egy gyerek, akikre a címszereplőnek rendszeresen vigyáznia kell harc közben. Minek is? Hogy szimpatikusabbnak tűnjön a torz külsejével és gyilkos kütyüivel.

James Wynn morzsányi értékkel bír főgonoszként, és sajnálom Martin Sheent, amiért ilyen lapos, dimenziótlan ellenfelet kellett alakítson. Ő csalja tőrbe és okozza Al Simmons halálát, így Ivadék bosszút akar állni raja. Feltalált egy biofegyvert, ami az egész világon akar elterjeszteni. És a testében van egy szerkezet, ami ezt előidézheti.

Rajta keresztül látszik, mennyire nonszensz Malebolgia terve. Szóval megöletné Spawnnal a saját gyilkosát, hogy annak szívleállása aktiválja és szétterjessze a biovírust a Földön. Már sokadjára játsszák el ezt a megfoghatatlan világuralom-tervet, aminek se füle se farka. Ha Simmons meg is tenné - nem tudván az irdatlan rizikóról -, hogy válna ettől azzá a szívtelen gyilkológéppé, aminek Malebolgia akarná? Életében is sokszor ölt a munkája során! Nem egyszerűen bedühödne Malebolgiára, amiért átverte és fölhasználta a világvége előidézéshez?

Teljesen random, menetközben behajigált trükkökre képesek az itteni szörnyalakok. Spawn felszerelése hiába néz ki baromi jól vörös köpenyével és sötétszürke armorjával, de nem derül ki, hányféle műszere és pontosan mekkora hatóerejű fegyverei vannak. Elhangzik, hogy Spawnnak óvatosan kell bánnia az erejével, különben végképp meghal (halál a halálban). Ez tetszik. De akkor hogyhogy a végén a Pokol harcosait egymaga lekaszálja? Nem igen látszik rajta, hogy egyáltalán kifáradt volna, nemhogy meghalna. 

"A szabálysértő" vagy Bohóc - sokak szerint a legjobb karakter - volt a legszánalmasabb a szememben. John Leguizamo 2 millió dollárt kapott ezen szerepéért, így érthető, hogy lelkesen játszik. Bohóc az a pokoli ügynök, akinek feladata "felügyelni, hogy Spawn betartja az alku ráeső részét". Az egész "alku" nincs átgondolva: Spawn megtagadja a teljes gonoszságba esést, a végén ezzel a dumagép, Power Rangers-ből szalajtott dagadékkal kell megküzdenie, aki folyton a nyakán lóg, és a végén átalakul egy sáskaszerű szörnyeteggé, hogy elpüfölhessék egymást.

A metamorfózis effektje legalább rendben volt: jobban tudták megcsinálni itt a hüllőszerű szörnyet, mint a két Mortal Kombat movie-ban. Apropó: Michael Jai White-ot a forgatás előtt Jax szerepére hívták meg a Mortal Kombat Annihilációba, amit emiatt nem vállalt be. Egyik se jó film, de a Spawnnak legalább a látványtrükkjei nagyrész rendben van, úgyhogy szerintem White helyesen döntött.

Cogliostro és Jessica Priest karakterei szintén teljesen suták és unalmasak: utóbbi egyébként nem is létezett a képregényekben. Spawn már első találkozásukkor megleckézteti, és ez a legjobb része a szereplésének. Nem látok különbséget Priest és Spawn régi emberénje, Simmons között: ugyanúgy gyilkos katonák, csak az egyiknek már volt élettársa. Miért nem ezt a fegyveres tyúkot szúrja ki a Sátán Spawn gyanánt, mikor bármit hajlandó szétlőni?

Vagy ha már itt tartunk: miért nem Bohócot jelöli ki Maleborgia, hogy vezesse a pokoli seregét? Ha ezt tudnám, talán még érdekes lehetne, hogy feszt kísérgeti Spawnt, aki technikailag a riválisa. Annyira rajzfilm-szerű motivációk fűtenek mindenkit, hogy nem lehet igazán a film világába beléélnie magát a felnőtt nézőnek.

A filmnek PG-13 és R-es verziója is készült. Előbbit adták régen a mozikban, és minden igazán brutális mozzanatot kivágtak belőle, kezdve azzal, hogy mennyi ideig égett Simmons teste a halálakor. Az R-es verzió sem okos történet, de legalább az ütősebb látványelemek, kiegészítve gyakori heavy-metal soundtrack-kel kiadják a minimumot hangulat terén. Hiába nyerte el '97-ben Az Év Leglátványosabb Filmje címet, darabonként kell kiszedegetni belőle a jól eltalált részeit. Spawn a számtalan moziban megalázott képregényalak egyike a számomra, és remélem, ha eljutnak a reboot-ig, ott már sem az írókat, sem a rendezőt nem fogja vissza a stúdió aggályoskodása.

A Spawn-film értéke nálam 2 az 5-ből.

Bátor szív (A rettenthetetlen)

Nekem ez a nagyhírű filmalkotás - sok másikkal együtt - kimaradt a gyerekkoromból. Gimnazistaként láttam a Jeanne d'Arc-ot, és most kezdem csak felfedezni, hogy az a film sokat meríthetett ennek stílusjegyeiből. Számtalan dolog üdítő benne a mai mozizók számára:

1. Nem látni benne CGI-behatást;
2. Naturalista pontossággal jeleníti meg a valóság képi világát;
3. Dramaturgiája nem próbál közhelyekből építkezni;
4. Intenzív, valósközeli létszámú csatákat vezet le ügyesen koreografálva;
5. Tele van vérrel és a legkülönfélébb csonkításokkal,
6. a jó lelkek halála nemcsak elszomorító, de gyakran bizony horrorközeli.

Mel Gibson nálam van olyan jó rendező, mint színész: bizonyítja ezt, hogy itt a hamisság látszata nélkül tudta ellátni mindkét teendőt. A passió tőle az egyik kedvenc filmemmé emelkedett, pedig nem is vagyok hívő. Úgy érzem, Gibson legalábbis tiszteli William Wallace alakját: Skóciában a hetekig szakadó eső, a sár és jó kameraszögek megkeresése nem csekély munkát követelt a stábtól. Több ezer statisztát szerepeltettek, és ebből kb. 1700-an a mai ír tartalékos hadsereg katonái voltak!

A korabeli kritikák szerintem élesebben bírálták Gibsont és monstrumát, mint megérdemelte. Kiemelték, hogy Wallace mozgóképes sztorijában sok a ferdítés, mint hogy:

• Wallace közel se volt ennyire heroikus, inkább mint egy vadállat;
• Hogy az angolok mind csak kíméletlen, gonosz lények lehetnek;
• Hogy a homoszexualitás degenerált szimptómaként lett ábrázolva; vagy
• Hogy a nők mindössze férfiakért lihegő babák.

Mondanom sem kell, mekkora fejmosást kapott A passióért egyes zsidó hangadóktól.

Ezek a vádak töredékesen igazak. Tény, hogy nem találunk erős női karaktert. Murron alakja végig idealizáltan ártatlan. Érthető, hogy nem akar nemi erőszak alanya lenni, de kizárt, hogy a világlátott William ilyesmire ne számított volna. Ahol rendszeresen sajátítják ki a skót asszonyokat, ez az eshetőség kézenfekvő.
Az angol herceg felesége, Isabella pedig már akkor férfiideált lát Wallace-ban, mikor mégcsak hallomásból ismeri (a cserfes szolgálólány mulatságos volt). A szerető-szállal nincs gondom, azzal már igen, ahogy ábrázolják. Isabellát tényleg úgy ismerték, mint aki intelligens és diplomáciai érzékkel bír. De itt mégcsak első pillantásokat nyer, hogy megy Angliában a diplomácia. Annyicska elégtételt kaptam e téren, hogy a végén a haldokló I. Edwardnak még a fülébe súgja, mit is gondol (sok történész szerint ő ölette meg II. Edwardot).


Az angolok meg... a korabeli brit hadak valóban nem nézték semmibe a skót lakosságot, akár volt rangjuk, akár nem. Pazarul illusztrálja ezt a jelenet, ahol Wallace először tárgyal Isabellával. Tanácsadója többször levademberezi a skótot: erre az nemhogy saját nyelvén meghazudtolja, franciát is villant. Csak itt hittem el, hogy a királynéra okkal tesz nagy hatást Wallace személyisége.

Apropó: magát Williamet sem éreztem "túlheroizáltnak". Vadul mészárol csatában bajtársaival, mint Hamish, a csatáiban. Magánéletében már nem igen lehetett "vadállat": tisztesség nélkül sose került volna ezrek élére. Nem beszélve a lovaggá ütéséről. Wallace ismert történetében eleve sok a bizonytalan pont. Ilyeneknél pedig keresni kellett egyet a lehetséges verziók közül, és ahhoz tartani magukat. Valószínűleg tényleg köznemesi származású lehetett.
Nem érzem leszelídítésnek, hogy Wallace-t felesége, Murron kivégzése vitte harcba. Érthető indok,  részletgazdag felvezetéssel, egész addig visszamenőleg, hogy miért frissíti fel Edward király az "első éjszaka jogát" a skót területen. Beszédei szintén remekül lettek megírva: felépített érveket hoz föl a Stirlingnél hezitáló skótoknak, miért kell harcolniuk. Hiába mentegetik az életüket, kerülik a harcot, hisz William is így élt a neje kivégzéséig. Ha nem tesznek érte, hogy életük és utódaik élete szabad országban teljen, az utókor joggal nézi majd le őket.



Egyvalahol lehet rést ütni Gibson karakterébe. Apja halálakor William nagybátyja arra tanítja őt: előbb az eszét, s csak aztán a kardját használja. Ironikus módon csak az ütközeteknél látom, hogy tényleg használná az eszét, pl. a rohamok időzítésével. Azt inkább nem firtatom, mennyire ésszerű letolt gatyával pózolni a veretlen ellenség előtt.
De a tőrbe csalása mindenképp gyenge. Láttuk, hogy főleg Murron emléke motiválta a harcokban. És aztán Hamish kimondja: azt hiszed, hogy Murron figyel odaátról! Wallace nyelvtudásával elvileg világképe is kellett volna bővüljön, középkor vagy sem. A kelepce tényleg egyértelmű, hisz a skót nemesek közül kettőt kivégzett, miután Edward ellen cserbenhagyták. "Egyedül nem megy! Egyesíteni kell a nemeseket!" Sir Wallace, gondoltál már arra, hogy esetleg kitanuld a diplomáciát, vagy informálódj a szigeten kívül? Mi van, ha a kínhalálod elrettenti a skót népet, és nem tovább tüzeli, ahogy a filmben szeretnék azt bemutatni?

Bocs, ha túl sokat írok csak Wallace-ról, de ő az abszolút übermensch ebben az eposzban. A többieknek nem sok egyedi vonása van: Robert de Bruce-t sehol nem láttam alkalmasnak a skót trónra. Az ír csatlakozó harcos, aki azzal henceg, hogy "övé a sziget", fölösleges. Őt leszámítva a humort többnyire megfelelően adagolják, a poénok nem kezdik ki a karaktereket.


Az I. Edwardot alakító Patrick McGoohan brilliánsan játssza az aljas és fortélyos királyt. Antagonistaként tényleg piszok jó taktikus, bevet írt, franciát, wales-it, földdel és ranggal veszi meg a skót nemeseket, stb. Egy ilyen uralkodó gonoszsága mellett is méltó rá, hogy a cselekményben a főhőst elszigetelje és elpusztítsa.
Wallace kínzása és Edward nagybetegsége között jó ötlet volt párhuzamot vonni. Edward meghal, mielőtt Wallace kiszenvedne, a vérpadon kínzása még az őt dobáló angol népet is részvétre viszi. És bár tudom, hogy Wallace elméjével csak mérsékelten harcolt, a végső felüvöltése így is megható jelenet.



A legbénább szereplő címke szinte a leendő II. Edward fejére van nyomva. Tehetségtelen és homoszexuális, ez stimmel. Ami nem tetszik nekem benne - már az ábrázatán kívül - a következő: Gibson az egyneműek közti vonzalmat a gyengeség tovább fokozására használja fel. II. Edward tudomásom szerint nem volt gyengeelméjű. Bámultam az apja türelmét a filmben, hogy egy-egy pofonnal beéri, amiért porontya sorozatosan felsült.
És itt van a tanácsadója, akit ugye büntetésként kidob az ablakon. A herceg görcsölő arccal tőrt ragad, erőtlenül felé csap, és elterül a padlón. Ezen jogosan akadtak ki a kritikusok. Irritáló, ahogy ő és a tanácsadója a királlyal beszélnek. Vagy fogalmazzunk így: amiként csúf véget ér egy beképzelt majomnak a buzi szeretője. Modortalanul hangzik? Hát így jön le a történtekből.



Óriási pozitívuma A rettenthetetlennek, hogy a  háború menete szinte átfolyik az egyes ciklusain. Wallace előbb szerelme gyilkosával végez, és ahogy egyre nagyobb megtorló szándék ellen védekezik, azzal párhuzamosan duzzad szimpatizánsai sora.  A szűk 3 órás műsoridőből 1 óra telik el az első döntő győzelemig Stirlingnél. Aztán az ügy túlnő Skócia határán: Wallace betör Anglia határvidékére, s majd nemestársai gerinctelensége tartja vissza, hozza vereséghelyzetbe Edward ellen, s végül okozza majd a bukását. A kör bezárul.

Humor, dráma, romantika, feszültség, horror (beszélő hullák képzete) egyensúlyban vannak, a 3 órás hossz ellenére csak párszor érezni, hogy nagyon lelassulna a film. James Horner zenéje ugyan nem lenyűgözött le, de tetszett és egész jól emeli ki a jelenetek tartalmát, pl. Wallace kivégzésekor. Érdekes, hogy akitől a szkript származik, szintén Wallace, bár nem vérrokona a főszereplőnek.

A rettenthetetlen egy nagyon jó történelmi dráma. Tanulságos és nagyhatású történet arról, hogy milyen játszmák tudnak aláásni olyan háborúkat, amik őszinte szándékkal kezdődtek.

Desperado

Antonio Banderas és Robert Rodriguez a filmrajongók körében etalon neveknek számítanak. Nem kevésbé a Salma Hayek és a Quentin Tarantino nevek. Ők négyen mindent megtettek azért, hogy ez a film pompázzon a latinos temperamentum, az önfeledt golyószórás és a lángok egyvelegétől. Akik kifejezetten ezekre vadásznak, azok minden bizonnyal ódákat zengenek a Desperadóról. Vérbeli latinos akciómozi!

Reklámot hallottak.

Amikor még gyerekkoromban először láttam a filmet, kétségkívül nagyobb hatást gyakorolt rám, mint ma. Fogalmam sem volt róla, hogy ez tulajdonképpen folytatás: az El Mariachi - A zenész c. film sequel-jaként készült. Ahogy ott, Rodrigueznek itt is korlátlan szabadsága volt a project felett: egyszerre vágta, írta és rendezte mindkettőt.

Ezért sem értem, miért nincs jóformán semmi köze ennek a darabnak az elődjéhez: az egész színészgárda majdnem teljesen új, a főszereplőn kívül a karakterek is, a cselekmény pedig csak 1-1 részletet emel be abból, amit a korábbi filmben történt El Mariachival. Annyi az egyezés, hogy van ez a magányos exgitáros, átlőtt bal kézzel, akinek a nőjét kinyírták - ahogy a film elején egy flashback elmondja nekünk. Ennyi. A továbbiakban erre nem is térek ki: irreleváns összefüggéseket keresni azzal a filmmel.

A cselekmény durván: egy Bucho nevű pasas emberei valamiért megölték Mariachi szerelmét. Bucho drogban utazik, összes embere hóhér, és részben a városlakók révén csempészi az árut. Mariachit legújabb kocsmai vérfürdője után egy Carolina nevű nő elbújtatja. Mikor újratalálkoznak, a nő könyvtára leég, így a fickó vele + két társával folytatja hadjáratát, lelövi Buchót, majd lelép a gyönyörű nővel a kocsijában.

A Kill Bill óta nem láttam ennyire leplezetlenül hatásvadász, pusztán a stílusával villantani próbáló művet. Hangulata jócskán van; kísérteties, ahogy a kocsmai prológusban Mariachi barátja egy másik kocsmában tett vizitjéről mesél, és ugyanitt később az elhangzottak újra megtörténnek. Rodriguez olyasmit próbálhatott létrehozni, mint a Dollár-westerntrilógia, ahol szintén nem sok a kapcsolódási pont 1-1 rész között, csak a főhős egyezik.
Ami viszont igazán meglepő volt a számomra, hogy még a Rotten Tomatoes is 61%-os értéket állapított meg a Desperadónak. Ennyire jónak felnőtt fejjel már nem tartom. Erős túlzás, hogy megfelelően meg lett volna írva, a szereplők pedig annyiból állnak, hogy van 1 fontos dolog az életükben, elveszítik, és onnantól a tűző napon feszítenek, mutatós ruhában és/vagy egy kemény stukkerrel. Nem azt mondom, hogy nem festenek jól, ahogy ingerült arccal járkálnak és lőnek egymásra. Csak ez még kevés nekem ahhoz, hogy izgalmasnak tudjak titulálni egy történetet.

Hogy lehet az, hogy egy akármilyen porfészekben, ha van rendes könyvtár és szakszerű kórházi műtő, a rendőrség mintha nem is létezne? Bele tudnám magyarázni, hogy Bucho őket is lefizette; ahogy Carolina  szóvá teszi: "Mindenki megvehető." De akkor miért nem körözik El Mariachit? Kétszer is vérfürdőt rendezett nyilvános helyeken, és többnyire külső szemtanúk is voltak (pl. a fiatalok, akiket Bucho elzavar: "Nem látják, hogy zárva vagyunk, a kurva életit?!"). Akárhogy rejtegeti Bucho a drogügyleteit, egy kocsmányi véres hulla hangos szétlövését nem lehet szőnyeg alá söpörni. Akárhogy retteg egy kisváros, ennyire nem vak birkák.

Tudom, hogy ezek sokaknak mellékes dolgok, de számomra igenis jelentősek. Egy drogkereskedő meg egy rakás bérenc gyilkos önmagukban nem tudnák átvenni a rendfenntartók szerepét, legyen bármennyi pisztolyuk. Élhetetlen volna a város, nem tudna rendesen működni, és akkor nem láthatnánk olyasfajta jeleneteket, mint a nászmenet az utcán vagy a nyüzsgő terek, ahol főhősünk is ellépdel. Minek akarna akárcsak több száz lakos itt élni, ha ilyen "csempéssz nekem vagy szeretteiddel dögölsz" alapon működik az egész település?

Elég sok a véletlen abban, ahogy megtörténik, illetve nem-megtörténik valami. A meglőtten bujkáló Mariachi pont belebotlik ugyanabba a kisfiúba, aki mindig ott van 1-1 lövöldözése helyszínén. Mariachi nem lövi le Buchót a könyvtárban - vélhetően Carolina miatt -, így éppencsak nem tudja meg, hogy rég ismeri. És a nagy csavar, mikor megtudjuk, hogy Bucho Mariachi bátyja (Cesar, ha jól emlékszem). A "Bucho" tehát felvett név, és azért viseli, mert - most csak spekulálok - a drogüzletei miatt sok a potenciális ellensége, és ezzel is védi magát?
A részletekkel tényleg nem sokat törődnek Rodriguezék. Bucho és Mariachi mindketten úgy tudják, hogy egy ismeretlen valakire vadászik a másik személyében. Egyik egy nő emlékéért, a másik pedig mert a kegyetlen emberei leöléséért a gitáros ürge "a becsületébe gázolt". A becsület amolyan jelvény lehet a mexikói férfiak mentalitása szerint. Bucho az üzlethez felhasználja a helyieket, akik cserébe állandó és közvetlen életveszélyben élnek, ha őneki komoly rosszakarója akad? Nem kikövetkeztetni nehéz mindezt, hanem elnagyolt a gondolatmenet, mely alapján az egész helyzet felépül.

Mariachi háttérsztorija igencsak vékony. Zenész volt, de pár begőzölt bérenc lelőtte a nőjét és átlőtte a kezét. Miért is? Ennyitől én még csak általánosságban tudom sajnálni, hogy ezzel az emberrel ez meg ez megtörtént. Ha esetleg kinyírják valamelyik sarkon, jó, ez velejár. A személyisége annyi, hogy szereti a gitárt, jól bánik a lőfegyverrel és hívő. Az egyetlen jelenet, ahol szimpátiát keltett bennem, amikor dühösen összetöri egy gyerkőcismerőse gitárját. Mint volt zenészt, szíven üti, hogy az a fiú, akit futólag játszani okított, hetente cserélt gitárban segít elrejteni dílerek drogját. "Ez az apád gitárja?! És EZÉRT nem kell dolgoznia?!"

Ezt leszámítva nincs személyisége, tipikus túlpörgött pisztolyhős, akire a női főszereplő rányomulhat, és akitől a rosszfiúk hullhatnak. És a vétlenek? Miért lepi meg, hogy Bucho, akinek emberei a nyílt utcán büntetlenül ölnek, a városlakók elsúghatják, hol rejtőzik? "Megmondta neki, hogy a templomban vagyok!" Akivel csak érintkezik, az Bucho potenciális célpontja. Két gitárostársa is - akikről azt állítja, hogy "lerombolnák az egész várost" - van olyan hülye, hogy ugrik a telefonhívására, kiállni az utcára a géppuska-tűzbe. Azok a képsorok rettentő hamisak: a 3 amigo úgy pózol a pisztollyal, a golyószóró gitárral és a rakétavetővel, mintha nem is filmet látnánk, hanem videóklipeket.

Bucho engem valahogy a Piedonéból Ferdinando, a Báró alakjára emlékeztet: egy kényelmeskedő, fegyverrel hadonászó, emberei élete mögé bújó bugris, öltönnyel és borostával. Jóformán semmi karizmája nincs. Csodálom, hogy miután egy csoport embere közül egyet heccből kinyír, a többi két tucatot meg heccből kinyírni készül, azok őt nem lövik le. Vagy ezek csak a kevésbé bevált emberei, és van még elég őr a ház belsejében, akik még lojálisabbak hozzá? Buchót én nem tudom többnek látni, mint egy nyerészkedő kis akarnok, aki ellen csak idő kérdése, mikor lázadnak majd fel az emberei.

A legelképesztőbb, nyilván megint a "menő stílusra" fogott baklövés a leszámolás majdnem teljes kivágása. Bucho bejelenti, hogy lelövi Carolinát, kiegyenlítendő a számlát, hogy "tiszta lappal induljanak". A fivér előrántja a pisztolyt, lelövi és... fehérség. Mi lett a többi 5-10 emberrel, aki csövet szegezett rájuk? Azt hiszem, Rodriguez meg van győződve róla, hogy csak mert sok volt

• a vér,
• a golyó,
• a duma
• a lassítás,
• és a közelik Salma Hayek idomairól,

a végére a néző már unná ugyanazt látni. Nevezetesen, hogy Antonio Banderas megint szarrá lövi a díszes társaságot, akik persze őt sosem lövik létfontosságú helyen. Tényleg unalmas lenne. Akkor azonban a rendező vegye a fáradtságot, hogy ne elcsépeltre dolgozza ki a jelenetsort, ahol eldől a sorsuk. Ez  egyszerűen léha írás.

Ha leállítom az agyamat, és a fantáziámmal kipótolom a hézagokat, akkor talán már élvezhetőnek tudnám mondani a Desperadót. Stílusa az van bőven, de a tartalom gyenge, lyukacsosabb egy szétlőtt hullánál, és fürdik a klisékben. A szereplők pedig csinosan feszítő, de fantáziaszegény céltáblák, hiába dúl bennük a vér és a tűz. 

Deep Impact

Az egész cselekmény lefedhető így: Egy 10 km-es üstökös fog összeütközni a Földdel. Egy tudós felfedezi, egy riporter kideríti, az elnök pedig bejelenti. Egy csúcstechno-űrhajó megállítani indul, de csak több kisebb darabra törik, és azok érkezése gigacunamikat okoz. De túléljük, továbblépünk, vége.

Divatcikknek tartom a katasztrófafilmeket, de abból is az olcsóbbik fajtának. Úgy működnek, mint mikor az ember kénytelen valami gyorskaját összedobni a váratlan vendégnek:

1. fogj egy ütős természeti jelenséget;
2. áldozd a költségek nagyját, hogy minél élethűbb CGI-t kapjon;
3. tornyozd fel egy nagy válsághelyzet tipikus figuráit;
4. mozgasd felváltva őket egy akármilyen szimpla vagy harmatos szkript mentén;

és máris kész a gyors pénztejelő masina.

A Deep Impact készítése mögött ezt a hozzáállást látom. Magára a jelenségre csak az utolsó percekben kerül sor, a világvégét felvezető drámaiságon van a hangsúly - de csak a műsoridő alapján! Az egésznek a súlya valahogy elpárolog útközben, a tét nagysága nem érződik nagyobbnak, mintha mondjuk egy hurrikán csapna le az USA-ban.
Akárcsak pl. a V mint Vérbosszú és némileg a Fertőzés is, egymást klipszerűen váltogató képsorokban, általánosságban vázolja fel, milyen társadalmi következményei lehetnek egy ilyen sorscsapásnak - és abból se tárgyal elég aspektust. A fenti két filmmel ellentétben itt szinte alig van feszültség vagy komoly erőfeszítés, hogy hihetővé váljon a helyzet.

Nem beszélve arról, hogy megjegyezhető, egyedi vonását szintén nem találni sehol. A történet elcsépelt, a karakterek sablonosságukhoz képest is alig-alig cselekszenek konzekvens észjárással. Elijah Wood Leója még olyan tinédzser, akinek megvan a magához való esze.

Szíve hölgyének annál kevésbé: titokban összeházasodnak, hogy a lány is bekerüljön az új amerikai menedékközpontba, ahová egymilliót főt kijelöltek (egy részüket sorsolással!?!). A lány szülei nem jöhetnek, így nem követi az vadiúj férjét a biztonságba. "Szeretlek!!" Nem hiszem, hogy ez a csaj felfogja, mennyire ugyanaz a helyzet, mint 65 millió évvel ezelőtt.

Jenny, a legtöbbet látott szereplő a médiabéli Stanley Ipkiss: jóformán minden munkatársát hagyja, hogy lenézze vagy félvállról vegye, és alig-alig bír beszélni, mikor élő adásban tudósít az űrhajó küldetéséről. Amikor a nagy sztori besétál hozzá Beck elnök és testőrei képében, a nő zsengén követelőzik előtte, hogy felszólalási elsőbbséget kapjon.

Van egy kissé züllött ábrázatú apja, és egy elvált anyja, akiknek közük nincs a jelen életéhez. Van egy meghatónak szánt pillanat, amikor egy helikopternél lemond a kapott jogáról, hogy megmeneküljön, és apjáoz megy a tengerpartra, bevárni a szökőárat. Lehet, hogy ez a nő karriert csinált, de lelkileg még Leo barátnőjének szintjén rekedt. Csak azért marad a tinipár életben, és Jennyék nem, mert Jenny a tragikus főhősnő, akiért izgulnunk kellett volna.

Úgy vélem, a különleges űrsikló technikai felszerelései érdekesek és célszerű tervezésűek lettek. A legénység jellemrajzairól ugyanezt már nem mondhatom el. Nem látni semmit rajtuk, ami szakértelemre vagy tapasztalatra utalna, hiába ők helyezik el és robbantják fel az atomtölteteket az üstökösben. Egyikük szóvá teszi, hogy parancsnokuk csak azért vezeti őket, mert a kormány jelölte ki erre. Világválság idején azzal vág fel egy hivatásos űrpilóta, hogy szimulátorban már unták az ilyesmit?? Eszembe jut, mit felelne Nick Pulowsky erre A zöldfülűből: "Én meg utálom, hogy úgy viselkedsz, mintha a kiscserkészeknél lennénk!"

Végül: a megahullám látványa, ahogy egész partszakaszokat és metropoliszokat zúz szét az ár, nagyon pofás kinézetű. Két dolog van, ami valahogy mégis lejáratja ezt a szépen kivitelezett effektsort. Egy az, hogy A majmok bolygója idején 1968-ban még sokkoló volt a ledőlt Szabadság-szobor látványa, de A függetlenség napja premierjekor már klisének számított.

A másik: Morgan Freeman Beck elnöke a színészi játék Everest-pontja ebben a movie-ban. De valahogy nehezemre esik komolyan vennem a beszédeit. Ő hisz Istenben. Hisz a közrend fontosságában, hogy próbáljunk úgy élni, ahogy eddig, mintha nem lenne sokmillió halott heteken belül. Elképesztő naivitás kell azt hinni, hogy 2 év egy barlangrendszerben - amit elvileg a többi ország is utánoz - megoldja az átvészelést. Egy akár 1-2 km-es kisbolygó a földi élet nagyját kiirthatja: ivóvíz, élelelem, porfelhő, hőmérsékleti gondok meg hasonló apróságok. És ezen a felálláson az se kozmetikáz sokat, ha az óceánba csapódik.

Még éppen, hogy elmegy délutáni tévés kikapcsolódásnak. Jobbat nem tudok rá mondani, gyenge darab.

A Hírnök (Jeanne d'Arc - Az orléans-i szűz)

Jeanne d'Arc az európai történelem egyik legsajátságosabb alakja: paraszti sorból való lány, aki a középkorban hadvezérré avanzsált, pusztán mindennél erősebb hite, valamint egy sor korabeli tényező összejátszásának köszönhetően (Orléans fenyegetettsége, országot megmentő szűz legendája stb.). Valószerűtlen életpályája alkalmasint ideális nyersanyag egy mozifilm számára.

Gimnazista koromban nagy hatást tett rám Luc Besson ezen alkotása: sötét, kegyetlen és nyomasztó hangulatot árasztott magából. A főszereplő pedig olyasvalaki volt, akit gyerekkorától követtek a háború, a vész, a rettegés és a megmagyarázhatatlan képzetek. Itt találkoztam először filmben a Jeanne d'Arc névvel, és bár nem vagyok hívő, megragadta a képzeletemet a harcosnő élettörténete és a köréje épült legenda.

Amikor elkezdtem utánaolvasni a film hátterének, igencsak meglepett, hogy Besson voltaképpen lopott project-et rendezett meg, természetesen saját szájíze szerint módosítva. Kathryn Bigelow rendező már az évtized elejétől dolgozott egy Jeanne d'Arc-mozi elkészültén "Company of Angels" címmel. Idővel Besson is bekapcsolódott az előkészületekbe: ő kimondottan akkori élettársát, Milla Jovovich-ot akarta főszerepbe ('97-ben házasodtak össze). Mikor aztán Besson bejelentette saját "Joan of Arc" project-jét, az ügy perbe torkollott (ironikus párhuzam), ám Bigelow tervezetéhez egy nagy filmstúdió sem tartotta a hátát.

Mindez picit igazolja számomra, hogy felnőtt fejjel miért érzem sokkal rosszabbnak ezt a verziót, mint például

a Christian Duguay-féle művet, mely szintén 1999-ben érkezett. Besson verziója, ha az egészet nézzük, nem jól képzeli el Jeanne d'Arc mivoltát, és még azt a saját verziót sem meséli el megfelelően. Üresjárat és elvarratlan szál is akadnak bőven: szerintem indokolt lett volna kettévágni a filmet a reims-i koronázás mentén. 

Írtam már, hogy a történelmi hűség nem feltétlenül akadály nálam: Gerard Butler Attilájára sem néztem görbe szemmel, csak mert a film lazábban kezeli a tananyagot. Azt is megértem, hogy Szent Johannáról többféle kép is kialakult a közfelfogásban, még az elkötelezett katolikusok körén belül is. Szóval nem fogok itt azzal előhuzakodni, hogy "ez nem is így történt meg" vagy "kimaradt 1-1 jelentős történelmi esemény".

Magával a koncepcióval van komoly baj. Állítólag Besson és Jovovich el akart határolódni a történelmi dicsfénytől és a vallásos tisztelettől, ami Szent Johannát övezi, és magát az embert bemutatni. Ez így is célszerű, sőt örvendetes, hogy nem a Biblia-körnek készítettek több millió dolláros mozit. De ez meg a ló túloldala! Annyira igyekeznek Jeanne életének csodás vagy csodagyanús elemeit realisztikusan magyarázni - beleértve a híres víziókat is -, ami egy idő után ellentmondásba, sőt a vallatásos részre már komikumba hajlik.

Besson nietsche-i látásmódjában nincs Isten; nincsenek felsőbb (vagy alantasabb) entitások, legfeljebb hallucinációk, kényszerképzetek. Mindez csak a mi agyunk által teremtett vizuális placebo. Ebben a világban nemcsak "nem valószínű", hanem "eleve elrendeltetve kizárt", hogy bármi transzcendens valóban létezhet. A rendező - aki maga is francia születésű - egész stílusából nem az elhivatottság, hanem az arrogancia süt: "én most irgalmatlanul deheroizálom Szent Johannát! Nincs itt semmi magasztos, semmi hősies, csak festői képek és káprázat! Egy bosszúvágyó nő áltatta magát, s egész hazáját beetette, muhahahaa!"

Jeanne bűntudatának fizikai kivetülése azt kérdezi: "Hol végződik a fájdalom, és mikor kezdődik az élvezet?" Kicsit átfogalmazva ez Bessonra is vonatkozhat: "Hol végződik a lazán kezelés, és mikor kezdődik a hanyagság?"

Ha ennyire ragaszkodik egy direktor, hogy minden megmagyarázható és körülhatárolható legyen, minek kell eleve valós dolgokat lebutítani? Nem megmásítani: túlegyszerűsíteni! Itt Jeanne motivációja csak egy képzetsorozattal cukormázolt bosszú, mert gyerekként látta, amint nővérét Catherine-t megerőszakolják és megölik. Az igaz, hogy mindez mélyen belemar egy gyerek lelkébe. De Jeanne élete érdekesebb és összetettebb, semmint hogy a végére csak ehhez lyukadjunk ki, mint a lány életét és a cselekményt elindító szikrához.

Röviden: a motivációja elcsépelt és kevés.

Károly, a dauphin sem az a nagylelkűnek mutatkozó, ámde köpönyegforgató herceg volt itt, akinek legtöbbünk elképzeli. Helyette csupán egy folyton kényeskedő pojáca: "Kénytelen leszek döntésre jutni.", "Hívják ide a varrónőt, nem kapok levegőt!" "Ez lenne a koronám?? Nincs valami királyhoz méltóbb?"  Semmi tisztelnivaló nincs benne, és abban a korban ez veszélyes hiányosság egy királynak is. Károly annyira ingatag és bizonytalan, ami már saját udvartartása előtt is bőven lehet szánalmas.

Még az is átlátszó, ahogy a filmben megálmodja a cselt: lássuk, hogy a "hírnök" így is felismer-e! Akit a helyére ültet imposztorként, olyan riadt arcot vág, hogy sajnos piszok könnyű rájönni a csalafintaságra.

Kedvenc megjegyzésem tőle az alábbi kifakadás:

"Átkozott angolok! A párizsi Notre-Dame-ban kellene tartani a koronázását, mert az nagyobb és előkelőbb!"

Hát nem tudom, dauphin: nekem a reims-i katedrális elég monumentálisnak néz ki belülről, még a saját várpalotádhoz mérten is.

Károly anyósa nyilvánvalóan a legtöbb vezetői kvalitással, legszélesebb perspektívával rendelkező figura. "Ön is tudja, milyenek az egyszerű emberek. Készek bármilyen próféciát elhinni." 

Egy középkori hiedelem szerint a szűz lányok testébe nem férkőzhet be a gonosz, így ez támpontként szolgálhat, hogy valaki hiteles hírnök-e. Nem ártott volna megemlíteni: enélkül ugyanis furcsa, hogy kb. 5 percet áldoznak a műsoridőből Jeanne szüzességének bizonyítására, amolyan pluszismeretként.

Rouen.

A XV. század egyik legbőbeszédűbb jegyzőkönyve készült az eretnekségi perről. Besson nyilván nem egy mély gondolkodó, így nem fog túl sok részletet kiragadni innen. Hanyagoljuk az uncsi kérdezgetős részt! Térjünk csak rá a darkos és izgi részre, ahol Jeanne lassan becsavarodik, sőt egyik nem létező agyszüleményével perlekedik!

Nem mondom: a sötét cellában játszódó, zeneszegény jelenetek a Lelkiismerettel hatásosak. Dustin Hoffman az összes szereplő közül a legjobb alakítást adja: egyszerre félelmes és megbékítő jelenség, sajátos kreatúra. Van is logika abban, ahogy a teremtmény rávezeti Jovovich Jeanne-ját, amire a bírák nem tudták: hogy bűnös, hogy hazudott magának, királyának és a francia népnek, valamint vér tapad a kezéhez.

Igen erős horrorbeütése van az egész produkciónak, ami kétségkívül súlyossá és kellően rideggé teszi a látványvilágot:

• Gyerek-Jeanne idegesen bújkálva látja, amint nővére, Catherine gyomrát karddal felhasítja egy angol katona, csak hogy nyugton maradjon, míg hág rajta egy keveset.
• Az orleáns-i csata közben nyíltalálat éri, és lassított montázsban visszazuhan a francia katonatársaira.
• Majd a sűrű ködben sérülten odamegy zászlóval a csatatérre, mikor az angol parancsnok gúnyolódott rajtuk.
• Vagy ha mást nem, felhozhatjuk a máglyahalált.

A csatajelenetek során a brutalitási skála egészen széles, vér mennyiségében is megközelíti mondjuk A rettenthetetlent. De az időelosztással gondok vannak: Jeanne gyerekkora kicsit túl hosszúra nyúlik, a tárgyalása pedig nagyon összecsapott. 
A frontvonalon játszódó részek helyenként határozottan ráérősen zajlanak. Jeanne-nak nehezen megy a parancsnokok bizalmának elnyerése, hisz Istennel magyaráz meg minden döntést. Őszintén szólva tényleg idegesítő modorban ágál az igaza mellett.

Harcostársai közül leginkább a folyton káromkodó La Hire kapitány kedveli meg Jeanne-t. Mikor a belelőtt nyíl kihúzása után elalszik, a fickó elmondja, hogy a seregben már élő ajándéknak, sőt némelyek szentnek tartják. Felvidított ez a dialógusrészlet:
"Én akár a Pokolba is követném." 
"Elmennél odáig, ha megkérne rá?"
"Persze. Hiszen már jártam ott."

Milla Jovovich nem jó erre a szerepre, bármennyire állítja, hogy lelkesedett a lehetőségért. Fizimiskáját nem tudom megfeleltetni Johannáéval. Tehetségét is vitatnám: sem gesztuskészlete, sem az arcmimikája nem választékos. Az pedig már emberként vet rossz fényt rá, hogy kétszer is olyan direktorhoz ment feleségül, akik aztán mozifilmek főszerepébe igyekeztek tolni őt. Természetesnek nem mondható módon láttatja, hogy mikor éri Jeanne-t áhítat, indulat vagy elégedettség. Mosolya majdnem olyan hamis, mint Kirsten Stewarté az Alkonyatban.

Mégsem az ő színészi játéka a legnagyobb banánhéj. Hanem hogy karakter, akit alakítani próbál, egyszerűen nem "Joan of Arc". Legalábbis nem az, ahogy véleményem szerint legtöbben elképzeljük az illetőt. A hadjáratai kezdetén (és Reims után) a tinédzser leányzó itt hisztérikus szentfazékként bizonygatja, hogy ő Isten hírnöke, és kapjon mihamarabb sereget a keze alá. "ÉN nyugodt vagyok!! Isten az, aki dühös!" Megint a túlegyszerűsítés. Hol van a szerénység, a humánum és a kedvesség, ami jellemezte őt? Alázatot is csak akkor egyszer mutat, mikor fogadásakor pengék szegeződnek a torkához.

És a morbiditásig szelektív a memóriája, hisz arra azért aktívan emlékeznie kellene, ha a kardját egyszer kiabálva beledöfi az egyik angol katonába. Hagyjuk a történelmet; a ráció hiányzik az elgondolásból.

Pierre Cauchon püspök sem az a kételkedő, pusztán "az anyaszentegyház oldalán álló" főpap volt. Aki kész lett volna a kivégzését megszakítva megmenteni és személyesen meggyóntatni Jeanne-t! Ez még kitalációnak is erős.

Az írott vallomás és kényszerű aláírása valóban megtörtént, de mélyebb jelentése volt. Csak muszáj a történelemhez nyúlnom: Jeanne d'Arc a papírra egy körbe írt keresztet rajzolt, holott tudjuk, hogy le tudta írni a nevét. Nem hitt abban, amit aláírt, és így tiltakozott az igaztalanul kicsikart vallomás ellen. Nem pánikból vonta később vissza, hanem mert eldöntötte: inkább meghal, minthogy megtagadja mindazt, amiért addig életében harcolt. Ez azért így értékes többlet. Bessonnak vagy nincs érzéke a dramaturgiához, vagy egyszerűen dicsekedni akart vele, hogy ő hozta létre Jeanne d'Arc modern hollywood-i kiadását.

Catherine megerőszakolása remekül párhuzamba állítható lett volna Jeanne-éval. Igen: mikor az aláírás révén Jeanne büntetése várfogságra módosult (a visszavonásáig), betörtek a cellájába, ruháját letépték, haját pedig leborotválták.

Apropó: hová lett Jeanne családja? Jovovich-nak, ha jól emlékszem, nincs velük közös jelenete. Évekkel a kivégzése után édesanyjának sikerült kieszközölni, hogy lánya perét újratárgyalják: Jeanne-t utólag ártatlannak nyilvánították, Cauchon pedig áldozata bőrébe került, mint eretnek. Ez is érdekfeszítő összefüggés lehetett volna, ha Jeanne ártatlanságának legalább az esélyét meghagyja a rendező, hogy szorítani tudjunk a megmeneküléséért!

Így magában is tetszik a máglyajelenet, és hogy a film Jeanne életével együtt szűnik meg, mintha vele együtt halnánk meg, és tűnnénk el az örök semmibe. Másrészt viszont: ugyanezt bármelyik emberi lény élettörténetével meg lehetne csinálni. D'Arc történetéhez ez nem tesz hozzá semmi extrát, csak egy gyanúsan egyszerű módszert kínál a hatásos lezáráshoz.

Még annyit: a kezdő és befejező narrációs szöveg mutatós keretet ad a filmnek: ez a legsötétebb francia időszak, és csak egy dolog segíthet: egy csoda. Aztán megismerjük a gyermek Jeanne-t, akit minden tragédia csak még konokabbá és önzőbbé farag.

"Na ezt nevezem én istenverte csodának." (La Hire)

A Besson-változat tipikus "sokat markol, de keveset fog" kategória. Tartalmát félkészen megírva nyújtják 2 és fél órára, miközben félreértelmezik a központi karaktert. Besson és Jovovich nem lecsupaszítják a mítoszt, hanem szinte megnyúzzák Jeanne d'Arc karakterét. Az ő élete a társadalom hétköznapjai, a korabeli borzalmak és a transzcendens élmények közegében telt egyszerre. Ez a film jóformán csak a borzalmakra figyel, mintha realista horrorfilmet akarna adni a kimondottan gore-fan nézőknek.

Ahogy mások is írták előttem, a film képi világa elismerésre méltó: a díszletek, jelmezek és az ostromok gyönyörűen lettek ábrázolva. Néhány roppant szuggesztív, fantasztikusan fényképezett jelenet fordul elő benne. De mindez csak a látvány. A cselekmény Szent Johanna jelentőségéhez képest kis kaliberű és szokványos panelekkel operál.

Azonkívül kikerekítetlen: Jeanne compiégne-i fogságba esése után szinte minden addigi fontosabb szereplő eltűnik a filmből. Károlyról még egyszer látjuk, hogy visszatartja a kiszabadítására gyűjtött váltságdíjat, és annyi. Így a sok csonkolt vagy megmásított történetelem már nem fogható másra, mint a hatásvadász rendezésre.

Egy közepesben állapodok meg.

Drakula halott és élvezi

Leslie Nielsen a Csupasz Pisztoly filmek után főleg a paródia műfajában vállalt mozifilmeket. Voltak köztük jobban és rosszabbul sikerült alkotások. A Drakula halott és élvezi nálam az utóbbival felcímkézett zsákba pakolandó. Nem találtam sem viccesnek, sem érdekfeszítőnek, a vicckészletéből pedig kézfejen számolható azon poénok száma, melyek mosolyra késztettek.

Formailag ez az 1992-es Dracula paródiája, sőt ahhoz hasonlóan jórészt az eredeti regény történetét követi. Legnyilvánvalóbb jele ennek a parókasüveg, amit Dracula gróf a bemutatkozásakor és a báli ünnepségre való érkezésekor visel. Nem meglepő módon a vígjáték legtöbb kedvelője az eredeti mű rajongói is, annak humoros tartozékaként kezelik.

A sztori nagyjából ez: Drakula egy Renfield nevű vendégét megbabonázza, és elmegy Angliába. Ott vámpírrá fertőz két szűz hölgyet, Lucyt és Minát. Egyikük gyámja, a szanatóriumigazgató Dr. Seward kihívja Dr. Van Helsinget, az okkult tanok nagy ismerőjét. Leleplezik Drakula vámpír mivoltát, ő Minával elmenekül, Van Helsingék szembeszállnak vele, Drakula meghal Renfield sokadik baklövése miatt a végén.

Leslie Nielsen a visszafogott színpadiasság s a humor egyvelegével egy kissé ügyetlen, de jelenléttel bíró Drakulát hoz létre. Örülök, hogy nem vette olyan gyengeelméjűre a figurát, mint amilyen Renfield karaktere. Drakulának még humoros átiratnál is kell, hogy legyen modora és tekintélye, különben már a lejáratás szintjéig túlmenve karikizálná Gary Oldman Draculáját (Christopher Lee hajdani alakításáról nem is beszélve.)

Akármilyen igyekezettel egyensúlyoz Nielsen a dráma és a humor között, semmiképp - legalábbis nekem - nem voltak humorosak a botlásai. Mel Brooks filmje két szék között a pad alá esik: túl komolykodó a légköre vígjátéknak, horrordrámaként pedig messze túl forszírozott. Dracula - és még úgy talán Dr. Van Helsing alakja - az, akinek van tartása.

Van Helsing Dracula ellenfele a cselekményben, ő eszeli ki ellene a tükörcsapdát a bálon. Viszont a dialógusai többségében a pláne, hogy jókora körítéssel a vámpírizmusról szóló közhiedelemket hangoztat, mint a karó, a fokhagyma és hasonlók. Róla is elmondható, ami magáról a műről: túl száraz, hogy nevetessen, és túl fontoskodó, hogy komolyan vehetővé váljon.

Mindenki más személyiségtelen tucatfigura lett, függetlenül, hogy a film mennyire hasonlít a kifigurázandó Dracula-sztorira.

Renfield zavarodott, idétlen viselkedése leírhatatlanul idegesítő jelenség benne, rendszeresen affektál, "gazdája" minden parancsát szinte direkt elrontja. Egyszerűen szánalmas! Végig reménykedtem, hogy esetleg Drakula végez vele, mert már nincs szüksége rá! Vagy elhamvad a reggeli napfényben, mint Drakula a saját rémálmában! És bármilyen furcsán hangzik: súlyos írói baklövésnek tartom, hogy épp a tipikus idétlen segéd/szolga kell okozza a film legjobb karakterének, egyben a címszereplőnek a pusztulását.

Vicc bőven akad a filmben, de ritkán látta el elsődleges feladatát, hogy valóban nevettetni tudjon. Összesen 3 poén fordult elő az egész filmben, ami felvidított:

1. Amikor 10 perc eltelte után Renfield véletlenül megvágja az ujját, és a bőségesen spriccelő vérrel úgy keni be magát, mint a hamburgert a szósszal. (Ezt a vérspriccelős poént egyébként még egyszer elsütik a filmben, de az közel sem volt vicces.)
2. Van Helsing bontanikai órája, ahol direkt kikészíti az orvosi hallgatókat.
3. Mikor Dracula Minát hipnotizálja, az azonban nem a bejárati ajtón megy, és nem ki: "Mina! Bementél a gardróbszekrénybe!"

Rövidebben: egy unalmas, eseményszegény, az érdekességet és a meglepő dolgokat messzire elkerülő vacakként értem meg a Drakula halott és élvezi-t. A viccek 99%-a vagy erőltetett csetlés-botlás, vagy szóbeli egysorosok, amikből hiányzik a szellemesség vagy az energia, pl. mikor Lucy a mellei mutogatásával próbál csábítgatni, vagy ahogy egyes szereplők mindig felbuknak valamin. És minél inkább erőltetik valamely poént, annál fárasztóbbá és idegesítőbbé válik a nyomon követése.

Semmit nem találtam, aminek bármi köze lett volna az eredetiséghez vagy a velős humorhoz. A történet lapos, a poénkészlet pedig agyonhasznált és bűzlik a klisétől. Leslie Nielsen alakítása az egyetlen dolog, ami stabil értékkel bír benne. 

Alkonyat 4. - Hajnalhasadás (1. rész)

"Nahát, én azt reméltem, ismeri a tréfát! Végülis: maga vette feleségül!"

(A Maszk)

  

1. Végigizgult esküvő és mosolymaraton.
2. Sokszori nekirugaszkodással csiszolt nászéjszaka.
3. Vámpírférjtől fogant magzat.
4. Durva szervezeti károsodást okozó terhesség.
5. Farkasfalka paranoiája a kicsi miatt.
6. Összefogás a kismamát szerető 2 férfi közt.
7. Szülés közbeni halál, majd feltámadás. 

Most, hogy összefoglaltuk a cselekményt, jöjjön a review.

Stephanie Meyer regénye amolyan rózsaszín Rorschach-teszt. Az olvasók a szépen hangzó sorok végigkövetése közben vizualizálnak egy love-storyt, és onnantól minden romantikus felhangú szószerkezet, könyvbéli fejlemény csak táplálja a tetszőlegesen kialakított képzetsort. Váltogathatóak nemcsak a leírt időszakok, de az elképzeltek is, megváltoztathatjuk, melyik figura helyében és egyéniségével szeretnénk átélni az olvasott időszakokat. 

Ez a vizualizációs technika előttem sem idegen, kiskorom óta alkalmazom. De a Hajnalhasadás olvasása során semmit nem találtam a sorok között, ami a fantáziámat meg tudta volna ragadni. Igen: ez az egyetlen olyan Twilight-epizód, amire egy budapesti könyvesboltban a Ráday-utcánál rászántam az időt, hogy végigolvassam. És miután az élőszereplős verziót is láttam, már értem, hogy a Breaking Dawn-t miért tekintik a legtöbb net-portálon a leggyengébb epizódnak. Az origo.hu a filmről szóló cikkét úgy indította: Alkonyat - Hajnalhasadás 1. - Véres az út a pelenkáig.

Meyer, mint a regény kizárólagos alkotója, a műveiből készült mozgóképes munkákba is aktív beleszólási jogkörrel bír. Nyilvánvalóan az volt a fő célkitűzése, hogy a filmek szolgai hűséggel tükrözzék a forrásanyagot, így aztán a producerek közt is helyet kapott. De ha a forrásanyag nem képes felülvizsgálni saját témáját, hanem csak a divatra és a popularitásra apellálva íródik, abból nem lehet jó filmet készíteni. Lehet, hogy Best-sellerré válik, de mozik nyersanyagaként újra kellene gondolni teljesen.

A 3 központi színésztől kerestem 1-1 nem-Twilight-movie-t, és azokban is megtekintettem őket, hogy ne vádoljam őket igazságtalanul, mert karaktereik rosszul- vagy alulírtak. Most már nyugodtan írhatom: egyikük sem tehetséges. Kristen Stewart továbbra is haloványan játszik Bellát, azaz immár Izabella Swan Cullent, az örök manipulátort. Megfigyeltem, hogy Stewart fokozott érzelmességnek próbálja beállítani, amikor egy pontba néz, és nyitva hagyja a száját. Az egész saga időtartamából a szülés alatt mutatja fel a legjobb színészi alakítását.

Pattinson és Lautner; őszintén, már komolyan az az érzésem, mintha ugyanazt ismételgetném róluk. Nem tudnak játszani, csak 1 arckifejezést tudnak érzéssel mutatni. Mosolyuk rozsdás. Pattinson az esküvő és az Esme-szigeti nászúton próbál vidám arckifejezéseket vágni, amitől azonban csak még inkább élő-halottnak tűnik. Micsoda szerencse, hogy Bella váratlan terhessége miatt megint komoly arckifejezést kell felöltsön!

A nászúton ütközik ki először és ordítóan, hogy ez a rész is meghitt pillanatokat próbál teremteni, de a melegség és a gyengédség mindig száraz. Elnézést kérek a rajongóktól, de már azt csodálom, hogy a színészeknek megvolt a gusztusuk bevállalni az ágyjeleneteket. Nemcsak giccsfürdetett összhatást adnak, hanem sokszor bizony infantilis a beállításuk:

1. Bella idegeskedik, mert ez lesz az első alkalom. Felfedezi, hogy a túlbuzgó Alice - aki a ceremónia körül szinte SPM-fokozaton serénykedett - lecserélte a fehérnemű-tárát.
2. Élénken emlékszem a könyvből, mikor Bella ruhátlanul, a telihold fényénél megy oda Edwardhoz a vízbe. De mikor a kiderül másnap hogy az ágyban Edward túl heves volt, és megsebesítette, Bella elkezdi unszolni, hogy csinálják újra, neki tökéletes volt!
3. Mrs. Cullen a sakkozástól a hiányos öltözékig mindent bevállal, hogy meghittséget teremtsen, és Edward kineveti a nőt. Ahogy én is. 

A fő konfliktusra 1 óra elteltével kerül sor: Bella valahogy teherbe esik Edwardtól, a félvér gyermek pedig egyre jobban roncsolja a szervezetét. Ha már idáig kicentiztem a cselekményt, akkor sorra megyek az egészen.

Hogy Meyer mennyire nem jó író, az több aspektusban is tetten érhető a "saga" egyik legfontosabb pillanata körül. Először itt van ez az érthetetlen pánikgyűlés a vérfarkas-klán részéről. Vegyük csak sorra: a Cullen-család annyit tud a nászútról hazasiető párról, hogy a magzat nem ember, és árt az anyának. A falka vezetője és legtöbb tagja le akarják ölni Bellát, hogy a magzat - bármi is legyen - ne szülessen meg. Vámpírtól fogant, ki tudja miféle ördögi szerzet lehet! Jacob és a farkasfalka alfalfa alfahíme morgóversenyt rendeznek, egymásra meredeznek, és Jacob végül elfut, és a Cullen-házba megy, vigyázni Bellára természetesen.

Tény, hogy egy félvámpír csecsemő - irányítatlan vérszomja miatt - veszélyes lehet 1-2 emberre. De egy egész vámpírcsaládra? Maga a helyzet - kínlódó Bella, őt védő Cullenék az átállt Jacobbal - még izgalmas is lehetne. Ha mondjuk a falka tagjai használnák az eszüket, a falka szabályrendszere tisztességgel ki lenne dolgozva, és a gyerek veszélyfaktorát nem akarná túllihegni a forgatókönyv.

Egyetlen valóban ütős aspektus fordul elő 2 óra alatt: Bella biológiai lerombolódása. Minden mástól különvéve: a sorvadtsága egészen hátborzongató, és ezt a 4 film során most először tudom elmondani bármiről. Állapota egyre  romlik, nem tud rendesen enni, az abnormális tempóban fejlődő embrió (kb. 2 hónapig tart a terhesség) elszívja a vérét, és több csontját szabályosan eltöri.

A 4. Alkonyat akarva-akaratlanul felhívja a figyelmet egy olyan témára, ami leányregény-standardok között féltabu: a fogamzásgátlás. Bella megtiltja az abortuszt, s ezzel immár önpusztító méreteket ölt az önzése, a másokra akaszkodása. Igaz, hogy a szerettei közül egy sem számít emlékezetes karakternek. Legkedvelhetőbb még úgy Bella apja, legrosszabb pedig a tőle elvált, Transformers 2.-be illő anyuka. Ám a esetleg akadna köztük háromdimenziós szereplő, akkor az a személy biztos, hogy több szimpátiát keltene bennünk, mint a női protagonista.

Ugyebár Bella szíve leáll a szokottnál nehezebb szüléstől, amit a szakavatatlan férje vezényel le. Edward el lehet keseredve, hogy harapdálja, holott ő maga közölte: a vámpírrá változtatás nem kelt életre egy már halott személyt. Még haldoklónál se biztos, hogy működne. Ehhez képest Edward figyelmét szemmel láthatóan kissé sokáig eltereli a gyerek nézegetése.

A "bevésődés" folyamata pedig a jelenet abszolút fejlövése. Jacob elvileg meglát valami csodálatraméltó értéket a gyerekben, ezáltal létrehozva a "belevésődést", ami a falka számára sérthetetlen személlyé teszi őt. Nem is az zavaró ebben, hogy trehányul van elővezetve. Maga az elképzelés ficamos: sokak véleménye szerint ez a sztorielem erősen pedofíl sugalmazású.

Miért megy Carlisle, a Cullen-klán egyetlen orvos ismerőse vadászni, amikor nyilván sokkal nagyobb szükség lenne rá Bella közelében? Ed és Jac szerinte alkalmasak bármilyen szülés levezetésére? Nem; ez azért picit bonyolultabb feladat, mint azt egy Baywatch-epizódban David Hasselhoff bemutatta a malibui tengerparton.

Bár kerete nincs a produkciónak - vagy kellően tömör cselekménye, ami indokolná a kettébontást -, legalább jól választották meg a cliffhanger pillanatot: az átváltozott Bella ébredése. Bill Condon rendező a klinikai halál állapotát felhasználva flashback-eket hoz gyors ütemben a 4 filmben addig történt "fontosabb" momentumokról. Utoljára a Fűrész-filmekben láttam ilyen hirtelen rángatózó, múltba kalauzoló képeket. Egyszerűen nem azt olvasom ki belőlük, hogy ez meg ez átvillan az ember agyán, miközben élet és halál közt lebeg.

Aztán Bella szervezete kibírja a fertőzést, újraindulnak a testfunkciók, és immár vérvörös szeme felpattan.

A nappali fényben a vámpíroknak nem ezüstösen kellene világítaniuk? Mert bár a többségük mosolygósan mond köszöntőbeszédet az ifjú párnak, ennek azért látszódnia kellene.

Meditáltam rajta, hogy a cikk címét Alkonyat 4. - Hajnali hascsikarás néven jelentessem-e meg. Semmi lényeges nem történik benne; a drámától a meghittségig az összes eleme funkcióképtelen. Az Újholdhoz képest picit kevésbé ráakaszkodó, kevésbé depresszív. Nem tudom biztosan, hogy amik Bellával történnek a filmekben, azok az átlagos tinilány problémáinak a felnagyított metaforái-e. De ha ez volt a szándék, akkor már a tervezőmunkánál elrontották a dolgot. Újabb szemét a szériából.

J. Edgar

 

J. Edgar Hoover. Az FBI alapítója és 48 évig vezetője. Az amerikai bűnüldözés megújítója. Valóban akként is mutatja őt be Clint Eastwood tavalyi rendezése. Hoover történetét jórészt életpályája lediktálásán keresztül ismerjük meg, 1919-től '72-es haláláig.

Hoover egész élete a nemzetbiztonság körül mozgott. Hadakozott anarchisták, kommunista bevándorlók, polgári radikálisok és gengszterbandák ellen. Személyi asszisztense, Helen Gandy, és jobbkeze, Clyde Tolson élete végéig segítették őt.
Fiatalkorában nem volt jellemző a hatóságokra a tüzetesebb nyomozói munka:

• Nem volt egységes adatbázis,
• nem vettek ujjlenyomatokat a tárgyakról,
• a tetthelyeket nem kerítették el,
• még nem hozták létre az első igazi szövetségi labort,
• és a helyszíni bizonyítékok többnyire a kukában végezték.

Nagyon hamar kitűnik, hogy Edgar mennyire paradox jellem:

• Minden hazafisága mellett is kész megkerülni a törvényt, ha arra van szükség.
• Tiszteli feletteseit, de volt rá példa, hogy saját elnökét zsarolta meg.
• Elkötelezett hazafi, de dicsvágyó és konok is.
• A fizikai képzettséget igen fontosnak tartotta, közben viszont deviáns hajlamokkal küszködött.
• Ellenségesen gondolt úgy Martin Luther Kingre, mint a Ku-Klux Klánra.
• Nagyformátumú, eredményes karriert épített fel, de sosem lelt megnyugvásra, és 1-2 közelebbi ismerőst leszámítva teljes magányban élt.

Különösebben nem fogom részletezni, mennyire hiteles a mű. E tekintetben nem lehet rosszat mondani róla.  Eastwood a korszak, DiCaprio pedig Hoovernek az ábrázolását is precízen kivitelezte, akár fiatal, akár idős korában megjelenítve őt. Idős kori sminkje meglepő és hatásos. Ha a J. Edgar egy ismeretterjesztő csatornán, mint mondjuk a Viasat Historyn menne, garantáltan megnézném, és a téma iránt érdeklődő barátaimnak is ajánlanám.

Mozifilmként azonban csak mérsékelt alkotásnak tartom.

Mielőtt valaki azt vágná a fejemhez: nem, nem a robbanásokat, a hosszú üldözéseket meg a hasonló akciófilmes kellékeket hiányolom. Ezek mellőzése A tetovált lányban sem zavart (bár nem állt példa nélkül). Komplett badarság lenne egy életrajzi drámától számon kérni, hogy nem elég pattogós. Nem ez a problémám vele.
Ez a film számomra egy nagyon ritka esetnek számít hollywood-i filmográfiában: hiteles, de életszegény. Alig érezni benne a hajtóerőt, hogy többről van szó, mint megtörtént esetek dokumentumszerű feltornyozása. Ez a film nekem egy aktapolcként maradt meg. Csak helyenként hitetette el velem, hogy ott és akkor történnek benne az események, vagy hogy a többi karakter Hooveren kívül motivációkat követve él és cselekszik. Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok.



Clint Eastwood munkája igazán részletgazdag, és társadalomkritikát is magában hordoz, többek közt a hivatali személyek kishitűsége, a közvélemény rajongó természete kapcsán. Nekik sztárhősök kellenek, a biztonságukért folyó kriminalisztikai munkát nem sokba nézik. Hoover maga jelenti ki a róla cikket író Smith ügynöknek: ha ő és társai nem serénykednek úgy, Smith talán egy kommunista hazába születik.
Hogy egy főszereplő visszaemlékezései adnak keretet a történetnek, rég nem újdonság, rengeteg produkció él ezzel az elbeszélési módszerrel. Ha a "jelen" és a felidézett múlt idősíkjai váltakoznak, azzal jó esetben elkerülik, hogy a néző unottan legyintsen, mondván: "á, a múltban úgyse lehet nagy baj, hisz a "jelenben" megvan, ami fontos". Érdekelnie kell a nézőt a folyamat, amit a film során végigkísérünk. Nem az a gond, hogy unalmas lenne a film, hanem hogy nincs benne feszültség. Ami személyes dráma előfordul benne, az rendszerint vagy túl fakó, vagy túl izzadtságszagú (pl. Hoover letépi nyakáról anyja gyöngysorát).

Látjuk Hoover előrejutását, felmerülnek fontosabb ügyei (Dilinger, Babaarc, a Lindbergh-gyerek eltűnése), meg sok más is az életéről. De ezek a részletek csak monotonon követik egymást, kevésszer figyelemfelkeltőek, és nem is látni köztük más összekötő kapcsot, minthogy: ez meg ez történt Hoover életében. Nem látom, mi mozgatja a filmet a puszta időn kívül. Nem találom a két idősík váltogatásában a rendszert: hol egy ideig idős Hoovert látjuk, hol hosszabban a fiatal Edgart, és ez így megy egész az utolsó fél óráig.
A film 132 perc stáblista nélkül; ez szerintem kb. negyedórával több, mint amire szükség volna. Nem amiatt, ami speciel abban a részében szerepel, hanem mert a film tartalma nem elég tempós. Eastwood elég öncélúan válogatja ki, mi kerül a filmbe, és mennyi figyelmet kap. Időnként határozottan olyan, mintha a minél több történelmi ismeret behozatala fontosabb lenne neki, minthogy súlyozza is azokat.



És itt vannak ugye a filmben a homoszexuális utalások. Függetlenül, hogy személy szerint visszatetszőnek tartom magát a jelenséget: mi köze van ennek Hoover jelleméhez vagy életművéhez? Mire föl nézzük végig azt az izzasztó jelenetet, mikor Edgar és Clyde között elcsattan egy csók? Oké: mindez lehetséges magyarázatot ad, hogy Clyde miért tartott ki mindvégig Edgar mellett, és miért volt a legfontosabb bizalmasa.
Ám ha ez a vonzalom pusztán bizonyítatlan pletyka, akkor nem látom be, mivel indokolja ez jobban Hoover bizalmát Clyde felé, mint a barátság. Mint az, hogy talán nézeteik, lelki alkatuk és elveik megegyeztek, és attól lettek aztán szoros társak. Valamit nyilván nem veszek észre: Hoovert leszámítva egy ember motivációit se tudom tetten érni ebben a szürkésített képes krónikában. Még talán Naomi Watts Grandyjénél esetleg: azért tart ki végig főnöke mellett, mert tiszteli, és elhivatott a munkájuk felé. Ezért a végén Hoover őrá bízza személyes aktája megsemmisítését, nehogy az azokat kerestető Richard Nixon kezébe kerüljenek.

A keresztöltözködős jelenet anyja szobájában elég kísérteties (ahogy az is, mikor Tolson rátalál Hoover holttestére). Maga DiCaprió ezt nyilatkozta:

„Az emberek még mindig azt hiszik, hogy J. Edgar Hoover női ruhákat hordott. De ez teljes képtelenség. (...) Ez a sztori egy olyan nőtől ered, akinek férjét az FBI tette hűvösre és így akart bosszút állni Hooveren. Ő tudott ezekről a pletykákról, az egész karrierét végigkísérték.”




Messze a legfelrázóbb számomra az volt, ahogy Hoover intézkedéseit bemutatják, első razziáitól médiasikerein át a nyilvános bírósági meghallgatásaiig. A nyomozóiroda átszervezésekor azonnal megszabadul attól, akit nem talál maximálisan megfelelőnek. A beszédei, a másoknak címzett szövegsorai egytől egyig pengeélesek és kemény mondanivalóval rendelkeznek:
"...Nem kerülheti el az igazságszolgáltatás legfontosabb szabályát: azt, hogy nem lehet megúszni!"
"Ha egy társadalom közömbös, és nem hajlandó tanulni a múltjából, akkor vége!"
"...És mindezt a kis Lindy nevében kérem önöktől. (...) Ha nem tudjuk visszajuttatni az otthonába, akkor mire vagyunk jók?"




A J. Edgar egy komoly, de fakó életrajzi produkció. Vannak hatásos pillanatai, ám ismeretterjesztő műsorként valószínűleg sokkal többet adott volna, mint mozialkotásként.