"Ne félj kicsit nagyobbat álmodni, drága!"
Talán Az Ébredő Erő óta nem múlott olyan sok egy franchise(-csokor) izmos feltámasztásától, mint James Gunn Supermanjétől. 2022-re a 2. legnagyobb szuperhősverzum romokban hevert, főleg a türelmetlen Warner vezetése miatt, kik éppoly irigységgel figyelték a Marvel szárnyalását a kasszáknál, mint Lex Luthor tudjuk-kiét Metropolisz egén. Nem irigylem Gunnt azért az irdatlan teherért, ami az új alapkőletétellel a vállait nyomta – egyebek közt mivel a fél rajongóhad még mindig fájlalta Henry Cavill búcsúját a híres vörös köpenytől.
Visszhangoznám most azokat, akik szerint az író-rendező ezt a kvázi herculesi munkát ügyesen megoldotta. Könyvtárnyi DC-irodalom eddig "moziszűz" figuráival tömött ki karcsú 2 órát, ügyelve, hogy az idegen "kiscserkész" története el ne merüljön a kondérnyi bűvésztrükk, no meg a dübörgő cselekmény hullámai között. Még a mítosz unásig ismert elemei is egész meghökkentő tálalást kaptak néhol, főleg egy ilyen klasszikus látványzúzdához mérten. Gunn 2 szuperhősös csapatfilm (A galaxis őrzői, Az öngyilkos osztag) után egy olyan újra esendő, testileg-lelkileg sebzett Supermannel lep meg minket, aki ellen soha, még Zakariás Snyder legvadabb perceiben sem esküdött így össze az egész világ(mindenség).
Clark Kent 30 évnyi földi pályafutásából mégcsak 3 telt szuperhősi melóval. Lex Luthornak még ez is sok: a milliárdos technokrata majd' minden forrását egy metahumán hadsereg teremtésébe ölte, és életcéljának vallja, hogy a világ szemét felnyissa Superman valódi, ártó természetéről. Bár még számára is ironikus, hogy ezt épp a kriptoni szülők, Jor-El és Lara révén nyílik alkalma elérni: amikor félig sérült üzenetüket a Magány Erődjében felleli, kijavíttatja, majd szétkürtöli, kiderül, hogy Kal-Elt nem pusztán inspiráló hősnek, hanem imádatot követelő uralkodónak szánták a Földre, a leendő új Kriptonra. S miután a tömegek, a kormányok, milíciák, sőt a többi szuperhős is Kal ellen fordul, Lex teljes felhatalmazást kap, hogy azt tegyen gyűlölt prédájával, amit csak akar – még ha véletlenül veszélybe is sodorja a bolygót egy zsebuniverzum-generátorral.
Bár legalább annyira szól az új kiadás Szupi világáról, mint őróla, a cím reklámértéke tagadhatatlan. Nagyon zsúfolt, pedálozós darab ez: különösebb felvezető vagy magyarázat nélkül pakoltak bele csupa olyan újdonságot, ami előtt a laikusok értetlenül állhatnak ülhetnek. A cselekmény egy korai szakaszán például úgy tűnhet, mintha a Godzilla világába csöppentünk volna.
Rendesen himbálózott azért a kötél, amin Gunn táncolt: úgy kellett feltunningolt hangszereivel koncertet előadnia, hogy a zene ne legyen hamiskás, ne boruljon föl az ütemezés, a nagy ricsaj se nyomja el/terhelje túl a keretet adó sztorit. Ezt szerintem sikerült is elkerülnie. Tényleg a pápaszemes kansas-i újságíróról, az ő első nagy személyes válságáról szól a mű: mindaz, ami értékes és pozitív a mostani kettős életében, hirtelen értelmét veszíti és lánccá változik a nyakán, őt magát pedig első számú közellenséggé fogja átminősíttetni. Ezzel az alapötlettel bukott csúnyán fejre Snyder depressziós Batman V Supermane egy évtizeddel ezelőtt.
Szóval a nagy kérdés, amin az egész eldől: az eredet és más témák külön boncolása nélkül nem kopik-e ki a film személyes vonala? Vagy mondjuk énrám szabva a kérdést: egy rakat városrombolós akciófilmmel a hátam mögött találok-e még egy ilyenben annyi lelki-szellemi táplálékot, hogy szívből élvezni és méltatni tudjam – ellentétben olyan roncsderbikkel, mint a Transzformersz, vagy a fent említett Godzilla-széria?
Társadalom- és médiakritika terén ez a Superman nem prűd, az egyszer biztos. A Daily Planetet inkább csak mint helyszínt használja a forgatókönyv: Jimmy Olsent kivéve munkatársaik csak Lois-hoz csapódva jutnak itt szuszhoz (párbeszédhez). Lois magáninterjúja Clarkkal az elején csípős kikacsintás Richard Donner idealistább Supermanjére, de baljós ómenként is príma Clark előbb szociális, majd fizikai meghurcolásához.
Majdnem kitört a röhögés belőlem a moziban, ahogy megjelentek a Superman online sározását végző majom-bloggerek: egy ilyen kép többet mond ezer szónál. És még talán utalásnak is beillik arra, miként tekintenek a Luthor-féle őrült zsenik – vagy akár a magukat felsőbbrendűként látó űrkultúrák – az egyszerű földi halandókra.
Amit viszont brutálisan drámaira sikerült megfesteni, az a leleplező híradás. Clark váratlanul, a nagy nyilvánossággal egyszerre ismeri meg Jor és Lara teljes útmutatását arról, hogy a Föld háremtartó ura legyen. Egyértelmű a sokkhatás és csalódottság, ami ott lerí az utcán az emberek, köztük annak a gyereknek az arcáról, akit Superman épp megmentett – milyen szándékkal is...?
Ez még nagyobbat üt, mint a nyitány, ahogy vért köpve hever az antarktiszi havon. Nagyobbat, mintha szó szerint gonosszá vedlett volna, mint a Brightburn című horrorflick sráca.
Erre már nem mentség az, hogy "nem tudta," hisz e tévedésre épült az összes nyilvános jótéteménye, és most "hősből" pont azzá a csaló veszedelemmé vált a világ szemében, mint ami eddig Luthoréban volt. Az márcsak meggy a tortahabon, mikor katonai kézre adja magát – újabb kacsintás, most Az Acélemberre – és Lex foglyul ejti. Mármint... Lex nyert! Legalább annyira, mint ahogy Scar nyert Az Oroszlánkirály első felében, és a főhős most már legföljebb visszakutyagolhat majd, hogy helyrehozza a dolgokat. Ebben látom a rendező legütősebb újítását, ami jókora adag muníciót adott az érdeklődésemnek.
Sajnos a nagy rohanásban csak a férfi és női főszereplő árnyalására jut idő. A mellékszereplők, mint Ultraman, az Igazság Bandája, Lex T-3000-szerű női katonája, stb. megmaradtak a "gonosz terv" statisztáinak. De én Lois és Clark jeleneteit elegendőnek találtam, hogy a film emberi oldalát ne őrölje föl az akció gőzhengere. Ami még fontos, hogy a többi fontosabb karakter, sőt az átlagpolgár sem züllenek merő karikatúrákká... na jó: kivéve a pletykarovatos Cat Grantet, illetve Olsen picsogó informátorát a Luthorcorpban.
Hőskritikát is kapunk tehát, és örültem, hogy ezt épp az a Lois Lane indítja, akihez ez testhezálló. Kolleginája szembesíti Kentet elsőként vele, hogy milyen naiv, kényelmes, ezer sebből vérző a felfogása nemcsak a mai világról, de saját ténykedéséről is. Önhatalmúlag, hatósági engedélyek vagy ellenőrzés nélkül jótevősködik bárhol a planétán, és ennek kettős jelentését nem ismeri föl Clark, ellentétben Lexszel és a világ pár prominens tisztviselőjével.
Rachel Brosnahan remekül hozza a talpraesett, cinikus riportert, aki szakmája folytán mindenben a szálkát keresi, de a szívét is kész követni. Mindkét oldalának ad megoldandó feladatot a cselekmény, s hozzájuk egy-egy segítőt:
- Luthor szennyesének kinyomozásához a jámbor, de megbízható Jimmy-t,
- Clark kiszabadításához pedig a tárgyilagos, de azért humorérzékeny "Mr. Tökéleteset."
Nem mintha ellenezném sztárok klónozását, de David Corenswet esküszöm: arcra olyan tökéletes utódnak tűnt Cavill után, mintha a fiatalabb kiadása lenne. Nem érződik körülötte az a félisteni öntudat és aura, ami Cavillnál hol működött (MoS), hol meg nem (BvS), ugyanakkor alakításában ott lapul Christopher Reeve szerethető közvetlensége, ahogy az emberekkel beszél. Cívódásai Kryptóval, a szeleburdi szuperkutyával nem mindig viccesek, de maga az új jövevény jópofa jószág.
A romantikus szál is tényleg életre tud kelni Brosnahan és Corenswet közös jeleneteinél: kicsit sem bántam, már a 2. verzióban tudja Lois kezdettől, hogy Clark egy szuperember. (Zöld Lámpás hipnó-szemüvegnek nevezi a civil álcáját, de kétértelmű, hogy ezt poénnak szánta, vagy szó szerint így van.) Maga a párkapcsolat kellő érzelmi töltéssel bír, hogy mozgatórugót adjon a film deréktájának, ahol kivételesen Superman lesz a bajbajutott ártatlan.
Minden idők legagresszívebb Lex Luthora az, amit Nicholas Hoult prezentál nekünk: rögeszmésen vadászik Superman támadható pontjaira, majd magára Kal-Elre. Ő Gunn személyi implantátuma a történeten belül: rajta keresztül a direktor mindent a főhősre zúdít, amit csak bír.
Mégse nevezném őt sztereotip főgonosznak: funkciója, hogy a főhőst fizikai és szellemi síkon is kihívja, mint Joker A sötét lovag Batmanét. Lex az abszolút katalizátor: utálatát nemcsak a kriptoni potenciájától való félelem, hanem a tudatosan beismert irigység is hajtja. Azt hangoztatja, hogy mégiscsak ők, a "gyenge" földiek dönthetik el a legjobban, miként ossza meg Superman különleges adottságait az ő világukkal. Vagyis az emberiség nevében szónokolva gyárt önigazolást arra a kisajátításra, amit ő lepel alatt már javában nyomat: a jelenet, ahol a saját Superman-klónjával püfölteti Clarkot, fizikai kivetülése a két férfi ideológiai vitájának. Amúgy remélem, hogy egy gazdája nélküli Bizarrót majd viszontláthatunk a folytatásban...
Tényleg egy élőszereplős Superman se kapta még így a képébe az élete és világképe hézagait, és épp ezért a film fő negatívuma, hogy ennek következményei alól látszólag egy tipikus világmentő CGI-zúzda, + a főgonosz lekapcsolása mentik őt föl. Ezt a klisét legalább két pluszjelenettel még orvosolniuk kellett volna a készítőknek:
- egy olyannal, ahol Superman engedélyt kap, hogy jogilag védekezzen a kriptoni üzenet kapcsán (mint a szenátusi meghallgatás a BvS-ben), hisz az NEM Luthor kreációja volt;
- és még eggyel, ami még egy majdani folytatás előtt lefikszálja, hogyan fog Superman földi működése módosulni. Ne feledjük: a DNS-ét gond nélkül be lehetett spájzolni, így jutott be Luthor a harcosaival az Erődbe.
Beszéljünk még Szupermigránsról, jó? Szokatlan, bár nem totál légből kapott a párhuzam, hogy Superman is afféle intergalaktikus bevándorló, így szívügyének tekinti, ha egy közel-keleti (?) ország leigázni készül egy másikat. Ez a szál azért már szembeszökően gyengus ahhoz képest, mennyi műsoridő jut neki: maga Lex ismeri be, hogy az egész Borávia-incidens csak egy platform a tervében, állomáshely a magánhadjáratához. Asszem, legajánlatosabb, ha a néző is egyszerűen a főrosszarc egy sokadik eszközének fogja föl ezt, amit nekihajít a nagyfiúnak – mert mint sztori-konfliktus papírízű.
Pro és kontra: a DC saját Jimmyje megcsinálta azt, amit legtöbbünk nem nézett volna belőle ki. Nemcsak új stílust és energiát, de új értelmet is adott a 100-hoz közelítő képregényikon világának a nagyvásznon. Lelkesedéssel álltam fel a székemből, mert a forgatókönyv út-átvágásai és pár kényszerű klisé dacára a márkanév megkapta a biztató kezdőlökést, ami már nagyon ráfért. Mélyíteni lehet és kell is majd, de egyelőre a zászlóvivő rész felszállt, tartja magát és vele újra megindult a DCEU légi forgalma. Újra fel lehet nézni az égre (a műsorkínálatra), hogy mikor jön az újabb Detective Comics-járat!
Richard Donner Supermanje 4/5-öt kapott tőlem egykoron, és most James Gunné is ugyanezzel zárta a vizsgát.
