Amerikai kapitány 4. - Szép új világ (barmai)

 

Feltűnően jól látszik a rajongói közösségekben a konszenzus, hogy a 4. Bosszúállók emelkedett fináléja lett az MCU több szérián átívelő sztoriláncának, s ahhoz legföljebb még a 3. Tom Holland-os pókmozi, a Nincs Hazaút számít méltó adaléknak, mint afféle epilógus. Ryan Reynolds is ezt figyelhette meg, hisz a Deadpool és Rozsomák is nyíltan utalgatott a Multiverzum sebeire. "Szerintem folytonosan remek a Végjáték óta!" Tudom, hogy az részben a Disney-előtti Fox-szuperhősök hattyúdala volt hivatott lenni. De nemigen láttam, hogy akár egy Marvel-címerű produkciót is keblükre öleltek volna a hívők e három darab óta.

Szóval mi lehet alkalmasabb a kiégett MCU tatarozására, mint a Bosszúállók egyik alapító tagjának a neve? Steve Rogers és Tony Stark kora ugyan már leáldozott, de attól még egy új Amerika Kapitány, a név új viselőjével talán visszaállíthatja a Bosszúállók világának "régi dicsőségét" – ráadásul egy olyan 3. rész emlékével, mint a Polgárháború, melyet nemcsak képregénybújók szoktak "Bosszúállók 2.5-nek" becézni. Még úgy is, ha sztrájkok, páni újraforgatások és egyéb gubancok miatt késve sikerült csak összehozni a kész eredményt...

Thaddeus Ross katonakorában üldözte Hulkot, de Kapit se kedvelte túlzottan. Most, elnökként égre-földre esküdözik, hogy már más ember lett, ám egy őt célzó merénylet után megint bevágja a durcát. Az új Kapitány, Sam Wilson személyesen is érintett, mivel egy régi barátja, Bradley is a tettesek között van, és látszólag egyik pillanatról a másikra kattant be. 

A hunyó egy Sterns nevű, mutálódott őrült tudós, Ross egykori áldozata, aki agykontroll alá tudja vonni egyeseknek az elméjét. Bradley-re tehát kivégzés vár, Ross-szal pedig valami talán még ettől is rosszabb fog történni, hacsak Sam és jópofizó társa, Torres le nem kapcsolják Sterns-t...

Biztos fogadás volt rá köthető, hogy a Szép új világ a súlytalan, unásig kopott, olykor kínosan patrióta sablonok vidékét fogja körbevonatozni, mint oly sok marveles őse. Persze, ettől még lehet szórakoztató, ha nem visítana róla, mennyire a múltban rekedt a stúdió – és nemcsak az iparágon belüli felfogásuk miatt. Még ha el is tekintünk tőle, hogy a főhős a történelem egyik legvéreskezűbb nagyhatalmának élő dicszászlaja, akkor is nehéz bekajálni ezt a hebehurgya "gonosz tervet", melynek keretében egy őrült tudós pár lakos zenés agymosásával háborút rittyent 2 ország, az USA és Japán közt. Ráadásul egy olyan fém birtoklása kapcsán, amit a Fox-féle X-men-univerzum árnyékában ritka sután próbáltak újdonságként tálalni az MCU-ban. 

      

Olyan sebtiben hegesztettnek hat a cselekményváz, amit nem lehet nem észrevenni; az egész mű bátortalan, céltalan, mondandó és motor nélküli.

Mintha a stáb már az al-műfajon se tudott volna megállapodni: 

• klasszikus gyepálós akciózúzda legyen egy vadi-új Vörös Hulkkal (naná, hogy csak pár percre a végén);
• agymosós kémfilm, ahol a legtöbb ügynök maga se tudja, hogy az (és ahol az "agymosós" szóban az "m" betűt simán lehet "f"-fel helyettesíteni);
• vagy provokatív politikai thriller, ami a vezetők gyógyíthatatlan álságosságára, illetve A Rendszer rejtett gonosz mivoltára vezet rá minket. Tudjátok: mint ugyanezen szériának a 2. része, A Tél Katonája.

      

Semmi súlya és szinte semmi szerepe a "fontos" (=sokat szereplő) figuráknak, úgyhogy vakremény az olyasmi, mint "jellembéli mélység" vagy "kidolgozott háttér." Sterns és Csörgőkígyó féláron akciós fő-rossz-arcok, akikhez hasonlót kismilliószor láthattunk már, nemcsak szuperhős-filmeknél.

Az egyetlen dolog itt, ami 19 dioptriával nézve még "érzelmes jutalomnak" nevezhető, azt álmos fillerek és szilaj zúzások szűk 2 órás pingpongja után, a befejezésre sikerült beszúrniuk! Amikor a lesittelt, lehiggadt, karrierjével leszámolt Thaddeus végre újra láthatja lányát, Betty Ross-t, aki ugye haragudott rá Bruce Banner  miatt. Harrison Ford megmutatta, hogy még 80 fölött, egy ilyen kétdimenziós szerepben is tud színészkedni, bár vélhetően inkább csak azért, hogy ne az Indy 5. legyen a búcsúja a nagy büdzsés blockbuster-ektől. Szomorú, hogy még erről is megint a D&W egyik mondata jut eszembe a stílustalan kritikaalanyé helyett: "A Disney visszahozta: addig nyomatják ezt vele, mire 90 lesz!" 

Történetszála, ami körül a címszereplőnek végig röpködnie muszáj, mint légy a lámpaizzón, sose tud úgy megizmosodni, mint maga Ross (majd erről mindjárt9.  Sam szimatolása során az öregúr egyre több sötét múltbéli stiklije tör a felszínre – köztük egy gamma-gyógyszeres kezelés ténye, amit Ross a már rabként tartott Sterns-től kapdosott, és amiről most mégis hüledezve hallja, hogy csapda volt. Még ha nem is tudnám, hogy az elnök egy nagy francot az USA "legfőbb hivatala", akkor is fejemet fogom, hogy egy volt tábornok, sőt a teljes katonai-hírszerző vezetőség sem tudott kizárni egy ilyen súlyos veszélyfaktort.

Ám a gyógyszer akkor gurul el végleg és szó szerint, mikor Ross-elnök testéből is felszínre tör valami a tetőponton... egy nagy, a 2003-as Ang Lee-féle Hulk szintjén animált, hörgő CG-Red Hulk! És még ezt a meglódult ötletet is sikerült kiherélniük. A vörös bőrszín és a sárgás szemek azt sejtetik, hogy ez minden idők legvadabb Hulk-ja, ráadásul a régi, hagyományosan zöldes Hulk ellenlábasából kibújva. Ehhez képest sem a tombolás vadságát, sem az átvedlés iszonyatát, sem az elfojtásának a küszködését, de még a visszaváltozás drámáját is olyan előemésztve, hígítva, már-már prűden adják itt elő, ami bizony kontárkategória. 

Szerencsére az akció nem Bosszúállók-szintet céloz, és ez segít a még Sólyomként marvelizált Anthony Mackie-nek, hogy valamit mutasson abból, minek fizetik. Bárhogyan is remekelt korábban, a Szép új világban ő inkább tornázik, mint színészkedik; Sam Wilson karaktere nem volt vagy lett több itt se, mint egy reklamálós, jellegtelen morci verőbaba, aki még a haveriságot is olyan önhitt fejjel adja elő, mint Will Smith az egyik önsztároló projektjében, pl. A Föld utánban. Mitugrász segédjétől pedig stílszerűnek találtam, hogy egy kórházi ágyon köszönünk el.

Mellettük még Ross elnök smasszer-képű biztonsági főnöknője szerepelt sokat: kósza kép se volt róla a fejemben a stáblista és a kritika írása közt eltelt idő alatt. 

Összegezve: nem utáltam, de megmosolyogtam. A Szép új világ  simán debütálhatott volna Szép új hacuka címen is, mert  a Marvel-világot újra beizzítani se tudta, nemhogy továbbépíteni. Az akciókunsztok ugyan néhol figyelemreméltók, ugyanakkor minél jobban bonyolítják a gonosz zseni bosszúszálát, annál jobban szökik a kraft a cselekményből. Ross csúcspontnak szánt... nos... be-hulk-osodása pedig nagyobb eséllyel nyújt diszkrét kuncogást a nézőnek, semmint adrenalinlöketet. Bármi is lett volna az MCU-ban az új folytatás szerepe, holtbiztos, hogy annak megfelelni nem tudott.

2/5-öt adok rá: egy vörös + egy kék ötödöt. Ártalmatlanul gyengus.

Hófehérke (2025)

Egy fuldokló iparág-központ összes hibája és pökhendisége visít az új, Mark Webb-bel rendeztetett Hófehérkéből. Bizony, most eszembe sincs nem beállni fújolók sorába: az új feldolgozás halva született hulladék, tovább bővítve a hamis, lelketlen, fejamputált Disney-remake-ek hosszú sorát. Áprilisi tréfának próbáltam eleinte fölfogni magát a megtekintés élményét – amíg el nem kezdtem közben az öklömet harapdálni. 

Sokkal murisabb volt a projektet kísérő rossz ómenek orra vétele, ami pedig vetekedett az Indiana Jones 5. körüli stúdió-szarkavarással. Semmi sem biztatott, kezdve a fő színésznővel, aki interjúján kvázi porig égette saját és a film népszerűségi indexét, és folytatva a forgatásról érkezett hírmorzsákkal, melyekből simán össze lehet ollózni egy szórakoztatóbb werkfilmet.
 

Szóval az újragondolt történet szerint a boldog gyermekkorból árva tinédzserré cseperedő Hófehérke cselédként dolgozik szülei kastélyában. Zsarnoki mostohaanyja közben nyomorba taszította a népet, és uralma ellen csupán egy maréknyi bandita lázadozik. Egyiküket, egy Jonathan nevű ifjút Hófehérke megszökteti a fogságból, és mikor a királynő varázstükre már nála is szebbnek nevezi őt, betelik a pohár, és elrendeli Hófehérke megölését. A lány az erdőbe szökik, ahol hét törpe fogadja őt be a kunyhójukba. A királynő azonban rátalál, és álruhában mérgezett almát tukmál a gyanútlan lányra, akit ugyanúgy föl kell ébreszteni a tetszhalálból, mint a birodalmat (na meg a közönséget) az apátiából.
 

"Logikáról" ne is álmodjunk: a készítők nyilván a mese közismertségére fogták rá, hogy csesztek értelmes gondolatsort írni a forgatókönyvbe. Hangoztatták egyes kritikusok, hogy a női emancipációs irányzat újabb áldozata a Snow White. Ám ha ez is volt a cél, akkor a Disney ezúttal még saját ideológiáját is el tudta szúrni, mert semmi ilyet nem éreztem ki. Az új feldolgozás egyrészt lustán és találomra bővít ki, illetve passzint össze dolgokat, másrészt Hófehérke szavai, tettei, viszontagságai önmagukban is olyan összehajigáltak, hogy abból személyiség a büdös életbe nem tud kikristályosodni. Az se segít, hogy Rachel Zegler arcán le lehet olvasni az alapanyag lenézését, úgyhogy több esélyünk van szimpatizálni pl. a gyilkosságot megtagadó vadásszal, mint a szökevény hercegnővel. 

Pont egy elnyomásról szóló mesében küszködök a bőség zavarával, hogy melyik átgondolatlan szálon vagy mozzanaton boruljak ki a legjobban:

• Ha a gonosz mostoha nyírta ki (valahogy) Hófehérke apját, miért nem végzett egyből a trónörökössel is, hatalma első számú fenyegetésével?
• Miért nem szökött ki a mosónőként tartott Hófehérke a palotából, mikor tudnia kellett, hogy a népnek azt hazudták, hogy (valamitől) ő is meghalt?
• Mi értelme, hogy Hófehérke Jonathant épp aznap ismeri és szökteti meg, mikor a tükör bedühíti a mostohát? A két ügynek nincs köze egymáshoz, sőt a királynőről pont lerí, hogy fütyül a betolakodóra.
• Amikor a királynő (fekete mágia révén?) végre rálel a kunyhóra, mi oka maskarát ölteni, és nem a katonákat odaküldeni? Ha maguktól nem találták, akkor úgy se menne szegénykéknek, ha úrnőjük már tudja a pontos helyszínt?
• Ez a dalolászó királylány, aki a cselekmény zömét elvileg űzött vadként tölti, miért csak az utolsó pár percben, a csókos feléledése után akarja felfedni magát a fővárosi tömegnek?
• És ha a tükör a mostoha erejének forrása, akkor amaz minek rohan a szobájába és töri össze, mint egy marha, rögtön miután a katonák átálltak Hófehérke csöpögő szentbeszédétől? És mint kiderül, így nemcsak mágiáját, de életét, sőt testét is taccsra tesz – csak mert tükrünk-tükrünk mondta nékünk, hogy a lány szépsége verhetetlen.

Ugyanilyen elegáns mozdulattal sikerült a hangulatot is szitává lőni. Webb mintha elfelejtett volna rendezni: semmi bája vagy legalább nyomatéka sincs az egyes jeleneteknek, a látványvilág abszolút nem hat természetesnek vagy elevennek. Az effektusok van, hogy szinte a szemünk láttára folynak szét, végig giccses és mesterkélt az egész összhatás. A számítógéppel generált lények közül a törpék már hovatovább ijesztőek lettek: meglátszik, hogy a célközönség előzetes dührohama miatt kellett őket utólag animálni 

– egy fura, tarka, zsibvásárra illő társaság helyett, akik elvileg eredetileg szerepeltek volna a mesebeli bányászok helyett. 

Michael Bay büszke bejelentése sejlik föl erről nekem a „földönkívüli” tini nindzsa teknőcökről 2012-ből (2 évvel premier előtt).
 

Gal Gadot becsületrendet érdemlően próbálja menteni a menthetőt, már ha olyasmi itt tetten érhető volna. Nem sok hiányzott, hogy legalább emlékezetesen ripacs legyen; az még nem is végzetes tőrdöfés, hogy neve nincs, de hogy személyiséget és észt se kapott, már igen. Hófehérke gonosz mostohája egy ember formájú, néha rikácoló cselekménytömítés: foglalja a helyet és időben, ám csak mivel e majd’ százéves mese majmolásához egy gonosz mostoha is kell a raktáron. Kacagtató haláljelenete után sem azon tanakodtam, vajon jó uralkodó lesz-e az immár egyébként herceg nélküli hercegnőből. Inkább azon, hogy a felséges apját hogyan a vérhabos pokolba tudta valaha is befűzni egy ilyen paródiaszerű, pancser ügyességű manipulátor – mert varázslattal azért még a mesékben se lehet mindent kimagyarázni…
 

Imdb-történelmet írt az új Hófehérke, mikor kétszázezer szavazat után, másfél pontos számértékkel a világ legrosszabb produkciója lehetett a weboldalon. Sajnos ez, a bukásszagú kasszafutama és a vasvillás közfogadtatás együtt se valószínű, hogy lehűtik a Disney gyógyíthatatlan remake-mániáját, de azért látványos – és jogos – felsülés. Figurái itatóspapírról szökött, unott, hasztalan-céltalan marionettek, akiknek egyszerűen képtelenek szimpátiát, érzelmeket, vagy legalább némi elismerést kelteni. A történet egy mesterkélt, érdektelen, nonszensz gubancolás, amit ingerszegény látvány- és zenehatások tarkítanak. Ez pedig csupa olyan dolog, amit a puszta éneklés nem orvosol – akár szép, akár hamis.
 

Talán nem korai máris fogadásokat kötni arra, hogy melyik darab landol majd a legtöbb negatív filmes toplista dobogóján idén télen.